Jeongguk szemszög

Már a harmadik hetemet kezdtem az új iskolában, de hogy őszinte legyek, még mindig nem igazán sikerült beilleszkednem az osztályba. Én nem tudok olyan jól nyitni az emberek felé, az osztálytársaimat meg nem igazán érdekelte a jelenlétem, szóval két hete csak egyedül mászkáltam a suliban, meg gubbasztottam a padomban. Gahyeon ugyan az osztálytársam, és eleinte vele voltam, de felé érdeklődtek a lányok, így hamar új barátokra tett szert, és érthető módon szívesebben van a lányokkal, mint velem. Azért rosszul esett, hogy ilyen könnyen lerázott, mert anno májusban és júniusban én nagyon sokat segítettem neki, és most meg, mikor nekem lenne rá szükségem, ő telibe szar engem. Jó, ez így teljesen nem igaz, mert általában együtt megyünk haza, mert ugyanarra lakunk, de utoljára a születésnapomon töltöttünk együtt minőségi időt. Persze megértem, hogy izgalmasabb, meg kellemesebb lányokkal barátkozni, de véleményem szerint én sem voltam olyan rossz barát.

Azt is nehéz megszoknom még, hogy egyenruhát kell hordanunk, mert az előző iskolámban nem kellett, és most még kicsit kényelmetlen egész nap ingben meg zakóban lenni, de abból a szempontból jó, hogy nem kell reggelente azon agyalnom, hogy mit veszek fel. Az első héten még a közlekedéssel is voltak gondok, mert a metrót kell használnom ahhoz, hogy a legrövidebb idő alatt beérjek a suliba, és előfordult, hogy rossz metróra szálltam, és a város másik végén kötöttem ki. Persze haza találtam, szó se róla, de még meg kell szoknom a nagyvárosi életet. Mármint, eddig is Szöulban laktam, de a külvárosban, ahol fele ekkor tömeg sem volt, és minden megközelíthető volt gyalog.

Jiminnel a születésnapom óta nem beszéltem. Az üzenetére sem írtam semmit, de nyilván látta, hogy elolvastam, és biztos vagyok benne, hogy nem haragszik, amiért nem válaszoltam neki, és talán nem is számított válaszra. Egyre jobban hiányzik, és nélküle teljesen unalmas lett az életem. Minden reggel felkelek, megsétáltatom Dantet, reggelizek Siyeonnal és Hyojunnal, bemegyek suliba, ahol senkivel nem tudok kommunikálni, majd haza megyek, ismét megsétáltatom Dantet, tanulok, vacsorázok és alszok. És ez megy minden egyes nap. Hétvégente elmentünk Siyeon vagy Hyojun szüleihez, de egyedül mondanom sem kell, hogy mennyire nem tudtam mit kezdeni magammal.

A mai nap is pontosan egy ugyanilyen nap volt. Ma reggel még annyi kedvem sem volt bemenni suliba, mint általában. Esett az eső is, így az még jobban elvette a kedvemet a naptól, és nagyon hirtelen hűlt le az idő, én pedig nem szeretem a hideget. Ez a kellemes őszi idő, ami eddig volt, az nagyon jó volt, de ez a segg fagyasztó hideg borzalmas. Ahogy az esernyőt fogtam egészen a suliig, az ujjaim is lefagytak, így fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok első órán rajzolni.

Az órák teltek, én pedig továbbra is észrevétlenül ültem a padomban egyedül. Éppen osztályfőnöki óra volt, de semmi érdekesről nem volt szó, ezért csak egy random füzetbe rajzolgattam, és mi mást rajzoltam volna, ha nem Jimint? A kezem már automatikusan az ő arcát kezdi el felvázolni, és általában meg sem áll addig, amíg le nem rajzolja Jimin tökéletes arcát. Most is már a felével kész voltam, de ekkor valaki elém rakott egy papírt, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az. Ahogy körbe néztem, mindenki kapott egy ilyen lapot, és serényen olvasgatta, de nekem lövésem sem volt hogy mit kellene csinálnom vele.

- Legyetek szívesek holnapra aláíratni ezt a papírt a szüleitekkel! Jeongguk te pedig, ha jól tudom, akkor még nem zajlott le teljesen az örökbe fogadási protokoll, de ennek ellenére már a nevelő szüleiddel kell aláíratnod, és nem a nevelőddel – szólalt meg az osztályfőnökünk, én pedig a nevem hallatán egyből felkaptam a fejemet. Aha... Szóval megint kaptunk valami papírt, amit alá kell íratni. Csak tudnám, hogy mi a fenéért kellett engem így kiemelni, mikor eddig is Siyeon írt alá minden ilyen papírt. Persze, hogy nem Mijoo fogja aláírni, hiszen augusztus vége óta hivatalosan is a Park családdal élek, és elkezdtük az örökbe fogadást, csak ez egy kicsit hosszabb folyamat, de ettől függetlenül már Siyeon és Hyojun felelnek értem, és az ilyen dolgokért.

- Várjunk, téged örökbe fogadtak? – fordult hátra meglepetten az egyik fiú osztálytársam, Doyoung.

- Igen – válaszoltam halkan, miközben félbe hajtottam a kapott papírt és eltettem a táskámba.

- Miért? – kérdezte Doyoung, és közben az egész osztály minket bámult.

- Doyoung, ez nem a te dolgod, de ha ennyire érdekel, akkor kérdezd majd meg tőle később, ne az órán – szólt rá az osztályfőnök, én pedig rendkívül hálás voltam, hogy nem kellett az egész osztály előtt kifejtenem, hogy otthon vertek, meg nem adtak enni.

Osztályfőnöki óra után tesi következett, ezért kicsengetés után elmentem a szekrényemhez, hogy kivegyem belőle a tesi zsákomat, és berakjam a suli táskámat a helyére. Nem fogom feleslegesen cipelni magammal, plusz ismét egyedül vagyok egy szekrényben, így teljes mértékben elférek benne. Mire beértem az öltözőbe, már minden fiú bent volt, én voltam az utolsó, ezért csak egy nagyon kis hely maradt egy padon, ahol öltözni tudtam. A pólómat viszont nem akartam mindenki szeme láttára lecserélni, ezért szokásosan elmentem az öltözőben lévő vécébe, és ott vettem át a pólómat. Persze mire ezzel végeztem, mindenki bent volt már a teremben, én pedig késtem nagyjából fél percet, de ezért is kaptam egy kör büntetés futást. Szerencsére nem nagy a tornaterem, így hamar végeztem, és nem is nagyon fáradtam el. Ezután a tesi tanár azt mondta, hogy ma játszhatunk, és az osztály a kidobó mellett döntött, ezért nekiállt két fiú csapatot választani. Természetesen engem választottak utolsónak, ami egyébként tök szarul esik, mert annyira nem vagyok rossz a sportokban. Egyszerűen csak senki sem akar velem barátkozni, én pedig nem tudok nyitni feléjük, de szerintem egyébként nem vagyok olyan rossz arc.

Mivel játszottunk, így hamar eltelt az óra, és azon kaptam magamat, hogy már ismét az öltözőben vagyunk, én pedig mindenemet átvettem, kivéve a pólómat. Éppen indultam volna a vécébe, hogy átcseréljem a pólómat, de ekkor Doyoung beállt az ajtóba elém, és mikor megpróbáltam kikerülni, akkor is elém állt.

- Miért a vécében cseréled át folyton a pólódat? – kérdezte a fiú karba tett kezekkel, és közben az összes többi fiú minket bámult.

- Mert szégyenlős vagyok – mondtam egy kis gondolkozás után.

- Mindannyian fiúk vagyunk, nincs semmi takargatni valód – vágta rá Doyoung.

- És miért zavar az, ha én kellemetlenül érzem magamat póló nélkül? – sóhajtottam egy nagyot, ugyanis kezdett az agyamra menni. Inkább nézzenek levegőnek, de komolyan...

- Nem zavar, csak kíváncsi vagyok – vigyorodott el a fiú, én pedig feladtam a harcot, visszabattyogtam a helyemre, és villám gyorsan levettem a tesi pólómat, és nekiálltam felvenni az ingemet. – Ezért vannak nevelőszüleid? Mert az igaziak vertek téged? – kérdezte Doyoung, én pedig tudtam, hogy szóvá fogja tenni, ugyanis a hátam tele van sebekkel, amiket most láthattak.

- És ha igen? Akkor mi van? – kérdeztem vissza flegmán, és közben igyekeztem a lehető leggyorsabban begombolni az ingemet.

- Undorítóan néz ki a hátad. Még a saját szüleidnek sem kellettél, gondolod így majd bárkinek is lesz hozzád gusztusa? – kérdezte gúnyosan mosolyogva a fiú, és közben a többi fiú is röhögött, de engem nem különösebben hatott meg.

- Én nem aggódom emiatt, van akinek így is tetszem – mosolyodtam el én is, miközben felvettem a zakómat, és nekiálltam bekötni a cipőmet.

- Képzelem – röhögött tovább Doyoung.

- Figyelj, higgy, amit akarsz, de az fix, hogy hozzám több embernek lenne gusztusa, mint hozzád. Különben meg, miért izgat ennyire az, hogy ki néz rám szívesen és ki nem? Foglalkozz inkább magaddal, hátha találsz valakit, aki majd elvisel téged – mondtam teljesen higgadtan Doyoung szemébe nézve.

- Mi lenne, ha nem szájhősködnél így két hét után? Jobban állt, mikor csendben meghúztad magadat – komolyodott meg Doyoung arca.

- Te szóltál hozzám és kötöttél belém, szóval ne legyél meglepődve, hogy visszaszóltam – rántottam vállat, majd megindultam kifelé az öltözőből, és ki akartam kerülni a fiúkat, de Doyoung csak azért is arrébb állt, hogy belém tudjon vállalni.

- Tudod kibe vállalj bele! – mondta idegesen a fiú, és még lökött is egyet rajtam, amit rohadtul nem értettem, mert ő állt arrébb, hogy belém tudjon vállalni. Mi a szar baja van ennek? Hozzá se szóltam a két hét alatt, miért kell belém köti. Komolyan minden ennyi idős fiú ennyire el van romolva?

- Te jöttél nekem! – löktem vissza őt egy kicsit, de ő ismét meglökött, nekem meg kezdett elegem lenni a kialakult helyzetből, ezért egy kicsit nagyobbat taszítottam rajta, aminek következtében el is esett, és lehet, hogy a radiátort is megfejelte, de őszintén szólva, egyáltalán nem érdekelt. Ő kezdte, nem tehetek erről az egészről, szóval csak fogtam magamat, és kisétáltam az öltözőből.

A következő és egyben utolsó óránk történelem volt, amire nem túl sok életkedvvel mentem be. Felidegesített Doyoung kibaszottul gyerekes viselkedése, és még mindig nem tudom felfogni, hogy miért kell egy tök békés emberbe belekötni. Neki nem tök mindegy, hogy hogyan nézek ki, és milyen életem van? Nem neki kell szeretnie engem.

Az óra egy jó tíz perce ment, én pedig közel voltam ahhoz, hogy bealudjak, mikor is hirtelen kicsapódott a terem ajtaja, és a mérges osztályfőnökünk toppant be rajta.

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a történelem tanárunk.

- Jeon Jeongguk, szedd a cuccod, és gyere velem! – nézett rám hihetetlenül csúnya nézéssel a nő, én pedig mikor körbe néztem, és sehol sem láttam Doyoungot, tudtam, hogy nagy szarban vagyok. Nem mertem ellenkezni, nem szóltam egy szót sem, csak bedobáltam a cuccaimat a hátizsákomba, és elindultam kifelé. Az osztályfőnök becsukta mögöttem az ajtót, majd elindult az emeletre. A kihalt folyosón iszonyatosan hangosnak hatott a magassarkújának a kopogása, és amikor megláttam az igazgatói irodát, egyből szorongani kezdtem, mert nem akartam bajba kerülni. Sosem voltam bajkeverő, és nem is most akarom elkezdeni. Mit fognak gondolni rólam otthon?

- Jó napot! – köszöntem halkan, amint beléptem az irodába, és kicsit meg is hajoltam. Az irodában bent ült az igazgató asszony, és Doyoung is, aki egy zsepit tartott a homlokához, így sejtettem, hogy nagy bajban vagyok.

- Foglalj helyet, Jeongguk! – mutatott az asztalával szembeni székre az igazgató, ami pontosan Doyoung mellett volt. – Akkor, valaki elmesélné nekem, hogy mi is történt? – kérdezte a nő, mire én nyeltem egyet, és készültem is nyitni a számat.

- Ezt a nyomorultat senki nem tanította meg viselkedni, és nekiállt lökdösődni a tesi öltözőben – előzött meg Doyoung.

- Azért ez nem igazán így történt – motyogtam halkan.

- Akkor? Hogynan történt Jeongguk? – nézett rám egyébként kedvesen mosolyogva az igazgató, ezért kicsit kevésbé pánikoltam már.

- Mindig a vécében szoktam átvenni a tesi pólómat, mert számtalan seb van a hátamon, amit a szüleim okoztak, és nem akartam, hogy lássák a többiek, de Doyoung ma nem engedett be a vécébe, így előttük kellett átöltöznöm. És Doyoung belém kötött, hogy gusztustalanul nézek ki, és, hogy soha senkinek nem fogok tetszeni, mire én megvédtem magamat, erre ő belém vállalt, amikor ki akartam menni, aztán meglökött, én is őt egy kicsit, aztán ő megint, én pedig kicsit nagyobbat löktem rajta, és elesett. Ennyi – hadartam le egy szuszra.

- Nos... Ez a sztori kicsit valósághűbb, mint amit Doyoung állított, miszerint te csak úgy a semmiért lökdösted – szólalt meg egy kis csend után az igazgatónő.

- Persze, higgyen neki, csak mert új – vágta rá Doyoung flegmán.

- Egészen eddig semmi probléma nem volt Jeonggukkal, és kétlem, hogy ő egy agresszív, verekedős gyerek lenne azok után, amiken keresztül ment – sóhajtott nagyot a nő.

- Egyet értek – szólalt meg mögöttünk az osztályfőnök is.

- Örülnék neki Doyoung, ha a későbbiekben békén hagynád Jeonggukot, és a saját életeddel foglalkoznál. Most egy figyelmeztetéssel elengedlek titeket, de azért felhívom a szüleiteket, hogy tudjanak az esetről – mondta az igazgató nő, de én ettől cseppet sem nyugodtam meg.

- Jeongguknak nincsenek is szülei – nevette el magát Doyoung.

- De igen, vannak igazi szülei, akik a legjobb tudomásom szerint javuló tendenciát mutatnak a viselkedésükkel kapcsolatban, valamint van két csodálatos nevelőszülője, szóval, ha úgy nézzük, négy is van neki – mondta mosolyogva az osztályfőnököm, nekem pedig hihetetlenül jól esett, amiket mondott.

- Menjetek vissza az órátokra, és viselkedjetek légy szíves! – kérte az igazgató, mi pedig elköszöntünk, és visszamentünk a terembe. Kicsit furán nézett ránk az osztály, ugyanis Doyoung még mindig a véres zsepit szorongatta a homlokához, és így egyértelmű lehetett, hogy közöm van a dologhoz.

Mikor vége lett az órának, egyből felpattantam a padomból, és elindultam haza. Nem vártam meg Gahyeont, annak ellenére sem, hogy utánam kiabált, mert szerettem volna egyedül menni. Mióta Jimin elment, teljesen felfordult minden, és olyanokat teszek, amiket valószínűleg sosem tennék. Ha itt lenne Jimin, biztos el tudtam volna engedni a fülem mellett ezeket a dolgokat, hiszen eddig is eltűrtem mindent, de mostanában annyira ideges vagyok, hogy képes voltam ebbe is beleállni.

Ahogy haza értem, egyből felöltöztettem Dantet, majd el is mentünk sétálni, mert tudtam, hogy Siyeon és Hyojun nem sokára haza érnek, én pedig nem akartam még velük találkozni. Az igazgató biztos felhívta őket, mert ilyenekkel nem hinném, hogy viccelődne, nekem viszont nincs merszem így eléjük állni. Befogadnak, én meg nekiállok verekedni...

A kutyafuttatóban aztán elengedtem Dantet, én pedig leültem egy padra, és csak néztem ki a fejemből. Egy jó órát csak összekuporodva ücsörögtem, mert nagyon fújt a szél, aztán valahogy a kezembe került a telefonom, és már azon kaptam magamat, hogy Jimint hívom. Nem akartam vele beszélni, mert így most biztos sokkal nehezebb lesz elengedni őt, de szükségem van rá.

- Igen? – szólt bele Jimin a telefonba meglehetősen rekedt hanggal, így megijedtem, hogy lehet, hogy felkeltettem.

- Szia Jimin, Jeongguk vagyok. Zavarok? Felkeltettelek? – kérdeztem egyből, ugyanis nem akartam zavarni őt.

- Hát, itt éppen hajnali egy van, de megmondtam, hogy bármikor hívhatsz. De várj, kimegyek a szobából, hogy ne keltsem fel a szobatársamat – mondta Jimin halkan, és közben hallottam egy kis motoszkálást, és egy ajtócsukódást. – Tudod, nagyon vártam a hívásodat, és nagyon örülök neki, hogy végre felhívtál. Történt valami? – kérdezte Jimin már egy fokkal hangosabban.

- Csináltam valamit, aminek biztos, hogy nem fognak örülni a szüleid, és nem merek most haza menni – vallottam be.

- Hű, ez nem hangzik túl jól. Mit csináltál? – kérdezte Jimin.

- Verekedtem. Vagyis, igazából csak lökdösődtem – mondtam, miközben a lábammal mintákat rajzolgattam a földbe.

- És nyertél? – kérdezte Jimin izgatottan, mire én elmosolyodtam.

- Azt hiszem, igen. De nem én kezdtem – mentegetőztem egyből.

- Sejtettem. De ne aggódj, nem fognak haragudni anyáék. Biztos vagyok benne, hogy volt okod belemenni ebbe az egészbe, és nem nagyon fognak törődni vele anyáék. Azért sem voltak mérgesek, mikor Wooyounggal pofozkodtunk a suliban, akkor egy kis lökdösődés az semmi – mondta Jimin.

- Biztos? – kérdeztem azért vissza.

- Igen, teljesen biztos. Szóval menj haza, mert ha jól tudom, otthon már nagyon hideg van, és nem akarom, hogy megfázz – mondta Jimin kedvesen, nekem pedig fájt a szívem, hogy nem mondhatok neki semmit.

- Rendben. Te is vigyázz magadra, és menj aludni. Majd még beszélünk – mosolyodtam el beszéd közben.

- Mindenképpen – válaszolt Jimin.

- Jimin... szeretlek! – mondtam ki azt, amit nagyon is akartam.

- Én is téged Jeongguk – mondta Jimin egy kis csend után. – Majd később beszélünk! – tette még hozzá Jimin, majd bontotta a vonalat. Nagyjából a sírás határán álltam ezután a beszélgetés után, de kezdett sötétedni, ezért összeszedtem Dantet, és elindultam haza. Jimin szavai azért kicsit megnyugtattak, így már csak azért akartam bőgni, mert hiányzott, és nem azért, mert félek a szüleitől.

Ahogy beléptem a házba, tudtam, hogy hazaértek Siyeonék, mert már égett a villany a házban, és a cipőik is a helyükön voltak. Azért lélekben készültem a fejmosásra, de jobban belegondolva, meg is érdemlem.

- Miért nem vetted fel a telefont? – jelent meg hirtelen Siyeon a folyosón mérges tekintettel.

- Nem vettem észre, hogy hívtál, ne haragudj! – hazudtam, ugyanis egyébként éreztem, hogy többször is rezgett a telefonom.

- Ötször? – kérdezett vissza továbbra is mérgesen Siyeon.

- Mondtam, hogy sajnálom! – vágtam rá, és elindultam a szobámba, ugyanis nagyon elegem volt már a mai napból.

- Délután felhívott a suli igazgató, hogy verekedtél. Igaz ez? – kérdezte Hyojun is ijesztően komolyan.

- Nem mondanám verekedésnek, inkább lökdösődésnek – mondtam.

- És miért lökdösőtél? – kérdezte ezúttal Siyeon.

- Mert belém kötöttek a tesi öltözőben, hogy undorítóan nézek ki a sebeim miatt, és meglöktek, persze, hogy én is visszalöktem! – keltem ki magamból egy kicsit.

- De miért kellett beleállnod a balhéba? Miért nem tudtad elengedni a füled mellett? Te egyáltalán nem ilyen vagy – mondta Siyeon, nekem pedig elszakadt az a bizonyos cérna.

- De anya, miért kellene folyton hagynom magamat? Egész eddigi életemben nem csináltam mást, csak meghúztam magamat és mindent eltűrtem. Elég volt, értitek? Nem fogom hagyni, hogy azt mondjanak rám, amit csak akarnak, és igenis ki fogok állni magamért, még akkor is, ha nektek ez nem tetszik. Nyilván nem fogok verekedni, és ezt sem én kezdtem, de vannak érzéseim, és nyilván szarul esik, ha azt mondják, hogy undorítóan nézek ki! – zúdítottam rájuk mindent, és menet közben el is bőgtem magamat, mert annyi szarság történt ma, meg úgy az elmúlt napokban, hogy nem bírtam tovább.

- Jeongguk... te anyának szólítottál – szólalt meg Siyeon egy kis csend után, és bekönnyezett szemekkel nézett rám.

- Sajnálom! – vágtam rá reflexből, miközben a könnyeimet törölgettem.

- Ne, ne kérj bocsánatot! – mondta Siyeon, és magához húzott, hogy átölelhessen. – Sajnálom, tényleg igazad van, ki kell állnod magadért. Azt hiszem, hogy inkább büszkének kellene lennünk rád, hogy végre a sarkadra álltál, és megvédted magadat! Csak ne verekedj, Jiminnek is mindig ezt mondtam. Ti annál sokkal intelligensebbek vagytok – mondta Siyeon, és közben két keze közé vette az arcomat, és a hüvelykujjával simogatta.

- Sajnálom, hogy tiszteletlenül beszéltem veletek! – kértem bocsánatot, ugyanis valóban megemeltem a hangomat velük szemben.

- Semmi baj, néha előfordul – mosolyodott el Hyojun is, és megsimogatta a fejemet.

- Nincs kedvem főzni, szóval mi lenne, ha rendelnénk egy pizzát? És akkor nézhetnénk egy filmet is közösen – dobta fel az ötletet Siyeon, miközben a maradék könnyeit törölgette.

- Én benne vagyok – mosolyodtam el, és ezzel el is dőlt, hogy pizza lesz a vacsora.

Őszintén szólva, észre sem vettem, hogy Siyeont anyának szólítottam. Olyan természetesen jött, hogy nem is foglalkoztam vele, és ha Siyeon nem említi meg, akkor fel sem tűnik. Egy biztos; már bűntudat nélkül tudom azt mondani Jimin szüleinek, hogy anya és apa. Persze most még biztos nehéz lesz, és sokszor a nevükön fogom szólítani őket, de már nincs bűntudatom, ha így szólítom őket. Ők sokkal több mindent tettek értem, mint az igazi szüleim, így megérdemlik, hogy így hívjam őket.

2024.04.23.