Jimin szemszög

Mikor megérkeztem Amerikába, azt hittem, hogy nagyon könnyű lesz megszokni az itteni életet, de jó nagyot tévedtem. Pont a világ másik felén vagyok, a kultúra is teljesen más, és hihetetlenül nehéz volt megszoknom azt, hogy kezet fogok az újonnan megismert emberekkel, és nem meghajolok nekik. Egyenlőre az angollal is problémáim voltak, mert bár tanultam iskolában a nyelvet, nem szenteltem túl sok figyelmet az óráknak sosem, mert nem kötött le, és a fene sem gondolta, hogy egyszer szükségem lesz rá. Most még nem nagy baj, hogy nem tudok angolul, mert csak Minjaevel kommunikálok, plusz a szobatársammal, aki szintén koreai, de ha véletlen angolul kellene beszélnem, szerintem akkor is megértetném magamat, maximum kézzel-lábbal mutogatnék még mellé. Szerintem pár hét alatt bele fogok jönni, és pár hónap múlva már folyékonyan fogok beszélni angolul, és igazság szerint apának igaza volt egyszer, mikor azt mondta, hogy a matekot érteni kell, nem beszélni.

Végül Minjae meggyőzött, hogy inkább a matematikai karra menjek, és ne geofizikára, mert szerinte ebben több jövőm van, így jövő héten ott kezdek majd. Minaje azt mondta, hogy az első két nap ott lesz majd velem, és segít mindenben, meg elmagyaráz dolgokat, hogy túléljem az első napokat. Mondjuk, elég nagy ez az egyetem, rohadt könnyen el lehet tévedni, így örülök neki, hogy velem lesz. Nagyon szép ez a hely, kellemes a hangulata, és egyenlőre nagyon meleg is van, így egy darabig nem lesz szükségem kabátra meg bakancsram, ami nem is baj, mert nem hoztam ilyeneket.

Pont egy hete vagyok itt Amerikában, és ami a családomat illeti... Mikor landolt a gépem itt San Joséban, írtam Jeongguknak és anyának, hogy megérkeztem, és ennyi. Mindketten kérdezősködtek egyéb dolgok felől, főleg Jeongguk, de úgy döntöttem, hogy az a legjobb, ha nem válaszolok nekik. Pontosan ezért jöttem el, hogy ne foglalkozzanak velem, így kommunikálnunk sem szabad, főleg nem Jeonggukkal. Vele teljes mértékben tartanom kell a távolságot, ha azt akarom, hogy tovább lépjen, és az nem fog úgy menni, ha minden nap nekem írogat, vagy esetleg telefonálunk. Tudom, hogy ő most haragszik rám, és valószínűleg minden nap sír miattam, de ennek így kell lennie. Nekem sem egyszerű, mert eddig minden éjszaka úgy sírtam álomba magamat, mióta itt vagyok, ugyanis azért nem egyszerű tizenhét évesen egyedül itt lenni, akármennyire is hittem azt, hogy az lesz. Valamint az igazat megvallva, rettentően hiányzott Jeongguk. Hozzá voltam szokva, hogy mellettem alszik, őt ölelgetem álmomban, és hogy ő az, akit meglátok először reggel, mikor felkelek. Most viszont egyedül fekszem az ágyamban, aminek még csak Jeongguk illata sincs, és minden reggel arra kelek, hogy a szobatársam, Hyunjin felrángatja a redőnyt, és mosolyogva közli velem, hogy már dél is elmúlt. Egyébként semmi problémám nincs a fiúval, jól kijövünk, és mindössze csak két évvel idősebb, mint én, de ezek a reggeli keltések kellemetlenek azért.

- Mikorra készülsz el? – kérdezte Hyunjin vasárnap este, miközben ő már öltözködött, én pedig még csak a telefonomat nyomkodtam az ágyban. Seonghwaval beszélgettem, ugyanis náluk már délután egy volt, míg nálunk még csak este kilenc, és ma volt az első napjuk a suliban, mert holnap, azaz náluk már ma van szeptember elseje. Nekem csak egy hét múlva kezdődik az egyetem, ezért Hyunjin kitalálta, hogy menjünk el valahová bulizni egy kicsit, nekem pedig tetszett az ötlet, mert miért ne?

- Tíz perc alatt kész vagyok, szóval szólj, ha tíz perc múlva indulunk, és akkor nekiállok készülődni – válaszoltam, és közben lezártam a telefonomat, mert Seonghwa elköszönt tőlem. Azt mondta, hogy nagyon fura az osztály így, hogy nem vagyok ott, és egész nap az volt a téma a többiek között, hogy milyen kár, hogy elmentem, de közben meg mennyire menő, hogy Amerikában vagyok. Ami azt illeti, nekem is hiányzik az iskolám és a barátaim, de így a legjobb, igaz?

- Akkor szerintem neki állhatsz készülődni – fordult felém Hyunjin, én pedig csak bólintottam egyet, és kimásztam az ágyamból.

Tíz perc alatt tényleg összeszedtem magamat, így Hyunjin hívott egy taxit, és bevitetett vele minket a város azon részére, ahol klubok vannak. Ez a város itt Kaliforniában egyébként pont egy olyan város, ahol nincs sok nevezetesség, meg látnivaló, ami nem is baj, mert az egyetem mellett nem sok időm lesz szerintem csavarogni. Sík, és kicsit kopár az egész város, nem olyan izgalmas, mint mondjuk New York vagy Los Angeles, és bátran ki merem jelenteni, hogy szerintem az egyetem a legszebb része a városnak. Konkrétan olyan nagy, hogy biciklivel járnak az emberek az egyetem területén, de nekem mondjuk erre nem biztos, hogy szükségem lesz, mert én a matek karon vagyok, és nem nagyon kell átmászkálnom a többi épületbe, ami egyébként elég messze van a matekosok részétől.

Húsz perc biztos kellett, hogy beérjünk a belvárosba, mert az egyetem meg a kollégium eléggé messze van tőle. Nagyon sok bár és klub volt, így én kicsit el voltam veszve, hogy merre is induljunk, de Hyunjinnak itt volt több ismerőse is, így oda mentünk, ahol ők voltak. Egész nagy volt a hely, tömve volt emberekkel, így igyekeztem nem elszakadni Hyunjintól, mert az kellemetlen lenne, ha elhagynánk egymást. Kezdem érteni, hogy Jeongguk miért nem szeretett annyira bulizni járni velem.

Hyunjin bemutatott az ismerőseinek, akik amúgy nagyon aranyosak voltak, de teljesen kiakadtak, hogy még csak tizenhét vagyok. Oké, egy hónap múlva már tizennyolc leszek, de itt Amerikában az nem is számít semmit, mert huszonegy éves kortól lehet legálisan alkoholt venni és fogyasztani, szóval jó nagy mákom volt, hogy beengedtek egyébként. Hyunjin barátai vettek nekünk italt, és meg is ittunk párat, majd Hyunjin berángatott a tömegbe, mert keresni akart magának egy lányt, akit kihasználhat ma, de egyedül nem mert bemenni a sok ember közé. Nekem egyáltalán nem volt célom senkit sem felszedni, így kicsit tanácstalanul álltam ott egy helyben, de végül nekiálltam kicsit mozogni, táncolni, és próbáltam jól érezni magamat.

Egy ideig tök jól elvoltunk Hyunjinnal, ittunk még egy kört, amit már éreztem is, de aztán Hyunjin talált magának egy lányt, akivel heves csókcsatába kezdtek, így én arrébb osontam, hogy ne legyek felesleges gyertyatartó. Kezdett jobb kedvem lenni a megivott alkohol miatt, és sokkal felszabadultabban táncoltam már, mint eddig, ami egy egész helyes, ázsiai srácnak szemet is szúrt. Nem akartam tőle semmit, de jó volt húzni az agyát, így igyekeztem minél kihívóbban táncolni, aminek meg is lett az eredménye. Közelebb jött hozzám, és velem táncolt, néha hozzám is ért, és a végén ott kötöttünk ki, hogy egymásnak estünk és csókolóztunk. Eleinte élveztem, hiszen ki ne élvezne egy csókot, de aztán valahogy belém hasított a tudat, hogy nekem ott van Jeongguk és ekkor már egyáltalán nem élveztem a kialakult helyzetet. Jeongguk emléke mondhatni kijózanított, és el is toltam magamtól a srácot, és miután elmotyogtam angolul egy bocsánatot, ki is verekedtem magamat a tömegből, és leültem az egyik üres asztalhoz. A kezeimet a hajamba futtattam, és úgy könyökölve az asztalon gondolkodtam azon, hogy mit is tettem. Úgy éreztem, hogy megcsaltam Jeonggukot, ami valamilyen szinten igaz is, de ha úgy vesszük, konkrétan szakítottunk, mert azt mondtam neki, hogy keressen magának valaki mást.

- Minden rendben? – jelent meg hirtelen a srác, akivel csókolóztam, és leült velem szemben az asztalhoz.

- Nem igazán. Sajnálom, hogy ott hagytalak, de nem lett volna szabad veled csókolóznom – magyaráztam össze-vissza angolul, és szerintem rohadtul hibás volt ez az egész, amit mondtam.

- Semmi baj. Akarsz róla beszélni? – kérdezte mosolyogva a fiú, aki ezek szerint megértette, hogy mit mondtam.

- Nem tudom. Nem szeretek idegenekkel beszélgetni – húztam el a számat.

- Akkor legyünk barátok! A nevem Kim Taehyung, örülök, hogy megismerhetlek! – mutatkozott be vigyorogva a fiú angolul, és felém nyújtotta a kezét. Már én is nyújtottam a kezemet, és be akartam mutatkozni szintén angolul, de ekkor eljutott az agyamig a fiú neve.

- Várj, te koreai vagy? – kérdeztem ezt már az anyanyelvemen, mire a srác, azaz Taehyung kicsit meglepődött.

- Igen, te is? – kérdezett vissza döbbenten, mire én elnevettem magamat.

- Mint látod – mosolyodtam el szélesen, és Taehyung is elmosolyodott.

- Köszönöm Istenem! Végre! – emelte tekintetét a plafon felé a fiú. – Olyan régen beszéltem a saját anyanyelvemen, hogy már el is felejtettem hogyan kell – mondta Taehyung.

- Azért elég jól megy még – jegyeztem meg.

- Oké, most, hogy kiderült, hogy mindketten koreaiak vagyunk, bemutatkozom így is. Kim Taehyung vagyok, huszonegy éves, és három éve itt tanulok Amerikában – mutatkozott be ismét Taehyung.

- Park Jimin a nevem, tizenhét éves vagyok, és most szeptemberben kezdek a Stanford matematikai karán – mutatkoztam be én is, de Taehyung álla ekkor már valahol a padlón volt.

- Ne kúrj fel, hogy tizenhét vagy és egyetemista – döbbent le a fiú, amin én elnevettem magamat.

- De igen. Kicsit... átlagon felüli tudásom van matematika terén, és megkerestek, hogy nem akarok-e itt tanulni – meséltem.

- Basszus emlékszem... Amikor kisebb voltam, volt egy időszak, amikor tele volt veled a tévé meg az újság. Te voltál a kis nyolc éves zseni, aki úgy számolt, mint Einstein. Hát én menten beszarok... – magyarázta Taehyung még mindig döbbenten. – Mindegy is, térjünk a lényegre! – csapott az asztalra hirtelen a fiú, amitől én rendesen meglepődtem. – Miért nem szabadott volna megcsókolnod? Ajánlom, hogy nyomós okod legyen, hogy miért nem csókolhatlak meg még egyszer! – mondta halál komolyan Taehyung, nekem pedig megint eszembe jutott Jeongguk, és a pillanatnyi jókedvem el is szállt.

- Ez egy elég hosszú történet, biztos kíváncsi vagy rá? – sóhajtottam egy nagyot.

- Fél tizenkettő van, gyerek még az este – nézett a karórájára a fiú.

- Akkor jó, elmesélem – vettem egy mély levegőt, majd nekiálltam mesélni. Ott kezdtem, hogy hogyan ismerkedtünk meg Jeonggukkal, hogyan alakult a kapcsolatunk, mikor jöttünk össze, és, hogy milyen volt a kapcsolatunk. Mindent elmeséltem neki, és beletelt egy jó félórába, mire elértem a ma estéhez. Taehyung nagyon figyelmesen hallgatta a mesémet, néha közbe nyögött egy-két kommentárt, de egyébként végig hallgatta az egészet.

- És ma van a szülinapja? Te meg egy hete szarsz rá? – kérdezte Taehyung csalódottan. Ugyanis igen, Jeongguknak szeptember elsején van a születésnapja, azaz Koreában már ma, én pedig egy megveszekedett betűt sem írtam még neki.

- Tudok mást csinálni? Nem fog tudni tovább lépni rajtam, ha beszélgetek vele – sóhajtottam egy nagyot.

- De barátok maradhattok Jimin. Nem kell szerelmeseknek lennetek, meg egy párnak, de ha a szüleid örökbe fogadták őt, akkor már egész életedben melletted lesz. Rendeznetek kell ezt az egészet, és az nem megoldás, hogy nem beszélsz vele – mondta bölcsen Taehyung, és sajnos vagy nem sajnos, de igaza volt.

- Akkor azt mondod, hogy írnom kellene neki? – kérdeztem Taehyungra nézve, mire ő határozottan bólintott egyet.

- Náluk már délután négy van, lassan vége a napnak, szóval ne tökölj! Kívánj neki boldog születésnapot, és írd le neki a gondolataidat. Nem ignorálhatod őt, mert ez kibaszott rosszul eshet neki. Mond el, hogy mit miért teszel, és, hogy mi lenne szerinted a legjobb, és ez az egész szituáció nem zárja ki azt, hogy beszéltek néha napján, ezt jegyezd meg! – magyarázta Taehyung, és annyira beleélte magát, mintha ő is benne lenne ebben az egészben, vagy én nem tudom.

- Rendben, akkor nekiállok fogalmazni – mosolyodtam el, majd elővettem a telefonomat, és a jegyzetekbe elkezdtem ötletelni, hogy mt írjak Jeongguknak. Igaza van Taehyungnak, nem lehetek ekkora görény, hogy egyik percről a másikra megszakítok vele minden kapcsolatot. Meg kell beszélnünk a dolgokat, mert ez így valóban nem lesz jó, ha egy életen keresztül egymás mellett leszünk.

2024.02.12.