Jeongguk szemszög

Mindennél jobban vártam eddig ezt a napot, de most, hogy eljött ez is, furán érzem magamat. Nem tudnám elmagyarázni rendesen, hogy mit érzek, mert én magam sem tudom pontosan, de egyszerre ugrálnék örömömben, és sírnék bánatomban, az utóbbit több okból kifolyólag is. Jimin tegnap délután szó szerint kirepült az életemből, és azóta csak annyit beszéltünk, hogy ő megírta délelőtt, hogy épségben odaért Amerikába, de a kérdéseimre már nem válaszolt, sőt... meg sem nézte őket. Persze eszembe jutott az, hogy éppen alszik a sok utazás után, mert náluk most körülbelül éjfél lehet, de az is benne van a dologban, hogy szándékosan nem válaszol. Azt mondta, hogy ne felejtsem el, hogy szeret engem, de közben azt is mondta, hogy keressek valaki mást magamnak. Nem tudok kiigazodni rajta, de az biztos, hogy már most nagyon hiányzik, pedig nem telt el egy nap sem azóta, hogy elment. És azt akarja, hogy évekig bírjam ki nélküle? Esélytelen.

Én nem tudtam róla, de Siyeon szólt nekem reggel, hogy ma délután megyünk be az otthonba elintézni a papírokat. Meglepett a dolog és nagyon váratlan volt, ugyanakkor nagyon örültem neki. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar intézkednek, bár lehet, hogy abban a három napban, amíg senkivel sem kommunikáltam, elintéztek mindent. Sőt, biztos. Az egyetlen dolog, ami bánt, az az, hogy én ezt úgy terveztem még egy hónappal ezelőtt, hogy Jimin is velünk lesz. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy augusztus végén elveszítem őt, és, hogy egyedül kell mindennel megküzdenem. Vagyis hogy őszinte legyek, a nehezén átsegített Jimin. Segített beilleszkedni a családba, megismerni önmagamat és a világot is kicsit jobban, de azt sosem fogom megbocsájtani neki, hogy így magába bolondított, majd egyszerűen lelépett. Megígérte júniusban, hogy idén semmiképp sem fog elmenni Amerikába, mégis megtette. Azt hittem, hogy ennél többet ér egy ígéret, de úgy néz ki, hogy nem mindenki veszi olyan komolyan a dolgokat, mint én.

- Jeongguk? Mehetünk? – kopogott be a szobámba Siyeon délután, majd be is kukucskált. Már kész voltam, teljesen fel voltam öltözve meg minden, szóval készen álltam az indulásra, mégsem tudtam magamat rávenni arra, hogy felálljak az ágyamról, és kimenjek a szobámból. – Van valami baj? – kérdezte Siyeon, és közben bejött a szobámba, és leült mellém.

- Nem tudom. Olyan fura ez az egész helyzet – sóhajtottam egy nagyot, és közben a kezemben lévő plüss mackót nézegettem, amit még Jimintől kaptam, amikor a kapcsolatunk alatt egyetlen egyszer bocsánatot kért. Lehet, hogy csak egyszer tette meg, de nekem az nagyon sokat jelentett.

- Meggondoltad magad? – kérdezte Siyeon, miközben a hátamat simogatta.

- Nem, egyáltalán nem gondoltam meg magam. Csak félek a helyzettől – vallottam be a dolgot, ugyanis valóban féltem attól, hogy mit fogok reagálni, mikor ott leszünk.

- Ez teljesen rendben van, de nem kell félned. A szüleid beleegyeztek, hogy aláírják a papírokat, szóval ne aggódj. Csak anyukád szerette volna, ha te is jelen lennél, mert el szeretne búcsúzni tőled, és beszélni veled pár mondatot. És mi is ott leszünk, nem történhet semmi rossz – magyarázta Siyeon mosolyogva, nekem pedig valamiért bekönnyezett a szemem attól a szótól, hogy elbúcsúzni.

- Anya sose bántott, apa pedig sosem mások szeme láttára, szóval emiatt nem aggódom. Csak a saját reakciómtól félek – mondtam, miközben letöröltem azt a pár könnycseppet a szememből.

- Attól sem kell félned. Nem baj, ha sírni fogsz, és nem baj, ha szomorú leszel. Mi nem fogunk haragudni, mert mégiscsak ők a szüleid, és hiába nem volt jó a kapcsolatotok, attól még valamiféle kötelék van köztetek – mondta Siyeon, én pedig csak bólintottam egyet. – Akkor mehetünk? – kérdezte Siyeon.

- Igen – mosolyodtam el, majd mindketten felálltunk az ágyamról, és elindultunk kifelé.

Az autóút nyomasztóan csendes volt. Mindig Jimin csinálta a hangulatot, ő tette a zenéket, és ő kényszerített mindenkit éneklésre. Mindenről Jimin jut eszembe, és ez rettentően zavar, mert minden egyes alkalommal el akartam sírni magamat, ahogy felvillant a szemeim előtt a mosolygós arca. Minden ötödik percben megnéztem a telefonomat, hogy nem írt-e vissza, vagy nem hívott-e, de mindig csalódnom kellett, mert sosem volt semmilyen új értesítésem.

Ahogy leparkoltunk az otthon előtt, ismét fura érzésem támadt. Tíz évig éltem itt, most ez a három hónap után mégis idegennek érzem ezt a helyet. Már elképzelni sem tudnám azt, hogy három percig zuhanyozzak, és, hogy öt másik fiúval osztozzak a szobámon. Mondhatnám, hogy elkényelmesedtem, ami valamilyen szinten igaz is, más szempontból nézve meg eddig nyomorban éltem, és most van végre rendes életem. Minden esetre, én mindig is hálás leszek minden apró dologért, amit kapok, mert pontosan nagyon jól tudom, hogy milyen az, ha az embernek semmilye sincs, csak egy dohos szagú ágya, néhány régi ruhája, meg használt tankönyvei.

Amikor beléptünk az épületbe, több ismerős arcon is megakadt a tekintetem, ezért természetesen előjöttek az emlékeim. Már csak egy hét van a sulikezdésig, szóval már kezdenek visszaköltözködni a gyerekek, így többen is felfigyeltek az érkezésünkre. Valószínűleg fura volt nekik ez a jelenet, mert Jimin szülei... azaz Hyojun és Siyeon nagyon szépen voltak öltözve, és én sem úgy néztem ki, mint egy árvaházi gyerek.

- Már vártunk titeket! – nyitott ajtót nekünk Mijoo mosolyogva, miután bekopogtunk az irodába. Nekem kellett először bemennem, és sikerült egy kicsit megtorpannom, mikor megláttam a szüleimet a kanapén ülve. Ők is rám pillantottak, és nehezemre esett elnézni róluk, és beljebb sétálni a szobába. Úgy éreztem, mintha víz alatt lennék, nehezen kaptam levegőt, és nem mertem még egyszer a szüleimre nézni. Csak követtem Mijoot, és leültem a másik kanapéra, úgy, ahogy Siyeon és Hyojun is.

- Nos, gondolom nyilván mindenki tisztában van azzal, hogy miért vagyunk itt – szólalt meg az otthon igazgató ura, aki az asztalánál ült. – Jeongguk szülei beleegyeztek, hogy aláírják a lemondó nyilatkozatot, és ezzel egyszerre elkezdhetjük az örökbefogadási protokollt is. Önöknek csak pár papírt kell aláírniuk, semmi több – fordult a szüleim felé a férfi, és ekkor én is újra a szüleimre néztem. Fura volt őket szépen felöltözve, józanul látni. Anya mintha ki is sminkelte volna magát, apa pedig meg is borotválkozott, ez pedig nagy szó.

- Megígértük, hogy aláírjuk őket, de előtte beszélhetünk egy kicsit a fiunkkal? – kérdezte anya, nekem pedig egyből hevesebben kezdett verni a szívem, ugyanis nem akartam hármasban maradni velük.

- Jeongguk, szeretnéd, ha kimennénk? – nézett rám az igazgató.

- Igen, de szeretném, ha Hyojun és Siyeon bent maradnának – mondtam halkan, és még összébb is húztam magamat, mert nem akartam, hogy anyáék mérgesek legyenek rám.

- Rendben, szóljanak, ha visszajöhetünk – bólintott a férfi, majd Mijooval együtt elhagyták a szobát.

- Egy kicsit... nem szeretnél közelebb jönni? Nem bántunk, megígérem, hogy egy ujjal sem érünk hozzád, ha csak nem adsz rá engedélyt – mondta anya lágyan mosolyogva, én pedig nyeltem egyet, és Siyeonra sandítottam. Ő csak mosolyogva bólintott egyet, ezért lassan felálltam, és anyáék kanapéja melletti fotelba ültem át. – Jól érzed magadat a Park családdal? – kérdezte anya, és kicsit közelebb hajolt hozzám.

- Igen – válaszoltam szűkszavúan, és még levegőt is alig mertem venni, mert az igazat megvallva, féltem apától.

- Látom kaptál új ruhákat, meg minden. Sokkal jobban nézel ki, mint mikor utoljára találkoztunk – mondta anya.

- Köszönöm, azt hiszem – motyogtam, ugyanis nem tudtam, hogy erre mit kellene mondanom.

- Látom, hogy kellemetlenül érzed magadat velünk, szóval nem akarom sokáig húzni az időt. Én... nagyon, de nagyon, szavakkal ki nem fejezhetően sajnálom azt, amit veled tettünk. Sajnálom, hogy sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy megállítsam apádat, vagy, hogy leszokjunk az alkoholról. Sajnálom, hogy így kellett felnőnöd, és remélem, hogy most már olyan életed lesz, amit megérdemelsz. Amikor jött a hívás, hogy örökbe szeretnének téged fogadni, talán akkor jutott el a tudatunkig, hogy ez tényleg a valóság, és, hogy mennyi mindent elrontottunk. Megpróbálunk megváltozni, de egyenlőre nem vagyunk annyira felelősségteljesek, hogy neveljünk téged, és talán soha nem is voltunk azok. Sokkal jobb helyed lesz náluk, de azért remélem, hogy nem törölsz ki minket teljesen az életedből – magyarázta anya, és már a felénél elsírta magát, és ami azt illeti, én is. Nem tudom miért, de egyszerűen megérintett az, amiket mondott, és ha holnap már máshogy is fogja gondolni, attól még sokat jelentett. Ezek után sem tudnék bennük megbízni, de talán ezek voltak a legőszintébb és legkedvesebb mondatok, amiket valaha mondott nekem.

- Sajnálom... hogy annyiszor bántalmaztalak téged. Nem érdemelted meg – nyögte ki apa nagy nehezen ezt a két mondatot, de ez is nagyon sokat jelentett nekem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, mert... egy bocsánatkéréssel nem lehet megoldani tizenhat évnyi szenvedést, de sokkal több, mint a semmi.

- Ami azt illeti... mi sem szeretnénk maguktól eltiltani Jeonggukot, mert maguk a szülei, szóval, ha úgy érzik, hogy készen állnak rá, meg minden egyéb, akkor szívesen látjuk magukat egy közös ebéden. Örülnénk neki, ha kicsit jobb lenne a kapcsolatuk – szólt közbe Siyeon, mikor észlelte, hogy én nem tudok semmit sem mondani.

- Rendben, köszönjük szépen! – mosolyodott el anya, miközben a könnyeit törölgette egy zsepivel. – Jeongguk... tudom, hogy félsz tőlünk, és ez teljesen értehető, de esetleg megölelhetlek, mielőtt aláírjuk a papírokat, és elmegyünk? – kérdezte anya ismét felém fordulva, én pedig bár habozva, de bólintottam egyet. Anya egyből felállt, ezért én is, ő pedig egyből átölelt engem, ami nekem hirtelen szokatlan, és fura volt. Kicsit össze is rezzentem az érintésére, de aztán átöleltem én is őt, mert az igazat megvallva, jól esett, hogy tíz év után újra megölelt az anyukám. Megint elsírtam magamat, és hiába tudtam, hogy ez a látvány rosszul eshet Siyeonnak és Hyojunnak, de attól még ő az anyukám, aki sosem emelt rám kezet, csak rossz férfivel vállalt gyereket. – Szeretlek, oké? – mondta anya a szemeimbe nézve, és közben két tenyere közé vette az arcomat.

- Én is téged – mondtam halkan. Kimondtam, mert azt akartam, hogy anya boldog legyen, és életében talán először hallja ezt tőlem, és ha őszinte akarok lenni, valamit valóban éreztem iránta. Ha nem is szeretetet, de közel volt hozzá.

- Bejöhetünk? – hallottuk meg az igazgató úr hangját, és Siyeonék válaszoltak is, hogy igen. Ekkor én is visszaültem Siyeon mellé, aki adott nekem egy zsepit, és engedte, hogy minél közelebb bújjak hozzá, sőt, még egy puszit is adott a hajamba. Sokkal kényelmesebben és biztonságban érzem magamat mellette, mint a szüleim mellett. – Akkor aláírjuk a papírokat? – kérdezte a férfi, mire a szüleim csak bólintottak egyet, és odamentek az asztalhoz. Jó pár papírt aláírtak, de pár perccel később már kész is voltak, és eljött az idő, hogy távozzanak.

- Majd valamikor beszélünk, rendben? – kérdezte anya, ahogy előttem állt, én pedig csak bólintottam egyet. – Vigyázz magadra, és szeretlek! – mosolyodott el anya, majd lehajolt, adott egy puszit a homlokomra, és miután elköszöntek, kimentek a szobából. Egyszerre könnyebbültem meg, és tört rám megint a sírhatnék. Az utóbbit nem is tudtam visszatartani, Siyeon oldalához bújva sírtam, és próbáltam kitalálni, hogy miért. Végül arra jutottam, hogy a megkönnyebbültségtől, az örömtől, a szomorúságtól, és Jimin hiányától. Minden miatt.

Még fél füllel hallottam, ahogy az igazgató magyarázza Siyeonnak és Hyojunnak, hogy ma aláírják a papírokat, de kicsit hosszadalmasabb ez a protokoll, de olyan nagyon sokáig nem tudtam rájuk koncentrálni. Teljesen elvesztem a gondolataimban meg az érzelmeimben, és nem tudtam a külvilágra koncentrálni, minden megszűnt körülöttem, és csak én, meg a hihetetlenül hangos gondolataim léteztek. Gondolatok, amiket nem tudtam megfejteni és értelmezni, de jelen voltak. Nem tudtam volna megmondani konkrétan, hogy abban a pillanatban mit éreztem, de a nagyobb részem boldog volt, még akkor is, ha ott volt a tudat, hogy Jimint elvesztettem.

2024.02.12.