Jimin szemszög

Sajnos vagy nem sajnos, de eljött ez a nap is, amikor el kell búcsúznom a családtól és Koreától, és átrepülök a világ másik felére. Szomorú voltam, hogy elmegyek, de egyszerre boldog és izgatott is voltam. Szomorú voltam, mert itt kell hagynom Jeonggukot, meg a barátaimat és az iskolámat, de ezzel együtt megnyílik előttem egy teljesen új világ, és végre úgy élhetek, ahogy szeretnék. Nem kell majd attól szoronganom, hogy most éppen ki milyen szemmel néz rám, mi a véleményük rólam, mert senki az ég egy adta világon nem fog ismerni engem. Egy ismeretlen leszek, akivel senki sem fog foglalkozni, és hiába hangzik ez rosszul, de én erre vágyom. Persze minden jobb lenne, ha Jeongguk is jöhetne velem, de sajnos ez nem megoldható. De meg kellene értenie, hogy ezt nem önzőségből csinálom, és nem csak azért, hogy nekem jó legyen, hanem miatta is. Azt akarom, hogy tökéletes élete legyen, ne kelljen többet szenvednie, és ez csak úgy sikerülhet, ha anyáék örökbe fogadják. És hiába törődtek bele anyáék a kapcsolatunkba, tudom, hogy akkor is kellemetlenül érzik magukat, és az egész város erről pletykálna nagyjából. Jó, az egész város azért nem, mert Szöul egy elég nagy város, de a környezetünkben mindenhol mi lennénk a téma.

Jeongguk szerda este óta egy szót sem szólt hozzám, ma pedig vasárnap van. Többször is próbáltam vele kommunikálni, de miután megtudta, hogy anyáék beleegyeztek mindenbe, és aláírták a papírokat, még csak hallani sem akart rólam. Egész nap a szobájában gubbasztott, csak enni jött ki, mosdóba, meg Dantet sétáltatni, de ha hozzá szóltam, úgy csinált, mintha ott se lennék. Nagyon rosszul esett amit csinált, mert ezzel a viselkedéssel nem ért el semmit, nem gondoltam meg miatta magamat, csak azt érte el, hogy az utolsó napjainkat haragban töltöttük el, holott annyi szép dolgot tudtunk volna csinálni kettesben. Voltak terveim, hogy elmehetnénk ide-oda, mielőtt elutazok, de semmit sem tudtunk megvalósítani Jeongguk viselkedése miatt.

Pénteken volt az a bizonyos képesség felmérés, ahol is vagy tíz ember előtt kellett különböző feladatokat megoldanom, de nem tudtak olyat adni, ami kifogott volna rajtam. Már aznap este meg volt az eredmény, miszerint engedélyezik a tovább tanulásomat az egyetemen, szóval Minjae még aznap este vett repjegyet nekünk, amik vasárnap, azaz ma délutánra szóltak. Viszonylag sokat kell repülnünk, mert nekünk Kaliforniába, San Joséba kell mennünk, de oda csak átszállásos gép megy, így repülünk tizenegy órát egyben, átszállunk Los Angelesben, és onnét még másfél óra San José. Szóval több, mint fél nap lesz, mire odaérünk, de ez még mindig egy egész tűrhető idő.

Már tegnap este nekiálltam összepakolni a cuccaimat, és két nagyobb bőröndbe, meg egy kisebbe belefértem, plusz a hátizsákom, amit felviszek a gépre. Igazából csak a ruháimat viszem magammal, meg néhány fontos dolgot, mint például a laptopomat meg néhány tankönyvet, mert minden más lesz a kollégiumban, és Minjae azt mondta, hogy több nagyon jó ázsiai bolt is van a környéken, szóval kajákat is tudok majd ott venni. Nyilván még ágyneműhuzatot meg egyéb nyalánkságokat kell majd vennem, de lesz két hetem a suli kezdésig, addig mindent el tudok majd intézni. Nem hinném, hogy sokkal drágábbak lennének ott a dolgok, mint itthon, szóval teljesen mindegy, hogy hol veszem meg őket.

Reggeli közben síri csend volt az asztalnál, néha csak anya meg apa váltottak egy két szót, de Jeongguk szokásosan nem nézett fel a tányérjából, és amint végzett az evéssel, el is ment a szobájába. Én anyáékkal nem nagyon beszélgettem az incidens után, mert nem volt mit mondanom nekik, és azt sem szerettem volna, ha ők nekiállnak bocsánatot kérni meg minden egyéb, ezért reggeli után én is visszamentem a szobámba, és átnéztem a cuccaimat, hogy minden megvan-e. Volt egy kis hiányérzetem, mintha valami nem lenne meg, és mikor kinyitottam még egyszer a biztonság kedvéért a ruhás szekrényemet, rá is jöttem, hogy mi az, ami hiányzik. Ott volt a szekrény ajtajának belső felére felragasztva az a kép rólam és Jeonggukról, amit még Gahyeon csinált rólunk múltkor, és ahogy megláttam a képet, egyből összeszorult a torkom. Eddig csak azzal volt időm foglalkozni, hogy minden elkészüljön ma délutánig, és, hogy minden engedély meglegyen, meg összepakoljak, de most, hogy itt az idő, és el kell hagynom Jeonggukot, hihetetlenül rosszul érzem magamat. Csak most tudatosult bennem úgy igazán, hogy mit is teszek, és mik lesznek a következményei. Jeongguk az első olyan fiú, akit tényleg szeretek, akibe szerelmes vagyok, és tűzbe tenném a kezemet érte, most mégis ilyen csúnya vége lesz a kapcsolatunknak. Nagyon hiányozni fog az aranyos bambi szeme, a nagy mosolya, a pozitivitása, és az a hihetetlen mennyiségű energia és szeretet, amit magából ont. Tényleg Jeongguk az, akivel el tudnám képzelni az életemet, de ha most itt maradok, akkor soha semmi nem lesz belőlem, és sosem élhetek olyan életet, amilyent akarok. Ez az egész helyzet el van baszva, és rohadtul mérges vagyok, amiért Jeonggukkal így kellett megismernünk egymást. Történhetett volna később is, mikor mondjuk már haza költöztem, és végeztem az egyetemmel, de az univerzum nagyon nem akarja, hogy boldogok legyünk.

Leszedtem a képet óvatosan a szekrényről, és beraktam a táskámba, mert azt is mindenképp magammal akarom vinni. Közben ahogy a képet nézegettem, sikerült elbőgnöm magamat, és nem érdekelt, hogy Jeongguk akar-e velem beszélni, vagy sem, fogtam magamat, és átmentem a szobájába. Nem is kopogtam az ajtón, nemes egyszerűséggel csak besétáltam, és látszólag Jeongguk is jól meglepődött. Az ágyában feküdt nyakig betakarózva, Dante mellette feküdt, és ha jól tippeltem, Jeongguk zenét hallgatott, mert be volt dugva a füle.

- Nézd, értem, hogy te nem akarsz velem beszélni, és utálsz most engem, de én nem tudok úgy elmenni, hogy haragban vagyunk, és napok óta nem beszéltünk – mondtam Jeongguknak sírva, ugyanis teljesen kikészített ez a pár nap, ami alatt ignorált engem.

- Gyere ide! – sóhajtott egy nagyot Jeongguk, és felemelte a takaróját, én pedig be is bújtam mellé. – Sajnálom, hogy ezt csináltam! Azt hittem, hogy majd meggondolod magadat, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy nem fogod – mondta Jeongguk, miközben magához ölelt.

- Akkor miért csináltad, ha tudtad, hogy nem gondolom meg magamat? – kérdeztem tőle még mindig sírva, mert, ahogy hozzábújtam, és éreztem az illatát, meg a teste közelségét, még jobban elérzékenyültem.

- Nem tudom. Hülye voltam – mondta Jeongguk.

- Azt akarom, hogy tudd, hogy tényleg nagyon szeretlek, és nem csak kihasználtalak. Szerelmes vagyok beléd, a csillagokat is lehoznám neked az égről, és soha sem hazudtam neked semmiben sem – mondtam Jeongguknak.

- Akkor miért mész el, ha szeretsz? – kérdezett vissza Jeongguk halkan, és hallottam, hogy elcsuklott a hangja.

- Mert szeretnék minél többet tanulni, és nem akarom elvesztegetni a tudásomat. Ha itt maradok most, akkor egy senki lesz belőlem, holott nagy dolgokat tudnék véghezvinni az életben. És te magad mondtad szerdán, hogy nem tudok egy rendes kapcsolatot fenntartani, mert önző vagyok. Igazad volt Jeongguk. Gondolj csak bele, hogy hányszor bántottalak meg téged azért, mert önző voltam, és csak magamra gondoltam? Ha itt maradnék, akkor minden csak sokkal rosszabb lenne. Bántanálak téged, de te ennek ellenére is szeretnél engem, holott egyáltalán nem érdemlem meg. Akaratom ellenére rontok el mindent, és te nem ezt érdemled Jeongguk. Te egy olyan fiút érdemelsz, aki maga elé helyez téged, és nem bánt meg heti szinten, mint ahogy én ezt ebben a három hónapban tettem. Valaki olyat érdemelsz, aki tudja értékelni azt, amit neki adsz, és vissza is kapod azt a sok szeretetet, amit te adsz neki. De ez az ember nem én vagyok Jeongguk – magyaráztam szomorúan Jeongguknak, és a mondandóm végére Jeongguk el is sírta magát.

- De engem nem érdekel, ha megbántasz minden héten. Engem csak az érdekel, hogy veled lehessek, mert szeretlek! – ellenkezett Jeongguk egyből.

- De ez így nem egészséges Jeongguk. Nem hagyhatod, hogy valaki bántson téged, nem tűrheted ezt el, még akkor sem, ha én vagyok ez a személy – mondtam neki.

- Annyira utállak! – motyogta Jeongguk a nyakamba, én pedig elmosolyodtam rajta.

- Helyes. Utálj engem, mert megérdemlem, és minden egyszerűbb lesz így – helyeseltem, és közben Jeongguk haját simogattam. – Sose helyezd mások jólétét magad elé, rendben? Az a fontos, hogy te jól legyél, és boldog. Csak utánad következik a többi ember, és ne viselj el mindent csak azért, mert szereted az illetőt, vagy mert ilyen jó lelked van. Legyél egy kicsit te is önző, és elsősorban magadra gondolj – soroltam a dolgokat Jeongguknak, de közben megszakadt a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy ennyi ideig tartott csak a kapcsolatunk. De ez így helyes, mert én többet ártottam Jeongguknak, mint segítettem, még ha akaratom ellenére is volt. Nem vettem észre, de folyton csak egyre lejjebb és lejjebb löktem Jeonggukot a viselkedésemmel, ő pedig mindent elviselt, csak mert szeretett engem. De ez nincs így rendben.

Egészen délután háromig Jeongguk szobájában voltunk, és egymást ölelgettük. Nem beszéltünk semmiről, síri csendben feküdtünk, és csak egymás lélegzetvételét és szívdobbanásait hallottuk. De sajnos Minjae felhívott, hogy tíz perc és itt van értem, ezért el kellett szakadnunk egymástól, hogy össze tudjam szedni a dolgaimat. Jeongguk végig követett engem mindenhová, bent ült a szobámban, amíg összeszedtem a bőröndjeimet, és még a mosdó előtt is megvárt, amíg gyorsan pisiltem még egyet. Láttam rajta, hogy nagyon össze volt törve, és az igazat megvallva, én is, de így lesz a legjobb mindenkinek.

Mikor Minjae megérkezett, kipakoltam egyesével a bőröndjeimet, és mikor már csak a hátizsákom volt bent, sokkal lassabban sétáltam vissza a házba, ugyanis ki akartam élvezni minden egyes utolsó pillanatot itthon. Anya, apa és Jeongguk is ott álltak az ajtóban, és engem vártak, hogy elbúcsúzhassanak. Anya és Jeongguk is sírt, és apán is látszott, hogy nem túl boldog, de én igyekeztem visszanyelni a könnyeimet.

- Nos... akkor én megyek – mosolyodtam el halványan.

- Nagyon vigyázz magadra, rendben? És bármikor visszajöhetsz, ha nem érzed jól magadat – mondta anya két szipogás között.

- Rendben, de nem hiszem, hogy vissza fogok jönni. Apa úgyis azt akarta, hogy a tanulmányaimra koncentráljak, neked pedig lesz így elég időd Jeonggukra, és minden idődet neki tudod szentelni – mondtam anyának, majd Jeongguk felé fordultam. – Te pedig... engedj el engem, lépj tovább, és keress egy olyan fiút, aki megérdemel téged, rendben? Ha belecsöppensz úgy rendesen most az életbe, rá fogsz jönni, hogy ezer meg egy jobb fiú van, mint én. Tudom, hogy nehéz lesz neked, mert én voltam minden elsőd, de nagyon erős vagy, szóval én hiszek benne, hogy menni fog, rendben? Sajnálok minden rosszat, amit valaha neked okoztam, és ne felejtsd el, hogy szeretlek, rendben? – mondtam Jeongguknak, miközben kezeim közé vettem az arcát. A könynei csak úgy záporoztak, és biztos vagyok benne, hogy nem látott engem rendesen a sok könnytől, valamint ettől a látványtól még jobban elérzékenyültem, de sikerült megállnom sírás nélkül. Jeongguk nem tudott semmit sem mondani, ezért én cselekedtem, és az ajkaira hajoltam, hogy még egy utolsó csókot adhassak neki. Szerintem abban az egy csókban minden benne volt, aminek benne kellett lennie, és miután elváltunk egymástól, Jeongguk még jó szorosan át is ölelt engem. Én is átöleltem őt, és adtam egy puszit a puha hajába is, de lassan indulnom kellett, szóval kénytelen voltam eltolni magamtól Jeonggukot. Még egy utolsót rájuk mosolyogtam, majd elindultam Minjae autója felé, mert egyszerűen nem bírtam már tovább ott lenni, és mosolyogni.

Amint hátat fordítottam anyáéknak és Jeongguknak, előtörtek a könnyeim, és igyekeztem minél gyorsabban szedni a lábaimat, nehogy meggondoljam magamat. De ennek így kell lennie, így helyes, és így lesz mindenkinek a legjobb. Anyáéknak végre lesz egy olyan fiuk, akire mindig is vágytak, Jeongguknak lesz egy olyan élete, amit megérdemel, én pedig azt tanulhatok, amit szeretnék, és végre úgy élhetek, ahogy már évek óta szeretnék. Igen, ez volt a helyes döntés.

2024.02.12.