Jeongguk szemszög

Szerintem egész életemben nem sírtam annyit, mint ebben a két napban, pedig aztán a ramaty gyerekkorom miatt rengeteget itattam az egereket. Bosszantott Siyeon és Hyojun véleménye a kapcsolatunkról, és, hogy esélyt sem adtak elmesélni az egész történetet, de jelen helyzetben jobban aggasztott Jimin holléte. Hétfőn délután volt a veszekedés, mikor is Jimin elment itthonról, most pedig már szerda délelőtt van, de Jimin még mindig sehol. Semmi életjelet nem adott magáról, nem vette fel a telefont, akárhányszor hívtuk, és a temérdek üzenetre sem válaszolt, amit írtunk neki, de még csak meg sem nézte őket. Első éjszaka nem aggódtunk egyáltalán, mert sejtettük, hogy legkorábban majd hajnalban jön haza, mert elment inni, de nem jött haza. Vártunk rá egész nap, de azóta is semmi. Teljesen megértem, hogy miért ment el itthonról, és valószínűleg nekem is ez lett volna a reakcióm, ha az ő helyében lettem volna, de azért lassan két napja elment, és semmi hír róla. Értem, hogy nagyon megbántva érzi magát, és nem akar haza jönni, de gondolhatna arra, hogy van, aki aggódik érte. Többek között én, ugyanis basszus, két napja nem tudunk semmit róla, és hiába sejtem, hogy nincsen semmi baja, sose lehet tudni.

Ami Siyeont és Hyojunt illeti... Teljesen padlón vannak, főleg Siyeon. Abban a pillanatban megbánta, amit mondott, amikor kiszaladt a száján, és bocsánatot akart kérni Jimintől, de erre nyilván nem volt lehetősége, hiszen Jimin nagyon gyorsan távozott. Az igazat megvallva, én most Jiminnek adok igazat, akármennyire szeretem Siyeont is. Soha nem lett volna szabad azt mondania, még akkor sem, ha csak a düh beszélt belőle, mert ezzel Jiminnek olyan fájdalmat okozott valószínűleg, amit nehezen tud kiheverni. Nem Jimin hibája volt Jihyun halála, és ezt ők is tudják nagyon jól, hiszen négy éven keresztül ezt mondogatták Jiminnek, de most mindent elrontottak ezzel. Jól esik, hogy ennyire szeretnének engem örökbe fogadni, de inkább ne tegyék, ha ezzel Jiminnel ártanak. De már ártottak is, hiszen közölték velünk, hogy nem maradhatunk együtt, valamint a Jiminnek mondott dolgok is eléggé bántók voltak, így fogalmam sincs, hogy mi lesz.

Hétfő este óta szinte folyamatosan sírtam, és egy szót sem beszéltem Jimin szüleivel. Nem voltam rájuk kíváncsi, csalódott voltam, és azt akartam, hogy hagyjanak békén gondolkodni. Hiányzott Jimin, mert ő mindig nagyon jól látta a dolgokat, és a legrosszabb pillanatokban is meg tudott nyugtatni, de most egyedül Dante volt az, aki mellettem volt. De ő nem tud nekem jó érveket felhozni, hogy miért is lesz minden rendben, és miért nem kell pánikolni, hiszen ő csak egy kutya. Jimin mindig tudja, hogy mit kell mondania nekem, hogy megnyugodjak, és mivel nagyon intelligens, így mindig mindenre van egy megoldása, de most egyedül kellett azon agyalnom, hogy mi a fenét kellene csinálnunk. Szerintem Siyeon és Hyojun akkor sem engedné, hogy együtt legyünk, ha nem fogadnának örökbe, szóval tényleg tanácstalan vagyok. Én tényleg nem szeretném Jimint elengedni, mert ő olyan boldoggá tesz engem, mint még soha senki, és nem lennék képes vele úgy együtt élni, hogy nem vagyunk együtt.

- Jeongguk szívem... kijössz ebédelni? Egy napja nem láttalak enni, és tudom, hogy haragszol ránk, de enni attól még kell – kopogott be a szobámba Siyeon, mire én csak sóhajtottam egy nagyot, és kimásztam az ágyamból, ugyanis tudtam, hogy tényleg ennem kell valamit. Amikor kinyitottam az ajtót, Siyeon még mindig ott állt, és halványan rám mosolygott, miközben a hajamra simított, de látszott rajta, hogy nem volt igazi az a mosoly, és, hogy mióta Jimin elment, nem aludt rendesen.

Az ebédlő asztalnál szinte síri csend volt evés közben, csak az evőeszközök meg a tányérok csörgését, meg a szürcsögésünket lehetett hallani. Nekem nem volt semmi mondanivalóm nekik, mert valószínűleg úgy sem hallgatták volna meg, amit mondani akarok, Siyeon és Hyojun pedig túlságosan el voltak foglalva a saját gondolataikkal, hogy bármit is kérdezzenek tőlem.

- Mi van, ha történt vele valami? – kérdezte Siyeon halkan, mikor már kimertük a másodikat.

- Ha kórházban vagy a rendőrségen lenne, akkor arról már értesítettek volna minket – mondta Hyojun.

- És mi van, ha ő kérte, hogy ne tegyék? – gondolkodott tovább Siyeon.

- Kiskorú, kötelességük értesíteniük minket – sóhajtott nagyot Hyojun. – Biztos vagyok benne, hogy valamelyik barátjánál van, biztonságban és egészségesen, csak nem akar hazajönni a történtek után. Majd ha úgy érzi, akkor hazajön – folytatta.

- Ha holnap délig nem jön haza, értesítem a rendőrséget. Addigra eltelik negyvennyolc óra, én pedig nem vagyok hajlandó napokig várni arra, hogy hazajöjjön, mikor bármi baja is lehet. Mardos a bűntudat, és nem tudok aludni a tudattal, hogy nem tudom, hol van a fiam – mondta Siyeon, és a végére elcsuklott a hangja.

- Nem kellett volna azt mondani neki – motyogta Hyojun, de így is tisztán hallottuk.

- Ne akard rám kenni az egészet, te kezdted  azzal, hogy csalódtál benne! – vágta rá Siyeon.

- De én soha egy percig sem gondoltam azt, hogy Jimin hibájából halt meg Jihyun! – csapott az asztalra Hyojun mérgesen.

- Én sem, oké? Csak nem tudom, annyira nagyon lesokkolt a dolog, ami a fiúk között van, és az, hogy emiatt nem fogadhatjuk örökbe Jeonggukot, hogy csak úgy valahogyan kiszaladt, de nem gondoltam komolyan – magyarázta Siyeon sírva. – Komolyan, már az sem érdekel, ha együtt maradtok, csak Jimin jöjjön haza, és bocsátson meg nekem – motyogta halkan Siyeon, nekem pedig egyszerre szakadt meg miatta a szívem, és egyszerre éreztem azt, hogy megérdemli. Viszont az a mondat, hogy az sem érdekli, ha együtt maradunk, adott egy kis reményt.

Az ebéd további részében nem nagyon beszélgettünk, hanem csak ettünk, és mindenki el volt mélyedve a saját gondolataiban. Mivel láttam Siyeonon, hogy nagyon ramatyul van, ezért bevállaltam a mosogatást, hogy ne neki kelljen megcsinálni. Miután végeztem vele, újra be akartam gubózni a szobámba, és esetleg megpróbáltam volna felhívni Jimint, de nem igazán engedték ezt.

- Nem maradnál inkább itt kint velünk? – kérdezte Siyeon, én pedig nem lettem volna képes nemet mondani, ezért bekuporodtam az egyi fotelbe, és onnét néztem őket.

- Tényleg szeretitek egymást Jiminnel? – nézett rám Hyojun komolyan.

- Igen. És tudom, hogy azt hiszitek, hogy nem is tudom mi az a szerelem, de... senki sem úgy születik, hogy tudja. Viszont én érzem, hogy tényleg szeretem Jimint, és pont az utóbbi időben lett sokkal komolyabb és szorosabb a kapcsolatunk. Sajnálom, hogy eltitkoltuk előletek ezt, én többször is el akartam mondani, de Jimin mindig azt mondta, hogy ne. És így látva, hogy mi a véleményetek róla, lehet igaza is volt – mondtam.

- És Jimin jól bánt veled? – kérdezte Siyeon.

- Igen, nagyon jól bánt velem. Mivel tudom, hogy ti Jiminnel is megbeszéltetek minden ilyesmit, és, hogy nyitottak vagytok ezzel a témával kapcsolatban, el merem mondani, hogy sosem erőltetett semmit, és nem használt ki. Mindent az én tempómban csináltunk, alkalmazkodott hozzám, és tényleg nem erről szólt a kapcsolatunk – magyaráztam.

- Azért ez megnyugtat, hogy nem csak a saját vágyait akarta kielégíteni. Talán kezd benőni a feje lágya, és tényleg megérett egy kapcsolatra – gondolkodott el Hyojun.

- Csak olyan fura belegondolni abba, hogy Jimin a fiam, te pedig már olyan vagy, mint a fiam és... együtt vagytok. Olyan abszurd az egész, de azt hiszem, hogy el kell fogadnom. Csak azt nem tudom, hogy mi legyen, mert Jimin nem akarja, hogy örökbe fogadjunk, viszont mi nagyon szeretnénk, ha te is a fiunk lennél – mondta a szemeimbe nézve Siyeon, és a végére elmosolyodott.

Pont mondani akartam, hogy ha Jimin hazajött, majd átbeszéljük a dolgot négyesben nyugodtan, de ekkor meghallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, ezzel jelezve, hogy Jimin végre hazajött. Egymásra pillantottunk mind a hárman, majd teljesen egyszerre álltunk fel ülőhelyünkről, és indultunk meg a bejárati ajtó felé. Nem rohantuk le Jimint, egyszerűen csak oda álltunk az előszobába, és miután láttuk, hogy Jimin teljesen épségben van, kifújtuk a benntartott levegőt a megkönnyebbüléstől.

- Hol voltál? Azt hittem, hogy valami bajod esett, vagy, hogy még napokig nem jössz haza – mondta Siyeon halkan, és láttam, hogy bekönnyezett a szeme, valamint, hogy szíve szerint megölelné most Jimint.

- Seonghwanál voltam – válaszolta Jimin, miközben felakasztotta a kulcsát a szögre, és kilépett a papucsából, majd magindult a szobája felé.

- Jimin! – szólt utána Siyeon, de Jimin leintette.

- Ne mondj semmit, kérlek! – mosolyodott el Jimin halványan, majd bement a szobájába. Sejtettem, hogy nem akar majd beszélni senkivel, de azért mégis rossz volt látni, hogy ennyire eltávolodik tőlünk.

Úgy döntöttem, hogy én Jimin után megyek, ha akarja, ha nem, ugyanis Siyeon már elsírta magát, és nem akartam, hogy sokáig ez legyen. Muszáj beszélnem vele, és nem csak a szülei miatt, hanem miatta is, mert fogalmam sincs, hogy mi zajlik le most benne, de biztos vagyok abban, hogy nem éppen boldog.

Kopogtam kettőt az ajtón, hogy Jimin tudja, hogy érkezem, majd be is nyitottam, és miután bementem a szobába, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, hogy senki ne zavarjon meg minket. Jimin a szekrénye előtt állt, és éppen átöltözött, ugyanis még mindig az a ruha volt rajta, amiben két napja elment itthonról. Miutén végzett, rám se nézett, csak lehúzta a redőnyt az ablakon, majd befeküdt az ágyába. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, ezért levettem a zoknimat, és én is befeküdtem az ágyba, egyenesen Jimin mellé. Azt hittem, hogy el fog küldeni, hogy hagyjam magára, de teljesen az ellenkezője történt ennek. Jimin másodpercekkel később már a mellkasomhoz bújt, és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem, megfojt. Szólni akartam neki, hogy ez így nem lesz jó, de megéreztem, ahogy rázkódik a teste, a meleg könnyeit is éreztem a nyakamon lefolyni, és nem telt bele fél perc, de már hallottam is Jimin sírását. Megszakadt a szívem, ahogy Jimin a karjaim közt sírt, mert egész eddig egyszer láttam sírni, mikor is a temetőben voltunk májusban, így tudtam, hogy most nagyon rosszul van. Komolyan nekem is bekönnyezett a szemem, mert eddig Jimin volt a támaszom, ő volt az, aki engem vígasztalt, és ő volt kettőnk közül az erősebb lelkileg, most viszont itt zokog hozzám bújva. Fájt ilyen sebezhetőnek látni, mert tudom, hogy ő egy nagyon erős fiú, most mégis szinte darabokra van hullva, és fogalmam sincs, hogy mivel tudnám kicsit megnyugtatni. Talán hagynom kellene, hogy kisírja magát, mert attól mindig jobb, de közben lehet, hogy én is elbőgöm magamat, mert rettentően rossz érzés volt a szerelmemet ilyen állpotban látni, miközben én teljesen tehetetlen vagyok.

- Minden rendben lesz! – suttogtam a fülébe halkan, majd adtam egy puszit a hajába, de ezzel csak azt értem el, hogy Jimin jobban sírni kezdett, ezért csak próbáltam visszanyelni a könnyeimet, és Jimin hátát simogatva igyekeztem támogatni őt, és nyugtatgatni. 

2024.01.28.