Jimin szemszög

Miután kisírtam magamat Seonghwa karjaiban, beterelt a szobájába, mert a szülei is végignézték az egészet, és nem akarta, hogy zavarjanak minket. Mondjuk anyukájára rendesen a frászt hoztam, mert vagy húsz percig folyamatosan benyitogatott a szobába, hogy minden rendben van, meg hozott nekem vizet is, de Seonghwa nagy nehezen megértette vele, hogy minden rendben lesz, csak még ő sem tudja mi történt. Ugyanis lassan egy órája csak fekszek Seonghwa ágyán, az egyik párnáját ölelgetem, és közben próbálom nem elsírni magamat megint. Szegény Seonghwa meg csak ül mellettem az ágyon, és várja, hogy végre megszólaljak, de az nem megy olyan könnyen, mint ő azt hiszi.

- Szóval... elmeséled, hogy mi történt? – törte meg a csendet Seonghwa. Neki akartam kezdeni a mesélésnek, de egyből újra előttem volt anya arca, ahogy teljesen őszintén kimondja azt, amit, és ismét bekönnyezett a szemem. – Ne, nehogy elkezdj megint sírni, most hagytad abba! – szólt rám egyből Seonghwa, mire én igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. – Összevesztetek Jeonggukkal? – kezdett el tippelgetni.

- Én örülnék neki a legjobban, ha csak ennyi lenne az egész – motyogtam.

- Akkor? Mi történt? – kérdezősködött tovább Seonghwa.

- Elmondtuk anyáéknak, hogy együtt vagyunk – mondtam.

- Mi? De miért? Azt mondtad, hogy a lehető legtovább titokban akarod tartani – lepődött meg Seonghwa.

- Örökbe akarják fogadni Jeonggukot, én pedig mondtam, hogy én nem szeretném. És egyből jöttek a kérdések, hogy miért, én pedig nem tudtam már mit kitalálni, ezért elmondtam – meséltem.

- És kiakadtak? Ezért vagy ennyire padlón? – nézett rám kérdőn Seonghwa.

- Igen, kiakadtak, de nem emiatt. Anyáék azt magyarázták, hogy nem is szeretjük egymást, és, hogy én csak kihasználom Jeonggukot meg, hogy meg fogom bántani, meg el fogom hagyni őt. Én pedig kiálltam a véleményem mellett, miszerint ilyen nem lesz, mire anya azt mondta, hogy nem lehetek ennyire önző, és nem vehetem el tőlük Jeonggukot is – magyaráztam.

- Mi? Komolyan ezt mondta? – döbbent le a fiú.

- Igen. És ami a legjobban fáj, az az, hogy tudom, hogy ezt nem csak méregből mondta. Ha kiszaladt a száján, akkor biztos, hogy így gondolja, mert különben nem mondta volna. És tudom, hogy igaza van, de akkor is rosszul esik – motyogtam a párnát ölelgetve.

- Ez nagyon csúnya volt. És felejtsd el, hogy a te hibád az öcséd halála, mert kurvára nem. Baleset volt, érted? Nem te lökted le, nem te mondtad neki, hogy másszon fel oda, és egyből hívtátok a mentőket is. Ez egy kibaszott nagy szerencsétlenség volt, nem a te hibád – magyarázta Seonghwa mérgesen.

- De azt sem mondtam neki, hogy ne másszon fel – mondtam.

- Tizenkét évesen már nem kellene ilyenekre figyelmeztetni. Különben meg, azért van ott a mászóka, hogy felmásszanak rá a gyerekek, szóval Jihyun sem tett semmi rosszat. Csak játszott, és a fene sem gondolta, hogy egy fogócska ilyen tragédiába tud fulladni – próbált vigasztalni továbbra is.

- Mindegy Seonghwa, én voltam az idősebb, és én feleltem érte. Hibás vagyok, még akkor is, ha nem teljes mértékben az én hibám. Bárkivel történt volna ez, mindenki magát hibáztatná, még akkor is, ha legmélyen én is tudom, hogy nem sok mindent tudtam volna ez ellen tenni – sóhajtottam nagyot, miközben még jobban összegömbölyödtem.

- És most mi lesz? – váltott témát inkább Seonghwa.

- Itt aludhatok ma? – kérdeztem, mire Seonghwa csak bólintott egyet. Már így is fél nyolc volt, és nem volt kedvem hazamenni több okból kifolyólag sem. Meg kell emésztenem ezt az egészet, aztán ki kell találnom, hogy mit akarok. Hiába csörög egyfolytában a telefonom, és bombáznak anyáék üzenetekkel, tudom, hogy úgysem fognak megijedni, ha nem megyek ma éjjel haza. Biztos azt hiszik, hogy inni vagyok, ezért nem fognak aggódni értem.

- Mi lesz akkor, ha hazamész? – kérdezte Seonghwa.

- Nem tudom. Én is pont ezen gondolkozom. Nem akarok haza menni. Nem akarom, hogy anya bocsánatot kérjen, mert igaza volt, viszont beszélni sem szeretnék velük. Egyértelmű ezek után, hogy nem bánnák, ha nem lennék otthon, plusz amúgy is ott lesz nekik Jeongguk, aki egy minta gyerek, szóval... nagyon gondolkozom azon, hogy felhívom Minjaet, és megmondom neki, hogy mégis szeretnék Amerikába menni – vázoltam fel az ötleteimet.

- És mi lesz Jeonggukkal? – nézett rám komolyan Seonghwa.

- El kell engednem őt. Anyáék úgysem engednék, hogy együtt legyünk, az meg csak még fájdalmasabb lenne, ha együtt élnénk azután, hogy kényszerből szakítunk. Viszont azt meg mindenképp szeretném, hogy Jeogguknak egy jó élete legyen, ahhoz pedig anyáéknak örökbe kell fogadniuk őt. Szóval az lesz a legjobb, ha örökbe fogadják őt anyáék és lesz egy olyan fiúk, amilyet meg is érdemelnek és akarnak, én pedig elutazok Amerikába tanulni. Mindenki jól jár. Jeongguk pedig fog találni nálam egy sokkal jobb fiút, aki meg tudja becsülni őt rendesen. Nehéz lesz neki, mert én vagyok az első szerelme, de menni fog neki. Az én érzéseim pedig nem számítanak, mert ez nem rólam szól. Nekem csak minél előbb ki kell lépnem az életükből, hogy ne tegyek tönkre mindent, akármennyire is fog fájni ez az egész – magyaráztam, miközben a plafont bámultam.

- Szerinted tényleg ez az egyetlen megoldás? – kérdezte Seonghwa szomorúan.

- Nem tudom. Egyenlőre igen, de még aludnom kell erre egyet. Majd holnap, ha kipihentem magamat, újra átgondolok mindent, és aszerint fogok cselekedni – mondtam, és a végére elmosolyodtam egy kicsit.

- Aludjunk? – nézett rám kérdőn Seonghwa, mire én csak bólintottam egyet, és bebújtam a takarója alá. Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy nem fürödtem ma, mert semmi kedvem nem volt, plusz olyan ruhában voltam, ami pizsamának is megfelelt, szóval én abszolút készen álltam az alvásra. Seonghwa még gyorsan elment zuhanyozni, addig az anyukája hozott be még egy ágyneműt, meg biztosra ment, hogy minden rendben van-e, majd egyedül hagyott engem. Hogy őszinte legyek, nem is emlékeztem arra, hogy Seonghwa mikor jött be a szobába, mert annyira kimerültem a sírástól, hogy percekkel később már aludtam is.

Másnap reggel kilenckor már fent voltam, de Seonghwa már nem volt a szobában, szóval ő még korábban kelt fel, mint én. Mikor kimentem a szobából, pont akkor jött velem szembe, és mondta, hogy éppen akkor akart felkelteni, hogy menjek reggelizni. Szóval leültünk mind a négyen reggelizni, de én fél óra alatt csak egy szelet pirítóst nyammogtam el, meg megittam egy bögre teát, és ennyi. Egyszerűen túlságosan el voltam foglalva a gondolataimmal, meg azzal, hogy mit tegyek, hogy nem tudtam az evésre koncentrálni, plusz túl sok étvágyam sem volt.

- Kitaláltad már, hogy mit akarsz csinálni? – kérdezte Seonghwa, mikor már ismét a szobájában voltunk.

- Igen – sóhajtottam nagyot. – Igazából nincs olyan, hogy jó megoldás, csak olyan, hogy a legkevésbé rosszabb. Az pedig az, hogy elfogadom a Stanford ajánlatát, és kiköltözök Amerikába – mondtam.

- Biztos vagy benne, hogy ez a legkevésbé rosszabb? – szomorodott el Seonghwa.

- Igen. Semmiképpen sem szeretném, hogy Jeongguk visszakerüljön az otthonba, viszont én nem tudok úgy együtt élni vele, hogy nem lehetünk együtt. Nem tudnám megállni, hogy ne csókoljam meg, és ne ölelgessem, de anyáék világosan megmondták, hogy ez nem lehetséges. Ami pedig a szüleimet illeti... nem haragszom rájuk, egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem tudna ugyanolyan lenni a kapcsolatunk, mint ez az egész balhé előtt. Nem tudnék most ugyanúgy nézni rájuk, és a szemükbe nézni úgy, mintha mi sem történt volna. Kell egy kis idő szerintem mindenkinek, hogy felfogja a történteket, és az úgy nem fog menni, ha én most otthon maradok – fejtettem ki a véleményemet.

- Szóval akkor... most felhívod azt a csávót, és közlöd vele, hogy igen? – kérdezte Seonghwa, mire én csak bólintottam egyet.

- Így lesz a legjobb mindenkinek. Tudom, hogy Jeongguk nagyon ki fog akadni, és utálni fog, de tényleg jobb lesz ez így neki. Azért csinálom ezt, mert szeretem őt, és azt szeretném, hogy a lehető legjobb élete legyen – mondtam, és közben elmosolyodtam, ahogy Jeonggukra gondoltam. Valószínűleg egy utolsó görénynek fog tartani, amiért ezt teszem, és azt fogja hinni, hogy tényleg csak kihasználtam, pedig nem. Tényleg nagyon szeretem őt, komolyan szerelmes vagyok belé, és ezért teszem azt, amit. Ki tudja, talán mire végzek az egyetemmel és visszajövök Koreába, anyáék már nem fogják annyira ellenezni ezt a kapcsolatot, és akkor újra minden rendben lesz. De most, jelen esetben nincs más választásom.

- És a szüleid szerinted bele fognak ebbe egyezni? Mármint, biztos alá kell írniuk bizonyos papírokat, mert kiskorú vagy – vetette fel a dolgot Seonghwa.

- Alá fognak írni mindent, amit kell. Annak ellenére, amit mondtak, a legjobbat akarják nekem, és tudják nagyon jól, hogy ez egy nagyon komoly lehetőség. Apa egyébként is mérges volt, amiért visszautasítottam az ajánlatot, szóval ő biztos örülni fog neki – tűnődtem el.

- Én Jeongguk miatt aggódok a legjobban. Azt mondtad, hogy az elmúlt időben sokkal szorosabb és mélyebb lett a kapcsolatotok, és, hogy úgy érzed, hogy ő az igazi. Jeongguk egy nagyon érzékeny fiú, szóval biztos vagyok benne, hogy ez egy nagy törés lesz az életében annak ellenére is, hogy végre örökbe fogadják – mondta Seonghwa.

- Én is tudom, hogy nagyon padlóra fog kerülni, és ha csak erre gondolok, már összeszorul a szívem, és utálom magamat. De az még rosszabb lenne, ha egymás közelében lehetnénk, és nem lehetnénk együtt. Bízom benne, hogy az idő és a távolság majd megoldja a dolgot, és Jeongguk talál maga mellé ez olyan fiút, aki tényleg tökéletes, és vigyáz rá, meg megbecsüli – mosolyodtam el ismét, de közben sajgott a szívem, ha arra gondoltam, hogy Jeongguk mással van. De itt most tényleg nincs jó megoldás, és áldozatokat kell hoznunk, hogy mindenkinek nyugodt élete lehessen, még akkor is, ha az a bizonyos áldozat rohadtul fáj.

2024.01.28.