Jimin szemszög

- Tessék? – kérdezte anya, láthatóan összezavarodva.

- Jeongguk és én együtt vagyunk. Mint egy pár – ismételtem el újra a dolgot, mert anya nem igazán fogta fel.

- Most csak vicceltek, igaz? – szólt közbe apa is, és Jeonggukra nézett, aki csak fülét-farkát behúzva ült a kanapén, és fel sem mert nézni a szüleimre.

- Nem – válaszoltam, és ezt egy jó másfél perces csend követte.

- Mióta? – kérdezte végül anya, és láthatóan egyáltalán nem örült a hírnek.

-Már az első héten, amikor ott voltam náluk tettünk lépéseket egymás felé, de Wooyoung miatt nem csináltunk semmit. Aztán ahogy egyre többet találkoztunk, rájöttünk, hogy nagyon is kedveljük egymást, és júniusban, mikor Jeongguk ideköltözött, akkor mondtuk ki igazán, hogy együtt vagyunk – meséltem a dolgokat.

- Komolyan nem hiszem el, hogy ezt műveltétek a hátunk mögött – horkant fel apa.

- Csináltatok bármi mást is csókon kívül? – kérdezte anya, de én nem értettem, hogy ez miért is olyan fontos.

- Igen – válaszoltam őszintén.

- Mit? – kérdezett vissza azonnal anya.

- Mindent – mondtam, ugyanis nem akartam részletezni.

- Nagyszerű... mindent... - mosolyodott el anya gúnyosan, én pedig Jeonggukra pillantottam közben, aki szintén rám nézett, és láttam a szemeiben, hogy nagyon fél a következményektől. Halványan elmosolyodtam, hogy egy kicsit megnyugtassam, mert valahogy meg fogjuk oldani ezt a szituációt, csak még nem tudom, hogyan.

- Sosem csalódtam még benned ekkorát Jimin – szólalt meg ismét apa, én pedig értetlenül néztem vissza rá.

- Mert, hogy? – kérdeztem vissza.

- Komolyan megkérdezed, hogy miért? – emelte fel a hangját apa, amin én rendesen meglepődtem, mert még sosem hallottam kiabálni. – Elcsábítottad Jeonggukot, elvetted egy teljesen ártatlan tizenhat éves fiú szüzességét, mikor neki még csak fogalma sincs arról, hogy mi az a szeretet! – kiabált tovább apa.

- Wooyoung is tizenhat volt mikor elvettem a szüzességét, az miért nem zavart? – emeltem meg én is egy kicsit a hangomat, mert nem tartottam fairnek, hogy ezt mondta most. Úgy beszél, mintha megerőszakoltam volna Jeonggukot, holott ez rohadtul nem így volt.

- Azért, mert Jeongguk egy kicseszett burokban nőtt fel, érted? – szólt közbe anya is. – Wooyoung egy hímringyó, ezt tudjuk nagyon jól, de Jeongguk úgy nőtt fel, hogy nem voltak szülei, bántalmazták, senki sem szerette őt, és ő sem szeretett senkit, persze, hogy megragadja az első adandó alkalmat, amikor szeretetet kap! Te meg ezt undorító módon kihasználtad. Jeongguk csak azt akarta, hogy szeresse valaki, te meg ezt művelted vele – dühöngött anya, nekem pedig kezdett hihetetlenül rosszul esni az a sok dolog, amit a fejemhez vágtak. Rohadtul nem tudnak semmit...

- Igazából én kezdeményeztem... és Jimin semmit sem tett az akaratom ellenére, mindenbe beleegyeztem, sőt, szerettem is volna – szólalt meg Jeongguk halkan.

- Ne védd Jimint ezek után! – szólt rá apa, én pedig komolyan nem ismertem a szüleimre. Tudtam, hogy ki fognak akadni, de hogy ennyire...

- Mi lenne, ha meghallgatnátok minket rendesen? Csak mert úgy alkottok most véleményt, hogy halványlila gőzötök sincs, hogy igazából mi a fasz történt közöttünk, és ha esetleg meghallgatnátok a mi szemszögünket is, akkor rájönnétek, hogy Jeongguk szeret engem, én is őt, és kurvára nem használtam ki őt! – magyaráztam idegesen.

- Nem akarunk meghallgatni titeket. Elég volt ennyi is ebből a hülyeségből – mondta apa komolyan.

- Menjetek a szobátokba, beszélnünk kell kettesben – nézett ránk anya hihetetlenül csúnyán, mire mi meg is indultunk a szobámba, de anya utánunk kiabált. – Mindenki a saját szobájába! – emelte ki a saját szót, mire én csak sóhajtottam egy hatalmasat, és Jeongguk felé fordultam.

- Jobb lesz, ha most tényleg a saját szobádba mész – mondtam neki, majd hajoltam is, hogy adjak Jeongguknak egy csókot, de ekkor apa hirtelen mellettünk termett, és konkrétan elrángatta előlem Jeonggukot, és a szobájáig terelte.

Miután Jeongguk eltűnt a szobájában, én is bementem a sajátomba, és írtam egyből Jeongguknak, hogy nyugodjon meg, minden rendben lesz. Hallottam, ahogy anyáék kint beszélgettek kicsit sem nyugodtan, de azt sajnos nem hallottam, hogy miről beszélnek. Nem értettem, hogy miért akadtak ki ennyire, és, hogy miért csak én voltam a hibás. Meg sem engedték Jeongguknak, hogy szóhoz jusson, és azt sem fogták fel, hogy egy kapcsolathoz két ember kell. Az nem lett volna elég, hogy én akartam ezt az egészet, és talán meg sem fordult volna a fejemben ez az egész, ha Jeongguk nem kezdeményez. És ha tudnák, hogy mennyit őrlődtem így is ezen az egészen... Rohadt sokszor felmerült bennem is, hogy Jeongguk csak bármiféle szeretetre vágyik, de többször is átbeszéltük, és Jeongguk azt mondta, hogy ez nem így van. És ezt be is bizonyította, és anyáéknak is elmondhatta volna mindezt, ha hagyták volna beszélni.

Egy jó órán keresztül semmi sem történt, de egy idő után benyitott anya, hogy menjek ki, mert beszélni akarnak velünk. Jeongguk is kijött a szobájából, és láttam a szemein, hogy sírt, ez pedig összetörte a szívemet. Tudom, hogy most nagyon csalódott, mert ő egyáltalán nem erre a reakcióra számított, és sajnálom, hogy most összetört a kis illúziója, amiben is a szüleim tökéletesek. Mármint, kilencven százalékban azok is, de a maradék tíz százalékban meg ilyenek.

- Arra jutottunk, hogy Jeonggukot továbbra is szeretnénk örökbe fogadni. De be kell fejeznetek ezt a valamit köztetek – mondta anya halál komolyan.

- Nem fogjuk befejezni – vágtam rá.

- De igen – vágott vissza apa.

- Nem, mert szeretjük egymást, nem fogjátok fel? Ez olyan, mintha én most azt kérném tőletek, hogy váljatok el – mondtam felháborodva.

- Ne hasonlítsd a két hónapos kapcsolatotokat a mi húsz éves házasságunkhoz! – csattant fel anya.

- Attól még, hogy csak két hónapja vagyunk együtt, szerethetem ugyanúgy Jeonggukot, mint te apát – mondtam anya szemébe nézve.

- De te nem szereted őt Jimin! Két kezem kevés lenne arra, hogy megszámoljam, hány alkalmi partnered volt, te sosem vagy szerelmes. Jeongguk pedig szintén nem úgy szeret téged, ahogy te azt gondolod – magyarázta apa, engem pedig felháborított, hogy az egy éjszakás kalandjaimat hozzák fel.

- Miért hiszitek azt, hogy tudjátok mit érzünk? – szólalt meg Jeongguk ismét halkan.

- Mert mi már felnőttek vagyunk, és jobban átlátjuk ezt a dolgot – válaszolta anya.

- És mi van, ha azt mondom, hogy életemben először tényleg szerelmes vagyok? És, hogy bármit képes lennék megtenni Jeonggukért? Minden egyes nap tudatosul bennem, hogy mennyire nagyon szeretem őt, és még nekem is ijesztő, hogy tényleg ezt érzem, de ez az igazság – magyaráztam kétségbe esetten.

- Fájdalmat fogsz okozni Jeongguknak. Nem bírsz a véreddel, meg fogod unni őt, és elhagyod. Nem akarom, hogy ezt tedd vele – mondta anya.

- De nem érted meg, hogy ilyen nem fog történni? – emeltem fel a hangomat ismét.

- De igen Jimin, meg fog történni! És nem engedem, hogy Jeonggukot is elvedd tőlünk! Nem lehetsz ennyire önző! – kiabálta anya, és először le sem esett, hogy mit mondott. De ahogy felfogtam a mondandója lényegét, egyből bekönnyezett a szemem, és sajogni kezdett a szívem. Tudtam, hogy egyszer úgyis eljön ez a nap, amikor már nem tud tovább hazudni. Amikor már nem lesz képes a szemembe nézni, és azt mondani mosolyogva, hogy nem az én hibám, hogy Jihyun meghalt. Négy év volt, mire ő is bevallotta, hogy igenis az én hibám, és őszintén, nem is hibáztatom érte. Én is utálnám magamat a helyében.

- Értem – mondtam halkan, és ekkor a könnyeim már patakokban folytak, amiket idegesen töröltem le az arcomról.

- Jimin... - kezdett bele anya, és láttam rajta, hogy ő is most realizálta, hogy mit mondott, de nem akartam, hogy magyarázkodjon. Igaza van, nincs mit megmagyaráznia.

Nem is gondolkodtam azon, hogy mit akarok csinálni, csak hagytam a lábamat, hogy arra vigyen, amerre akar. Ez pedig jelen esetben a bejárati ajtó volt, és miután beleléptem egy random papucsba, ki is léptem a házból, mert nem bírtam tovább abban a nyomasztó házban lenni. Tompán ugyan, de hallottam, hogy engem szólongatnak, de annyira el voltam a hangokkal a fejemben, hogy nem figyeltem rájuk. Csak nemes egyszerűséggel kisétáltam a lakóparkból, és nem is néztem hátra. Közben a könnyeim megállás nélkül potyogtak, szúrt a tüdőm, nehéz volt levegőt venni, és komolyan a teljes összeomlás szélén álltam.

Tudtam, hogy minél hamarabb el kell jutnom valahová, mert a végén még az utca kellős közepén esek össze sírva, és nem tudtam másra gondolni, csak is arra, hogy oda kell találjak Seonghwahoz. Ő az egyetlen igazi barátom, akire tényleg bármikor számíthatok, és akiről tudom, hogy nem fog lerázni egy ilyen helyzetben. Ő az, akinek elmesélhetek bármit, mindig megért, és próbál segíteni, és jelen esetben most egy ilyen személyre volt szükségem. A telefonom közben megállás nélkül rezgett a farzsebemben, ezzel jelezve, hogy valaki nagyon keres engem, de nem érdekelt. Biztos voltam benne, hogy anya az, vele meg nem akartam beszélni.

Olyan gyorsan szedtem a lábaimat a papucsban, hogy tíz perc alatt már a húszemeletes panel előtt voltam, és a megfelelő lakásba csengettem fel. Seonghwa sosem kérdezi meg, hogy ki az, egyszerűen csak beengedi azt, aki csenget, és ez most sem volt másképp. Beengedett, én pedig majdnem, hogy futottam egészen a liftig, hogy minél hamarabb felérjek a tizenhetedik emeletre. Éreztem, hogy ha rövid időn belül nem engedhetem ki a bőgésemet, bajok lesznek, ezért már a liftben is toporogtam, hogy minél előbb felérjek. Ahogy becsengettem a lakásba, Seonghwa fél percen belül kinyitotta az ajtót, és nagyon meglepődött, mikor meglátott.

- Jimin? Mit keresel itt? Mi történt? – kérdezte egyből Seonghwa, én pedig az alsó ajkamba harapva igyekeztem még egy kicsit benntartani a sírásomat és az összeomlásomat, de nem sikerült. A következő pillanatban már Seonghwat ölelve bőgtem hihetetlenül erősen, ő pedig nem kérdezősködött, csak hagyta, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie. Utoljára akkor látott így, mikor Jihyun meghalt, így sejtettem, hogy rendesen a frászt hoztam rá, de egyenlőre nem tudtam ezzel foglalkozni, csak azzal, hogy enyhítsek a fájdalmamon, ami egyenesen szétmarcangolt belülről.

2024.01.28.