Jeongguk szemszög

Ha azt mondom, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, akkor nem túlzok. Egyszerűen nem tudtam elaludni, hiába akartam, és hiába voltam rohadtul fáradt és álmos. Az agyam ezerrel pörgött, minden szarságon agyaltam, és őszintén szólva, sehogy sem volt kényelmes az este történtek miatt. Végül valóban megtettük Jiminnel, lefeküdtünk, és annyira rossz sem volt, mint ahogy bevezette az egészet. Persze fájt, az elején kegyetlen volt, nem is akartam folytatni, de Jimin meggyőzött, hogy jó lesz, és végül igaza is lett. Sokáig tartott, mire eljutottunk ahhoz a részhez, ahol már én is élveztem, de megérte. Nem tudom, hogy a filmekben miért olyan tökéletesnek állítják be a szüzesség elveszítését, mert egyáltalán nem az. El is bőgtem magamat menet közben, fogalmam sem volt, hogy mikor mit csináljak, avagy hogy kell-e egyáltalán csinálnom valamit, de Jimin mindig megnyugtatott, hogy ne izguljak ennyire, és, hogy ne érezzem magamat zavarba. Egy csomó kedves és aranyos dolgot mondott közben, én pedig száz százalékig biztonságban éreztem magamat vele, szóval hiába fáj most hihetetlenül az alfelem, abszolút megérte.

Jimin mellettem az igazak álmát aludta, és nagyjából egész éjjel őt bámultam, és azon gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem ki őt. Az elmúlt három hónapra visszatekintve, egyáltalán nem volt egyszerű, és sok veszekedésünk volt, de egyébként nála tökéletesebb fiút nem is kívánhatnék. Vigyáz rám, figyel rám, mindig a legjobbat akarja nekem, és tényleg sosem erőltet rám semmit. Ha valaki végig kísérte volna a kapcsolatunkat, biztos azt mondaná, hogy nem illünk egymáshoz, és, hogy folyton veszekszünk, de ez nem igaz. Jimin tényleg egy tipikusan olyan barát, akit mindenki szeretne. Oké, sokat hisztizik, de ettől függetlenül egy intelligens, érett, törődő, és hihetetlenül szeretnivaló fiú. Azt hittem, hogy én soha nem leszek szerelmes, és, hogy soha nem lesz senkim, aki ennyire szeretne engem, mint Jimin, de úgy néz ki, hogy azért nekem is jut néhány jó dolog az életben.

- Jó reggelt! – mosolyodott el Jimin, mikor felébredt, és meglátott engem.

- Jó reggelt! – mosolyodtam el én is, és le sem tudtam venni a szememet Jimin álmos arcáról. Reggelente a legaranyosabb, a kis pufi arcával, meg a kócos hajával.

- Mennyi az idő? – kérdezte Jimin, miközben nyújtózott egyet.

- Kilenc óra lesz hat perc múlva – néztem fel az órára, és közben Jimin felé fordultam a testemmel, de ezt az alfelem nem igazán díjazta. Minden egyes hirtelen mozdulatnál benyilallt, és olyankor percekig fájt, szóval fogalmam sincs, hogy mit fogok tudni ma csinálni az egyhelyben fekvésen kívül.

- Fáj? – kérdezte Jimin aggódva, mikor észrevette, hogy grimaszba torzult az arcom.

- Nem is kicsit – nyögtem ki nehezen, miközben igyekeztem olyan pózt találni, ami kevésbé fájdalmas.

- Sajnálom, igyekeztem a lehető legfinomabban csinálni, de azt hiszem, hogy a fájdalmat sehogy sem lehet kiküszöbölni – mondta Jimin, miközben odabújt hozzám, és egy puszit adott az ajkaimra.

- Semmi baj, szerintem lehetne rosszabb is – motyogtam csukott szemekkel megkönnyebbülve, ugyanis kezdett enyhülni a fájdalom.

- Akkor ma pihenünk, igaz? – kérdezte Jimin, mire én csak bólintottam egyet, ugyanis képtelen lennék ma fürödni, ugrándozni meg sétálni. – Azért reggelizni le kellene mennünk valahogy – mondta Jimin, miközben kimászott az ágyból. – Beszélek anyáékkal, hogy mikor menjünk enni, aztán jövök vissza – adott egy puszit a homlokomra Jimin, majd hallottam, ahogy elhagyja a szobát. Úgy irigylem, hogy neki nem fáj semmije...

Amíg Jimin a szüleivel beszélgetett, én nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból, és előszedtem a bőröndből néhány ruhát, hogy gyorsan átöltözzek, amíg Jimin vissza nem ér ide. Nem kell végig néznie, ahogy szenvedek, mert én kellemetlenül érezném magamat tőle, plusz nem akarom, hogy rosszul érezze magát, mert ő tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legkevésbé fájjon. Ettől függetlenül sírhatnékom volt, miközben a szobában mászkáltam, arról meg ne is beszéljünk, hogy mit éreztem, mikor ültem. Határozottan az volt a legrosszabb.

Jimin egy jó tíz perc után jött csak vissza, és jól tettem, hogy addig átöltöztem, mert ő is gyorsan összekapta magát, és már mentünk is le reggelizni Siyeonnal és Hyojunnal. Nehéz volt úgy sétálni, hogy ne legyek gyanús, de összeszorítottam a fogaimat, és igyekeztem minél kevésbé feltűnő lenni. Mikor már az asztalnál ültünk, még nehezebb volt ez a feladat, de ha nyugton ültem, és nem mocorogtam, akkor nem volt baj. Ezért is hozott nekem Jimin reggelit a svéd asztalról, hogy nekem ne kelljen felállnom.

- Este a szomszédunkban lévő vendégek nagyon élvezhették egymás társaságát, mert egész éjjel az ágy recsegését, és a nyödécselésüket hallgattuk – mondta Siyeon nagyot sóhajtva, miközben reggeliztünk, bennem pedig a vér is megfagyott, mert egyértelmű volt, hogy minket hallottak.

- Ne is mond, még mi is hallottuk. Be kellett kapcsolnom a tévét max hangerőre, hogy Jeongguk ne hallja, és ne veszítse el az ártatlanságát – vágta rá egyből Jimin, én pedig áldottam az eget, hogy neki mindig ilyen gyorsan vág az esze.

- Szerintem határozottan nem ártatlan már, azok után, ahogy múlt héten jött haza abból a buliból – szólalt meg Hyojun mosolyogva, én pedig a lehető legkisebbre húztam össze magamat, mert nagyon zavarban voltam. Miért kell mindig ennek lennie a témának? Az miért nem érdekli őket, hogy Jimin is úgy nézett ki, mint én?

- Hagyjad már szegényt, mindjárt tizenhét, azt csinál, amit akar – mondta Siyeon, én pedig hálát adtam az égnek, amiért ezt mondta, és nem folytatta a dolgot. - Tényleg Jeongguk, mit szeretnél születésnapodra? Ha jól tudjuk, szeptember elsején van, igaz? – fordult felém mosolyogva Siyeon.

- Semmit sem szeretnék. Már kaptam egy csomó mindent, tudjuk be azokat az ajándékoknak – mondtam, ugyanis tényleg nem szerettem volna semmit, mert már így is bűntudatom van néha, hogy mennyi mindent vettek nekem.

- Azért még gondolkodj, hátha valami eszedbe jut, amit szeretnél – pillantott rám Hyojun is, én pedig csak bólintottam egyet, hogy megértettem, de úgy sem fogok kérni semmit.

Reggeli után Jimin szülei azt mondták, hogy menjünk le a partra, amibe Jimin bele is egyezett, de én nem repestem az örömtől. De végül megbeszéltük, hogy lemegyünk, szerzünk nekem egy napozó ágyat, és azon alhatok, amíg ők fürödnek. Ez egész jó ötlet volt, csak biztos voltam benne, hogy Siyeon és Hyojun nem teljesen fogja érteni, hogy miért alszok, mikor még csak most keltünk fel. A válasz egyszerű; én összesen körülbelül fél órát aludtam éjjel, maximum egy órát, de nem többet.

Jimin tényleg szerzett nekem egy napozó ágyat, ezért én egyből el is feküdtem rajta, mikor leértem. Fürdő nadrág és rövid ujjú póló volt rajtam, és bár hiába volt meleg, nem voltam hajlandó levenni a pólómat. Egyedül Jimin előtt vagyok képes póló nélkül lenni, mások előtt nem, mert undorítónak, és visszataszítónak találom a sebeimet, valamint egyáltalán nem érzem jól magamat, ha mások is látják. Szóval úgy ahogy voltam, hasra feküdtem az ágyon, egy törölközőt a fejem alá tettem, és már készen is álltam aludni. Jimin szülei csak percekkel később jöttek le, én pedig úgy tettem, mint aki alszik már, mert nem akartam magyarázkodni nekik, hogy mi bajom van.

- Valami baja van? – kérdezte Siyeon a hangokból ítélve, és biztos voltam benne, hogy rólam beszélt.

- Nincs. Csak az éjjel nem nagyon tudott aludni, mert hiányzott neki Dante, hozzá szokott az otthoni ágyához, és a hangok is zavarták, szóval most nagyon fáradt – hazudozott Jimin össze-vissza, bár igazából a Dantes dolog igaz volt. Most éppen Jimin nagyszüleinél van, és valóban hiányzik, mert megszoktam már, hogy mindig velem alszik.

- Akkor jó. Már azt hittem, hogy rosszul van, vagy ilyesmi – sóhajtott nagyot Siyeon, és közben a hajamba túrt, de én továbbra is úgy csináltam, mint aki alszik. – Csak én vettem észre, hogy mennyit változott Jeongguk, mióta itt van? Sokkal boldogabb, vidám, felszabadult, és látom rajta, hogy végre élvezi az életet, nem csak a túlélésre hajt – magyarázta Siyeon, és ahogy elgondolkodtam rajta, igaza volt.

- Nekem is feltűnt. Teljesen kivirágzott itt nálunk. Nem szabad visszaengednünk az otthonba – mondta Hyojun, nekem pedig egyből gyorsabban kezdett dobogni a szívem, ahogy ezt kimondta.

- Biztos, hogy nem megy vissza. Annyira megszerettem őt, hogy képtelen lennék elengedni. Ő már a mi családunkba tartozik, és valahogy kitaláljuk még, hogy hogyan maradhatna velünk – mondta Siyeon, miközben folyamatosan a hajamat simogatta.

- Én is nagyon szeretném, ha velünk maradhatna – hallottam meg Jimin hangját is kicsit távolabbról.

- Annyira szeretem Jeonggukot, de tényleg! Az egész családot jobban összehozta, és valahogy mindig mosolyt tud csalni az arcunkra. Minden egyes nap csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak én lennék az igazi anyukája, és, hogy ne kellett volna átélnie azt, amit – mondta Siyeon, én pedig annyira elérzékenyültem, hogy nagyon nehéz volt visszatartani a sírásomat.

- Szerintem Jeongguk már annak is nagyon örül, hogy magunkhoz vettük, és ő is legalább annyira szeret minket, mint mi őt. Valahogy biztos el fogjuk érni, hogy velünk maradhasson, és akkor újra négytagú lesz a családunk – mondta Hyojun, én pedig szívem szerint kinyitottam volna a szememet, és elmondtam volna nekik, hogy én is mennyire szeretem őket.

- Majd ha haza mentünk, akkor kellene beszélgetnünk vele, hogy mi legyen, mert azért az ő döntése is fontos, és, hogy mit szeretne. De most hagyjuk inkább aludni, mert látszik rajta, hogy nagyon fáradt. Majd esetleg délután elmegyünk valahová, vagy este, mikor már kialudta magát – javasolta Siyeon, és már nem is beszéltek többet, hanem hallottam, ahogy mocorogtak mellettem. A hangokból ítélve Jimin és Hyojun bementek a vízbe, Siyeon pedig szerintem mellettem telepedett le valahol, és valamit olvasgatott, mert hallottam a lapok hangját minden egyes lapozáskor. Mondjuk nem sokáig tudtam erre koncentrálni, mert annyira kimerült és fáradt voltam, hogy pillanatokon belül elnyomott az álom, de egészen addig csak is a Park család képe lebegett a szemem előtt, és, hogy mennyire szeretem őket, és mennyire hálás vagyok nekik.

2024.01.26.