Jeongguk szemszög

Másnap reggel – vagyis inkább délben - előbb ébredtem, mint Jimin, ami eléggé ritka dolog. Ő mindig előbb fent van, mint én, ő szokott kelteni engem puszikkal, de most fordítva volt. Mielőtt bármit is csináltam volna, végig néztem Jimin lényén, azon belül is a nyakát és a mellkasát szuggeráltam. A nyakán és mellkasán több szívásfolt is volt, amiket én csináltam tegnap éjjel, és egy pillanatra el is pirultam, és zavarba jöttem az emlékek miatt. Még mindig nem tudom, hogy honnan volt annyi bátorságom, hogy megcsináltam azokat, amiket, de tetszett a látvány. Mondjuk az már más kérdés, hogy hogyan magyarázzuk ki Jimin szüleinek ezeket, mert én is tele vagyok szívásfoltokkal, és Jimin a számat is véresre harapta, amin most egy seb van szóval... Mielőtt kimegyünk a szobából, kell valami jó fedősztori.

- Jó reggelt! – mosolyogtam Jimin arcába, miután nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig nagy nehezen kinyitotta a szemeit.

- Jó reggelt neked is! – mosolyodott el Jimin is, majd ő is nyomott egy puszit a számra. Még nyújtózott egy jó nagyot, ide-oda dobálta magát az ágyban, és csak utána ült fel. – Ejha! Jól elintéztelek – kuncogta el magát Jimin, ahogy ránézett a nyakamra, és egyik keze közé véve az államat forgatta jobbra-balra a fejemet, hogy mindenhol meg tudjon nézni.

- Te se nézel ki sokkal jobban – néztem rá vigyorogva, mire ő kipattant az ágyból, és a falnak döntött tükör elé sétált, hogy megnézhesse magát.

- Te pióca... - motyogta Jimin, miközben a nyakát, és a mellkasát nézegette.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem lennél az – sétáltam oda mellé, és én is szemügyre vettem magamat, és be kell vallani, hogy Jimin nagyobb pióca, mint én. Ráadásul még az alsó ajkamon is van egy szép seb, ahol megharapott Jimin, ezért még egyértelműbb a dolog, hogy tegnap este nem csak táncoltunk abban a buliban.

- Oké, mondom a sztorit. Én összefutottam az egyik exemmel, és kölcsönösen kihasználtuk egymást egy kis időre, addig meg téged is becserkésztek. Ennyi, nem mondjuk el, hogy együtt vagyunk, mert az még korai lenne, szóval ezt fogjuk mondani – vázolta fel a tervet Jimin, én pedig csak bólintottam egyet, mert szerintem sem kellene tudniuk Jimin szüleinek, hogy ezt egymással csináltuk.

- Jó, de anyudék nem lesznek kiakadva rám? – kérdeztem, ugyanis nem biztos, hogy örülnének annak, hogy így nézek ki.

- Jeongguk, tizenhat vagy, azt csinálsz, amit akarsz, én ilyenkor már a szüzességemet is elvesztettem – sóhajtott nagyot Jimin, én pedig ismét csak bólintottam egyet, mert jogos, amit mond.

- Jól van, de menjünk ki, mert már dél van, és én éhen halok – mondtam, majd elindultam kifelé, de ekkor eszembe jutott, hogy nincs rajtam póló, ami több szempontból sem előnyös. Egyrészt nem kellene azért minden nyomnak kilátszania tegnapról, elég csak azoknak, amiket nem tudok eltakarni, plusz a maradandó sebeimet sem szívesen mutogatom másoknak. Egyedül Jimin előtt vagyok képes póló nélkül lenni, de ehhez is sok idő kellett, hogy komfortosan tudjak mellette meztelen felsőtesttel mászkálni.

Mielőtt kimentünk volna Jimin szobájából, körül néztünk a folyosón, hogy Jimin szülei biztos ne lássák meg, hogy egy szobából jövünk ki, majd csak ez után mentünk ki. Persze Dante már egyből ott is volt, ugatott, csaholt, nyalogatta a lábamat, és addig nem nyugodott, amíg fel nem vettem a kezembe, és meg nem pusziltam. Persze Jiminnek ez egyáltalán nem tetszett, mert nyílt titok, hogy féltékeny a kis jószágra, ezért csak sóhajtott egy nagyot, és elindult a konyha felé.

- Jó reggelt fiatalok! – köszönt Siyeon mosolyogva, miközben az asztalt terítette. – Pont jókor keltetek, mert kész az ebéd! – folytatta, majd fordult is vissza a konyhába, hogy még több dolgot hozzon ki. Mi Jiminnel csak leültünk az asztalhoz, mert nagyon mit nem tudtunk már segíteni, és töltöttünk magunknak vizet.

- Látom jól sikerült az estétek – jegyezte meg Hyojun mindent tudóan vigyorogva, mikor már mindenki leült az asztalhoz, és merni kezdtünk az ételből. Egy kicsit azért összébb húztam magamat, mert kellemetlen volt a szituáció, de sajnos nem vagyok teknős, hogy az egész nyakamat be tudjam húzni.

- Umm, igen, jól sikerült – bólintott Jimin, miközben a levesből mert magának, és nekem is.

- Látom Jimin megint összeszedtél valakit – sóhajtott nagyot Siyeon. Persze, engem szedett össze, szóval ne legyél mérges rá.

- Összefutottam az egyik exemmel, és úgy voltunk vele, hogy ha már összefutottunk, akkor legyen is értelme – rántott vállat Jimin lazán.

- De azért remélem, nem jössz össze megint vele, bárki is legyen az – mondta kicsit mérgesen Hyojun.

- Persze, hogy nem. Azért annyira hülye nem vagyok – kérte ki magának Jimin, én pedig majdnem nevettem már a sok kamutól.

- Na, és te Jeongguk? Te is összeszedtél valami csinos lányt? Esetleg az a bizonyos barátnőd volt, akivel csak barátok vagytok? – kérdezte izgatottan Siyeon, én pedig őszintén meg voltam lepődve. Azt hittem, hogy nem fogja díjazni ezt az egészet, és, hogy le fog szidni, bár nem tudom miért gondoltam ezt, mikor Jimin is elég kicsapongó életet él.

- Ami azt illeti, egy helyes fiút szedtem össze – vallottam be zavartan, és közben szigorúan csak a tányéromat néztem. Éreztem, hogy mindenki meglepődött, és Jimin meg is szorította a combomat az asztal alatt, mert gondolom nem értette, hogy miért coming outoltam, de minek kamuzzak ebben is? Jimin is meleg, akkor velem miért lenne bajuk?

- Szóval téged is a fiúk érdekelnek? – kérdezte egy kis csend után Hyojun.

- A fiúk is – emeltem ki az is szót. – Bár, őszintén? Nem tudom, hogy egyáltalán érdekelnek-e a lányok – tanakodtam tovább, mert tényleg nem tudtam. Eddig egyetlen egy lányra sem néztem úgy, mint ahogy egy fiúnak kellene egy lányra néznie. Majdnem, hogy féltem tőlük, és ha esetleg valamilyen kapcsolatba is kerültem egy lánnyal, sose gondoltam barátságnál többre. Gahyeon is az első perctől kezdve is csak egy nagyon aranyos lány barát, de semmi több. Ami pedig a fiúkat illeti... Jimin volt az első fiú, aki megmozdított bennem valamit, és a közelében akartam lenni, szóval nem nagyon tudom eldönteni, hogy most akkor mi van.

- Semmi baj, még csak tizenhat vagy, van még időd eldönteni – szólalt meg Siyeon kedvesen. – Semmi baj nincs azzal, hogy a fiúkhoz vonzódsz. Attól még ugyanaz maradsz, ugyanolyan tekintettel nézünk rád, mint eddig, hiszen Jimin is a fiúk felé orientálódik, és nem újdonság ez nekünk. Manapság ez egy teljesen normális dolog, és mi haladunk a korral, szóval semmi baj – folytatta.

- Köszönöm szépen! Manapság nagyon kevés ilyen gondolkodású, és elfogadó szülő van a világon, szóval nagyon hálás vagyok, hogy ti ilyenek vagytok! – mondtam mosolyogva, ugyanis tényleg nagyon jól esett, hogy így fogadták ezt a dolgot.

- Ugyan! Mi köszönjük, hogy ennyire megbízol bennünk, hogy elmondtad nekünk! – mondta Hyojun.

- Kinek másnak mondanám el, ha nem a szüleimnek? – kérdeztem kuncogva, és csak pár másodperccel később esett le, hogy mit is mondtam. A kezemben egyből megállt a kanál, és fel sem mertem nézni, mert tudtam nagyon jól, hogy ezt elbasztam. Mekkora idióta vagyok, te jó ég! Szegények csak befogadnak nyárra, hogy ne kelljen egyedül lennem az otthonban, erre én a szüleimnek hívom őket.

- Jeongguk... - akart volna valamit mondani Siyeon, de én megakadályoztam ezt azzal, hogy felálltam az asztaltól.

- Nagyon sajnálom! Csak kiszaladt a számon, és nem is tudom miért. Tényleg sajnálom! – kértem bocsánatot többször is, majd felkaptam Dantet a földről, és elsiettem a szobámba. Magam mögött kulcsra zártam az ajtót, mert nem akartam hogy bárki is bejöjjön, mert teljesen össze voltam zavarodva, és fogalmam sem volt, hogy miért mondtam azt, amit.

- Jeongguk! Légy szíves gyere ki, anyáék beszélni akarnak veled! – kopogott be Jimin a szobámba, de eszem ágában sem volt kimenni.

- Mondtam, hogy sajnálom! Nem fogok kimenni, mert nem tudom mi történt, és nem akarok senkivel sem beszélni! Csak hagyjatok gondolkodni! – szóltam ki Jiminnek, miközben Dantet szorongattam a kezemben, és próbáltam lenyugodni.

- Rendben... De négyre mennünk kell a pszichológushoz, szóval akkor muszáj lesz kijönnöd – mondta Jimin, majd hallottam, ahogy elsétált az ajtótól. Kifújtam a benntartott levegőt, amit észre sem vettem, hogy benntartottam, majd leültem az ágyam szélére, és Dantet a combjaimra tettem, hogy ne szorítsam agyon szegényt. Miért mondtam azt, hogy a szüleim? Hiszen nem azok, és akármennyire kedvesek velem, és akármennyire szeretnek engem elvileg, ez még nem jogosít fel engem arra, hogy a szüleimnek hívjam őket. Milyen érzés lehetett nekik az, hogy egy random srác a szüleinek hívta őket? Ráadásul még nekem is bűntudatom van, mert hiába tanította meg Dr. Choi, a pszichológusom, hogy nem szabad semmit sem éreznem a vérszerinti szüleim iránt; azért mégiscsak ők a szüleim. Hat éves koromig még normálisak is voltak, és hiába vertek szarrá számtalanszor, azért a szép emlékek is megmaradtak. Kész, ennyi, szerintem neki is állhatok ma csomagolni, mert visznek vissza az otthonba.

Egészen fél négyig ki sem mozdultam a szobámból, mert nem akartam senkivel sem beszélni, és ez annyira nem volt jó ötlet, mert nem ebédeltem, és éhes voltam. De ittam sok vizet, és az enyhített az éhségemen. Sokszor kellett ezt csinálnom az otthonban, mert sokszor vették el az ételemet, de már elszoktam tőle, szóval annyira azért nem lakatott jól egy liter víz. Egész végig az ágyamban feküdtem, Dante szorosan hozzám bújt, és közben egyik kezemben egy régi, gyűrött fotó volt, ami az első iskolai napomon készült apával és anyával, a másik kezemben pedig az a kép, amit Jiminnel és a szüleivel készítettünk. Tudtam, hogy kik az igazi szüleim, tudtam, hogy a gyűrött képen lévő karikás szemű nő, és morcos férfi az apukám és az anyukám, de mikor ránéztem a nem olyan régen készült képre, sokkal többet éreztem, mint mikor a régi képre néztem. Úgy éreztem, hogy már évek óta a Park család tagja vagyok, úgy éreztem, hogy Siyeon és Hyojun az igazi szüleim, Jimin pedig... Nem a testvérem, hanem a barátom. És ez fura volt. Egy hónapja még rettegtem attól, hogy szeressem ezeket az embereket, most mégis sokkal nagyobbat dobban a szívem, ha rájuk nézek, mint a biológiai szüleimre. De ami a leges legjobban fáj, az az, hogy sosem lehetek úgy igazán ennek a családnak a részese, mert a szüleim nem mondtak le rólam, így nem lehet engem örökbe fogadni. Bár lehet, hogy ezek után nem is akarnának örökbe fogadni engem. Ezért nem akartam szeretni Siyeont és Hyojunt, mert nagyon fog fájni, ha egyszer el kell engedjem őket.

- Jeongguk, mennünk kell! – kopogott be ismét Jimin a szobámba, én pedig lelkileg készítettem magamat arra, hogy le leszek cseszve, ha kimegyek innét. Felmarkoltam Dantet, ugyanis úgy döntöttem, hogy ma ő is velem jön, mondjon bárki bármit, és kinyitottam az ajtót. Jimin ott állt teljesen felöltözve, és rám mosolygott, amint kiléptem az ajtón. – Anyáék elmentek vásárolni, szóval gyere nyugodtan. Csak azért mondom, mert tudom, hogy nem akarsz velük találkozni, és nem azért, mert haragudnának rád, vagy ilyesmi – mondta Jimin, majd megindult a bejárati ajtó felé. Én nem mondtam semmit, csak követtem őt, és leraktam Dantet, amíg felvettem a cipőmet, majd újra felvettem a kezembe. – Dante nem jöhet – nézett rám furán Jimin.

- De igen! – vágtam rá, majd Jimint kikerülve mentem ki az ajtón, ezzel lezártnak tekintve a témát.

- Ha te mondod... - motyogta Jimin mögöttem, majd becsukta az ajtót, és ő is jött utánam. Most először van az, hogy örülök annak, hogy megyek Dr. Choihoz. Talán ha elmesélem neki, hogy mi történt, akkor tud valami tanácsot adni, és nem egyedül kell megoldanom ezt az egészet, mert amilyen szerencsétlen vagyok, nem sikerülne. 

2024.01.26.