Jimin szemszög

- Unatkozunk! – jelent meg hirtelen a semmiből Jeongguk, és pontosan az általam nézett tévé elé állt be, hogy véletlen se lássak semmit. És ha ez még nem lenne elég, Dante is úgy állt mellette, mintha tényleg tudta volna, hogy miről van szó. Nem semmi ez a kutya...

- És mit szeretnél, mit csináljak? – sóhajtottam nagyot, miután megállítottam a sorozatomat.

- Nem tudom, de csináljunk valamit – mondta Jeongguk lelkesen, és erre Dante is elkezdte csóválni a farkát. Komolyan kezdem azt hinni, hogy ez a kutya érti, amit beszélünk.

- Csináljuk azt, mint múltkor este? Akkor is csak csinálni akartál valamit – vigyorodtam el, de legnagyobb meglepetésemre Jeongguk nem jött zavarba. Mit tettem vele?

- Nem rossz ötlet, de délután kettő van, és most nincs kedvem. Szóval találj ki valami szórakoztatót légyszi – huppant le mellém Jeongguk, és a nagy bambi szemeivel szuggerált engem a kutyájával egyetemben. Egy jó darabig semmi sem jutott eszembe, mert nem tudok olyan sok helyet, ahová kutyát is lehet vinni és szórakoztató is, de aztán kipattant egy ötlet a fejemből.

- Oké, megvan. Szedd össze magad, öltözz kényelmes ruhába, aztán szólj, ha kész vagy – paskoltam meg Jeongguk térdét, majd felálltam a kanapéról, hogy én is elkezdjek készülődni.

- Jó, de hová megyünk? – koslatott utánam Jeongguk.

- Titok! – mosolyodtam el, majd becsuktam az orra előtt az ajtót. Még hallottam, ahogy magában morgolódik, de nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni rajta.

Szerintem tíz perc sem kellett, de Jeongguk már az ajtómban toporgott Danteval egyetemben. Mióta megvan az a kiskutya, konkrétan össze vannak nőve. Együtt alszanak, együtt mászkálnak mindenhová, egyszerre esznek, és Jeongguk még a fürdőszobába is beengedi, miközben zuhanyzik. Bezzeg a kis mocsok engem néha észre sem vesz...

- Olyan cipőt vegyél fel, aminek már mindegy – mondtam Jeongguknak, mikor már én is az egyik elnyűtt pár cipőmet vettem fel.

- Minden cipőm új, és a régieket nem tudom, hogy hova tette Siyeon – nézett végig a cipőin Jeongguk.

- Azokat kidobtam, ne haragudj! De Jiminnek biztos van még egy olyan pár cipője, aminek már mindegy – jelent meg anya az előszobában.

- Azt hiszem, van még egy olyan cipőm – néztem be a cipős szekrénybe, majd mikor megtaláltam a megfelelő cipőt, odaadtam Jeongguknak.

- És mi miért is nem mehetünk? – kérdezte anya karba tett kezekkel, ugyanis megkérdezte, hogy jöhetnek-e, de most úgy gondoltam, hogy ez egy kettes program lesz. Kutyával együtt hármas.

- Mert ez ilyen... tesós dolog – nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, aztán képzeltben jól homlokon is vágtam magamat mert... belegondolni abba, hogy Jeonggukot a tesómnak hívtam most, miközben két nappal ezelőtt kielégítettem, kicsit fura.

- Annyira örülök neki, hogy így szeretitek egymást, és ilyen jól kijöttök! – mondta anya meghatottan. De még mennyire szeretjük egymást...

- Igen, tökre szeretjük egymást, de most már menjünk! – türelmetlenkedett Jeongguk, mi pedig anyával csak összemosolyogtunk, majd elindultam kifelé.

Régen, amikor még kisebbek voltunk Jihyunnal, anyáék nagyon sokszor elvittek minket az erdőbe sétálni meg túrázni. Jó családi program volt, lefoglalt minket kellően, és mivel Jihyun asztmás volt, ezért a friss, tiszta levegő is jót tett neki. Egy pár hónapja is voltunk a családdal túrázni, és egyébként élveztem, mert én szeretem az ilyen dolgokat, de Jihyun nélkül nem volt olyan élvezetes. Mindig versenyeztünk, hogy ki tud több tobozt vagy makkot szedni, apával mindig megfejtettük, hogy milyen állathoz tartozik egy adott lábnyom, és néha még őzeket is láttunk, ha valamilyen csoda folytán sikerült csöndbe maradnunk.

- Hova megyünk? – kérdezte ismét Jeongguk, mikor már az autóban ültünk.

- Addig nem hagysz békén, amíg nem mondom el, igaz? – sóhajtottam nagyot.

- Nem hát! – vágta rá Jeongguk, mire én csak elmosolyodtam. Nagyon felszabadult Jeongguk, és ennek nagyon örülök.

- Az erdőbe megyünk sétálni. A park már unalmas, ott meleg is van, az erdőben pedig hűvös van, kevesen vannak, és még Dantet is szabadon tudjuk engedni, és gyakorolni vele azt, hogy visszajöjjön, ha hívjuk – magyaráztam.

- Ez egy tök jó ötlet! Imádlak! – mondta mosolyogva Jeongguk, és nyomott egy puszit az arcomra, ugyanis pont megálltunk egy piros lámpánál.

- Én is téged! – kuncogtam el magamat, és közben a Jeonggukhoz közelebb eső kezemet a combjára csúsztattam. Sokkal jobb érzés így vezetni, hogy a kezem a combján van, ő pedig nem ellenkezik, szóval mindig így vezetek, ha kettesben megyünk valahová.

Kellett egy jó háromnegyed óra, mire odaértünk az erdőbe, mert nagy volt a forgalom, meg valami kisebb baleset miatt útlezárások is voltak, de három órakor már az erdő bejáratánál parkoltam le. Rajtunk kívül összesen két autó volt még, szóval nem igazán kell attól tartani, hogy összefutunk bárkivel is, aminek rendkívül örültem. Kevés időt tudunk Jeonggukkal kettesben tölteni, ezért is nem akartam, hogy anyáék jöjjenek, plusz szerintem még sosem sétáltam Jeonggukkal kézen fogva, pedig már mióta álmodozom róla. A városban sem tudunk nagyon turbékolni, mert anya sok mindenkit ismer, és nem lenne jó vége, ha mástól tudná meg, hogy köztünk nem testvéri szeretet van, hanem konkrétan szerelem. Jeongguk még fiatal, így nem igényli annyira az ilyen dolgokat, plusz amúgy is mindig rajtam lóg, de én szeretem az ilyen nyugisabb dolgokat is, mint egy nagy séta az erdőben, vagy a csillag nézés. Én eléggé romantikus személyiség vagyok, kicsit öreges a stílusom ha szerelemről van szó, mert nem szeretem világgá kürtölni, ha valakivel együtt vagyok, nem nyalom ki a párom száját mindenki előtt, és számomra nem a szexuális dolgok a legfontosabbak. Mármint nyilván az is fontos, de néha jobban szeretek csak úgy Jeonggukkal összebújva filmet nézni, vagy aludni. Jeongguk pedig még nagyon tapasztalatlan kapcsolatok terén, így nagyon nincs is semmilyen elvárása, és örülök neki, hogy én vagyok az első barátja, mert legalább nem egy olyannal van először együtt, akinek csak a szex a fontos. Bár Jeongguk amilyen jámbor lélek, szerintem nem is tudta ilyen emberrel együtt lenni, mert neki is sokkal fontosabbak az érzelmek, mint a testi örömök.

- Még jó, hogy tegnapelőtt tettünk Dantera kullancsriasztó cseppet – jegyezte meg Jeongguk, mikor is elengedte a jószágot, az, meg mint akit rakétából lőttek ki, úgy futott a gazba meg a mindenbe.

- Kullancs az nem lesz benne akkor, de bogáncs annál több... Jó kis móka lesz este kiszedni a szőréből – jegyeztem meg, mikor is megláttam, hogy már most vagy öt bogáncs van benne.

- Legalább este is lesz valami közös programunk – rántott vállat Jeongguk mosolyogva, én pedig ezt a pillanatot választottam arra, hogy megfogjam a kezét. Kicsit meglepődött, mikor hozzá értem a kezéhez, de aztán csak mosolyogva sétált tovább. Tudtam, hogy neki sem lesz ellenére, mert szereti a közelségemet, szóval békésen sétálgattunk tovább, miközben igyekeztünk szemmel tartani a fekete kis szőrgombócot.

Egy jó másfél óráig csak össze-vissza sétálgattunk, próbáltuk Dantet idomítani meg gyakorolni vele, de aztán úgy döntöttem, hogy felmegyünk egy kicsit sziklásabb részre, hogy megmutathassam Jeongguknak a szép kilátást fentről. Nem volt nehéz felfelé sétálni, mert volt kijárt út, és meredek sem volt, de azért Dantera rátettük a pórázt, mert amilyen kerge birka, lezúgott volna valahol. Jeongguk végig fogta a kezemet, mert azt mondta, hogy ő nem annyira érzi magát biztonságban magasban, és van egy kis tériszonya, szóval egy kicsit tartottam attól, hogy nem fog neki tetszeni.

- Milyen magasra megyünk még? – kérdezte Jeongguk halkan.

- Két perc és ott vagyunk. Nem maradunk sokáig, csak megnézzük a kilátást, és mehetünk le! – magyaráztam neki, ő pedig csak bólintott egyet. Két perc alatt valóban felértünk oda, ahova szerettem volna, és a kilátás még mindig gyönyörű volt. Jeongguk viszont nem díjazta annyira ezt a helyet. Jó messze állt a peremtől, Dantet úgy szorította magához, mintha az élete múlott volna rajta, és meg sem mozdult. – Gyere, ülj ide mellém! – szóltam vissza Jeongguknak, mikor én már a perem előtt ültem, de ő csak hevesen megrázta a fejét, és egy tapodtat sem mozdult.

- Biztos, hogy nem! Le fogok esni, és meg fogok halni. De én nem akarok meghalni, mert imádom az életemet, minden tökéletes, és én egyszerűen csak nem... - hadovált össze-vissza Jeongguk, én pedig egyszerre tartottam aranyosnak azokat, amiket mondott, és egyszerre éreztem magamat rosszul amiatt, hogy ide hoztam. Csak sóhajtottam egy nagyot, majd felálltam a földről, és Jeonggukhoz sétáltam.

- Fogd meg a kezemet! – mondtam Jeongguknak, mire ő lassan, de megfogta az egyik kezével a kezemet, a másik karjában pedig továbbra is Dantet szorongatta. – Most odasétálunk, és leülünk, oké? – kérdeztem, miközben lassan elkezdtem a perem felé sétálni.

- Jimin, kérlek ne! Ez nagyon nem tetszik! – kérlelt Jeongguk kétségbe esetten, és még a szemeit is összeszorította.

- Foglak, oké? Nem engedem, hogy leess! – mondtam neki kedvesen, és szép lassan a peremhez vezettem őt. – Most ülj le, oké? – kérdeztem tőle, mire ő jó lassan, de leült törökülésbe, és Dantet az ölébe tette, de a szemeit még mindig nem nyitotta ki. Én is leültem mellé, de a kezét egy pillanatra sem engedtem el, nehogy bepánikoljon. – Nyisd ki a szemed, meglátod, hogy megéri! – suttogtam Jeongguk fülébe, mire ő először csak az egyik szemét nyitotta ki résnyire, majd szép lassan a másik szemét is kinyitotta. – Ugye, hogy szép? – kérdeztem tőle mosolyogva, mikor már a tájat tanulmányozta.

- Azt a... Ez tényleg nagyon szép! – tátotta el a száját Jeongguk, én pedig csak mosolyogni tudtam rajta.

- Látod, a magasság nem bánt, nem kell félni tőle. Nem tudunk leesni, minimum három méterre vagyunk a peremtől, fogom a kezedet is, szóval ne aggódj! – magyaráztam Jeongguknak, miközben ő le sem vette a szemét a tájról.

- Amíg itt vagy mellettem, nem aggódom! – fordította felém a fejét Jeongguk, majd elmosolyodott.

- Helyes! – villantottam ki a fogaimat, majd Jeongguk ajkaira hajoltam, hogy megcsókolhassam. Sok ember többre tartja az együttlétet, mint a csókot, de én személy szerint, sokkal jobban imádok egy érzelmes, lassú csókot, mint egy menetet. Nekem fontosak az ilyen apró dolgok, mint a csókok, ölelések, és az összebújás. Lehet, hogy túl nyálas vagyok, de ez van.

- Legközelebb csinálhatnánk pár közös képet majd – javasolta Jeongguk, mikor már felálltunk a földről, és elindultunk visszafelé.

- Most is csinálhattunk volna – mondtam.

- De nem, én olyat szeretnék, amit más csinál rólunk, nem egy sima selfiet vagy ilyesmi. Legközelebb hívjuk el Gahyeont és Yubint egy dupla randira! – lelkesedett be Jeongguk.

- Rendben, úgyis szeretném már megismerni ezt a bizonyos Gahyeont. És akkor majd tudnak rólunk képeket csinálni, meg mi is róluk – egyeztem bele.

- Már alig várom! – lett még jobban izgatott Jeongguk, majd Danteval egyetemben tovább pattogott, miközben én csak szép nyugisan sétáltam mögöttük, és mosolyogva néztem ezt a két tökkel ütöttet. Imádom, hogy Jeongguk ilyen életvidám és lökött. Sosem lehet mellette unatkozni, és mindig felvidítja az embert, pláne most, hogy már Dante is velünk van. Ennél jobb szerintem nem is lehetne az életem. 

2024.01.26.