Jimin szemszög

Jeongguk a reggeli után teljesen felszívódott. Nem segített anyának pakolni és mosogatni, mint ahogy általában szokott, nem kérdezte meg, hogy van-e valami program mára, vagy, hogy esetleg nézhet-e a tévét a nappaliban; csak fogta magát, bement a szobájába, és azóta se láttuk. Vagyis de, ebédelni kijött, de azután is csak visszaosont a szobájába, és ennyi. Ebéd közben sem beszélt, ugyanolyan morcos volt, mint reggel, és anyáékkal jobbnak láttuk, ha békén hagyjuk ma, mert nagyon bal lábbal kelt fel. Fura volt, mert már megszoktuk, hogy Jeongguk mindig mosolygott, kicsattant az örömtől, most pedig szerintem beszólna nekem, ha megkérdezném, hogy kér-e vacsorát. Nem azt mondom, hogy ez baj, mert mindenkinek lehet rossz napja, csak rossz előérzetem van. Jeongguk nem szokott ilyen lenni, bár őszintén szólva, nem tudjuk, hogy milyen igazából.

- Megkérdezed, hogy mit kér vacsorára? – kérdezte anya estefelé, mikor hármasban néztünk tévét a nappaliban, Jeongguk nélkül.

- Ha kiabálást hallotok, vagy valami szokatlant észleltek, akkor légyszi mentsetek meg – sóhajtottam nagyot, miközben felálltam a kanapéról. Anya és apa csak elkuncogta magát, de megnyugtattak, hogy utánam jönnek, ha baj van, én pedig elindultam Jeongguk szobája felé. Fejben azért elmondtam egy imát, pedig nem is vagyok vallásos, de ki tudja, hogy Jeongguk ilyen feldúlt állapotban mire képes. Basszus, miért félek egy tizenhat évestől?

Jeongguk ajtaja elé érve vettem egy nagy levegőt, és jó hangosan kopogtam kettőt, de nem érkezett rá válasz. Megpróbáltam még egyszer, de ekkor sem kaptam választ, ezért óvatosan benyitottam, és bekukucskáltam. Jeongguk háttal állt nekem, a festőállvány előtt, egyik kezében a paletta volt, másik kezében egy ecset, a vásznon egy nagy fekete paca volt, fülében pedig valami zene szólhatott, ugyanis láttam, ahogy a fülhallgató madzagja a telefonjától a füléig ér. Valószínűleg ezért nem hallotta, hogy kopogtam, de így meg fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, mert nem akartam megijeszteni, és vagy betolakodni a szobájába engedély nélkül.

- Mit szeretnél? – szólalt meg Jeongguk teljesen váratlanul, engem pedig a szívbaj kerülgetett, és nem értettem, hogy honnan tudja, hogy ott vagyok. Van valami titkos hátsó szeme is? – Igazán megtanulhatnád már, hogy az ablakok tükröződnek. Hányszor játsszuk még ezt el? Elvileg zseni vagy - folytatta Jeongguk, én pedig csak ekkor realizáltam, hogy tényleg az udvarra néző ablak előtt állunk. Komolyan nem hiszem el magamat...

- Anya kérdezi, hogy mit kérsz vacsorára – mondtam, miközben Jeongguk festményét próbáltam értelmezni, de semmi mást nem láttam, csak egy nagy, sötét pacát.

- Csak egy kis pirítóst – mondta Jeongguk, és közben letette az ecsetet meg a palettát a kezéből, és kivette a fülhallgatót a füléből.

- Még mindig ilyen morci vagy? – kérdeztem tőle.

- Mint látod – bólintott Jeongguk, miközben a kezét törölgette nedves törlőkendőbe, hogy leszedje a festéket a kezéről.

- Mi bajod van, menstruálsz? – nevettem el magamat egy kicsit, hogy oldjam Jeongguk feszültségét.

- Ez egy eléggé szexista kérdés volt. Attól még, hogy egy nő menstruál, semmivel sem kevesebb, mint mi, ez nem egy olyan dolog, amivel viccelődni kellene, és nem arra kellene egyből asszociálni, mikor egy nőnek rossz kedve van, hogy éppen megvan neki. Ja, és mindenek felett, én férfi vagyok, de ezt te is tudod, hiszen láttál már meztelenül – fejezte be Jeongguk a kis monológját, ami nem kicsit lepett meg.

- Jól van, sajnálom, csak gondoltam feldobom valamivel a hangulatot – sóhajtottam nagyot. – De elmondanád, hogy miért van egész nap ilyen rossz kedved? Biztos van oka – kérdeztem, miközben leültem az ágyára.

- Haza akarok menni – nyögte ki Jeongguk, engem pedig teljesen váratlanul ért ez a kijelentése.

- Mi? Mármint az otthonba haza? – kérdeztem döbbenten, Jeongguk pedig csak bólintott egyet. – De miért? – kérdezősködtem tovább.

- Nem akarok úgy itt lenni, ha te elmész szeptemberben Amerikába. Inkább fejezzük be most ezt az egészet, és akkor kevésbé fog fájni – mondta Jeongguk fenekével az íróasztala szélének támaszkodva.

- Jeongguk, megmondtam, hogy nem megyek sehová. Csak meghallgatom az ajánlatot, szerzek néhány információt az iskoláról, hogy majd esetleg jövőre jelentkezhessek – magyaráztam Jeongguknak.

- Látod? El fogsz menni. Ha nem most, akkor jövőre, és engem itt fogsz hagyni – csattant fel Jeongguk mérgesen.

- De addig még van egy évünk, és utána is csak egy évet kell kibírnod nélkülem, aztán pedig jöhetsz te is Amerikába – mondtam Jeongguknak, és közben felálltam az ágyról, hogy közelebb sétálhassak hozzá.

- Ki mondta, hogy én Amerikába akarok menni? – kérdezte Jeongguk, és legnagyobb meglepetésemre szeméből nagy krokodil könnycseppek potyogtak. Egyből megesett rajta a szívem, és az ijesztő, morcos Jeongguk helyett ismét az érzékeny, nebántsvirág lelkű fiút láttam.

- Akkor nem megyünk Amerikába, jó? – néztem rá mosolyogva, és két kezemet az arcára tettem, és letöröltem a könnyeit a két hüvelykujjammal. – Itt maradunk Koreában, én csillagásznak fogok tanulni, te pedig festőnek vagy minek, és lesz egy közös tanyánk. Mit szólsz hozzá? Így jó lesz? – kérdeztem tőle mosolyogva.

- Nem akarom, hogy miattam ne menj el arra a híres egyetemre. Neked nem lesz elég Dél-Korea, én pedig nem akarok az a személy lenni, aki akadályoz az álmaid elérésében – mondta Jeongguk nehezen, ugyanis össze-vissza hüppögött a sírás miatt, pont, mint valami óvodás.

- Mi lenne, ha most még nem erről beszélnénk? Azt megígérem neked, hogy nem fogok elmenni szeptemberben Amerikába, a továbbiakat meg majd megoldjuk, oké? – kérdeztem Jeongguktól, ő pedig csak bólintott egyet. - Akkor itt maradsz velünk? – mosolyodtam el, Jeongguk pedig még hevesebben kezdett bólogatni.

- Sajnálom, hogy hisztiztem – sóhajtott nagyot Jeongguk, miközben egy zsepiért nyúlt, hogy kifújja az orrát.

- Ez nem hiszti volt. Különben is, én ennél ötször durvábbat műveltem le, szóval tényleg ne érezd magadat rosszul emiatt – mondtam neki. – Viszont lenne valami, amiről beszélni akartam veled, csak úgy gondoltam, hogy a mai nap nem a legalkalmasabb, de ezek után szerintem megbeszélhetjük – kezdtem bele a dologba egy kicsit azért félve. Jeongguk csak figyelmesen bámult rám, ezért neki is kezdtem. – Anyával és apával beszélgettünk egy kicsit, és arra gondoltunk, hogy esetleg elvinnénk téged egy pszichológushoz. Nincs veled semmi problémánk, ne értsd félre, csak szeretnénk, ha tényleg teljesen rendben lennél. Még ha nem is érzed azt, hogy lennének lelki problémáid, egy próbát szerintünk megérne, hogy például az ilyen dolgokat, mint a mai, ne tartsd magadban, és merj beszélni velünk a gondolataidról. Tudom, hogy nem lehet egyszerű megnyílni másoknak, de mi szeretnénk, hogy a lehető legjobban érezd magadat velünk, és, hogy a családról ne a bántalmazás meg a fájdalom jusson eszedbe. Egyébként is mondtad, hogy össze vagy zavarodva, szóval... - fejeztem be a mondandómat, és láttam Jeonggukon, hogy nagyon gondolkodik.

- Nem is tudom... Jó ötlet lenne, de félek. Biztos, hogy el kellene mesélnem neki, hogy miket csináltak velem, és én nem akarom, mert akkor újra felélénkülnének az emlékek, és csak még jobban szoronganék – rágcsálta a száját Jeongguk.

- Látod, pont most ismerted be te magad is, hogy szorongsz – világítottam rá a tényre. – Nekem elmesélted, hogy miket csináltak veled a szüleid és a társaid, ha akarod, akkor majd én elmondom a pszichológusnak. De szembe kellene nézned a félelmeiddel, hogy le tudd őket győzni, és ne keserítse meg a mindennapjaidat a sok szörnyű emlék – magyaráztam tovább.

- Jó, legyen – sóhajtott nagyot Jeongguk. – De egy feltétellel! – tette hozzá. – Te is bent leszel velem – mondta.

- Szerintem ez megoldható. Ha csak így vagy képes beszélni a dolgokról, akkor senki sem fog nemet mondani – mosolyodtam el, majd kezeimet Jeongguk derekára tettem, és a lehető legközelebb álltam hozzá.

- Szeretlek! – mosolyodott el egy kicsit Jeongguk is, nekem pedig megmelengette a szívemet ez az egy szó.

- Én is nagyon szeretlek! – mondtam mosolyogva, majd Jeongguk ajkaira hajoltam, hogy megcsókolhassam. Nagyon lassú volt a csókunk, nem szerettem volna vad lenni, hanem most inkább igyekeztem minden érzelmemet belevinni ebbe az egy csókba. Jeongguk egy nagyon szeretetre éhes fiú, bár ez egyáltalán nem meglepő, hiszen soha senkitől nem kapott szeretetet. De most tőlem és a szüleimtől olyan sokat fog kapni, hogy még a végén be fog sokallani tőle.

A csókunkat két kopogás zavarta meg, ezért Jeonggukkal egyből szétugrottunk, és kicsit összekaptuk magunkat, mielőtt anya és apa bekukucskált volna.

- Minden rendben? – kérdezte anya, mire mi csak bólintottunk egyet. – Akkor jó. Csak olyan rég jött be Jimin, hogy azt hittük, Jeongguk megette – nevette el magát anya. Végül is, átvitt értelemben...

- Nem, nem lennék képes rá – nézett rám Jeongguk mosolyogva.

- Te jó ég, ez a gyerek mosolyog? Komolyan nem morog, meg durcizik? – kérdezte apa meglepetten, mire mindannyian elnevettük magunkat.

- Hát, mint látjátok, csodákra vagyok képes – húztam ki magamat büszkén. – Na, menjünk és együnk, mert éhen halok – indultam meg kifelé, és szerencsére mindenki egyetértett velem, hogy vacsorázni kellene.

Örülök neki, hogy Jeongguk megnyílt nekem, és nem tartotta magában a problémáját. Idén amúgy sem mentem volna el Amerikába, esetleg csak jövőre, de majd úgyis kitalálunk valamit. Azért jól esik a lelkemnek, hogy Jeongguk ennyire előre tervez velem, mert ez azt jelenti, hogy akkor tényleg szeret engem.

2024.01.26.