Jimin szemszög

Minden egyes reggel úgy keltem fel, hogy Jeongguk mellettem feküdt, és ennél boldogabb nem is lehettem volna. Tudtam, hogy nem csak két napig lesz itt, és nem kell egy egész hetet kibírnom nélküle, így nyugodtan tudtam aludni én is. Már lassan egy hete itt van Jeongguk, és teljesen más itthon a légkör és a hangulat, de természetesen pozitív irányba változott a dolog. Nélküle már üres volt a ház, és magányosnak éreztem magamat, de most szinte a nap minden egyes percében együtt vagyunk. Persze ez nem teljesen igaz, mert mindkettőnknek szüksége van térre, így néha tartunk festős meg matekozós szünetet, mikor is mindketten elvonulunk a saját szobánkba, és csak a saját dolgunkkal foglalkozunk. Én is találkoztam többször is Seonghwaval meg Sehunnal, Jeongguk is találkozott kétszer talán azzal a barátnőjével, akit Gahyeonnak hívnak, szóval egyenlőre teljesen jól működött a kettőnk kapcsolata. Bár még semmi sincs kimondva köztünk, mert nem akarjuk elsietni a dolgokat, de szerintem hamarosan Jeonggukot már a barátomnak mondhatom majd.

Egy valami viszont nem hagyott nyugodni, ez pedig nem volt más, mint Jeongguk viselkedése. Mármint semmi különös nem volt a viselkedésében, olyan volt, mint szokott lenni, de egy kicsit zavart ez. Jeongguk nagyon nyugodt és zárkózott fiú, de nem tudom, hogy valójában is ilyen-e a személyisége, vagy csak ilyen lett a szülei és az otthon miatt. Valamint az sem hagy nyugodni amiket egy héttel ezelőtt mondott, hogy össze van zavarodva, és ahogy hallgattam őt, tényleg nem teljesen tudja most kezelni ezt a helyzetet, és kicsit el van veszve. Jeongguk egy érett fiú, ezért soha nem gondoltunk arra, hogy bármivel is problémája lenne, de ahogy így a napokban gondolkodtam, rá kellett jönnöm, hogy ő csak egy tizenhat éves fiú, akit testileg és lelkileg is bántalmaztak mind a szülei, mind a társai az otthonban és az iskolában, és hiába csinál úgy, mint akinek meg sem kottyant, így jobban átgondolva rengeteg lelki problémája lehet.

- Jó reggelt! – köszönt nekem apa és anya, mikor kisétáltam reggel a szobámból.

- Nektek is – köszöntem vissza, és közben leültem az asztalhoz.

- Jeongguk még alszik? – kérdezte anya, és egy pillanatra hátra nézett a válla fölött.

- Igen, majd mindjárt felkeltem, csak sokáig fent voltunk éjjel, mert filmet néztünk – mondtam anyának, mire ő csak bólintott egyet. – Anya? – szólaltam meg ismét, ugyanis beszélni akartam vele és apával az ötletemről.

- Igen? – fordult felém ismét anya, és közben lerakott négy tányért az asztalra, én pedig el is kezdtem szétpakolni őket.

- Azon gondolkodom egy pár napja, hogy szerintem Jeongguknak szüksége lenne egy szakemberre – kezdtem bele a dologba.

- Mármint? – nézett rám kérdőn apa.

- Múlt héten, amikor elmentünk sétálni meg beszélgetni, Jeongguk több dologról is beszélt nekem. Eléggé össze van zavarodva, és szerinte nem tudja megfelelően kezelni ezt a helyzetet. Eddig nem annyira foglalkozatott Jeongguk viselkedése és a lelki világa, de jobban belegondolva, nem lehet egyszerű tizenhat évesen mindezt átélni. Szerintem nagyon el van nyomva az igazi énje, és nem bír felszínre törni a valódi személyisége, mert szó szerint belé verték, hogy meg kell húznia magát – fejtettem ki a véleményemet.

- És mi van, ha igazából tényleg ilyen csendes és visszahúzódó? – kérdezte apa.

- Nem tudom, de attól még gondolj csak bele, hogy mennyire lehet szétcsúszva lelkileg azok után, amiket tíz évig vele műveltek? – folytattam az érvelést.

- Jiminnek igaza van – szólt közbe anya. – Le kell ülnünk Jeonggukkal, és meg kell kérdeznünk, hogy beszél-e velünk a gondjairól, vagy inkább egy szakemberrel szeretne. Nem hiszem el, hogy ennyi bántalmazás után, és az után, hogy a szülei félholtra verték, ne lenne problémája – mondta anya, miközben tálalta a reggelit.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Csak egy hete van itt, még a végén azt fogja hinni, hogy valami problémánk van vele – sóhajtott nagyot apa.

- Majd én beszélek vele négyszemközt. Megígértem neki, hogy nem mondom el nektek, amiről múltkor beszéltünk, szóval tényleg nem szeretném elmondani, és nem hinném, hogy támadásnak venné, ha én vetném ezt fel neki. Ha nem tetszik neki az ötlet, akkor majd továbbra is velem beszéli meg a dolgait, csak majd beavatlak titeket is, ha olyan a dolog – javasoltam.

- Rendben, legyen így – mosolyodott el anya. – Most pedig menj, és keltsd fel Jeonggukot légy szíves! – kért meg anya, én pedig egy bólintás után fel is álltam az asztaltól.

Jeongguk még az igazak álmát aludta, mikor bementem a szobámba, és még arra sem ébredt fel, hogy felhúztam a redőnyt, pedig aztán az nem egy halk mutatvány volt. Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan tud ennyire mélyen aludni, mert én minden neszre felébredek, ő meg arra sem ébredt fel múltkor, hogy a kezét simogattam van fél percig. Ez most sem volt másképp, simogathattam én akárhogy őt, csak azt értem el vele, hogy még jobban elkényelmesedett az ágyban, és egy nyammogás után ugyanúgy aludt. Kicsit tanácstalan voltam, hogy most akkor mit is csináljak vele, de végül feladtam a kedves gesztusokat, és fogtam maga, és nemes egyszerűséggel rátehénkedtem az egész testemmel. Mivel Jeongguk háton aludt, ezért szerintem sikeresen beleállt a könyököm a hasába, ugyanis elég fájdalmas hangot adott ki alattam Jeongguk, de legalább felébredt.

- Szép jó reggelt! – hajoltam vigyorogva Jeongguk fejébe, akinek arca egy fájdalmas grimaszba torzult, ugyanis még mindig nem mozdítottam meg a könyökömet.

- Szebb lenne, ha a kis vézna kezeidet kiszednéd a gyomromból meg a bordámból – nyöszörögte Jeongguk, én pedig megkegyelmeztem neki, és lemásztam róla.

- De ezek a kis vézna kezek csodákra képesek – cukkoltam Jeonggukot tovább, de ezzel csak azt értem el, hogy megfogta a párnáját, és nem tudom, hogy véletlenül, vagy szándékosan-e, de úgy arcon csapott vele, hogy majdnem leszédültem az ágyról. – Na, gyere inkább reggelizni, ne durcizz! – szóltam Jeongguknak, mikor is észrevettem, hogy fordult egyet az ágyban, és tovább akart aludni.

- Nem aludtam jól, hagyj még egy kicsit – motyogta a fiú, de itt most nem volt olyan opció, hogy tovább alszik.

- Anyáék már várnak, gyere! – mondtam ismét, majd felálltam az ágyról, és megfogtam Jeongguk csupasz bokáját, hogy annál fogva húzhassam ki az ágyból. Eléggé meglepődött Jeongguk, mikor pár pillanat múlva már a földön találta magát, de legalább már nem ellenkezett, hanem felállt a földről, és elindult velem a konyhába.

- Mi volt az a nagy koppanás? – kérdezte anya, mikor kiértünk a konyhába.

- Jimin szó szerint kirángatott az ágyból – morogta Jeongguk, miközben leült az egyik székre. Elég ijesztő volt Jeongguk hangja, az arca is teljesen morci volt, de a kócos haja, az össze-visszaálló pizsamája és a hunyorgó szeme inkább aranyossá tette őt, mint ijesztővé.

- Valaki morcos ma reggel – mosolygott anya, ahogy Jeonggukra nézett, és én is elmosolyodtam, ahogy Jeongguk viselkedését néztem. Még sosem volt ilyen rossz kedve reggel, de ezek szerint most nem aludt jól, bár azt nem tudom miért.

Reggeli közben nem beszélgettünk túl sokat, mert Jeongguknak láthatóan nem volt jó kedve, és szerintem egész nap így fog viselkedni, szóval inkább megkíméltük a dolgainktól. Már majdnem befejeztük a reggelit, mikor is anya telefonja csörögni kezdett. Fel is vette, és bár nem az asztalnál beszélt az illetővel, aki hívta, így is hallottam, hogy közöm van a dolgokhoz, ezért elég kíváncsi lettem.

- Ki hívott? – előzött meg apa a kérdéssel.

- Az a férfi hívott engem, aki az amerikai tanulmányi lehetőséget ajánlotta Jiminnek – mondta anya, miközben rám nézett.

- És mit akart? – kérdeztem érdeklődve, és minden figyelmemet anyának szenteltem.

- Azt kérdezte, hogy sikerült-e már döntenünk, de mondtam neki, hogy nem – magyarázta anya.

- Miről van szó? – szólalt meg Jeongguk először a reggeli folyamán.

- Jimin kapott egy lehetőséget, miszerint szeptembertől tanulhatna Amerikában a Stanford egyetemen – mesélte anya Jeongguknak. A mellettem ülő fiú szemei egyből nagyra nyíltak, és meglepődve bámult rám.

- Azért elég kevés információnk van erről az egészről ahhoz, hogy igent mondjak – szóltam közbe én is, ha már rólam volt szó.

- Szeretnél esetleg személyesen találkozni a férfivel? – kérdezte anya.

- Nem tudom, lehet – rántottam vállat.

- El akarsz menni Amerikába? – nézett rám kétségbe esetten Jeongguk.

- Nem, nem szeretnék, de azért szívesen meghallgatnám az ajánlatukat – mosolyodtam el egy picit, és próbáltam a tekintetemmel azt sugallni Jeongguknak, hogy nyugodjon meg, nem megyek sehová.

- Pedig szerintem ez egy nagyon jó lehetőség lenne, ha sokra akarod vinni az életben – mondta apa.

- Igen, valóban jó lenne, de messze van, és a nyelvet sem beszélem – érveltem amellett, hogy ne menjek.

- A matekot érteni kell, nem beszélni – vágta rá apa, én pedig nem értettem, hogy mi ez a hirtelen heves érvelése.

- Azt mondtam nekik, hogy majd visszahívom őket, szóval akkor reggeli után ezt meg is ejtem, és megmondom neki, hogy szeretnél egy találkozót – nézett rám anya, én pedig bólintottam egyet.

Nem igazán értem apa viselkedését, mert eddig mindig rám bízta, hogy mit szeretnék csinálni, én dönthettem a tanulmányaimról, és egész gyerekkoromban azért harcolt, hogy ne kényszerítsenek arra, hogy az életkoromnak nem megfelelő, magasabb színtű iskolában tanuljak. Most meg azt szeretné, hogy tizenhét évesen költözzek ki egyedül Amerikába, csak azért, mert egy neves egyetem ezt kéri. Ha így felvennének, akkor valószínűleg rendes jelentkezéssel is felvennének egy év múlva, mikor végeztem a gimnáziummal, így abszolút nem értettem ezt az egészet. Jeonggukon is láttam, hogy nagyon aggódik, hogy elutazok, ezért a mai nap még vele is lesz erről egy beszélgetésem, és azt hiszem, nem ez lesz a megfelelő alkalom arra, hogy feldobjam a pszichológus témát, mert túlságosan morcos most ahhoz, hogy egy normális beszélgetést lebonyolítsunk. Egyébként meg számomra is vonzó ez az Amerika dolog, de sokkal több ellenérv van, mint mellette szóló. Itt kellene hagynom a családomat, a barátaimat, Jeonggukot, az egész országot, és teljesen egyedül kellene feltalálnom magamat egy idegen helyen, ahol még a nyelvet sem ebszélem. Hülye lennék igent mondani.

2024.01.26.