Jimin szemszög

Ha azt mondom, hogy a bűntudat szinte felemésztett, akkor még enyhén fejeztem ki magamat. Annyira haragudtam magamra, szívem szerint képen töröltem volna magamat, de tudtam, hogy ezzel nem enyhíteném Jeongguk fájdalmát, pedig ez volt az elsődleges célom. Undorítóan viselkedtem vele, pedig ő még akkor is utánam jött, és a legjobbat akarta nekem, miután olyan csúnyán beszéltem vele otthon. Összekapart az utcáról, nem hagyott ott, hogy mindenki azt csináljon velem, amit csak akar, és még utána is próbált nekem segíteni, és szépen beszélni velem. De én akkora seggfej voltam, hogy továbbra is köcsögösködtem vele, pedig egyáltalán nem érdemelte meg.

A hétvége további részében is próbáltam vele beszélni, de természetesen ő nem akart. Láthatóan boldog volt azzal a lánnyal, amivel találkozott szombaton, és nem különösebben hiányzott neki az én társaságom, és bár megértettem, hogy miért, azért rosszul esett. Persze, hogy féltékeny voltam, mert Jeonggukkal sosem beszéltünk arról, hogy neki akkor mi is a szexualitása, és hiába tudtam, hogy ő egy hűséges és őszinte fiú, nem lepődtem volna meg, ha inkább azt a lányt választja helyettem. Kiállhatatlan vagyok és rohadtul önző. Sosem gondoltam arra, hogy neki mi eshet rosszul, mi az, ami nála olyan téma, amit nem szabad feszegetni, csak is arra koncentráltam, hogy nekem mi esik szarul, avagy mi jó. Igaza van, egy önző seggfej vagyok, és szívem szerint arcon köpném magamat, mert így átgondolva, tényleg olyan érzést kelthettem Jeonggukban, hogy csak szórakozok vele. Pedig ez egyáltalán nem így van, nekem ő nem csak egy játék, de nehéz lesz ezek után ezt bebizonyítanom, mert szerintem majdnem minden esélyemet elbasztam. Jeongguk okos és értelmes fiú, ha úgy érzi, hogy csak kihasználom, akkor nehéz lesz helyre hoznom mindent, mert ő nem egy agyilag nulla, hülye picsa. El kell nyernem újra a bizalmát, és tudom, hogy ez nem lesz könnyű, de igyekezni fogok.

Egész héten nem válaszolt a hívásaimra, és az üzeneteimet sem nézte meg, ami miatt egyre jobban kezdtem reményvesztett lenni. Jeongguk mindig azonnal felvette a telefont, ha hívtam, boldogan mesélt a napjairól, és percekig képes volt arról beszélni, hogy mennyire hiányzunk neki. De most még csak egy nyamvadt üzenetet sem írt nekem, de azokat sem nézte meg, amiket írtam neki. Pedig ezen a ponton már annak is örültem volna, ha annyit ír csak, hogy „cseszd meg", mert legalább tudnám, hogy él, és hajlandó kommunikálni velem. Anyáékkal minden este beszélt, volt, hogy egy órán keresztül csacsogtak a telefonon, de ha én akartam vele beszélni, Jeongguknak egyből közbe jött valami, és le kellett tennie.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mivel tudnám kiengesztelni Jeonggukot. Persze tudtam, hogy őt a pénz nem hatja meg, nem tudom megvásárolni a megbocsátását, és őszintén, nem is akartam, de azért szerettem volna valamivel egy kis extra boldogságot okozni neki. Ezért is mentem el egyik délután iskola után a város legnagyobb művész boltjába, és vettem egy csomó mindent Jeongguknak. Vettem neki egy nagyon szép festőállványt, a legjobb minőségű festékeket meg ceruzákat, egy csomó ecsetet, több palettát is, és több méretű vásznakat is. Vettem neki rajzlapokat, zsírkrétákat, filctollakat, és minden egyebet, amit az eladó javasolt. Majdnem az összes megtakarított pénzemet otthagytam, de nem érdekelt. Ha Jeongguknak örömöt tudok ezzel okozni, akkor nem érdekel, hogy mennyi pénzbe kerül ez. Meg persze kicsit otthonosabbá kell tenni a szobáját, és át kell formálni az ő stílusára, ugyanis bár Jeongguk még nem tudja, de most nem csak egy hétvégére jön, hanem egész nyárra, ugyanis véget ért az iskola. Persze csak akkor, ha ő is szeretne nálunk lenni a nyáron, de nem hinném, hogy ellenkezne, mert azért biztos jobb nálunk, mint egyedül az otthonban.

Apával nem vagyunk valami nagy ezermesterek, ezért eltartott egy darabig, mire összeszereltük azt a festőállványt, de végül csak megoldottuk. Mindent bepakoltunk Jeongguk szobájába, amit vettem neki, és olyan sok mindent sikerült vásárolnom, hogy kellett vennünk egy kisebb komódot, amibe elfértek a festékek, meg minden egyebek. A vásznakat nekitámasztottuk a falnak az állvány mellé, és nagyjából kész is volt minden. Már csak egy apró simítás volt hátra, de azt pénteken, mielőtt indultunk volna Jeonggukért, megoldottam. Amikor Jeongguk először volt nálunk és elmentünk piknikezni a parkba, csináltunk anyáékkal egy közös képet, ezért azt előhívattam, és beleraktam egy képkeretbe. Nem olyan picinek hívattam elő, hanem kicsit nagyobba, ezért apával fel is tettük Jeongguk szobájába a falra, és az általa festet képet is visszaraktuk a nappaliba. Még mindig fájt ránézni arra a képre, de anyával egy hosszas beszélgetés után rájöttem, hogy tovább kell lépnem. El kell engednem Jihyunt, mert ő már sosem fog visszajönni, és igyekeznem kell a boldog pillanatokra visszagondolni, ha ránézek arra a képre. Még biztos sok időbe fog telni, hogy ez sikerüljön, de igyekezni fogok. Jihyun is ezt akarná.

Pénteken már akkor útnak indultunk apával és anyával, mikor Jeongguknak még csak elkezdődött az utolsó órája. Szerettem volna az iskolában meglepni őt, mert tudtam, hogy ott egyáltalán nem fog számítani rám, és egy pár percre lehetünk kettesben. Utána nem sok időnk lesz, mert miután haza értünk, anyáék el akarnak menni egy étterembe, hogy megünnepeljük a sikeres sulis évünket, így maximum este lehetünk megint kettesben, és nem akarom, hogy egészen addig megint levegőnek nézzen engem Jeongguk. Ha nem is fogunk tudni mindent átbeszélni öt perc alatt, mert az lehetetlen, de legalább bocsánatot tudok kérni Jeonggutól, és meg tudom kérni arra, hogy ne ignoráljon. Persze fogalmam sincs, hogy ez mennyire fog sikerülni, és Jeongguk mennyire fog ebbe belemenni, de egy próbát megér.

Pontosan akkor parkoltunk le az iskola előtt, mikor Jeongguk utolsó órájáról kicsengettek. Nem siettem befelé annyira, mert tudtam, hogy idő kell neki, mire kijön az óráról, összepakol, és szinte utolsónak indul meg az ebédlőbe. Mondjuk most nem fog itt ebédelni, ezért jó lenne azelőtt elcsípni, hogy bemegy az ebédlőbe. Összeszedtem a magammal hozott csokit, meg a kis plüss mackót, és azokat szorongatva indultam be az iskolába. Jeongguk egy érzékeny fiú, így reméltem, hogy tetszeni fog neki a csoki és a maci, hiszen virágot mégsem hozhattam neki, mert az anyáék számára is hamar egyértelművé vált volna.

Befelé menet egyre jobban izgulni kezdtem, izzadt a tenyerem, és az sem segített, hogy jó pár diák megbámult engem. Nem értettem, hogy miért izgultam ennyire, mert soha nem voltam ilyen ideges egy fiú miatt, még akkor sem, mikor randira hívtam őket, vagy megkérdeztem például Wooyoungot, hogy lesz-e a barátom. Mindig laza voltam, de ez most teljesen más volt. Jeongguk teljesen kikészít engem.

Ahogy beléptem az iskolába, kicsit szétnéztem, de aztán egyből meg is pillantottam Jeonggukot, ugyanis nem sokan voltak az aulában már. Gondolom mindenki szétszéledt, meg ment ebédelni, minek után ez volt az utolsó órájuk, sőt, az utolsó napjuk. Jeongguk az udvarra néző ablakok előtt állt, és zsebre tett kezekkel nézett kifelé, meglehetősen boldogan. Fülig érő mosollyal bámult kifelé, én pedig eléggé kíváncsi voltam, hogy minek örül ennyire, ezért elindultam felé. Nem vett észre engem, minden probléma nélkül mögé tudtam állni, és át tudtam nézni a válla fölött. Majdnem eldobtam a csokit, mikor megláttam, hogy Jeongguk mit néz, mert a gipszelt kezemmel amúgy is nehéz volt tartani, de meg is lepett a látvány. Két lány állt kint az udvaron, és elég egyértelműen élvezték egymás társaságát, ugyanis éppen nyálcserét folytattak.

- Látod, egyáltalán nem kellett volna féltékenynek lenned, mert Gahyeon biszex, és jelenleg éppen annak a leszbikus fele van érvényben – szólalt meg Jeongguk teljesen váratlanul, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy most hozzám beszél-e. – A kétszáz IQ-ddal igazán gondolhatnál arra, hogy az ablak tükröződik – kuncogta el magát Jeongguk, majd felém fordult.

- Nos... ezt nem vettem számításba – köszörültem meg a torkomat, és megpróbáltam rendezni a vonásaimat.

- Mit keresel itt? – kérdezte Jeongguk, miközben tetőtől talpig végig mért engem. Tekintete egy pillanatra megakadt a könyékig gipszelt kezemet, és kicsit meglágyult a nézése, de aztán visszanézett a szemembe, és újra komoly volt.

- Szerettelek volna kicsit meglepni, és kettesben beszélni – sóhajtottam egy nagyot, Jeongguk pedig nem szólt semmit, csak amolyan „folytasd" nézéssel áldott meg. – Nézd, nem vagyok a szavak embere, és nagyon nehéz kimutatnom és szavakba öntenem az érzéseimet, de nagyon sajnálom, hogy olyan nyomorék voltam veled múlt hétvégén. Tudom, hogy egy bocsánatkérés édes kevés, és, hogy sokat kell még bizonyítanom neked, hogy nem csak szórakoztam veled, de gondoltam első lépésnek ez is megteszi – mondtam nagy nehezen, majd felé nyújtottam a csokit és a macit. Jeongguk egy darabig még szótlanul nézett a szemeimbe, majd egy kicsit elmosolyodott, és elvette tőlem a csokit meg a plüss medvét.

- Olyan szerencsétlen vagy Jimin – kuncogta el magát Jeongguk, miközben az ajándékokat nézegette. – Igen, még sok mindent kell helyrehoznod, úgy, ahogy nekem is, de úgy gondolom, hogy jó páros lennénk. Csak jobban meg kell ismernünk egymást, át kell beszélnünk mindent, és nem csak fejjel nekirohanni a falnak. Mindketten hibáztunk, szóval nem csak a te hibád ez az egész, és túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy ne küzdjek ezért az egészért, ami köztünk van, legyen az akármi is – folytatta Jeongguk, miközben a szemeimbe nézett.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nagyjából elfogadtad a bocsánatkérésemet? – kérdeztem tőle bizonytalanul, mire Jeongguk csak szélesen mosolyogva bólintott egyet. Gyorsan körülnéztem az aulában, de mivel senkit nem láttam, ezért bátran hajoltam közelebb Jeonggukhoz, hogy összeérinthessem az ajakinkat. Nem volt egy vad és mohó csók, sokkal inkább egy érzelmes, lágy csók, amire már egy hete vártam. Persze nem csak Jeongguk csókjára vágytam, hanem a fiú egész lényére, és már alig vártam, hogy elmondhassuk neki, hogy az egész nyarat velünk tölti.

- Örülök neki, hogy végre kiszedted a fejedet a seggedből – motyogta Jeongguk mosolyogva, miután elváltunk egymástól, és már csak egymás szemébe bámultunk.

- Én is – kuncogtam el magamat, és éppen egy újabb csókot akartam adni neki, de meghallottunk egy hangot, aminek hatására azonnal szétröppentünk.

- Kellemes nyarat kívánok Jeongguk, és örülök neki, hogy jövőre is találkozunk! – mondta mosolyogva Jeongguk matek tanárja, miközben megállt mellettünk a táskájával. Szóval végig nézte az egész jelenetet... Király.

- Viszont kívánom Tanár úr, és köszönöm a javítási lehetőséget! Jövőre még jobb leszek! – válaszolt Jeongguk lelkesen, és láttam rajta, hogy már nem él a férfitől. Biztos történt köztük valami, de nekem elég annyi, hogy tudom, Jeongguk nem bukott meg matekból.

- Ajánlom is! – mosolyodott el még jobban a férfi, majd tovább is állt.

- Ez... kicsit kínos volt – nevette el magát Jeongguk, mikor a férfi már hallótávolságon kívül volt.

- Három hónapig nem látod őt, addig pont elfelejti – rántottam vállat, majd összekulcsoltam az ujjainkat, és elindultam kifelé az iskolából. – Menjünk, mert anyáék már várnak minket, és gyanús lesz, ha sokáig maradunk – mondtam Jeongguknak, majd felemeltem a kezeinket, és egy puszit nyomtam Jeongguk kézfejére. Boldog voltam, hogy végre sikerült majdnem mindent rendezni, és megígértem magamnak, hogy innentől kezdve nem leszek egy kiállhatatlan, önző fiú, hanem Jeongguk érdekeit is szem előtt kell tartanom. Ez a lényege egy kapcsolatnak, még akkor is, ha köztünk még nincs semmi sem kimondva. De én hiszem, hogy hamarosan – ha nem cseszek el megint valamit – Jeonggukot a barátomnak mondhatom. 

2024.01.23.