Jimin szemszög

Jeongguk vasárnap hajnali hívása cseppet sem nyugtatott meg minket. Az első nyugtalanító tény az volt, hogy tudtuk, hogy elvileg otthon van, aztán azt mondta, bántották is, és nagyon sírt, amikor beszélt velünk. Miután anya felkeltett, kihangosítva beszéltem Jeonggukkal, hogy apa és anya is halhassa, amit beszélünk, és még akkor sem nyugodtunk meg, mikor Jeongguk azt mondta, hogy el fog aludni, ezért leteszi, és, hogy ne aggódjunk, mert nem lesz baja. Nem tudtam hinni neki, mert egyértelmű volt, hogy nagy fájdalmai voltak, és fogalmunk sem volt róla, hogy mit tettek vele az állat szülei.

Anya a héten többször is felhívta Mijoot, és mindig megkérdezte, hogy tudunk-e Jeonggukkal beszélni, de a válasz mindig nemleges volt. Vagy iskolában volt még, vagy házi feladatot csinált, vagy aludt, ezért kész megváltás volt, mikor pénteken délután végre elindulhattunk érte az otthonba. A lehető legkorábban indultunk, négykor már úton voltunk, ugyanis tudtam, hogy Jeongguk addigra ér vissza az iskolából az otthonba, így majdnem van egy órája összepakolni is.

- Este elmenjünk étterembe? – fordult hátra anya mosolyogva hozzám, ugyanis mivel hárman megyünk, ezért én hátra kényszerültem ülni.

- Ne! Jeongguk múltkor is nagyon feszengett, amikor ott voltunk. Ő nincs ehhez szokva, és nem is igényli, hogy étteremben vacsorázzunk – mondtam.

- Rendben, akkor majd összedobok valamit otthon – bólintott anya, majd visszafordult előre.

Az egész út viszonylag csendben telt, csak a rádió szólt, semmi más. Anya meg apa néha váltott pár szót, viszont nem nagyon figyeltem, hogy miről, mert én lélekben próbáltam felkészíteni magamat arra, hogy Jeongguk hogyan fog kinézni. Nem tudom, hogy mennyire számítsak rosszra, nem tudom, hogy mennyire bántották a szülei, ezért felkészültem a legrosszabbra, és inkább érjen kellemes meglepetés.

Öt körül értünk oda az otthonba, és anya már teljesen be volt zsongva. Ahogy megállt az autó, már pattant is ki, és minket meg sem várva szaladt befelé. Ez elég érdekes mutatvány volt magassarkú cipőben, de megoldotta úgy, hogy nem esett hasra.

- Sziasztok! – köszönt nekünk Mijoo, Jeongguk nevelőnője, mikor beértünk az otthon előterébe. – Jeongguk mindjárt kész lesz, két perc és itt van – mondta mosolyogva.

- Hogy van? – kérdezte anya, és Mijoo arcáról eltűnt a mosoly a kérdés hallatán.

- Szerintem a körülményekhez képest egész jól. A héten nem volt iskolában, mert nem érezte jól magát, de most már jobban van – magyarázta. Nos, ezzel most kicsit összezavart minket, mert ugyebár sokszor az volt a kifogás, hogy még nem ért haza Jeongguk az iskolából, mikor kerestük őt, de mindegy.

- Van bármi, amiről tudnunk kell? – kérdezett most apa.

- Vasárnap jó lenne, ha ilyen kettő körül haza tudnátok hozni, mert vissza kell mennünk az orvoshoz, hogy kiszedjék a varratokat a szemöldökéből – mondta Mijoo, és láttam rajta, hogy nem szívesen beszélt erről. Jeongguknak össze kellett varrni a szemöldökét?

- Rendben – válaszolt anya egy kis csend után, és Jeongguk mintha megérezte volna, mikor kell jönni, ugyanis pont ekkor baktatott le a lépcsőn. Nem sok minden látszódott belőle, ugyanis egy jó nagy pulcsi volt rajta, aminek a kapucniját teljesen a fejébe húzta, de így is felismertem őt.

- Sziasztok! – köszönt halkan Jeongguk, mikor mellénk ért.

- Szia! – köszönt vissza neki anya boldogan, és egy jó nagy ölelésbe vonta a fiút. Jeongguk is egyből visszaölelt, és úgy szorította anyát, mintha az élete múlott volna rajta. Ezután apát is megölelte jó szorosan, és én is kaptam egy kisebb ölelést, majd miután elköszönt Mijootól, elindultunk kifelé. – Jeongguk, mi a kedvenc ételed? – fordult hátra anya mosolyogva az autóban, mikor már elindultunk.

- Hát... talán a tteokbokki – mondta halkan Jeongguk, és még mindig nem láttam szinte semmit sem az arcából.

- Akkor jó, az lesz a vacsora – mosolygott anya továbbra is, Jeongguk pedig csak bólintott egy aprót.

Ezek után szinte semmit sem beszéltünk, mert nem akartunk egyből nekiesni Jeongguknak, és egyébként is látszott rajta, hogy nincs még olyan jól. Valószínűleg fáradt is volt, mert a fejét hátra döntötte az ülésnek, és tíz perc múlva már aludt is. Ennek a póznak köszönhetően a kapucnija lejjebb csúszott a fejéről, és ahogy az autó rázkódott, még jobban, így egy idő után teljes rálátásunk nyert Jeongguk arcára, és hiába készültem fel a legrosszabbra is, azért még így is sikerült ledöbbennem. Az egyik szeme körül lilás sárga volt a bőre, és feltételezem, hogy ez már a szebbik állapota, a bal szemöldökén egy nagy sebtapasz volt, ami gyanítom, hogy a varratot takarta, és ajkain is volt két kisebb seb még. Ha egy hét eltelte után így néz ki, akkor hogyan nézhetett ki vasárnap?

- Anya, apa... - szóltam nekik halkan, anya pedig egyből hátra nézett, és apa is a visszapillantó tükörben. – Ez egyáltalán nem úgy néz ki, mintha csak kicsit bántották volna – mondtam, és közben még mindig Jeongguk meggyötört arcát néztem.

- Undorító, hogy valaki képes ilyet csinálni a saját gyerekével – horkant fel apa elől.

- El sem tudom képzelni, hogy szegény mennyit szenvedhetett - motyogta anya, és közben végig Jeonggukot nézte.

Egész úton azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám felvidítani majd Jeonggukot, de folyton eszembe jutott, hogy még a buliban történteket sem beszéltük meg. Lehet, hogy esze ágában sincs közelebb kerülni hozzám, bár akkor valószínűleg nem hívott volna fel vasárnap hajnalban, és nem akart volna velem beszélni, igaz? Minden esetre, minden erőmmel azon leszek, hogy kicsit jobb kedvre derítsem, és élvezze, az itt töltött időt.

Mikor haza értünk, én keltettem fel Jeonggukot, és eléggé összerezzent, mikor felébredt. Biztos még mindig benne van az, amikor otthon bántották, és ezért fél ennyire, szóval próbáltam a lehető legkedvesebben beszélni hozzá, de ő még így sem szólt hozzám. Nem lepődtem meg, kell még neki egy kis idő, hogy újra olyan legyen, mint múltkor, amikor itt volt, ezért türelmes leszek vele.

Otthon anya nekiállt vacsorát főzni, míg mi apával és Jeonggukkal leültünk a nappaliba, és filmet néztünk. Jeongguk választott a sok DVD közül, de igazából inkább csak rábökött egyre, mert amúgy egyiket sem ismerte. Nem csodálom, mert az otthonban folyton mesék mentek a kicsiknek, és kétlem, hogy moziba járt volna.

- Húsz perc és kész lesz a vacsora, addig menjetek el szerintem fürödni! – szólt be anya a nappaliba.

- Mész elsőnek? – kérdeztem Jeongguktól, ő pedig csak bólintott egyet, és elkezdett felállni a kanapéról. Eléggé darabos volt a mozgása, láttam rajta, hogy még mindig fájdalmai voltak, és sejtettem, hogy az arca csak egy kis rész abból, ahol megsérült. – Anya készített ki törölközőt a mosógépre, a többit meg megtalálod, igaz? – kérdeztem tőle mosolyogva, Jeongguk pedig ismét csak bólintott egyet. Már nem volt rajta a kapucnija, így tökéletesen láttam minden gesztusát, és ezzel kihúzta magát a beszéd alól is.

- Rosszabb a helyzet, mint mikor először volt is – sóhajtott nagyot apa, miután Jeongguk bement a fürdőbe.

- Szerintem jelenleg tőlünk is fél. Rendesen elintézték őt a szülei – mondtam, és közben a tévét bámultam, de egyáltalán nem érdekelt a film, ami ment benne.

- Pedig olyan boldog volt abban az egy hétben, amíg itt volt. Teljesen kivirágzott, nem félt kérni sem, és tényleg olyan volt, mint egy rendes, egészséges és boldog fiú. Most meg itt van, és még a lélegzetvételünktől is fél – magyarázta apa, és teljesen egyet értettem vele. Jeongguk most nagyon mélyen van, és egy kicsit félek, hogy nem tudjuk ezt helyrehozni egy hétvége alatt.

Jeongguk nagyon hamar végzett a fürdéssel, ezért én is elmentem gyorsan, és tényleg igyekeztem, hogy Jeongguk ne legyen sokat egyedül. Vagyis apa ott volt vele, de azért mégis más a dolog, mikor egy felnőttel vagy együtt, vagy egy veled egykorúval.

Mikor végeztem a fürdéssel, pont akkor lett kész a vacsora, ezért egyből mentünk is a konyhába. Jeongguk mellém ült, és nekem csak ekkor tűnt fel, hogy rövid ujjú póló van rajta, és mind a két karja tele van zúzódásokkal. A szivárvány minden színében pompázott a keze, a nyakán is voltak még halvány nyomok, és sejtettem, hogy a lábai is így nézhetnek ki. Komolyan nem tudom elhinni, hogy valaki képes ilyet tenni a saját gyerekével.

Egész vacsora alatt csend volt, mindenki csendben eszegetett, és elmélyedt a saját gondolataiban. Zavart, hogy ekkora csend van, sosem szoktunk vacsora közben csak enni, valami mindig feljön témaként, de valahogy ma más volt. Mintha mindannyiunkra átragadt volna Jeongguk lelki fájdalma.

- Én eléggé fáradt vagyok, nem baj, ha elmegyek aludni? – kérdezte Jeongguk halkan, mikor végeztünk a vacsorával.

- Nem, nyugodtan menj csak aludni! – mosolyodott el anya.

- És... esetleg van kulcs a szoba ajtajához? Jobban biztonságban érezném magamat, ha bezárhatnám az ajtót – motyogta Jeongguk, és közben a pólója alját gyűrögette. Anyáékkal összenéztünk, és hirtelen nem tudtuk, hogy mi lenne a helyes válasz erre.

- Van kulcs hozzá, de Jeongguk, mi soha sem tudnánk bántani téged, érted? – sétált közelebb hozzá anya, és két keze közé vette a fiú arcát.

- Tudom, és sajnálom, én csak... nem is tudom – sóhajtott nagyot Jeongguk.

- Ne félj tőlünk, rendben? Legyél olyan, mint amilyen két héttel ezelőtt voltál! Mosolyogj, ölelgess minket, és tényleg ne félj tőlünk, mert soha sem lennénk képesek kezet emelni rád. Mi nem a szüleid vagyunk, rendben? – kérdezte tőle apa.

- Rendben, de igazából rátok inkább tekintek szüleimként, mint az igaziakra – mondta Jeongguk, és közben átölelte anyát. Láttam anyán és apán is, hogy ez most nagyon megérintette őket, és én is nagyon örültem neki, hogy így gondolja.

- Ezt nagyon jó hallani – mosolyodott el anya, és közben megsimogatta Jeongguk fejét. – De úgy látom, hogy még nagyon sok sérülésed van. Kellene velük valamit csinálnunk? – kérdezte anya Jeongguktól.

- Talán ha egy kis jeget kaphatnék, azt megköszönném – mosolyodott el végre Jeongguk is.

- Hozok akkor jeget, meg keresek valami kenőcsöt is, oké? – engedte el anya Jeonggukot, és meg sem várva a választ, már el is robogott a dolgokért. Apa is követte anyát, ezért ketten maradtunk, én pedig kezdtem megelégelni, hogy velem semmilyen szinten nem kommunikál. Nem különösebben érdekelt, hogy ő akarja-e, vagy sem, de olyan szorosan öleltem át, hogy ha akart volna sem tudott volna szabadulni.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle, miközben öleltem őt.

- Már egy kicsit jobban. Sajnálom, hogy nem beszéltem mostanáig veled, csak még bennem volt a félelem és a szorongás, és nem mertem – magyarázta Jeongguk.

- Semmi baj! Az a lényeg, hogy most már itt vagy, és beszélsz velem – mosolyogtam rá, és Jeongguk is egyre szélesebben mosolygott.

Miután anya hozott jeget meg krémet, Jeonggukkal elmentünk a szobámba, mert úgy döntöttem, hogy velem fog aludni. Nem fogadtam el nemleges választ, de őszintén, annyira Jeongguk sem ellenkezett, mindent szó nélkül átpakolta az ágyneműjét hozzám.

- Nézd, még nem volt alkalmunk beszélni arról, hogy mi történt a buliban, és csak azt akarom mondani, hogy nagyon, de nagyon sajnálom! – kezdtem bele, miután becsuktam magunk mögött a szobám ajtaját. – Én tényleg meg akartalak csókolni, tovább akartam lépni egy kicsit a kapcsolatunkban vagy mi, de egyáltalán nem úgy akartam, ahogy elsült. Nem tudom miért csináltam, valószínűleg azért, mert részeg voltam, és tudom, hogy ez nem mentség semmire, de... - soroltam egy szuszra a dolgokat, de Jeongguk ekkor közre fogta az arcomat a két kezével, és egy puszit nyomott a számra.

- Befejezted? – kérdezte Jeongguk, mire én csak bólintottam egy aprót. – Igen, haragudtam rád és csalódott voltam, de már nem. Hülye voltál, de túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy ne bocsájtsak meg neked. szükségem van rád, és csak magam alatt vágnám a fát, ha még mindig meg lennék sértődve – magyarázta Jeongguk, én pedig rendesen meglepődtem, hogy így gondolta a dolgokat. Megérdemeltem volna, hogy még hetekig utáljon engem, de mégsem teszi.

- Akkor jó – fújtam ki az eddig bent tartott levegőmet, és mosolyogva bámultam Jeongguk szemeibe. – Mit gondolsz, szerinted megismételhetnénk azt a csókot, csak most normálisan? – kérdeztem, mire Jeongguk csak bólintott egyet.

- De ne legyél vad, mert fel fog szakadni a számon a seb – figyelmeztetett Jeongguk, én pedig csak elkuncogtam magamat, és az ajkaira hajoltam. Kérésének eleget téve nem voltam vad, nem akartam a lelket is kicsókolni belőle, egyszerűen csak szerettem volna, ha végre rendes körülmények között is megtörténik, és úgy, hogy józan vagyok. Nagyon nagy hiba volt, amit akkor abban a buliban tettem, de Jeongguknak annyira jó lelke és szíve van, hogy kaptam tőle még egy esélyt, és ezt most biztos nem fogom elcseszni. Soha többet nem fogok neki fájdalmat okozni. 

2023.06.17.