Jeongguk szemszög

Hétfőn reggel Mijooval lenyomtunk egy kisebb veszekedést amiatt, hogy menjek-e iskolába, vagy ne. Ő persze azt mondta, hogy ne, mert az állapotomat tekintve csak szenvedés lenne, amiben igaza is van, de így is annyira le vagyok maradva matekból, hogy egy mukkot sem értek belőle. Csak a Jimin által szerzett ötösöm meg egy hármasom tart életben, de ha még több egyest szerzek, akkor meg fogok bukni, azt meg nem kellene.

Végül az lett, amit én akartam, és Mijoo elvitt iskolába, de rám adott egy nagy kapucnis pulcsit, aminek a kapucniját jól a fejembe kellett húznom, és a nyakam köré még egy sálat is kötött, hogy apa kéznyomai ne látszódjanak. Én mondjuk nem értettem, hogy mi ez a sok óvintézkedés, mert az osztálytársaim tisztában vannak vele, hogy az otthonban néha megvernek. Jó, ez most kicsit durvább, mert mindkét szemem körül teljesen lila volt, a szemöldökömet egy jó nagy sebtapasz takarta, és a pulcsiból kilátszódó kézfejeim is tiszta kékek-zöldek voltak. Komolyan nem volt olyan testrészem, ami ne lett volna teli zúzódásokkal, így tényleg úgy néztem ki, mint egy zombi. De még ez sem kifogás arra, hogy ne menjek iskolába, mert inkább szenvedek most egy kicsit, minthogy megbukjak, és egész nyáron a matekkal kelljen szenvednem.

- Ne vedd le a kapucnidat, még akkor se, ha tanár kéri, és ne nagyon beszélj senkivel a suliban! – adta ki az utasításokat Mijoo, mielőtt kiszálltam az autóból.

- Nincsenek is barátaim, kivel beszélnék? – mosolyodtam el egy kicsit, de Mijoonak nem igazán tetszett ez a válasz.

- Nem akarsz inkább visszajönni velem az otthonba? Nagyon rosszul nézel ki – sóhajtott nagyot Mijoo.

- Nem, muszáj bemennem! De ne aggódj, nem lesz semmi baj – mondtam neki mosolyogva, majd kinyitottam az autó ajtaját, és kiszálltam. Mijoo csak szomorú arccal nézte ezt végig, és a szemeivel szinte könyörgött, hogy ne menjek, de muszáj. Nem ronthatok még ennél is többet.

Az iskolába belépve egyből lefejtettem magamról a sálat, mert már május vége van, és majdnem megsültem. A pulcsit és a kapucnit magamon hagytam, annak ellenére, hogy rohadtul melegem volt, és lehajtott fejjel sétáltam el egészen a szekrényemig. Ahogy sejtettem, senki még csak le sem szarta, hogy beléptem az iskolába, mert szinte mindenki átnéz rajtam. Különösebb problémájuk nincs velem szerintem, egyszerűen csak unalmas vagyok, és ennyi. Az osztályban néha odaszólnak nekem, piszkálnak, mert otthonban lakom, de sosem esnek túlzásokba. Ha piszkálnak, sem vagyok érdekes, mert nem szólok vissza, csak csendben megvárom, amíg megunnak, és akkor befejezik. Olyannal nem lehet szórakozni, aki halál nyugodt, és még csak le sem szarja a beszólásokat.

Őszintén meg voltam lepve, mikor már öt órám lement, és még egyik tanár sem szólt rám a kapucni miatt. A sapkát is le szokták vetetni velünk, mert, hogy illetlen épületben sapkát viselni, ezért tényleg meglepő volt, hogy békén hagytak. Ami viszont kicsit sem nyugtatott meg, az az volt hogy a hatodik órám matek. Egyből újra előjött a gyomorgörcsöm, ha még a bordáim és a sebeim fájdalma nem lett volna elég, és tudtam, hogy ezt az órát nagyon meg fogom szívni, mert ismét nincs házi feladatom. Nem tudtam megcsinálni a házi feladatomat, mert nem is értettem, de amúgy is elég ramaty állapotban voltam egész hétvégén.

- Osztály vigyázz! – sétált be a terembe Seo tanár úr pontban akkor, mikor becsengettek. Nekem már ez a felállás dolog is nehézséget okozott, mert nagyon fájtak a bordáim, így beletelt pár másodpercbe, mire kiegyenesedtem, de továbbra is a földet bámultam. Jelentés után leülhettünk, de én voltam az utolsó, akinek ez sikerült, így biztos magamra vontam mindenki figyelmét ismét. – Na, akkor lássuk csak, kinek nincs házi feladata? – kérdezte szokásosan a férfi, és az asztal sarkán ülve nyitotta ki a noteszát. Természetesen feltettem a kezemet, mert jobb előre szólni, mintha óra közben derülne ki. Határozottan nem volt kellemes ez a mozdulat, mert az összes zúzódásom és sebem húzódott, így reméltem, hogy hamar beír engem, és letehetem a kezemet. – Nocsak, ki lapul a kapucni alatt? Csak nem Jeongguk? – hallottam meg Seo tanár úr hangját, és tudtam, hogy ő már most nagyon élvezi ezt a helyzetet. – Vedd csak le azt a kapucnit, illetlenség, hogy rajtad van. Sőt, május vége van, minek rád az a pulcsi? Nem bújhatsz el abban, akkor is ki kell jönnöd a táblához – mondta a férfi, én pedig annyira féltem tőle, hogy el is kezdtem kibújni a pulóveremből. Minden egyes mozdulat fájt, és a bordám úgy benyilallt, hogy azt hittem elbőgöm magamat. De végül nagy nehezen leszenvedtem magamról, és ahogy felpillantottam, Seo tanár úr arca nem volt olyan vidám. – Gyere ki a táblához – rázta meg a fejét egy kicsit, én pedig elindultam kifelé. Menet közben végig a bordáimat szorongattam, mert reméltem, hogy ettől jobb lesz, de nem lett jobb. Nem hiszem el, hogy nem tudott volna csak beírni egy házi feladat hiányt.

- Ezt már megint szarrá verték – hallottam meg az egyik osztálytársam sutyorgását. Nem volt meglepő szerintem, hogy meg vagyok verve, csak most sokkal jobban, mint mondjuk régebben. A rövid ujjú pólóm miatt az egész karom látszódott, amik végig színesek voltak, a nyakamon ott voltak még apa ujjainak nyoma, és az arcom is hagyott némi kívánnivalót.

- Írd fel a táblára, amit mondok – köszörülte meg a torkát Seo tanár úr. Én csak a kezembe vettem egy krétát, hogy neki is álljak írni, de amilyen szerencsétlen vagyok, leejtettem azt. Nem az volt a legnagyobb probléma, hogy kettétört, hanem az hogy le kell hajolnom érte. Csak sóhajtottam nagyot, és készítettem magam testileg és lelkileg arra, hogy ez nagyon fájni fog. – Mire vársz? Hogy majd én felveszem neked, vagy mi? – kérdezte a férfi, én pedig inkább úgy döntöttem, hogy nem lehajolni fogok, hanem leguggolni. Így egy kicsit jobb volt, de azért ez sem volt kellemes. A tanár úr lediktálta a feladatot, ami egyébként az egyik házi feladat volt, de természetesen hozzá sem tudtam szagolni. Vagyis de, neki tudtam állni, de sokáig nem jutottam. Amúgy is hihetetlenül szúrt a mellkasom, kicsit össze kellett görnyednem, de sehogy sem volt jó. Már el is bőgtem magamat, mert a feladat sem sikerült és tudtam, hogy ez egy egyes lesz, és közben fájt mindenem is.

-Nem tudom megoldani – fordultam a tanár úr felé, mikor már tíz perce álltam a tábla előtt. A többiek sutyorogtak a hátam mögött, nevetgéltek, és abban a pillanatban nem akartam mást, csak eltűnni a föld felszínéről.

- Nem nyaralgatni kellene iskola időben, és akkor menne – mondta a férfi idegesen, és már majdnem kiabált. Én meg csak álltam, mint egy komplett szerencsétlen, remegtem, hányingerem volt, és ami a legszánalmasabb volt; sírtam. – Menj ki a mosdóba, szedd össze magad! – lépett hozzám közel a férfi, és ezt úgy mondta, hogy csak én halljam. Letettem a krétát a kezemből, és még midig a bordáimat szorongatva indultam ki a teremből.

A mosdóban megtámaszkodtam az egyik csapon, és csak hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim. Ahogy bele néztem a tükörbe, csak még jobban elkapott a sírás, mert egyszerűen undorítóan nézett ki a fejem, sőt, mindkét karom is. A nyakam is visszataszító volt, ezért nem csodálom, hogy Seo tanár úr inkább kiküldött a teremből.

Éppen az arcomat mostam meg egy kis hideg vízzel, mikor hallottam, hogy valaki belépett a mosdóba. Nem szenteltem neki nagy figyelmet, és inkább tovább mostam az arcomat, hogy ne kelljen az illetőnek látnia a fejemet. Egyenlőre azt sem tudom, hogy hogyan fogok visszamenni az osztályba. Eddig is egy szánalmas lúzernek tartottak, hát akkor most.

- Jeongguk! – hallottam meg Seo tanár úr hangját, és eléggé meglepődtem, hogy ő volt az, aki bejött a mosdóba. – Gyere ide légy szíves! – szólt nekem, én pedig mivel még mindig félek tőle, ezért óvatosan megtöröltem az arcomat papírtörlővel, és elé sétáltam. – Hagy nézzelek! Húzd fel a pólódat – sóhajtott nagyot a férfi, én pedig vonakodva, de felhúztam a pólómat, mert nem örülnék neki, ha ezért is bevágna egy egyest. Seo tanár úr szerencsére sehol sem ért hozzám, csak áttanulmányozta a sérüléseimet. – Ezt ki csinálta veled? – kérdezte komolyan, miután megengedte, hogy leengedjem a pólómat.

- A szüleim – motyogtam, és megint bekönnyezett a szemem, ahogy az említett személyekre gondoltam. Miért nem lehetnek olyan szüleim, mint Jiminnek?

- De te otthonban élsz, nem? – nézett rám meglepetten a férfi.

- De igen, de hétvégén haza kellett mennem, és akkor csinálták ezt – mondtam halkan, miközben megpróbáltam letörölgetni a könnyeimet, de felesleges volt.

- Komolyan a szüleid tették ezt veled? – kérdezte Seo tanár úr, és most kivételesen nem féltem tőle. Én csak bólintottam egyet, ugyanis képtelen lettem volna megszólalni. A tanár úr csak sóhajtott egy nagyot, majd legnagyobb döbbenetemre magához húzott, és jó szorosan átölelt. Fájt, ahogy szorított, de annyira meg voltam lepődve, hogy nem igazán tudtam vele foglalkozni. Egy kis idő múlva én is átkaroltam a férfi derekát, és nem tudom miért, de még jobban kitört belőlem a sírás. Komolyan nem hittem el, hogy a férfi, akitől öt éve rettegek, most itt áll, és engem ölel. – Nagyon sajnálom Jeongguk! Soha többet ne menj haza, rendben? – kérdezte a tanár úr, miközben a hátamat simogatta.

- Rendben – motyogtam.

- Bemegyek a terembe, és kihozom a cuccaidat! Addig te szedd egy kicsit rendbe magad, aztán menj vissza az otthonba, oké? Szólok az osztályfőnöködnek, és addig ne gyere iskolába, amíg nem leszel jobban – mondta Seo tanár úr, és mielőtt kiment volna a mosdóból, még megsimogatta a hajamat. Én pedig csak álltam a mosdó közepén, és tényleg próbáltam összekapni magamat. Őszintén szólva, nem tudtam még felfogni azt sem, hogy a tanár úr nem lecseszett, hanem megvigasztalt. Mindig csak bántani szokott engem, megalázni az egész osztály előtt, de most nem tette. Minden esetre én már azt várom, hogy Jiminék újra keressenek engem, és velük lehessek. Hiányoznak, és minden vágyam az, hogy Siyeon újra átöleljem, és ismét Jiminnel szeretnék aludni. 

2023.06.17.