Jeongguk szemszög

- Kész is! Leragasztom még, de ne érje víz egyáltalán, és jövő hétvégén gyertek vissza, és kiszedem a varratokat – mondta Dr. Kim, miközben ellépett mellőlem, és levette a kesztyűit. Mivel nem mehettünk kórházba, mert Mijoo bajba került volna kiskorú veszélyeztetése miatt, ezért az egyik barátja rendelőjébe jöttünk, mert egy-két sérülésem annyira súlyos volt, hogy orvosi ellátást igényelt. Mint például a felszakadt szemöldököm, amit négy öltéssel varrt össze az imént a férfi.

- Köszönöm Jihoo! – mosolyodott el hálásan Mijoo.

- Igazán nincs mit! De Jeongguk feje, és mellkasa is megérne egy röntgent, mert biztos, hogy eltört pár bordája, és azt sem tudjuk, hogy a feje hogyan sérült meg, plusz az egyik szeménél monoklija van – magyarázta Dr. Kim, vagy Jihoo, kinek, hogy tetszik.

- Nem kell kórházba menni! Nem akarom, hogy Mijoo bajba kerüljön, mert ő nem tehet erről – mondtam nehezen, ugyanis még a beszéd is fájt.

- Pedig most el tudnátok csípni a szüleidet. Ezek a sérülések bőven nyolc napon túl gyógyulók, szóval csak szólnának a gyámügynek, megnéznének téged, és már el is vennének tőlük véglegesen – mondta Dr. Kim.

- De nem akarom! Ha elvesznek a szüleimtől, akkor nem lesz senkim, nem fogok sehová és senkihez sem tartozni, és ezt én nem akarom – magyaráztam meg, hogy miért nem akarom.

- De Jeongguk, így kereshetnénk valakiket, akik szívesen örökbe fogadnának téged – lépett mellém Mijoo, és óvatosan a homlokomra simított, ugyanis én hanyatt feküdtem egy ágyban.

- De senkinek sem kell egy tizenhat éves, sem most, sem később. Majd ha esetleg valaki érdeklődni fog irántam, akkor elintézzük ezt az egészet, és kész – zártam le a témát.

- Ha nem mentek kórházba, akkor viszont éjszakára itt maradsz velem a rendelőben, hogy meg tudjalak figyelni. Éjszakás ügyelet van, ráadásul ma én ügyelek, szóval nyugodtan alhatsz ezen az ágyon, én pedig folyamatosan szemmel tudlak tartani. Nem hinném, hogy van agyrázkódásod, mert akkor már nagyon rosszul lennél, de jobb a békesség – magyarázta Dr. Kim, Mijoo pedig nem is ellenkezett, hiszen itt biztos jobb helyem lesz, mint az otthonban. – Meg is fojtogatott téged az a nyomorék, mert itt vannak a kéznyomai a nyakadon, szóval ezért is aggódom egy kicsit. Majd megpróbálom éjjel többször is bekenni a sérüléseidet, meg kapsz fájdalomcsillapító infúziót, szóval nem lesz semmi baj, holnapra biztos jobban leszel – mosolygott kedvesen a férfi, és a pozitivitása belém is öntött egy kis lelket.

- Tényleg nagyon sajnálom Jeongguk! – nézett rám szomorúan Mijoo, és láttam rajta, hogy mindjárt sírni fog.

- Semmi baj, nem tudhattad, hogy ez lesz – próbáltam nyugtatni, de eléggé nehéz volt ezt úgy, hogy végig a szétvert fejemet nézte.

- Holnap reggel érted jövök, rendben? – kérdezte Mijoo, én pedig csak bólintottam egy aprót.

Miután Mijoo elment, Dr. Kim adott tiszta ruhát, és segített átöltözni, mert az sem ment volna egyedül. Megállni a lábamon is nehéz volt, nem, hogy még lehajolni, meg levenni a pólómat. Aztán miután nagy nehezen átöltöztem, Dr. Kim bekente a sérüléseimet mindenféle krémmel, borogatások meg jeget rakott mindenhová, és csak ezek után feküdtem végre nyugodtan az ágyban, alvásra készen. Kaptam infúziót is, szóval már tényleg csak az volt hátra, hogy elaludjak, de valahogy nem ment. Folyton hallottam kintről a nyüzsgő embereket, és ez zavart.

- Dr. Kim? – szólaltam meg halkan, a férfi pedig egyből rám kapta a tekintetét, és felállt az asztalától, hogy hozzám sétáljon.

- Hívj, csak Jihoonak! – mosolyodott el.

- Akkor Jihoo... esetleg, tudnék valami zenét hallgatni? Nem tudok elaludni, és az biztos segítene – néztem rá boci szemekkel.

- De, persze. Idehozom a telefonomat meg a fülhallgatómat, és azt hallgatsz, amit csak akarsz – mondta, majd át is ment egy másik szobába, és a telefonjával meg a fülhallgatójával jött vissza. – Mit szeretnél? – kérdezte.

- Nagyon szeretem a mai dalok zongora verzióját hallgatni – néztem fel rá.

- Itt is van egy két órás lejátszási lista, az jó lesz? – kérdezte, mire én bólintottam egy aprót. - Akkor tessék! Szép álmokat Jeongguk! – mondta mosolyogva a férfi, majd berakta a fülembe a fülhallgatót, és az ágy melletti komódra tette a telefont. Máris sokkal nyugisabb volt minden, hogy csak a zongorajátékot hallottam, és nem a gyerekek sírását.

Fogalmam sincs, hogy mikor sikerült elaludnom, illetve, hogy mennyit tudtam aludni, de arra riadtam fel valamikor, hogy nagyon fáj és szúr a mellkasom, valamint a fejem is nagyon fájt. Ahogy kiment az álom a szememből, realizáltam, hogy álmomban megpróbáltam az oldalamra feküdni, csak a sérüléseim nagyon nem díjazták ezt. Jobban fájt, mint mikor otthon felébredtem, és nem tudtam elképzelni, hogy ez hogyan lehetséges, ha kaptam fájdalomcsillapítót. Jihoo azt mondta, hogy jobb lesz, de ez határozottan nem jobb.

Valahogy visszaszenvedtem magamat a hátamra, de nem lett jobb. Annyira fájt az egész mellkasom, hogy levegőt is nehezen kaptam, így próbáltam gyorsabban lélegezni, de ezzel csak azt értem el, hogy szinte semennyi levegőt nem kaptam. Teljesen bepánikoltam, és ezt Jihoo is észrevette, mert fél perccel később már bent is volt a szobában, és a villanyt felcsapva sietett hozzám.

- Nyugi Jeongguk! Nincs semmi baj, csak lélegezz jó nagyokat, és ne sok kicsit. Tudom, hogy fáj, de attól nem lesz jobb, ha kapkodod a levegőt – mondta Jihoo teljesen nyugodtan, én pedig próbáltam követni az utasításait. Ahogy mély levegőket vettem, olyan érzésem volt, mintha szét akarna szakadni az egész mellkasom, de csak némán tűrtem. Annyira szerettem volna, hogy Jimin vagy Siyeon itt legyen. Hiányoztak, még Jimin is, annak ellenére, amit tett, és tényleg csak azt kívántam, hogy itt legyenek, és segítsenek valahogy átvészelni ezt az egészet, mert egyedül nem ment. Csak hallani akartam a hangjukat, mert az mindig megnyugtat, azt akartam, hogy Siyeon megöleljen és megsimogassa a hajamat, és azt akartam, hogy Jimin puszikat adjon az arcom minden részére. – Felhívjam Mijoot? – kérdezte Jihoo, mire én csak csukott szemmel bólintottam egyet. Jihoo elő is vette a telefonját a zsebéből, és egyből hívta Mijoot, aki pár csengetés után fel is vette. Jihoo nagyjából felvázolta a helyzetet, majd a kezembe adta a telefont, hogy beszéljek én is a nevelőnőmmel.

- Szeretnéd, ha bemennék hozzád? – kérdezte Mijoo.

- Nem kell... én csak Jiminnel szeretnék beszélni – mondtam nagy nehezen.

- Hajnali három van, nem tudom, hogy felvennék-e – mondta Mijoo, és tudtam, hogy közben nagyon töri a fejét, hogy mi legyen. – Csak az anyukája száma van meg, azt átküldöm Jihoonak, és akkor fel tudjátok hívni őket, oké? – kérdezte végül Mijoo.

- Redben, köszönöm! – köszöntem meg Mijoonak, majd vissza is adtam Jihoonak a telefont, mert nehéz volt a fülemhez tartani.

Mijoo és Jihoo még beszélt egy keveset az állapotomról, majd végül letették. Pár perccel később megérkezett Siyeon száma, ezért Jihoo odaadta a telefonját, majd magamra hagyott, hogy tudjak nyugodtan beszélni Jiminnel. Mikor beütöttem a számot és rámentem a hívás ikonra, elkezdtek folyni a könnyeim, és egyszerűen nem akartak megállni, valamint levegőt is nagyon nehezen kaptam továbbra is. Ahogy sejtettem, nem vették fel egyből, de jó pár kicsengés után meghallottam Siyeon álmos hangját.

- Igen? – szólt bele eléggé álmosan Siyeon.

- Szia! Jeongguk vagyok! – mondtam halkan.

- Jeongguk? Baj van? Mondta Mijoo, hogy a hétvégét otthon töltöd – lett egyből éberebb a hangja.

- Én csak... nagyon szeretnék beszélni Jiminnel. És tudom, hogy nagyon késő van, és sajnálom, hogy ilyenkor hívlak titeket, de tényleg szükségem lenne Jiminre – magyaráztam sírva, és csodálom, ha egyáltalán megértették, amit mondtam.

- Mindjárt felkeltem neked, egy fél perc – mondta egy kis csend után Siyeon. Tudtam, hogy azon gondolkozik, megkérdezze-e, hogy mi történt, vagy sem, de örülök neki, hogy végül nem tette. Hallottam egy kis motoszkálást, és, hogy Siyeon Jimint keltegeti, majd fél percen belül valóban meghallottam Jimin hangját.

- Jeongguk? Mi a baj? – kérdezte egyből Jimin, és hangja egyáltalán nem olyan volt, mintha fél perccel ezelőtt kelt volna fel.

- Csak nagyon fáj, és beszélni akartam veled, hogy jobb legyen – mondtam még mindig sírva.

- Mi fáj? Bántottak a szüleid? – kérdezett vissza egyből.

- Egy kicsit. De nem fontos, csak nem akartam egyedül lenni, és hallani akartam a hangodat – suttogtam.

- Érted menjünk? – kérdezte Jimin, és hallottam a hangján, hogy ideges.

- Nem kell. Csak beszélj hozzám. Bármiről. Akármiről. Attól már jobb lesz, ha eltereled a figyelmemet – szipogtam egyet, és közben óvatosan letöröltem a másik karommal a könnyeimet.

- Jövő hétvégén eljössz hozzánk, és megint elmegyünk majd piknikezni. Anya azt mondta, hogy kaphatunk majd fagyit is, mert már elég meleg van hozzá, és elmegyünk majd vásárolni is neked. Szerintem majd a nagyihoz is elmegyünk, mert születésnapja lesz a jövő héten, és olyankor mindig nála vagyunk. Süt majd egy csomó sütit, meg finom ételeket, és a dagadt macskájával is tudunk majd játszani – mesélt Jimin össze-vissza mindenről. Őszintén szólva, nem figyeltem arra, hogy miről mesél, csak, és kizárólag a hangjára figyeltem. A fizikai fájdalmamat nem mulasztotta el, nem gyógyultak be tőle a sebeim, de a lelkem sokkal jobban lett tőle. Nem érdekelt, hogy mit csinált múlt héten, nem érdekelt, hogy távolságot akartam tartani tőle, és az sem érdekelt, hogy azt terveztem, hogy két hétig biztos nem beszélek vele. Csak hallani akartam őt, és azt érezni, hogy itt van velem, és nincs semmi baj. Igen, valójában baj az volt, nem is kevés, de Jimin hangja csodákra képes, és nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok, még akkor sem, ha valójában tényleg egyedül voltam.

2023.06.17.