Jeongguk szemszög

- Jeongguk, itt vagy? – rontott be péntek délután Mijoo a szobánkba.

- Igen – néztem le az ágyamból rá kicsit meglepetten.

- Most hívott a Park család, hogy ha van kedved menni hozzájuk a hétvégére, akkor eljönnek érted ma – mondta Mijoo boldogan, de én annyira nem repestem az örömtől. Persze nagyon jól esett, hogy tényleg kerestek engem, de még így, nagyjából egy hét eltelte után sem érzem azt, hogy kész lennék találkozni Jiminnel, és beszélgetni. Semmi sem lenne olyan, mint volt, és még nem tettem túl magamat a történteken, szóval azt hiszem, hogy ezt most kihagyom.

- Nem szeretnék menni – válaszoltam.

- Miért nem? – lepődött meg Mijoo.

- Mert nem. Majd esetleg legközelebb – akartam lezárni ezzel a témát, de persze nem sikerült.

- Te szerencsétlen, ha most nem mész, akkor gondolod, hogy fognak legközelebb hívni? – kérdezte San, ugyanis ő is, és a többi fiú is még itt volt.

- Ha nem mész Parkékhoz, akkor haza kell menned – mondta Mijoo, én pedig eléggé megijedtem ez a mondat hallatán.

- Már miért kellene haza mennem? – kérdeztem ijedten, és közben felültem az ágyamban.

- Mert jönnek ellenőrizni holnap reggel, és mindig itt voltál, amikor ellenőriztek. Nem akarok bonyodalmat abból, hogy miért nem mész soha haza, szóval választhatsz. Vagy a Park családhoz mész, vagy haza – magyarázta Mijoo, én pedig alig tudtam elhinni, hogy ilyen választás elé állítanak. Hirtelen nem is tudtam, hogy melyik lenne a rosszabb...

- Ha haza megyek, akkor bántani fognak – mondtam halkan, de tisztában voltam azzal, hogy így is hallották a többiek.

- Meg is érdemled – vágta rá San, és nagyon közel álltam hozzá, hogy pofán rúgjam. Őt sosem bántalmazták otthon, persze, hogy ilyen könnyelműen veszi ezt az egészet, pedig rohadtul nem egyszerű ez az egész.

- Azt mondták nekem, hogy mostanában amikor ellenőrizték őket, mindig józanok és tiszták voltak. Lehet, hogy megváltoztak, nem lesz semmi baj – mosolyodott el halványan Mijoo. Hinni akartam neki, mert tényleg szerettem volna, ha a szüleim megváltoznának egy kicsit, de annyira esélytelen volt ez az egész, hogy nem nagyon éltem bele magamat.

- Jó, akkor haza megyek – sóhajtottam nagyot, és elkezdtem lemászni az ágyról, hogy neki is álljak pakolni.

- Én pedig azt mondom Siyeonnak, hogy a hétvégén haza mész, és ezért nem tudsz menni. Mindjárt hozok pénzt buszjegyre, aztán mehetsz is – mondta mosolyogva Mijoo, de én egyáltalán nem voltam vidám. Szerintem egyenesen a vesztembe rohanok, de azért adok nekik egy esélyt. Ki tudja, fél év sok idő, lehet, hogy tényleg megváltoztak egy kicsit.

Miután összepakoltam, és Mijoo adott pénzt buszra, elindultam a megállóba, de egyáltalán nem siettem. Le akartam késni a következő buszt, mert így legalább ezzel is húzhatom egy kicsit az időt, és minél kevesebbet akarok otthon lenni. Úgyis csak annyit fogok csinálni egész hétvégén, hogy bezárkózok a szobámba, és házi feladatokat oldok meg, meg rajzolok, miközben a fülemben a lehető leghangosabban fog szólni a zene, hogy még véletlen se halljak semmit anyámék tevékenységeiből. Gondolok itt mind a részegség okozta hülyeségekre, és a szexuális tevékenységekre is, mert eléggé vékonyak a falak abban a putriban, és így minden áthallatszódik az én lyuk szobámba. És hát, érthető módon rohadtul nem vagyok kíváncsi arra, hogy mi folyik az ő szobájukban esténként...

A buszút nagyjából fél óra volt, mert ugyebár a tömegközlekedési eszközök minden bokorban megállnak. Szerintem autóval öt perc alatt meg lehet tenni ezt az utat, de nem baj, nem bántam, hogy ilyen sokáig tartott az út. Már hat óra van, és még a boltba is be kell mennem valami ehetőt venni, mert otthon sosincs semmi étel, vagy csak maradék, és megromlott dolgok, azokat meg nem célszerű megenni.

Fél hét volt, mikor beértem abba a panelrengetegbe, ahol a szüleim éltek. Szerintem a város legnagyobb nyomornegyede lehet ez, éjjel én szabályosan félnék itt, mert nincsen túl sok barátságos figura errefelé. Kicsit féltem attól, hogy mi fog a lakásban fogadni, ezért szabályosan remegett a kulcs a kezemben, mikor ki akartam nyitni az ajtót. De valahogy megoldottam, és mikor kinyílt az ajtó, ismét megcsapott a tömény alkohol szag, és az ajtó jó pár üres üveget arrébb söpört az útból. Már meg sem lepődtem.

- Hát te? – jött elő a nappaliból apa, és értetlenül bámult rám. – Mi van, emlékszel még ránk, vagy mi? – kérdezte gúnyosan, és ekkor anya is felbukkant. Eléggé döbbenten bámult engem, és őszintén szólva, szerintem fogalma sem volt, hogy mit kellene most mondania.

- Haza kellett jönnöm – motyogtam, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.

- Persze, gondolhattuk volna. Magadtól sosem jönnél haza – horkant fel apa,

- Miért jöjjek haza? Mindig részegek vagytok, vagy be vagytok drogozva. Amúgy is utáltok, szóval nincs értelme haza jönnöm – magyaráztam, és meg sem próbáltam levenni a cipőmet, mert ki tudja mikor takarítottak utoljára.

- Nézzenek oda, még csak most jött haza, de már szemtelenkedik. Eléggé hálátlan vagy, nem gondolod? – jött közelebb hozzám apa, én pedig egyből összébb húztam magamat, mert be kell vallanom, azért félek tőle. Nem értem, hogy miért kellene hálásnak lennem nekik, de mindegy.

- Sajnálom – mondtam halkan, majd megindultam inkább a szobámba. Amikor elmegyek innét, mindig kulcsra zárom a szobám ajtaját, és a kulcsot is magammal viszem, mert nem akarom, hogy bemenjenek oda. Az a szoba a ház egyetlen relatív tiszta és normális helysége, nem akarom, hogy azt is bemocskolják.

Fellélegeztem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, és a cipőmet lerúgva meg a táskámat ledobva a földre, elfeküdtem az ágyamban. Eléggé régi, a fél lábam lelóg róla, de legalább van min aludnom, és nem a földön kell. Ez is több mint a semmi.

Egészen este kilencig ki sem mozdultam a szobámból. Rajzolgattam, házi feladatot írtam, vacsoráztam, és egyebek. Aztán anya kopogott az ajtómon, hogy menjek ki és nézzek velük valami filmet a tévében, ezért jó fej voltam, és kimentem. Természetesen ekkor már mindkettőjük kezében ott volt egy-egy sörös üveg, ezért ismét  csodálatos estének nézünk elébe, de nem lepődtem meg ezen, már megszoktam. A tévénk egy ősrégi dobozféle készülék, ezért eléggé rossz volt a minősége a képnek, de őszintén, nem is érdekelt, hogy mit nézünk. Csak bekuporodtam a kanapé egyik sarkába, és ott gubbasztva elmélkedtem, és reménykedtem, hogy hamar kiütik magukat a szüleim, és visszamehetek a szobámba. Azért értékelem anya igyekezetét, hogy tényleg próbál egy kicsit családként viselkedni, de egyébként apa a főnök, és mellette fülét-farkát behúzza. Nem hibáztatom érte, én is félnék tőle, de simán megtehette volna, hogy otthagyja őt, mikor kezdett agresszív lenni. Tudom, hogy nem volt ő mindig ilyen, néha voltak jó pillanatai, amikor kicsi voltam, de aztán minden tönkre ment, és ez lett belőle. Egy közveszélyes állat, aki szerintem már évek óta nem volt józan. Most sem volt az, mikor haza jöttem, szóval nem tudom, hogy az ellenőrök mit láttak. Lehet, hogy csak annyira hozzászokott már a részegséghez a szervezete, hogy jól meg tudja magát játszani. Igen, biztos ez van.

Tizenegykor anyáék már kellően részegek voltak ahhoz, hogy ne vegyék észre, hogy nem vagyok ott, szóval kihasználtam az alkalmat, és visszaosontam a szobámba. Nem terveztem semmit sem csinálni, csak aludni, mert ha alszok, akkor hamarabb telik az idő, és hamarabb lesz vasárnap délelőtt, mikor is visszamehetek az otthonba. Lehet, hogy mégiscsak Jiminéket kellett volna választanom...

Szerintem közel álltam a szívrohamhoz, mikor álmomból arra riadtam fel, hogy valaki a bokámnál fogva rángat le az ágyamról. Elképzelésem sem volt, hogy mi történik, mert még félálomban voltam, és amúgy is úgy emlékeztem, hogy kulcsra zártam a szobámat belülről, de mikor meghallottam apa ideges hangját, tudatosult bennem, hogy ezt elfelejtettem. Azt hittem, hogy szimplán csak így akart felkelteni, de mikor rugdosni és ütni kezdett, tudtam, hogy nem erről van szó.

- Ne bántsd már! Nem csinált semmi rosszat! – hallottam meg anya hangját kicsit távolabbról, de apát ez cseppet sem érdekelte. Ott ütött, ahol ért, nem érdekelte anyám könyörgése, az én fájdalmas nyögéseim, és az sem, hogy már sírtam. Nem értettem, hogy most ezt miért kapom, tényleg nem tettem semmi rosszat, de valószínűleg az erre a magyarázat, hogy részeg. Éreztem, hogy áradt belőle az alkohol szag, ahogy az arcomba lihegett, elkapott a hányinger, és komolyan közel álltam hozzá, hogy elhányjam magamat, csak a fájdalom sokkal erősebb volt, mint a hányinger. Sajgott mindenem, már éreztem, hogy a szemöldököm tájáról folyt a vérem, de nem állt le. Nem állt le, mert élvezte, nem is akart, egyszerűen csak addig akart ütni, amíg mozgok. Mindig ezt csinálta, amikor még velük éltem. Addig ütött, amíg meg sem mozdultam, csak összekuporodva feküdtem a földön. Akkor mindig abbahagyta, de most ez sem állította meg. Nem csak a kezével ütött, hanem mindennel, ami a keze ügyébe akadt, és ez százszor rosszabb volt, mintha csak a kezeit használta volna. Közben undorítóbbnál undorítóbb dolgokat kiabált nekem, amik szintén rosszul estek, de már nem annyira, mint régen. Megérdemlem ezt, hiszen túl naiv voltam, és elhittem, hogy meg tud változni. Én hittem benne, elhittem azt is, amit Mijoo mondott, de megint csalódnom kellett. Apa sosem fog már változni, élete végéig egy közveszélyes állat lesz önkontroll problémákkal, szóval, ha ezt túlélem, soha többet nem fogok haza jönni.

Fogalmam sincs, hogy meddig tartott apa dührohama, mert egy idő után elvesztettem az eszméletemet, és mikor felébredtem, már senki sem volt rajtam kívül a szobában. Az ablakon már fény szűrődött be, így feltételeztem, hogy már reggel volt, vagy minimum hajnal, ezért fel akartam kelni, hogy minél hamarabb eltűnhessek innét, de a testem nem így gondolta. Nem volt olyan testrészem, ami ne sajgott volna iszonyatosan, így egy jó darabig csak feküdtem a földön, és néztem ki a fejemből, meg gyűjtöttem az energiát. Mikor már lassan egy órája feküdhettem ott, erőt vettem magamon, és összeszorított fogakkal nagy nehezen feltápászkodtam. A padló és a pólóm tiszta vér volt, ezért valahol nyílt sebem is van, de most ez érdekelt a legkevésbé. Csak össze akartam szedni a motyómat, és eltűnni innét, mielőtt apa meg talál ölni.

A pakolás nagyon nehezen ment, ugyanis nem, hogy minden egyes mozdulatnál, de egy szimpla levegővételnél is rettenetesen fájt a bordám táján. Már a karjaim is be voltak lilulva meg kékülve szinte mindenhol, tiszta véraláfutás volt a lábam is, szóval nagyjából úgy néztem ki, mint egy zombi. Az arcomat meg sem mertem nézni, szerintem jobban járok, ha nem látom, mert sírva fakadnék tőle. Bár így is közel állok hozzá a mérhetetlen fájdalom miatt, de muszáj erősnek lennem, minimum addig, amíg visszaérek az otthonba. Ott majd Mijoo segít, ellát, és már nem fog annyira fájni.

Anyáék a nappaliban voltak kidőlve, ezért hihetetlenül halkan kellett kiosonnom a lakásból. Nem akartam találkozni velük, mert egyszerűen undorodom tőlük, plusz még egy verést sem szeretnék, ezért úgy mentem ki a lakásból, hogy vissza sem néztem. Igyekeztem gyorsan szedni a lábaimat a lépcsőn, de mindkét térdem, combom és sípcsontom is tele volt zúzódásokkal, így nem nagyon jött össze a mutatvány. Mielőtt elhagytam a lakást, ránéztem az órára, és már délelőtt tizenegy volt, így viszonylag sűrűn járnak a buszok, szóval le tudok lépni, mielőtt apa utánam találna jönni.

Beletelt vagy fél órába, mire elértem a buszmegállóba, mert alig bírtam vonszolni magamat. Séta közben éreztem, hogy a homlokom tájékáról folyik a vérem, de nem volt nálam zsebkendő, ezért csak hagytam, hogy lefolyjon az arcomon. Rengetegen megbámultak, de senkiben nem volt annyi, hogy segítsenek, vagy minimum adjanak egy zsepit. Bár mondjuk, lehet, én sem segítenék magamnak.

Ahogy megállt a busz a megállóban, én szálltam fel utoljára. Benyúltam a zsebembe, hogy a maradék pénzből vegyek egy jegyet, de semmi sem volt ott. Valószínűleg apa átnézte a cuccaimat, és elvette. Gusztustalan...

- Nem találom a pénzemet, szóval azt hiszem, hogy inkább sétálok. Elnézést, hogy húztam az idejét – motyogtam halkan a sofőrnek, és már készültem leszállni, de ő megállított.

- Hagyjad, nem érdekes! Szállj fel nyugodtan! – mosolyodott el kedvesen a férfi, én pedig majdnem elsírtam magamat örömömben, mert nem tudtam volna elsétálni az otthonig anélkül, hogy ne essek össze.

- Köszönöm szépen! – hálálkodtam, majd leültem a legelső szabad ülésre. Mégiscsak léteznek még kedves emberek.

A buszról leszállva egyenesen az otthonba mentem. Ilyen állapotban egy örökkévalóságnak tűnt odaérni, de szerencsére megérkeztem, mielőtt összeestem volna. Egyből Mijoo szobája felé mentem, és be is kopogtam hozzá. Mikor Mijoo ajtót nyitott, annyira megdöbbent, hogy még a kezét is a szája elé kapta.

- Úr Isten Jeongguk! Ezt a szüleid csinálták veled? – kérdezte Mijoo, mire én csak bólogatni kezdtem, és bekönnyezett a szemem. Egyszerűen eddig bírtam tartani. Annyira fájt mindenem, és nem csak testileg, de lelkileg is. – Sajnálom! Ez az én hibám! Nem lett volna szabad haza küldjelek! – motyogta Mijoo, miközben minden egyes porcikámat átnézte, de mindenhol ugyanazzal találkozott. Kék, zöld és lila foltok, véraláfutások, zúzódások és néhol nyílt, vérző sebek. Sosem vert meg még ennyire apa, el sem tudtam képzelni, hogy ezt egyszer valaha is megteszi, de tessék. Itt vagyok, teljesen szétverve, és lelkileg még jobban padlón, annyira, hogy nem tudom, innen képes leszek-e felállni. 

2023.06.17.