Jimin szemszög

- Hova mentek? – kérdezte anya, mikor észrevette, hogy Jeonggukkal készülődünk. Már este nyolc körül volt, így érthető volt, hogy nem érti, mégis hova a fenébe megyünk.

- Csak a parkba megyünk. Eszünk valamit, meg megnézzük a naplementét. Lehet maradunk egy kicsit csillagokat is nézni – vázoltam fel anyának a tervet.

- Rendben, de vigyázzatok magatokra! És ha fáztok, akkor gyertek haza, meg amúgy se maradjatok sokáig, mert holnap iskola van! – sorolta anya.

- Oké, majd jövünk! – mosolyodtam el, majd Jeonggukkal egyetemben elhagytuk a házat.

Még csütörtökön is elég ramaty kedvem volt, és eléggé sajnáltam Jeonggukot, hogy emiatt neki sem lehet jó kedve, szóval mindenképp szerettem volna valahová elvinni este. Túl sok ötletem nem volt, mert például moziba nem akartam menni, mert az uncsi, mást nagyon meg nem tudunk csinálni, szóval maradt a jó öreg csillagnézés. Én alapvetően nagyon sokat szoktam nézegetni őket meg elemezgetni, hiszen ezzel szeretnék majd foglalkozni felnőtt koromban, és csak mertem remélni, hogy Jeongguknak is tetszeni fog ez a program.

- Van valami különleges kívánságod, hogy mit szeretnél enni? – kérdeztem Jeongguktól, miközben kisétáltunk a lakópark területéről. Most nem akartam autót használni, mert gyalog is közel van minden, ezért csak bedobáltam néhány dolgot egy hátizsákba, és így indultunk el otthonról.

- Nincs. Nem vagyok finnyás, szinte mindent megeszek, szóval nekem abszolút mindegy – mondta Jeongguk.

- Jó, akkor az én kedvenc éttermembe megyünk, és ott kérünk valamit elvitelre. Majd a parkban megesszük – vázoltam fel a tervet, Jeongguk pedig csak bólintott egyet, és zsebre tett kezekkel sétált mellettem. Tegnap óta kicsit mintha távolságtartóbb lenne, és valahogy sejtem, hogy ennek köze van Jihyunhoz is. Vagyis olyan értelemben, hogy haragszik, amiért nem mondtam el neki, hogy meghalt a testvérem, de tekintettel lehetne arra is, hogy nekem nehéz erről beszélni. Nem azért nem mondtam el, mert nem bízok benne, vagy szándékosan hazudni akartam neki, csak egyszerűen nem akartam, hogy ő ezen rágódjon, és ne legyen olyan felszabadult. Mondjuk most közel sem olyan, mint amilyen vasárnap óta volt, szóval hiába akartam jót, így is elbasztam.

A parktól nem messze van egy kisebb étterem, ahonnét anyáékkal sokszor szoktunk rendelni, ha éppen nincs kedve anyának főzni, mert egy nagyon aranyos idős hölgyé az étterem, és nagyon finoman főz. Szinte olyan íze van, mint a nagyi főztjének, ami pedig isteni, szóval érthető, hogy miért szeretünk ott enni. Mivel Jeongguk azt mondta, hogy mindent megeszik, ezért az én kedvenc ételemből kértem két adagot, és miután megkaptuk, elindultunk a parkba. Jeongguk továbbra is csendben volt, csak az cipőjét nézte séta közben, és még véletlen sem emelte fel a fejét, nehogy rám nézzen. Értem én, hogy szarul esett neki, hogy nem mondtam el az igazat, de ennyire azért nem kellene túldramatizálnia.

- Itt jó lesz? – kérdeztem Jeongguktól, mikor már a parkban voltunk, és éppen egy megfelelő helyet kerestünk.

- Nekem jó – rántott vállat, én pedig csak nagyot sóhajtva pakoltam le a dolgokat a földre, és leterítettem a vastag pokrócot. Jeonggukkal le is ültünk, és előpakoltam a két doboz ételt, hogy neki állhassunk vacsorázni.

- Meddig csinálod még ezt? – kérdeztem tőle, miközben egy falatot tettem a számba.

- Mit? – kérdezett vissza Jeongguk.

- Látom rajtad, hogy meg vagy sértődve, amiért nem mondtam el, hogy Jihyun meghalt - mondtam.

- Egyáltalán nem vagyok megsértődve. Csak rosszul érzem magamat amiatt, hogy ennyit kérdezősködtem róla, és biztos rosszul esett nektek az, amit csináltam. Plusz hiába nem ismertem a testvéredet, attól még én is szomorú vagyok a történtek miatt – magyarázta Jeongguk.

- Nem tudhattad, hogy Jihyun meghalt, szóval ne érezd magadat rosszul. És ne is legyél szomorú, mert ami történt, az megtörtént, nem tudjuk visszaforgatni az időt, szóval kár azon rágódni, főleg, ha közöd sem volt hozzá. Elég, ha én szarul érzem magamat miatta, nem kell neked is. Már csak három napot leszel velünk, szóval szerintem ezt ki kellene élvezni és nem búslakodni. Rosszul jött ez ki, hogy pont Jihyun születésnapján vagy itt, és sajnálom, hogy ez így közbejött, de legalább most már tudod az igazat – fejtettem ki a véleményemet.

- Örülök neki, hogy most már tudom az igazat, mert legalább nem fogok több fájdalmat okozni nektek a tudtom nélkül – mondta Jeongguk, miközben egy jó nagy falat ételt gyömöszölt a szájába. Úgy evett, mint egy óvodás, aki életében először eszik ilyet, és nagyon aranyosnak találtam, hogy mennyire kiélvez minden egyes falatot. Jeongguk tényleg megbecsüli azt, amije van, és azt, amit kap, és ez szerintem rohadtul tiszteletreméltó. Igaz, hogy azért van ez, mert szegény egy otthonban él, de legalább tudja értékelni a legapróbb dolgokat.

- Szerintem te sosem tudnál fájdalmat okozni se nekem, sem anyáéknak. Oda meg vissza vannak érted, még akkor is megölelnének, ha azt mondanád nekik, hogy utálod őket – mosolyodtam el.

- Sosem lennék képes azt mondani nekik, hogy utálom őket. Egy csomószor hallom az iskolában, ahogy az osztálytársaim azt mondogatják, hogy mennyire utálják a szüleiket, csak mert mondjuk el kellett mosogatniuk vagy ki kellett vinniük a szemetet. Aztán ott vagyok én, aki szimplán annak is örülne, ha lennének szülei. Tényleg nem tudják értékelni azt, amijük van, csak akkor fogják, ha majd elveszítik, de akkor már késő lesz. A szüleid már most sokkal közelebb állnak hozzám, mint a saját szüleim, és nagyon hálás vagyok nekik, hogy ilyen kedvesek velem. Ha egy valamit kívánhatnék, akkor az az lenne, hogy bárcsak ilyen szüleim lehetnének, mint  neked – mesélte Jeongguk, nekem pedig összeszorult a szívem ezek hallatán. Az élet tényleg nagyon igazságtalan, Jeongguk nem érdemli ezt. Szegény nem kér mást, csak egy szerető családot, de neki még ez sem adatott meg.

Amíg vacsoráztunk, pont lement a nap, ezért evés után hanyatt feküdtünk, és a csillagokat kezdtük tanulmányozni. Sok mindent meséltem Jeongguknak, mert jól ismerem az égboltot, amire Jeongguk rendesen rá is csodálkozott. Láttam rajta, hogy érdekli az, amit mondok neki, és nem csak úgy csinált, mint akit érdekel. Ezért is kedvelem őt annyira. Szerintem hasonló a személyiségünk, mindketten mások vagyunk, mint a többiek, intelligensebbek vagyunk, szeretünk elmélkedni a komolyabb dolgokon is és nem vagyunk annyira gyerekesek, mint a többi mai fiatal. Most ez teljesen úgy hangzott, mintha én valami negyvenes csávó lennék, de agyban szerintem nagyjából ott is vagyok.

- Te mi szeretnél lenni felnőtt korodban? – kérdezte Jeongguk hirtelen, de a szemeit le sem vette az égről.

- Csillagász, vagy szeretnék egy nagy tanyát, és ott szeretnék munkálkodni – mondtam.

- Elég nagy kontraszt van a kettő között – kuncogta el magát Jeongguk, és a tegnapi nap után zene volt füleimnek ez az aranyos kuncogás.

- Egyébként most, hogy gondolkozom, a kettő nem zárja ki egymást – tűnődtem el.

- Valóban nem. Én festő szeretnék lenni. Tudom, hogy nehéz abból megélni és elindulni a pályán, de minden kezdet nehéz. Sosem voltam egy magabiztos ember, de szerintem van tehetségem a festéshez, és lehet benne jövőm – mesélte Jeongguk, én pedig nagyon örültem neki, hogy végre van egy kis önbizalma. – És szeretnél majd gyerekeket? – váltott témát Jeongguk.

- Nem hiszem – vágtam rá egyből.

- Egyet sem? – lepődött meg Jeongguk, és közben felkönyökölt egyik kezével, és felém fordult.

- Talán egyet, de nem biztos. Szerintem egyáltalán nem lennék jó apa. A saját öcsémre se tudtam vigyázni, nem való nekem gyerek – fejtettem ki a véleményemet, és ezt teljes mértékben így is gondoltam. Jihyun halála annyira megrázott, és annyira elvette a kedvemet a gyerekektől, hogy tényleg nem szeretnék még saját gyereket sem. Nem tudnám megfelelően a gondját viselni, abba meg belerokkannék szerintem, ha még egy gyerek veszítené életét miattam.

- Szerintem jó apa lennél. A testvéred halála sem a te hibád volt, baleset volt. Lehet, hogy tíz év múlva már máshogy fogod gondolni – elmélkedett Jeongguk.

- Lehet. Te szeretnél gyerekeket? – kérdeztem most én tőle.

- Igen, minimum hármat szeretnék, és mindet örökbe akarom fogadni. Szeretném, ha másoknak nem lenne olyan szörnyű gyerekkora, mint nekem – mesélte Jeongguk, és közben szélesen mosolygott. Hihetetlen ez a fiú. Teli van szeretettel, annak ellenére, hogy ő sosem kapott senkitől, és folyton csak arra tud gondolni, hogy másoknak jó legyen.

- Gondolkodtál azon, hogy mit szeretnél? – váltottam hirtelen témát.

- Szeretnék minél többet veled lenni. Nem akarom, hogy vasárnap mindennek vége legyen, és soha többet ne találkozzunk – mondta Jeongguk halkan.

- Én sem szeretném, ha vége lenne mindennek a hét végén. De az a kérdés, hogy érzel is e valamit irántam és tetszem-e neked, vagy csak szeretnél végre tartozni valakihez, és szeretnéd szeretve érezni magadat? – tettem fel a nagy kérdést, ami miatt a legjobban bizonytalan vagyok kettőnkben.

- Nem tudom, de az biztos, hogy teljesen mást érzek irántad és a szüleid iránt. Az egyértelmű, hogy baszottul helyes vagy, de nem tudom, hogy hogyan érzek irántad. A közeledben akarok lenni, melletted biztonságban érzem magamat, szóval azt hiszem, hogy talán nem csak szimplán szimpatikus vagy, hanem szeretnék is tőled valamit – gondolkodott el Jeongguk.

- Akkor mi lenne, ha még várnánk egy kicsit, és csak az után döntenénk? – kérdeztem.

- Rendben, legyen így – mosolyodott el Jeongguk, és az én arcomra is egy mosoly kúszott. Jeongguk közelebb csúszott hozzám, így már teljesen hozzám bújva kémlelte tovább az eget, ami nekem egyáltalán nem volt ellenemre. Jeongguk egy nagyon különleges fiú, szóval azt hiszem, hogy nem szabad elengednem őt.

2023.06.17.