Jimin szemszög

Reggel mikor felébredtem és Jeongguk szuszogó lényével találtam szembe magamat, egy pár pillanat erejéig boldog voltam, és örömmel pillantottam le rá. De nem kellett fél perc, hogy a mellkasom szorítani kezdjen, ahogy felfogtam, hogy milyen nap is van ma. Ma van Jihyun születésnapja. Pontosan ma lenne tizenhat éves, hiszen nem volt két egész év közöttünk, de miattam nem élhette meg ezt. Úgy ahogy a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik születésnapját sem. Nyáron lesz négy éve, hogy elment, és nem telik el úgy nap, hogy ne lenne bűntudatom, ne jutna eszembe, hogy mennyire felelőtlen voltam, és, hogy ne magamat okolnám az öcsém haláláért. Az én hibám volt, kár lenne tagadni, és a bűntudat egész életemben bennem lesz, hogy egy ártatlan tizenkét éves miattam vesztette életét.

Még volt negyed óra az ébresztőm csörgéséig, ezért én óvatosan kimásztam az ágyamból, és elmentem a mosdóba, hogy elintézhessem a dolgaimat, majd megmoshassam az arcomat jég hideg vízzel. Az év mind a háromszázhatvanöt napján bennem van ez a fájdalom, de Jihyun születésnapján és halálának napján jobban előjön és nem is tudom leplezni. Tegnap nem csak Wooyoung miatt voltam annyira ki, hanem emiatt is, és ezért is kértem meg Jeonggukot, hogy aludjon velem. Utálok ilyenkor egyedül lenni, mert akkor minden egyes pillanatban marcangolom önmagamat belülről, ezért mindig anyáékkal vagyok, vagy a barátaimmal. Nem tudom elképzelni, hogy a szüleim hogy tudnak egyáltalán a történtek után még szeretni, és azt mondani, hogy nem az én hibám volt.

- Jó reggelt! – hallottam meg anya halk hangját, mikor elsétáltam a konyha előtt.

- Neked is! – mosolyodtam el egy picit, mert anya is olyan kedvesen nézett rám.

- Jeongguk veled aludt az éjjel? Benéztem reggel a szobájába, de nem volt ott – kérdezte anya, miközben a reggelit készítette.

- Igen. Én sem szerettem volna egyedül aludni most, és ő is hozzá szokott, hogy hatan vannak egy szobában, szóval magányos volt egyedül – ferdítettem el egy kicsit az igazságot.

- Örülök neki, hogy ilyen jól kijöttök – mondta anya. – De most már menj, és keltsd fel, mert mindjárt kész a reggeli! – nézett rám egy pillanatra, majd folytatta a sürgés-forgást.

Ahogy besétáltam a szobába, abban a pillanatban szólalt meg az ébresztő, ezért ki is nyomtam. Jeongguk elég csúnyán nézett, amikor kinyitotta a szemeit; gondolom kicsit kedvesebb ébresztőre számított.

- Jó reggelt! Ne haragudj, hogy erre ébredtél, de nem voltam bent a szobában – mosolyodtam el egy kicsit, és közben a szekrényemhez sétáltam, hogy válasszak valami ruhát mára.

- Semmi baj – motyogta Jeongguk meglepően mély hangon, és közben nyújtózott egy nagyot. Nagyjából fél peren belül már ki is mászott az ágyból, és ő is nekiállt a hátizsákjában turkálni, hogy felöltözhessen. Ahogy öltöztünk, Jeongguk hátat fordított nekem, így ismét tökéletes rálátásom nyert a sebeire. El sem tudom képzelni, hogy mennyire fájhatott, amikor ezeket csinálta vele az apja. Konkrétan szarrá égette egy hat éves kisfiú hátát, és még meg sem bánta valószínűleg.

Ahogy Jeonggukkal felöltöztünk, kimentünk, hogy reggelizhessünk. Anya és apa is ott voltak már, ezért egyből le is ültünk és enni kezdtünk. A hangulat határozottan nem olyan volt, mint lenni szokott. Anya és apa is csak csendben ettek, úgy ahogy én is, Jeonggukon pedig láttam, hogy teljesen össze van zavarodva.

- Történt valami? – kérdezte Jeongguk nagyjából tíz perc után.

- Ma van Jihyun születésnapja – mondtam, miközben a reggelimet turkáltam.

- Ó... biztos ő is szomorú, hogy most nem lehet itthon – szomorodott el egy kicsit Jeongguk is.

- Ma valószínűleg meglátogatjuk őt – néztem fel anyáékra, ők pedig bólintottak egyet, hogy valóban így lesz.

- Tényleg? Az tök jó lenne! Biztos nagyon örülne neki, és én is szívesen találkoznék már vele. Szerintem jól kijönnénk, elvégre, majdnem egyidősek vagyunk – lelkesedett be Jeongguk, és közben jó ízűen eszegetett. Jeongguk lelkesedése miatt anyaáékkal egy kicsit nekünk is jobb kedvünk lett, de ahogy belegondoltam, hogy mi lesz, ha Jeongguk megtudja, hogy Jihyun meghalt... Biztos nagyon csalódott lesz.

Ahogy végeztünk a reggelivel, anya eldobott minket suliba, mert majd értünk is jönnek apával, és onnét megyünk együtt a temetőbe. Már most görcsbe áll a gyomrom, ha arra gondolok, hogy megint ott fogok állni a testvérem sírja előtt. Ennek nem így kellene lennie, nem kellene a temetőbe mennünk minden májusban, júliusban és egyéb napokon, pláne nem azért, mert Jihyun van ott. Túl fiatal volt, nem érdemelte ezt, és nekem egész életemben együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy a saját öcsém miattam halt meg.

- Szia szívem! – tapadt hozzám Wooyoung az iskola aulájában, és egyből meg is akart csókolni engem. Nagyon össze volt zavarodva, mikor eltoltam magamtól, és nem engedtem magamat megcsókolni, de én még annyira sem értettem a szituációt, mint ő.

- Összeszedtem a cuccaidat, amik nálunk voltak – köszörültem meg a torkomat, majd felé nyújtottam a szatyrot.

- Miért? Azt terveztem, hogy hétvégén ott alszok majd – nézett rám furán Wooyoung, de azért elvette a szatyrot.

- Baszki Wooyoung, tegnap szakítottunk! – csattantam fel idegesen, mire a körülöttünk lévőnk egyből minket kezdtek bámulni, ezért visszavettem. Jeongguk is itt volt mellettünk, ezért szerettem volna rövidre zárni ezt az egészet, mert se kedvem, se lelki energiám nem volt most ehhez.

- Mi? Már miért szakítottunk volna? – kérdezte zavartan.

- Elmondtam volna, ha tegnap nem szartál volna a fejemre. De ezek szerint azt sem hallottad meg, hogy szakítani akarok veled – mondtam szemrehányóan.

- Jó, akkor mond el most! – vágta rá Wooyoung.

- Túl gyerek felfogású vagy hozzám képest, nem veszed komolyan a dolgokat, folyton jelenetet rendezel, nyilvánosan akarsz mindent csinálni, és igazából az utóbbi időben le se szarsz engem. Ennek így nincs értelme, nem illünk össze – magyaráztam neki.

- Szerinted miért szarlak le? Te is pont ugyanezt teszed! – mondta idegese Wooyoung.

- Volt oka, Wooyoung. Tudod nagyon jól, hogy milyen vagyok, milyen a természetem, te mégis folyton olyanokat csináltál, amitől én kellemetlenül éreztem magamat – folytattam.

- Meg fogok változni! Adj még egy esélyt! – nézett rám könyörögve, én pedig nem tudtam felfogni, hogy mit akar még tőlem, ha van más neki.

- Nem akarom, hogy miattam megváltozz. Senki miatt se akarj megváltozni, légy önmagad, és engedj el engem. Ez így nem fog működni – sóhajtottam nagyot.

- Csak gondold át, oké? Csak egy utolsó esélyt szeretnék! – könyörgött tovább, én pedig oltári gáznak éreztem a szituációt, mert egy csomóan minket bámultak.

- Majd átgondolom, oké? De most mennem kell! – mondtam Wooyoungnak, ő pedig csak bólintott egyet, és csalódottan nézte végig, ahogy Jeonggukkal elsétálunk.

- Fogsz adni neki még egy esélyt? – szólalt meg Jeongguk, miközben a lépcsőn sétáltunk fel.

- Meg sem fordult a fejemben, csak valahogy le kellet ráznom. De azért kíváncsi lennék, hogy meddig hazudozna nekem – mondtam, Jeongguk pedig csak bólintott egyet.

Az órák valamiért most iszonyatosan gyorsan haladtak, mintha az égiek is ellenem lettek volna. Nem voltam még felkészülve lelkileg, hogy újra a temetőbe menjek, és szembeálljak Jihyun sírjával. Egyszerűen csak fáj bele gondolni.

Sajnos nagyon hamar eltelt mind a hét óránk, ezért már csak arra eszméltem fel, hogy Jeonggukkal kifelé sétálunk az iskolából. Egész nap ilyen rossz hangulatom volt, amit Jeongguk nem teljesen értett, de majd hamarosan úgyis meg fogja. Lehet haragudni fog ránk, hogy hazudtunk, de talán jobb ez így, mintha rázúdítottuk volna az első nap.

Menet közben megálltunk egy kisboltban, ahol megvettük Jihyun kedvenc csokiját, majd mentünk is tovább. Jeongguk az egész út alatt mosolyogva bámult ki az ablakon, és a pulcsija ujjával, meg a saját ujjaival szórakozott. Aranyosnak találtam, hogy ennyire izgul, ugyanakkor sajnáltam is, hogy ekkorát fog csalódni.

Ahogy bekanyarodtunk a temető parkolójába, Jeongguk arcáról eltűnt a mosoly, és tudtam, hogy zavartan bámul engem, de szándékosan nem néztem rá. Nem tudnék most a szemébe nézni, és valószínűleg már most elbőgtem volna magamat.

Miután kiszálltunk a kocsiból, anya kivett a csomagtartóból egy mécsest, és elindultunk befelé. Én csak a kezemben szorongattam a tábla csokit, és a tájat nézve igyekeztem leküzdeni a hányingeremet. Ez a hely nagyon szép lenne, ha nem egy temető lenne. Koreában minden temető nagyon szép, hiszen az elhunytak megérdemlik a nyugalmat és a jó környezetet. Jeongguk csak zsebre dugott kezekkel sétált mellettünk, és éreztem magamon néha a tekintetét, de próbáltam nem azzal törődni.

Nagyjából öt percet bolyongtunk a hatalmas temetőben, és elérkeztünk ahhoz a parcellához, ahol Jihyun sírja is van. Nem sok olyan fiatal van ide temetve, talán Jihyun az egyetlen gyerek, és ez még jobban a szívembe markol. Még nagyon nem itt lenne a helye.

A sok sír közül hamar kiszúrtuk Jihyun fehér márvány sírját, amire fekete betűkkel volt belevésve az, hogy Park Jihyun, a születési dátuma, a halálának dátuma, és egy idézet: „Álmodj szépet gyermekem, álmodd tovább az életed".

Ahogy a sírt néztem és Jihyun képét, egyszerűen már képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Anya meggyújtotta apával a mécsest, beletették a kis üveg kalitkába, ami a szél miatt készült, én pedig beraktam a mécses mellé Jihyun kedvenc csokiját. Egyszerűen undorító íze van annak a csokinak, de képes lennék öt táblával is megenni, ha Jihyun most itt lehetne.

- Boldog születésnapot Kisfiam! – mondta anya halkan, és közben leguggolt a sír elé, hogy rátehesse a kezét. Apa is csatlakozott hozzá, én pedig alig bírtam végignézni ezt a szívbemarkoló jelenetet. Csak álltam ott, könnyes szemekkel, és csak azon járt az eszem, hogy mennyire tönkre vágtam a családomat a felelőtlenségemmel.

- Kint megvárunk titeket, rendben? – sétált oda hozzánk apa, én pedig csak bólintottam egyet. Apa még adott egy puszit a homlokomra, majd anyával kézen fogva indultak el kifelé.

- Miért hazudtál? – kérdezte Jeongguk halkan, miután anyáék már kellően messze voltak tőlünk.

- Jobb lett volna, ha egyből hozzád vágom, hogy az öcsém meghalt? – kérdeztem vissza.

- Jobb lett volna, mint hazudni. El sem tudom képzelni, hogy mennyi fájdalmat okoztam nektek, amikor róla kérdeztem. Tényleg elmondhattad volna – mondta Jeongguk.

- Sajnálom – nyögtem ki nagy nehezen.

- Hogy történt? – fordult felém Jeongguk egy kis csend után.

- Az én hibám volt. Miattam halt meg – mondtam.

- Már miért lenne a te hibád? – kérdezősködött Jeongguk, de nem haragudtam rá. Tudtam, hogy meg kell neki magyaráznom.

- Jihyun éppen, hogy betöltötte a tizenkettőt, én pedig majdnem tizennégy voltam. Nyáron pár barátunkkal elmentünk a játszótérre, és ott játszottunk. Fogócskázni kezdtünk, Jihyun pedig felmászott egy magas mászókára. Mikor a háta mögé nézett, hogy kergeti-e a fogó, megcsúszott a lába, és leesett, egyenesen a murvás földre. Nagyobb kövek is voltak ott, Jihyun pedig olyan szerencsétlenül esett, hogy a mászókába is beverte a fejét, és még a murván is koppant a feje. Egyből vérezni kezdett, mi pedig nem tudtuk, hogy mit kellene tennünk. Egy ott lévő anyuka hívta a mentőket, de Jihyun feje annyira megsérült, hogy nem tudtak rajta segíteni – meséltem el Jeongguknak nagy nehezen a történetet, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy kitörjön belőlem a zokogás.

- Ez miért lenne a te hibád? – kérdezte Jeongguk fél perc néma csend után.

- Mert én voltam az idősebb, én feleltem érte. Nemet kellett volna mondanom, nem szabadott volna a mászókán fogócskáznia, de engem csak az kötött le, hogy engem ne kapjanak el – magyaráztam.

- Ez akkor sem a te hibád volt. Egy nagyon szerencsétlen baleset volt, nem a te hibád – győzködött továbbra is Jeongguk.

- Bármit mondasz, akkor sem fog elmúlni a bűntudatom, és nem fogom tudni nem magamat okolni. Anyáék is számtalanszor elmondták, hogy baleset volt, ne magamat okoljam, de egyszerűen nem megy – mondtam, és a sírás egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Hallottam, hogy Jeongguk sóhajt egy nagyot, majd a következő pillanatban már csak a szorosan ölelő karjait éreztem a testem körül.

- Nagyon sajnálom – suttogta Jeongguk, miközben a hátamat simogatta. Nagyon jól esett Jeongguk közelsége, egy kicsit talán meg is nyugtatott a jelenléte, de a fájdalmat még ő sem tudta elűzni a szívemből. Ez mindig itt lesz, sosem fog elmúlni, és meg kell tanulnom együtt élni vele. Megérdemlem, hiszen Jihyun miattam halt meg. Ez a legkevesebb.

2022.01.25.