Jeongguk szemszög

Jiminnel valóban elkészültünk tizenöt perc alatt, szóval utána már egyből indultunk is. Jimintől egy lenge sötétkék inget kaptam kölcsön, a fekete nadrágom pedig szerencsére tökéletes volt, így nem kellett azt is kölcsön kérnem. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mikor Jiminnel öltöztünk át, mert hiába látta már a felső testemet és a hátamat, ez a két testrészem mindig is nagy gyengeségem volt, és lesz is. A hátam teli van a szadista apám által okozott égési sérülésekkel, és a mellkasomon is van pár maradandó sérülésem, így sosem szerettem mások előtt öltözködni. De szerencsére Jimint cseppet sem érdekelte a testem, mert azzal volt egész végig elfoglalva, hogy ő is felöltözzön rendesen és befújja magát egy kis kölnivel, amiből rám is fújt, így én is illatoztam rendesen.

Mikor már Jiminék autójában ültünk, akkor jutott eszembe, hogy hol lehet Jimin testvére. Jimin azt mondta, hogy két évvel fiatalabb, mint ő, így ha minden igaz, akkor tizenöt éves. Simán lehet, hogy van jobb dolga is, mint egy random sráccal vacsorázni menni, így nem is agyaltam sokat rajta. Majd biztos találkozunk este, ha hazaértünk.

Ahogy leparkoltunk az étterem parkolójában, egyre jobban kezdtem izgulni. Már kívülről is egyértelmű volt, hogy egy eléggé puccos étterembe jöttünk, így szerintem érthető, hogy miért izgultam, és miért izzadt egyre jobban a tenyerem. Nem szoktam ilyen drága helyekre járni, az egyetlen hely, ahol enni szoktam az a suli menza és az otthon, meg szökő évente egyszer otthon, így kicsit új volt nekem ez a szituáció.

- Jó estét! – köszöntött minket mosolyogva a recepciós, vagy ki a fene, mert fogalmam sem volt, hogy hogy hívják az ilyen személyeket. – A szokásos asztal Park Hyojun néven, igaz? – kérdezte továbbra is mosolyogva a férfi.

- Igazából most négy személyre foglaltunk asztalt – mondta boldogan Hyojun, mire a vele szembe álló férfi körbekémlelt, és észrevett engem is.

- Ó, hát persze, hiszen most négyen vannak! Kövessenek, megmutatom az asztalukat! – mondta a férfi, majd elindult az asztalokhoz. Úgy tűnik, hogy Jiminék rendszeresen járnak ide vacsorázni, mert már ismerik őket. Csak az volt számomra kicsit fura, hogy csak most foglaltak négy személyes asztalt. Hiszen Jimin öccse is szokott jönni normális esetben, nem?

Miután helyet foglaltunk az asztalnál, kicsit feszengve, de körbenéztem. Nagyon sokan voltak még rajtunk kívül, mindenki csinosan volt öltözve, és ami még jobban szemet szúrt az az volt, hogy késsel és villával ettek az emberek, és a mi asztalunkra is az volt kikészítve. Nyilván ismerem ezeket az evőeszközöket is, így nem fogom nagyon beégetni magamat, de azért egy kicsit még mindig kellemetlenül éreztem magamat itt. Én nem ide való vagyok.

- Na, és fiúk, sikerült jól összeismerkednetek? – kérdezte Siyeon mosolyogva, miután egy pincér felvette az italrendeléseinket. Én csak buborékos vizet kértem, mert ez volt a legolcsóbb, és nem akarom, hogy sokat költsenek rám.

- Igen, Jimin már az első nap nagyon kedves volt velem, segített megcsinálni a matek házi feladatomat, és a suliban még egy ötöst is szerzett nekem, plusz a földbe döngölte a tanárom büszkeségét – meséltem Jimin szüleinek.

- Mit csináltál szegény tanárral? –sóhajtott nagyot Siyeon, és Jiminre pillantott.

- Csak megcsillogtattam a matek tudásomat és nyertem a fogadásunkban – rántott vállat Jimin, mire Hyojun és Siyeon is csak rosszallóan rázták a fejüket. Pedig szerintem tök menő volt, ahogy Jimin kikészítette a tanár urat.

- És mondd csak Jeongguk, mióta élsz az otthonban? – pillantott ismét rám Hyojun.

- Tíz éve. Hat éves koromba kerültem oda – válaszoltam.

- És... Tudom, hogy ez egy kicsit indiszkrét kérdés, és nem is kell válaszolnod rá, ha nem akarsz, de miért kerültél oda? – kérdezte Siyeon óvatosan, én pedig sejtettem, hogy ez is szóba fog kerülni.

- Hát... A szüleim nagyon fiatalok voltak, mikor én megszülettem. Anya mindössze tizenhét éves volt, apa pedig tizennyolc. Igazából csak véletlen becsúsztam, mert már akkor is felelőtlenek voltak, de a szüleik azt mondták, hogy ha meg tudták csinálni a bajt, akkor vállalniuk kell a felelősséget. Miután megszülettem, talán három éves koromig minden rendben volt. Nem azt mondom, hogy tökéletes életünk volt, de határozottan jónak lehetett mondani. Aztán egyre nagyobb volt a felelősség rajtuk, egyre több figyelmet igényeltem, anyáék pedig fiatalok voltak, és nem tudták uralni a helyzetet. Rendszeresen ittak, mire hat éves lettem már egyenesen alkoholistának lehetett nevezni őket, sokszor be is drogozták magukat, és apa rendszeresen bántalmazott. Aztán amikor hat éves voltam, a suliban a torna öltözőben többen is észrevették, hogy hogyan nézek ki, és szóltak a tanárnak. Szóval igen, valahogy így kerültem az otthonba – meséltem el tömören a dolgokat. Jimin szülei nagyon kedvesek és aranyosak velem, szóval megérdemlik, hogy elmeséljem nekik a múltamat. Már úgysem fáj annyira beszélni róla, tíz év alatt fel tudtam dolgozni, szóval nincs semmi probléma azzal, hogy most ezeket felelevenítettem.

- Nem tudom elhinni, hogy komolyan léteznek olyan szülők, akik képesek ezt megtenni a saját gyerekükkel. Ez undorító – háborgott Siyeon a kis mesém után.

- Tényleg az. Sajnáljuk, hogy ezeket át kellett élned, és reméljük, hogy most egy hét erejéig jól fogod érezni magadat a családunkban, és, hogy sikerül megmutatnunk neked, hogy milyen is egy igazi család – nézett a szemembe Hyojun, én pedig ismét a sírás határán álltam, hogy ilyen kedvesek velem.

- Köszönöm szépen! – mosolyodtam el én is.

Ezután még sok minden szóba jött, főleg tőlem kérdezgettek dolgokat, de ahogy Jiminre néztem, úgy láttam, hogy nem zavarta a dolog, hogy ennyit beszélek. Ő is figyelmesen hallgatta a beszélgetésünket, még akkor is, ha olyanról volt szó, amit ő már hallott egyszer.

Nem sokkal később felvették az ételrendelésünket is, én pedig ugyanazt kértem, mint Jimin, mert szinte semmit sem ismertem az étlapon szereplő ételek közül. Nem szoktam külföldi ételeket enni, csak a tipikus koreaiakat, így nagyon meg voltam lőve, amikor választani kellett. De Jiminnek leesett, hogy szinte semmit sem ismerek, így nagy vonalakban elmesélte, hogy milyen az, amit ő rendelt, és nekem tökéletesen megfelelt az.

Vacsora közben is beszélgettünk, így nem volt probléma, hogy lassan ettem, mert a többiek sem tudtak gyorsan enni. Amúgy sem szoktam sietni az evéssel, de most meg pláne nem, mert annyira finom volt az étel, hogy tényleg minden egyes falatot kiélvezni, hiszen ki tudja, hogy mikor lesz következőnek lehetőségem arra, hogy ilyesmit egyek ilyen helyen. Már teljesen egyértelművé vált, hogy Jiminék nem a szegény réteghez tartoznak, hanem pont ellenkezőleg, így még kellemetlenebbül éreztem magamat velük. Persze gondolom őket nem zavarta a dolog, hogy én ilyen senki vagyok, akinek még normális ruhái sincsenek, mert akkor nem fogadtak volna be, de akkor is bennem van ez az érzés.

Nagyjából este kilenc körül végeztünk a vacsorával, és akkor indultunk haza. Kicsit ismét izgulni kezdtem, hiszen nem tudom, hogy náluk milyen szabályok vannak, azt sem tudom, hogy hol fogok aludni, és nem akarnám magamat semmivel sem leégetni, vagy esetleg pofátlan lenni, és illetlenül viselkedni. Kicsit féltem a Jimin öccsével való találkozás miatt is, hiszen attól még, hogy Jimin ilyen kedves, az öccse nem feltétlen. Bár nem tudom, miért feltételezek róla ilyeneket, mikor még nem is találkoztunk, és Jimin is mindig csillogó szemekkel mesélt róla. Lehet, már teljesen belém van kódolva, hogy minden gyerek gonosz, és ezért gondoltam egyből rosszra.

- Megmutatom a fürdőszobát, és akkor elmehetsz letusolni, rendben? – kérdezte Siyeon kedvesen mosolyogva, miután hazaértünk.

- Rendben, köszönöm! És mennyi időm van lefürödni? – kérdeztem, mire Siyeon és Hyojun is megálltak minden tevékenységben, és értetlenül pislogtak rám. Most hülyeséget kérdeztem? Ez nem alap mindenhol, hogy van egy időkorlát, amíg fürdeni szabad?

- Mármint ezt hogy érted? – nézett rám zavartan Hyojun.

- Hát az otthonban például három percünk van végezni a zuhanyzással, de ha sokat mondtam, akkor sajnálom, két perc is elég igazából – kezdtem elegyből szabadkozni, és le is hajtottam a fejemet, mert el is szégyelltem magamat, hogy három percet mondtam. Ha kell, két perc alatt is végzek.

- Figyelj rám Jeongguk! – sóhajtott nagyot Siyeon, és megéreztem két tenyerét az arcomon, így kicsit megugrottam, de aztán a szemébe néztem. – Most nem az otthonban vagy, rendben? Ha akarsz, akkor húsz percig is állhatsz a meleg víz alatt, senki sem fog rád szólni! – magyarázta Siyeon, én pedig nem kicsit döbbentem meg.

- Tényleg? Nekem akkor tíz perc is elég lenne – mosolyodtam el egy kicsit.

- Rendben, de nem fogjuk számolni, szóval tényleg addig zuhanyozol, ameddig csak akarsz! – mondta Siyeon. – Most pedig akkor gyere, megmutatom a fürdőszobát, és adok törölközőt is! – folytatta, majd elindult a folyosón, én pedig felvettem a hátizsákomat a földről, és utána indultam. Tényleg ilyen lenne egy rendes család?

Miután Siyeon megmutatta a fürdőszobát és adott nekem egy törölközőt, magamra hagyott, én pedig miután kicsit körbenéztem, neki is álltam vetkőzni. Nagyon szokatlan volt számomra, hogy papucs nélkül fürödhettem, és jó illatú tusfürdőt használhattam. Ami az otthonban van, annak ilyen semmilyen szaga van, így abban is kételkedem, hogy tisztít-e egyáltalán valamit, de ez most részletkérdés. Mivel volt tíz percem, ezért a hajamat is megmostam, mert az otthonban három perc alatt eléggé bonyolult ez a dolog. Most a hajam is illatozott a sampontól, és tényleg úgy éreztem magamat, mint egy normális ember. Én eddig is meg voltam elégedve az életemmel, mert ahhoz képest, amit a szüleim műveltek velem, egy kész mennyország volt az otthon, de most, hogy megtapasztaltam, hogy milyen érzés normális körülmények között élni...

Miután végeztem a fürdéssel és a hajmosással, felvettem a pizsamaként szolgáló melegítő nadrágomat meg a sima fekete rövid ujjú pólómat, és a hátizsákommal a hátamon, meg a törölközővel a kezemben sétáltam ki Jiminékhez.

- Hova tehetem a törölközőt? – kérdeztem halkan, ugyanis nem akartam őket megzavarni a tévénézésben.

- Add csak ide, majd kiterítem! Nem szeretnéd megszárítani a hajadat? – kérdezte Siyeon, miközben elvette tőlem a törölközőt.

- Nem kell, majd megszárad magától – válaszoltam, ugyanis sosem szoktam megszárítani, mert nem adják oda nekem a hajszárítót a többiek.

- De még nincs olyan meleg, meg fog fázni a fejed! Gyere, megszárítom neked! – mondta lelkesen Siyeon, és már meg is indult a fürdőszoba felé. Én egy pillanatig csak meglepetten álltam egy helyben, és Jimire meg az apukájára néztem, ők viszont csak mosolyogva intettek nekem, hogy kövessem Siyeont.

A fürdőszobában aztán Jimin anyukája valahonnan előszedett egy sámlit, és arra leültetett, majd óvatosan kifésülte a hajamat. Aztán elővette a hajszárítót, és nekiállt megszárítani azt a kevés hajamat. Sosem törődött még senki sem ennyit velem, így nagyon jól esett, hogy Siyeon ilyen kedves volt. Szokatlan volt, hogy ilyen alap dolgot is megcsinál nekem, mint a hajszárítás, de határozottan jól esett, így nem ellenkeztem.

- Kész is! Látod, sokkal jobb így, mintha még mindig vizes lenne – mondta Siyeon, miközben a hajamat igazgatta, amit én tökéletesen láttam a tükörben.

- Igen, köszönöm szépen! – mosolyodtam el.

- Van szennyesed? Mert akkor azokat add oda, és holnap kimosom neked – folytatta a kedveskedést Jimin anyukája, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magamat, hogy minden körülöttem forog.

- Nem kell köszönöm, van elég ruha nálam a hétre – utasítottam vissza az ajánlatot.

- Ne butáskodj! Semeddig sem tart, amíg kimossuk őket, szóval add csak oda őket! – erősködött továbbra is, én pedig inkább szót fogadtam, és odaadtam neki a használt pólómat, alsónadrágomat és zoknijaimat. – Nadrág? – kérdezte Siyeon, miközben a többi ruhadarabomat dobálta be a mosógépbe.

- Azt ma vettem fel tisztán – mondtam.

- Nem baj, kimossuk, és hétfőre simán megszárad – folytatta Siyeon, én pedig odaadtam neki a fekete farmernadrágomat is, mert nem akartam akadékoskodni. – Jimin megmutatja neked a szobádat, rendben? – nézett rám mosolyogva Siyeon, mikor már visszaértünk a nappaliba.

- Rendben, köszönöm – válaszoltam.

- Jó éjszakát Jeongguk, és ha bármire szükséged van, akkor abban a szobában megtalálsz minket, és Jimint is nyugodtan zaklathatod – mondta Siyeon, majd a mondandója végén nyomott egy puszit a homlokomra, és nem kicsit lepődtem meg. Nem azt mondom, hogy nem esett jól, csak meglepett.

- Nektek is jó éjszakát! – mondtam kicsit még mindig lefagyva, majd követtem Jimint.

- Nos, ebben a szobában fogsz aludni a héten. Ez az öcsém szobája, szóval ha lehet, akkor ne nagyon piszkáld a cuccokat – magyarázta Jimin, mikor is beléptünk a mint kiderült, öccse szobájába. Halványkék színűek voltak a falak, és fa bútorok voltak benne. Volt egy franciaágy, egy ruhásszekrény, egy íróasztal székkel, pár könyves polc, valamint egy nagy tévé a falon. Nagyon sok családi kép volt a polcokon, amin még kisebbek voltak Jiminnel, és nagyon aranyosak voltak rajta mindketten.

- A testvéred hogyhogy nincs itthon? – kérdeztem meg egyből. – Talán kollégiumban lakik, vagy valami ilyesmi? – kérdezősködtem tovább, ugyanis elképzelhető, hogy valahol máshol jár iskolába, és azért nincs itthon.

- Igen, valami olyasmi – nyögte ki Jimin ezt a pár szót egy kis csend után. – De ne aggódj, nem zavarja, hogy itt vagy, szóval nyugodtan érezd magad otthon. És remélem, hogy sikerül majd megszoknod, hogy anya ennyire rád van cuppanva – nevette el magát a végére Jimin.

- Még kicsit fura, hogy ennyire törődnek velem, de nagyon jól esik – vallottam be.

- Ennek örülök! Akkor, jó éjszakát Jeongguk! – mondta Jimin mosolyogva, majd hirtelen egy puszit nyomott az ajkaimra. Mire feleszméltem, Jimin már ki is ment a szobából, maga mögött az ajtót becsukva. Mit művel velem ez a srác?

Miután körülnéztem a szobában, és lepakoltam az asztal mellé a cuccaimat, úgy döntöttem, hogy le is fekszem aludni, mert már bőven elmúlt tíz óra. Ahogy a nagy, és puha ágyban feküdtem, rettentően boldog voltam. Jó illata volt az ágyneműnek, és nem a dohos szagot éreztem, mint az otthonban, nem volt ősrégi a matrac és nem éreztem a rugót benne, valamint olyan nagy volt az ágy, hogy teljesen szétterülhettem rajta. Meg tudnám szokni, hogy ilyen körülmények között éljek, és valószínűleg én lennék a világ legboldogabb embere.

2022.01.25.