Jeongguk szemszög

Szerintem tíz év alatt most aludtam a legjobban és legnyugodtabban ebben a porfészekben. Nem rettegtem álmomban attól, hogy vajon reggel lerángatnak-e az emeletről, vagy éppen nyakon borítanak-e egy üveg vízzel, hanem csak feküdtem Jimin mellett, és békésen aludtam. Nem volt rémálmom és nem arra ébredtem, hogy megrángatják az emeletes ágyat, hanem arra, hogy Jimin az arcomat simogatja. Számomra új volt ez az ébresztési forma, ugyanis eddig mindig barbár módra lettem kirángatva az ágyból, de határozottan meg tudnám szokni úgy, ahogy azt is, hogy Jimin mellett alszom. Megnyugtató volt, hogy valaki mellettem volt, és tudtam, hogy nem fog bántani. Szerintem még senkiben sem bíztam meg annyira, mint Jiminben. Ez azért kicsit durva, mert alig egy hete ismerjük egymást, de nem tehetek róla.

- Jól aludtál? – kérdezte Jimin mosolyogva.

- Tíz év alatt most aludtam a legjobban – vallottam be, miközben felültem az ágyban, és nyújtóztam egyet. Miközben kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, észrevettem, hogy rajtunk kívül senki sem volt a szobában. Már a sötétítő függöny is el volt húzva, így szerintem nem hét-nyolc óra lehetett, hanem annál később.

- Ennek örülök – mondta Jimin, és közben leutánozta a mozdulataimat.

- Hány óra van? – kérdeztem, miközben bele túrtam a kócos hajamba. Közben éreztem, hogy az orrom kicsit lüktet, és ahogy nyelvemmel benedvesítettem ajkaimat, azt is éreztem, hogy be van dagadva a szám, de talán annyira nem vészes.

- Tizenegy körül – válaszolta Jimin, én pedig nem kicsit lepődtem meg. Általában hétvégente is felébredek legkésőbb nyolckor magamtól, de ez most nem jött össze. Biztos ez is Jimin miatt van. – A legtöbb gyerek hazament már tegnap, a többek meg ma reggel, szóval eléggé kihalt az épület – mesélte Jimin.

- Miért, voltál már kint? – lepődtem meg.

- Igen, lementem reggelizni, de aztán visszajöttem hozzád, hogy ne egyedül ébredj. Meg a cuccaidat is össze kellene majd pakolnod, amit hozol hozzánk – magyarázta.

- Kedves vagy – mosolyodtam el. – Egyébként nincs sok cuccom, szóval az nem fog sokáig tartani – mondtam.

- Akkor jól van. Ötkor indulunk vissza, addig szabad foglalkozás van, és nekem mindenképp le kellene fürödnöm, mielőtt hazamegyünk, mert tegnap elmaradt, és anyám nem fog beengedni a házba – nevette el magát Jimin.

- Oh, tényleg, sajnálom, hogy nem tudtál miattam fürödni – mondtam zavartan, ugyanis tényleg miattam nem fürdött.

- Semmi baj! Inkább segítettem neked, minthogy lefürödjek, amúgy is utálok – mosolyodott el ismét Jimin. – Na, de tényleg megyek, mert már azért szükségét érzem – mondta a fiú.

- Oké, én pedig összepakolom akkor a cuccaimat – mosolyodtam el én is.

- Rendben. De várj – fordult vissza Jimin a létráról, majd olyan hirtelen nyomott egy puszit az ajkaimra, hogy fel sem fogtam. Igazából mindössze két másodperc lehetett, és Jimin már vigyorogva mászott is tovább a létrán. Hihetetlen ez a fiú...

Szabályosan szétuntam magamat a nap további részében. Nem tudtam mit kezdeni magammal, mivel jövő héten nem megyek iskolába, így tanulnom se kellett, a takarítás nem az enyém a héten, és főzni sem kellett, mert alig voltak gyerekek az otthonban. Csak feküdtem az elnyűtt, dohos és kényelmetlen ágyamban, és valahogy ismét Jiminnél kötöttem ki. Kicsit zavart a tudat, hogy barátja van, és közben engem puszilgat, de addig, amíg nem bánt, nem zavar. Nekem a tegnapi volt életem első csókja, bár azt határozottan nem lehetett csóknak nevezni, de mindegy. Cseppet sem bántam meg, hogy Jimin lopta el az első „csókomat", mert valahogy mindig is így képzeltem el, hogy egy nálamnál idősebb, és aranyos srác fogja ezt megtenni. Nos, Jiminre mindkét dolog igaz, ráadásul még figyelmes is és kedves, szóval abszolút elégedett vagyok.

Ötkor szerencsére tényleg elindultunk. Mijoo a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, de ha tudná, hogy itt nagyobb biztonságban leszek, mint az otthonban... Azért kicsit izgulok, és félek is, mert hiába mondta Jimin, hogy nagyon kedvesek a szülei és várnak engem, azért mégiscsak egy teljesen idegen helyen leszek. Plusz Jimin azt mondta, hogy anyukája nem engedné be a házba, ha nem fürödne, de akkor engem vajon beenged a régi és márkátlan ruháimban? Nem az én hibám, hogy nincsenek szép ruháim, szóval nem lenne fair, ha nem engedne be.

Egész úton Jimin mellett ültem, ugyanis mindenkinek az mellé kellett ülnie, akinél lakni fog. Jimin telefonjáról zenét hallgattunk, és azt is megengedte, hogy megnézzem a telefonját. Érintőképernyős, szerintem eléggé új is, nekem pedig nincs is telefonom, így tényleg újdonság volt számomra. Mármint, nem teljesen, mert nyilván láttam már ilyen telefont, a szobatársaimnak is van, csak még sosem fogtam a kezembe. Nem nagyon van szükségem telefonra, mert nincs kit hívnom, de már két éve elkezdtem gyűjteni, hogy tudjak magamnak venni egy ilyesmit, mint Jiminé. Még a pénz fele sincs meg, de talán tizennyolc éves koromra meg lesz.

- Figyelj Jeongguk... - fordult felém Jimin a buszon, mikor már közel jártunk az iskolájukhoz. – Több mint valószínű, hogy itt lesz a barátom, de ne is foglalkozz vele, elég, ha köszönsz neki, de ne mondj semmi mást, mert mindig kiforgatja az emberek szavait! Ne aggódj, sietünk haza, mert most nekem sincs kedvem hozzá – mosolyodott el a végére, én pedig csak bólintottam egyet.

Ahogy leparkolt a busz, mindenki felállt a helyéről, és szinte rohantak le a buszról. Mi Jiminnel megvártuk, amíg mindenki leszállt, és csak utána másztunk le mi is. A busz aljában megkerestük a csomagjainkat, ami nem volt túl sok szerencsére. Jiminnek egy kisebb sporttáskája volt, nekem pedig mindössze egy hátizsákom, így hamar megvoltunk a pakolászással. Alighogy kiszedtük a cuccainkat, egy szőke hajú, Jiminnel körülbelül egy magas srác már rá is tapadt Jimin ajkaira, így sejtettem, hogy ő lesz a barátja. Kicsit fura és rossz érzés volt látni őket csókolózni, ráadásul rendesen, miután reggel Jimin még engem puszilgatott, de igyekeztem nem kimutatni, hogy rosszul esik.

- Neked is szia! – mondta Jimin, miután nagy nehezen vége lett az eléggé hosszan tartó nyálcseréjüknek.

- Hiányoztál! – biggyesztette le az ajkait a srác, én pedig gáznak tartottam, hogy így viselkedik. Csak egy hétig nem látták egymást, nem egy évig.

- Te is nekem, de most sietnünk kell haza Jeonggukkal, mert a szüleim már várnak minket – mosolyodott el kínosan Jimin.

- Szuper, akkor megyek én is! – lelkesedett be a fiú.

- Wooyoung, bármikor máskor jöhetsz, de most nem. Ez most ilyen ismerkedős este lesz négyesben – magyarázta Jimin.

- Nem ismerkedtetek össze eléggé egy hét alatt? – vonta fel a szemöldökeit ezek szerint Wooyoung.

- Anyáék nem voltak ott, szóval légy szíves, ne balhézz! Most mennünk kell – sóhajtott nagyot Jimin, majd nyomott egy gyors puszit a fiú homlokára, és intett nekem, hogy kövessem. Egészen egy fehér, nagyon szép autóig mentünk, és nem kicsit tátottam el a számat, mikor Jimin közölte velem, hogy az az ő autója. Megmozdulni is alig mertem az ülésben, mert féltem, hogy tönkre teszek valamit, így a negyed órás autó utat teljesen befeszülve ültem végig. Ha valamit tönkre tennék, nem tudnám kifizetni.

Negyed óra alatt meg is érkeztünk Jiminék állítólagos lakhelyére, ami egy lakópark volt. Eléggé modern volt, nagyjából húsz ház volt ott, és az összes hasonlóan nézett ki. El volt kerítve az egész lakópark, így kicsit olyan érzésem volt, mintha Jiminék valami híres vagy nagyon gazdag család lenne. Itt fogok eltölteni egy hetet? Nagyon kell figyelnem majd, hogy semmit se tegyek tönkre...

- Megjöttünk! – kiáltotta el magát Jimin, amint beléptünk a házukba. Már az előszoba is nagyon szép volt, így egyből le is vettem a cipőmet, nehogy összekoszoljak valamit. Levettük a vékony kabátjainkat is, majd elindultunk beljebb. A padló márványból volt, vagy legalábbis márványhatású anyagból, és fényesebb volt, mint a jövőm. Tisztán láttam benne az arcomat, ami nem volt túl szép a tegnapi incidens miatt, de nem volt vészes.

- Sziasztok! – jelent meg hirtelen egy nagyon fiatalosan kinéző hölgy, és csillogó szemekkel bámult minket, de inkább engem. Mellette megjelent egy szintén nagyon fiatalos férfi is, és ő is ugyanolyan boldognak tűnt, mint a hölgy. – Jimin anyukája vagyok, de hívj csak Siyeonnak! Ő pedig a férjem, Hyojun! – mutatta be magát és férjét is a hölgy.

- Jó estét! Jeon Jeongguk vagyok! – hajoltam meg mélyen.

- Kérlek, tegezz minket! – kért Hyojun, én pedig csak bólintottam egyet.

- Megölelhetlek? – kérdezte hirtelen Siyeon, én pedig meglepettségemben nem is tudtam mit mondani. Engem még senki nem ölelt meg Ahin asszonyon kívül.

- Persze – nyögtem ki végül, Jimin anyukája pedig egyből át is ölelt jó szorosan. Szinte én is egyből átöleltem őt, és tényleg majdnem elsírtam magamat, mert jól esett, hogy ennyire kedves és közvetlen velem, pedig nem is ismer.

- Hétre foglaltunk asztalt egy étterembe, szóval menjetek, és öltözzetek át valami csinosabba! – mondta Hyojun, miközben engem még mindig Siyeon szorongatott.

- Szólhattatok volna előre, mert szerintem Jeongguk nem készült csinos ruhával – szólt közbe Jimin, és igaza is volt. Semmi csinos ruhát nem hoztam. Nem mintha lenne...

- Semmi baj, úgy látom, hogy nagyjából egy méretetek lehet, szóval tudsz adni Jeongguknak valamit – javasolta Siyeon, Jimin pedig bólintott egyet. – Negyed óra alatt elkészültök? – kérdezte Jimin anyukája.

- Persze, simán – válaszolta Jimin, majd fel is kapta a táskáját, és intett, hogy kövessem. Nos... nem elég, hogy Jiminék háza egy kész palota, de még vacsorázni is étterembe megyünk, így nem kicsit izgulok. Nem szoktam ilyen helyekre járni, így csak reménykedni tudtam benne, hogy nem rontok el semmit sem... 

2021.11.28.