Jimin szemszög

Nagyjából egy óra alatt odaértünk a helyszínre. Szöul külvárosában voltunk, ahol ugyan volt forgalom, mert azért mégiscsak Szöulról van szó, de azért sokkal kevesebben voltak itt, mint a belvárosban, ahol mi élünk. Egyébként tipikus koreai kinézetű volt itt is minden; dimbes-dombos utcák, beton mindenhol és minden egyes kis négyzetcentiméter beépítve. Talán annyi különbség volt, hogy itt valószínűleg a szegényebb réteg lakik, mert néhány ház már eléggé régi volt vagy lepukkant. Én eddig is nagyon hálás voltam azért, mert nekem ilyen jó életem van, de ezek után, hogy tudom, itt több száz gyerek lakik azért, mert a szüleik nem tudják nevelni őket... Még hálásabb leszek anyáéknak.

- Jól van gyerekek, mindenki leszállt a buszról? – kérdezte Jung tanárnő, az osztályfőnökünk, mire mindenki bólogatni kezdett. – Most az egyik itt élő fiú fog nektek beszélni arról, hogy hogyan mennek itt a dolgok és miként élik az életüket. Szeretnélek megkérni titeket, hogy ebben az egy hétben tényleg fogjátok vissza magatokat és viselkedjetek, mert nem szeretném, ha itt is a baromkodás menne, mint otthon. Ezek a gyerekek nagyon rossz sorsúak, szóval meg ne próbáljatok viccelődni ezzel. Még majd egy-két dolgot elmondok nektek, miután megkaptátok a szobáitokat, addig pedig kérlek titeket, hogy tényleg viselkedjetek rendesen! – mondta nagyon komolyan a tanárnő, és azt hiszem, hogy most az egyszer mindenki felfogta, hogy ez tényleg egy komoly helyzet.

Miután megkaptuk a fejmosást és a tájékoztatást, elindultunk egy viszonylag magas épület felé. Közel sem volt olyan magas, mint például otthon a harmincemeletes panelok, de négy emelet biztos volt. Oké, inkább mondjuk azt, hogy az itteni viszonyokhoz képest magas épület... Az épület ajtaja felé az volt kiírva nagy betűkkel, hogy „Happy Home", de ilyen kinézettel közel sem volt „happy" aurája a helynek. Nem volt olyan rossz állapotban, mint a többi ház a környéken, de azért ezen is látszott, hogy eléggé le van már lakva. Mondjuk, ki tudja mennyi árva gyerek mellett biztos nehéz rendben tartani a házat.

Ahogy beléptünk az épületbe, egy kisebb porta fogadott minket, majd egy jó nagy tér, ahová székek voltak elhelyezve. A padló színes szőnyegekkel volt borítva, a falakra mindenféle kedves idézetek és mesefigurák voltak felfestve, és kisebb gyerekeknek való asztalok és székek is voltak a sarokban. Babzsák fotelek, pár kanapé és sima fotel is volt a szobában, így valószínűleg ez egy közösségi szoba lehetett, vagy ilyesmi. Balra és jobbra is volt egy hosszú folyosó, a végükön egy-egy lépcsővel, velünk szemben pedig egy nagy ajtó volt, de az be volt csukva, szóval nem tudom, hogy ott mi lehetett.

- Köszöntelek titeket a szöuli gyermekjóléti központban és árvaházban! – hallottunk meg mellőlünk egy kedves női hangot, ezért mindenki arra kapta a fejét. Egy az ötvenes éveiben járható nő állt ott mosolyogva, mellette pedig egy fiatal fiú. Egyből megakadt a fiún a tekintetem, ugyanis száján egy jól látható seb volt és jobb arcélén is enyhén be volt lilulva a bőre. Nekem valahogy nem fért össze ez a fiú látványa azzal a szóval, hogy „gyermekjóléti központ". Akkor nem lenne szabad, hogy meg legyen verve, nem? Sikerült olyan sokáig a fiú arcát bámulnom, hogy ő is már egyenesen a szemembe nézett, így egyből elkaptam róla a tekintetemet, mert nem kellene úgy bámulnom őt, mint egy földönkívülit. Csak egy srác pár sebbel, ennyi. – A nevem Shin Mijoo, és hívjatok csak Mijoonak. Lassan harminc éve dolgozom itt nevelőnőként, és ez idő alatt nagyjából kétszáz fiatalnak sikerült szebb életet varázsolnom. Az én dolgom az, hogy a rám bízott gyerekeket felügyeljem, vigyázzak rájuk és neveljem őket. Sajnos kevés ember dönt úgy, hogy erre áldozza az életét, de én egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt választottam. Az intézményünkről az egyik itt élő fiú fog többet mesélni nektek, szóval kérlek, üljetek le, helyezzétek magatokat kényelembe, és akkor kezdhetjük is! – mondta mosolyogva Mijoo, mi pedig meg is indultunk a kihelyezett székek felé.

- Eléggé gyászos a hangulat – súgta oda nekem Seonghwa, mikor már elfoglaltuk a helyeinket.

- Legalább várd már meg, amíg megkapjuk a szobáinkat, és utána nyilváníts véleményt! – súgtam vissza neki mérgesen, mert sikerült az első sorba beülnünk, és a már említett fiú nagyon közel állt hozzánk. Seonghwa erre csak bólintott egyet, majd kényelmesen elhelyezkedett, és minden figyelmét az előttünk álló fiúnak szentelte, úgy, ahogy én is.

- Sziasztok! A nevem Jeon Jeongguk. Tizenhat éves vagyok és hat éves korom óta élek itt – kezdett bele bátortalanul a fiú. Tíz éve itt él? Ez kész rémálom lehet... - Az intézmény célja az, hogy a nehéz sorsú gyerekeket kiemeljék a nyomorból és egy szebb életet tudjanak nekik varázsolni. Főként azok a gyerekek kerülnek ide, akiknek a családjukban nagy szegénység van, és nem tudják őket megfelelően ellátni, de akadnak olyan gyerekek is, akiknek a szülei valamilyen függőségben szenvednek vagy veszélyt jelentenek a gyerekre. Kevés olyan gyerek van itt, aki valóban árva, így az árvaház megnevezés nem túl pontos, ezért jobban szeretjük, ha gyermekotthonnak nevezik ezt a helyet – mesélte a fiú. – A gyerekek hétvégente és ünnepekkor haza szoktak menni általában a családjukhoz, így nem teljesen élnek itt. Az intézmény csak segít a gyerekek megfelelő ellátásában. Egy ideig csak négy éves kor felett kerülhettek ide a gyerekek, de három éve már fél éves kortól is befogadjuk őket, mert vannak már megfelelő embereink rá. Jelenleg körülbelül háromszáz gyerek lakik itt, és nagyjából fele-fele arányban vannak a fiúk és a lányok, talán egy kicsivel vannak csak többen a fiúk. Az élet úgy zajlik itt, hogy hat ágyas szobákban vagyunk elhelyezve, külön a fiúk és külön a lányok. Reggelente a nagyobbak hatkor kelnek, a kisebbek pedig fél hétkor. Az idősebbek készítik minden reggel a reggelit a többiek számára, akik csoportokban jönnek reggelizni az étkezdébe. Reggeli után a kicsiket busszal viszik el az iskolába meg az óvodába, a nagyobbak, pedig ha van idejük még, akkor elmosogatnak, és utána gyalog mennek az iskolába. Délutánonként négytől fél hétig van a tanulási idő utána pedig a kisebbek ebben a szobában szoktak rajzolni, játszani és mesét nézni. Ebédet mindenki az iskolában eszik, a vacsorát viszont szintén a nagyobbak csinálják és utána mi is mosogatunk. Nyolckor mindenki elindul fürdeni és fogat mosni, a kicsiknek kilenckor már takarodó van, nekünk pedig tízkor. Péntek délután a legtöbb gyerek haza megy hétvégére, csak páran maradnak itt néha, és nagyjából ennyi is lenne. Van valakinek kérdése? – kérdezte a mondandója végén a fiú.

- Nem nehéz ilyen sokan egy szobában élni? – kérdezte Sehun. Jogos a kérdés, mert nagyjából nulla magánéletük lehet így.

- Meg lehet szokni. Mivel én kiskorom óta itt élek, így számomra nem nehéz, de vannak, akiknek kicsit nehéz másokkal együtt élni. De előbb-utóbb mindenki hozzászokik – válaszolt a fiú mosolyogva.

- És nektek kell takarítanotok is? – kérdezte Hyewon.

- A saját szobánkat igen. Minden héten másnak kell kitakarítani a szobát – mondta a fiú.

- Mi történik veletek, miután betöltitek a tizennyolcat? – érdeklődött egy másik osztálytársunk, és egyébként ez engem is érdekelt.

- Ha egy gyerekről lemondanak a szülei, akkor őket megpróbálják örökbe adni, és ha sikerül, akkor nyilvánvalóan a családjával fog élni onnantól kezdve. Akikről viszont nem mondanak le, az intézmény több szöuli egyetemre és főiskolára is biztosít nekünk lehetőséget és a kollégiumot is intézik nekünk, így van lehetőségünk tovább tanulni és a saját lábunkra állni. Tizennyolc éves korunk után sem engedik el a kezünket – mesélte mosolyogva a fiú.

- Köszönjük szépen Jeongguk! – jelent meg a fiú mellett Mijoo. – Most pedig én elkísérem a lányokat a szobáikhoz, Jeongguk pedig a fiúkat. Lesz időtök pakolászni meg beszélgetni, ugyanis tizenegykor lesz csak az első program – mondta Mijoo.

Mindenki felállt a helyéről, majd kimentünk a buszhoz, ugyanis a cuccaink még ott voltak. Kiszedtük a táskáinkat a busz aljából, majd Jeongguk után mentünk. A porta után elfordult balra, a folyosóra, és elindult felfelé a lépcsőn.

- A baloldalon vannak a fiúk szobái, jobb oldalt meg a lányoké – magyarázta nekünk Jeongguk, miközben szaporán szedte vékony lábait a lépcsőn.

- Akkor itt nehéz lehet csajozni – szólalt meg Seonghwa mögülem. – Hát most gondolj bele, le kell jönnöd ezen a lépcsőn, aztán átosonnod arra az oldalra és még ott is fel a lépcsőn. Nekem nem érné meg ennyit szenvedni egy lányért – sóhajtott nagyot Seonghwa.

- Az ilyen dolgokat a kinti raktárban szokták intézni – szólalt meg Jeongguk halkan.

- Ó, tapasztalat? – kérdezte Mingi vigyorogva, és már most sajnáltam szegény srácot.

- Nem, csak elég rég óta élek itt ahhoz, hogy tisztában legyek az ilyen dolgokkal. Itt nincs olyan dolog, amit én ne tudnék – mondta a fiú. Mondjuk tíz év az nem kevés idő...

-Hány emeletes ez a hely? – kérdezte Sehun szenvedve.

- Négy – válaszolt Jeongguk.

- És hányadikra megyünk? – kérdezte Seonghwa.

- A negyedikre – mondta a srác, és kitartóan lépcsőzött felfelé, míg mi szenvedtünk és magunk után rángattuk a dolgainkat. Neki persze, hogy egyszerű, mert csak azt a húsz kilós kis testét kell felcipelnie, de nekünk a táskáinkat is.

Nagy szenvedések árán végül mindenki sikeresen felért a negyedikre. Mondjuk nekem nem volt extra ez a négy emelet, mert otthon szinte minden nap edzek, de az ilyen eltunyult nyomiknak mint Sehun meg Mingi, na, nekik ez gyilkos volt. És belegondolni, hogy ezt minden nap meg kell mászniuk... Vicces lesz.

- Ha jól tudom, akkor huszonnégyen vagytok, igaz? – fordult felénk Jeongguk, mikor már mindenki felért, mi pedig csak bólintottunk egyet. – Akkor tessék, itt vannak a szobakulcsok. Ez a három szoba a tietek, mindegyikben nyolcan fértek el. Osszátok el, hogy hogyan akartok lenni, aztán helyezzétek magatokat kényelembe, már amennyire itt lehet. Ha kell valami vagy kérdésetek van, akkor a folyosó végén megtaláltok a harminckilences szobában – mondta Jeongguk, majd odaadta nekünk a kulcsokat, és a folyosó végén bement gondolom a szobájába.

- Nekem teljesen mindegy, hogy hol és kivel leszek, szóval bemegyek ebbe a szobába, és aki akar, az jön – indultam meg az egyik szobába, ugyanis úgy döntöttem, hogy tizenegyig pont tudnék még másfél órát aludni, és fogok is.

2021.11.21.