Sora napokig eszméletlen volt, miközben látomások gyötörték a Flotsam-béli eseményekről, Ciriről és Cedric haláláról. Sose fogja tudni félretenni a bűntudatát, amiért egyedül hagyta a húgát, és nem tudta megvédeni Cedricet. Az utolsó kép, amit látott maga előtt az Cedric volt, ahogy térdre rogyik, szájából pedig vékony csíkban kezd el folyni a friss vér. Mindeközben Ciri kétségbeesett kiáltásait hallotta, aki megrémülve kereste a nővérét, Geraltot vagy éppen Yennefert, a nevelő anyjukat. Sora kinyújtotta Cedric felé a kezét, aki viszonozta a gesztust, viszont arca egyre jobban eltorzult, szemei kitágultak, száját pedig némán kitátotta. Arca hirtelen Cirié lett, aki ugyanolyan rémülettel kiáltott nővére felé, mint ahogy a lány észrevette, hogy húga távolodik. Sora megpróbált ellenállni, megpróbált visszajutni egyetlen testvéréhez, de mindhiába volt, hiszen egyre távolabb volt, egyre kevésbé hallotta, ahogy Ciri utána kiált. Sora hirtelen egy teljesen más környezetben találta magát, mindenhol zöld volt, csend, amit csak a madárcsicsergés zavart meg. Nyugodtság volt, és hirtelen a lány testét is elárasztotta ez a nyugalom. Csak behunyta a szemét, a friss levegőt pedig mélyen magába szívta, ám ekkor fülét furulyaszó ütötte meg. A hang irányába fordult, és Iorvethet látta, aki egy fa tövében ült, és valami dallamot játszott. Sora észrevette, hogy a dal, amit a tünde játszik, nyugodtsággal tölti el. Elindult felé lassú, bizonytalan léptekkel, majd megállt előtte, és végighallgatta a dalt. Mikor Iorveth befejezte a játszást, karjait keresztbe fonta, majd felnézett Sorára.

- El kell engedned a múltbéli sérelmeidet, mert így sose szabadul fel az erőd. Annak pedig rossz következményei lesznek a testedben – szólalt meg a tünde kissé hunyorítva, mert pont szembe sütött a Nap, majd ismét maga elé nézett, arcán pedig átsuhant egy sötét árny. – Cedric pontosan tudta, mit vállal magára.

Sora egy ideig hallgatott, mert lassacskán összerakta a képet, majd mielőtt szólhatott volna, ismét kiszakadt az addigi környezetből, és a dolgokat elkezdte élesebben érzékelni, a hangokat pedig élesebben hallani. Magához tért. Az első dolog, amit megtett az az volt, hogy a fejét oldalra fordította, ahol Iorveth ült egy széken keresztbe tett kezekkel, egyikben a furulyája, zöld szemei pedig Sora arcát vizslatták. A lány ekkor jött rá, hogy Iorveth nem csak álmában beszélt hozzá, és nyugtatta le elméjét. Fejét kissé elkapta, mert megijedt attól, hogy a tünde felemeli szabad kezét, és Sora homlokához érinti, de csak azt ellenőrizte van-e láza a lánynak.

- Felébredt – mondott ennyit halkan, majd felállt a székről, hogy helyet adjon Dotteath-nak, aki éppen most csoszogott be a szobába.

- Áh, remek, hadd nézzem! – Az öreg néni lassan leült Sora mellé, aki időközben feltornázta magát. Dotteath finoman körbefogta ráncos ujjaival a lány csuklóját úgy, hogy hüvelykujja az ütőerén nyugodott, a másik kezét pedig Sora homlokához emelte, majd behunyta a szemét.

A fiatal lány aligha értette, hogy mi történik, de egyből megértette, ahogy bensője bizseregni kezdett, a szemei pedig kifehéredtek. Ereje válaszolt a néni érintésére. De hogyan? És miért? Ki ez a nő? Ezeket a kérdéseket tette fel magában Sora, amivel csak egy kedves mosolyt csalt ki Dotteath-ból.

- Az ereje innentől rendben lesz. Holnap el is kezdjük a tanulást. – Dotteath kinyitotta a szemét, s meleg mosollyal kezei közé fogta Sora kezét. – Meg kell tanulnod irányítani, és kordában tartani, ahogy az érzelmeidet is. Nem szabad csaponganod, mert nem tudod, milyen nagy erőnek vagy a birtokában. – Amikor a néni befejezte, felállt, és kicsoszogott a szobából.

- Egy ideig itt fogsz élni, és amikor készen állsz, visszaviszlek Vergenbe. – mondott ennyit egyszerűen Iorveth, és többet nem is foglalkozott Sorával, csak megfordult, és kiment a szobából.

Iorveth attitűdje végtelenül idegesítette Sorát, és legszívesebben megcsapkodta volna Dotteath egyik serpenyőjével, de csak rezignáltan sóhajtott egyet, majd kikelt az ágyból. Innentől kezdve Sora élete kissé nyugodtabb lett, hiszen nem csinált mást az öreg néninél csak meditált a kezdetekben, segített főzni, takarítani vagy éppen zöldséget szedni a veteményesben. Úgy érezte, hogy itt tökéletes egyensúlyba kerül a környezetével, bár nyilván ebben Ellarian erdeje is segített. Amikor Sora bent járt, érezte, hogy valami megváltozik, az erdő hozzáfonódik, elméje lecsillapodik, ereje megnövekszik. Halvány emlékei voltak arról, hogy mi is történt bent valójában, de fejében újra és újra hangokat hall, ha elsétál odáig. Mintha nők suttognának neki szomorúan, mérgesen vagy csak érthetetlen szavakat driád nyelven. Sora most is ott állt az erdő előtt, hóna alatt egy tele kosár répával, és hallgatta, ahogy a szellő megzörgeti a fák lombját, a suttogás pedig elejét veszi. A lány figyelmesen hallgatta a szavakat, de most sem értette, hogy mit akarnak neki mondani. Sora látókörében megjelent egy görbe, apró alak. Dotteath odasétált Sora mellé, és ő is feltekintett az erdő szélső fák alkotta gyűrűjére.

- Cedric is végigment ám ezen az erdőn. – kezdte halkan reszketeg hangján a néni. Sora meglepetten odakapta a fejét, mire a néni szomorkásan elmosolyodott. – Nagy tehetség volt a fiú, de neki más tanár kellett, mint én. Nagyobb tudású, és kissé erősebb.

Sora nem tudott mit mondani, csak lesütötte a szemét, majd megkérdezte.

- Őt is ideküldték, hogy megtanulja kordában tartani az erejét?

- Nem, ő magától talált rám. Vagyis... - Dotteath elhallgatott, száját mosolyra görbítette, de nem folytatta, hanem intett Sorának, hogy kövesse, majd visszament a házba.

A mostani este is, mint ahogy az összes többi, csendben telt, Sora répát pucolt, Dotteath pedig odatett egy kondér vizet a tűzre. A fiatal lánynak oldalát még mindig furdalta a kíváncsiság, hogy a néni mit akarhatott mondani? Egy ideig még morfondírozott, hogy szeretné-e tudni, és hogy valóban rá tartozik-e, de végül úgy döntött, hogyha nem így lenne, az öreg Dotteath nem kezdett volna bele. Letette a kést, amivel a répát pucolta, tekintetét pedig az előtte ülő répát daraboló, vak nénire emelte.

- Miért nem folytatta a mondatot, amit elkezdett? Honnan talált magára Cedric?

Dotteath megállt a zöldség aprítással, majd arca komor lett.

- Sose kellett rám találnia, hiszen itt élt, és nevelkedett, amíg el nem küldtem egy másik tündéhez, hogy tanítsa. – Ám ekkor mégis elmosolyodott. – Az édesanyja vagyok.

Ekkor Sorának összeállt a kép, hogy Cedric miért van ennyire összhangban a természettel, miért érti minden neszét, az állatokat, honnan van természetfeletti tehetsége. Némán meredt az öreg nénire, aki folytatta a vacsora készítést.

- Maga Ellarian – susogta meghökkenten a lány. Olyan hirtelen rájött mindenre, hogy feje megfájdult, így inkább felállt, és a nyitott ablakhoz lépett. – De ezt nem értem. Akkor magának miért nincsenek meg a képességei?

- A válasz egyszerű gyermekem, lemondtam róluk, csak azért, hogy Cedric elkezdhesse a tanulását a tisztavérű tündék között. – Dotteath elhallgatott, és tovább darabolta a zöldséget.

Sora nem kérdezősködött tovább, csak némán, gondolataiba merülve bámulta a sötét erdőt, ami körülvette a kis házat, az elfeketedett fákat, amik most ijesztően hatottak Sorára. Vergen külső részén voltak, ami egy völgyben helyezkedett el, ezért aligha sütött be ide a Hold, csak a milliónyi csillag látszódott, ahogy pompásan tündökölnek a sötétkék égbolton. A vörös hajú lánynak eszébe jutottak azok az esték, amikor kint ült a folyóparton Cedrickel, aki a csillagképekről mesélt neki, és arra tanította, hogyan tájékozódjon a segítségükkel. Sora mindig is csodálta a tünde fiú tudását, és azt kívánta, hogy bárcsak többet is tudott volna neki tanítani.

Három év. Ennyi telt el azóta, hogy Sora a Scoia'taelhez került, de még mindig nem tudta elfelejteni Cedric vérbe fagyott arcát, ahogy annak a katonának sem, aki leszúrta őt. Kezei hirtelen hangos reccsenéssel ökölbe szorultak, a szél pedig feltámadt, amit a fák enyhe meghajlással jeleztek. Az öreg Dotteath a lány felé fordította ismét szürke hályogos szemeit, majd lehunyta őket, és mormolni kezdett valamit. A néni motyogására hamarosan meg is érkezett a válasz, ami az erdeje felőli suttogás volt. Sora figyelmes lett a driád szavakra, majd arra, hogy Dotteath mögötte szintén sutyorog valamit. A lány összevonta a szemöldökét, de mire odasétált a nénihez, az kinyitotta a szemét, és továbbdarabolta a zöldséget.

- Holnaptól kezdve az erdőben fogsz meditálni, hogy az elméd még jobban le tudjon csillapodni – zárta le ennyivel a témát Dotteath, majd nekikezdtek a vacsora főzésének.

Másnap olyan korán kelt Sora, amilyen korán csak tudott, így nem maradt le a csodálatos látványról, ahogyan a Nap felkel a hegyek mögött, és narancssárgára változtatja az eget. Amikor kilépett az ajtón, az este feketére festett fák, most kezdték visszanyerni barátságos alakjukat, és zöld színűket, a madarak élénken énekeltek már ebben a korai órában, és mennyien voltak! Sora lement a kis tóhoz, hogy kristálytiszta vizében megmossa magát, de egy kis idő múlva azt vette észre, hogy mozog valaki mellette. Ijedten eltakarta a testét, és odafordult, hogy rászóljon az illetőre, de az illető egy őz volt, aki csak szomját akarta oltani a tó vízéből. A lány elmosolyodott, majd kimászott a vízből, és felöltözött. Visszafelé az úton elhaladt egy szántóföld mellett, ahol már a munkások serényen dolgoztak, beszélgetésük pedig nem tudta elkerülni Sora fülét.

- A Scoia'tael most nyugtalanabb és agresszívabb, mint valaha.

- Persze, hogy azok, hiszen jól megvan szorongatva a tökük a háború miatt. Már több éve tart ez a csata, de a Scoia'tael csak bujkál, s amikor vége lesz, akkor mint a kishercegek bevonulnak a szabad földekre, hogy elfoglalják azokat!

- Nem kell elfoglalniuk, hiszen Nilfgaard odaadta nekik. Látod, barátom, egy kis földért mindenkiből kurva lesz.

Sora összeszorította a fogát, hiszen tudta, hogy bár Nilfgaard lefizette a Scoia'taelt, szó sem volt olyanról, hogy földet kapnak vagy bárminemű kifizetést, hiszen csak bábok kellettek a piszkos munka elvégzéséhez, így, amikor a tündék elvégezték a feladatukat, Nilfgaard lemészárolta a fél Vriheddet, akik pedig megmenekültek, vagy akiket megkíméltek, azok kénytelenek voltak alkut kötni a törpökkel, és menekültekként beköltözni Vergenbe. Természetesen a határban élő emberek, akik szintén a háború elől menekültek ide, semmilyen alkut nem kötöttek, nem tisztelték a másfajúakat, csak rosszindulatúan pletykáltak, és folyamatosan irtották az erdőt, hogy több szántóföldjük legyen. A lány, amikor végighallgatta a beszélgetést, csak a két ember felé fordult, és mereven, dühösen bámulta őket. A két férfi hirtelen megállt, mert megérezték Sora pillantását, majd kissé nyugtalanul összenéztek, hiszen megrémültek a lány tekintetétől. Volt a jelenlétében valami nyugtalanító, valami veszélyes, de a vörös hajú lány nem csinált velük semmit, csak undorodva megrándult a szája széle, és visszament Dotteath házához, ahol egyenesen Ellarian erdeje felé vette az irányt. A suttogás most konstans volt, mióta belépett a területre, így kissé furcsállva a dolgot, Sora megállt a külső gyűrű előtt. A suttogás olyan volt, mintha a driádok beszélgetnének, és kuncognának, ami a lánynak eléggé szokatlan volt, ezért belépett. Amikor már elérte a legbelsejét, hirtelen megtorpant, és úgy érezte, hogy szíve ki fog ugrani a helyéből. Most már értette miért beszélgetnek a driádok, és hogy kivel. Az egyik farönkön egy magas, karcsú alak ült, vállig érő, fekete hajjal, amit fonatok díszítettek. Az alak ruhája még mindig az a zöld, barna Scoia'tael ruha volt, a tetoválás pedig ugyanúgy felfutott a nyakán. Az illető férfi volt, aki most egy fiatal őzet simogatott, miközben mosolygott. Sora nem mert elindulni felé, mert félt, hogy akkor eltűnik, és hogy ez csak egy látomás. Nem volt messze az igazságtól. Mielőtt megtehette volna első, bizonytalan lépését, a férfi megszólalt.

- Ne félj, Maetharanel, egy ideig még itt maradok, és most gyere, ülj le mellém. – A tünde fiú intett Sorának.

Sora mereven bámulta az alakot, mert még mindig nem hitte el, hogy itt van előtte. Itt van, Cedric. De hogyan? Miért? Amikor Cedric felmosolygott rá, Sora úgy érezte kocsonyából vannak a lábai, és mentem összeesik itt a driádok előtt, úgyhogy gyorsan összeszedte magát, és leült a tünde mellé. Sokáig csak nézte csendben, aztán lassan felemelte felé a kezét, és megérintette az arcát. Cedric Sora tenyerébe fektette az arcát, és lehunyta a szemét. A lánynak könnyek gyűltek a szemébe, amiért annyira valós volt a bőre tapintása.

- Hogyan lehetséges, hogy itt vagy? – suttogott Sora.

- Hiszen erre a kérdésre te is tudod a választ. – válaszolt Cedric ugyanolyan halkan. – Ez az erdő a gondolataidat vetíti eléd. A saját lelkivilágodat. Így Dotteath könnyedén meg tudott idézni engem. - A lány ekkor megértette, hogy tegnap este miért motyogott, és mit motyogott az öreg néni. Cedric folytatta. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy én mindig veled leszek? – A tünde elmosolyodott, majd megfogta Sora kezét, és felhúzta őt, hogy felálljanak. – Úgy tudom, most meditálnod kell, segítek, hogy megnyugodj.

A tünde fiú leült a földre törökülésben, majd várakozóan feltekintett Sorára. A lánynak cikáztak a gondolatai, és hosszú percig állt. Igazából nem is merte lehunyni a szemét, mert még mindig félt, hogy Cedric eltűnik. Végül megadta magát, így elhelyezkedett a tünde előtt, és kezeit az ölébe fektette felfelé fordított tenyérrel. Lehunyta a szemét, és légzését lelassította, elméjéből pedig próbálta kiűzni a zavaró gondolatokat. De ez nem volt szokványos meditálás, mert érezte, hogy Cedric gyengéden megfogja a kezeit, hüvelykujjait pedig Sora ütőereire helyezi. Ekkor elkezdett beszélni Sorának, de nem a közös nyelven, hanem az Ősi Tünde Nyelven. Sora megértette, hogy mit mond, és hogy mit csinál, ki akarta nyitni a szemét, és tiltakozni, de valami olyan mágiát rakott rá, ami ezt megakadályozta. Sora csak annyit érzett, hogy ereje egyre jobban előtör, és megremeg a föld. Benne is megremegett valami, és érezte, hogy forróság önti el a testét, a szél pedig feltámad kettejük körül. Cedric még mindig beszélt, homloka gyöngyözni kezdett, ahogyan Soráé is, de folytatta, amit elkezdett. Amikor a tünde a végéhez közeledett, Sora szemei kinyíltak, amik el voltak fehéredve. A lány nem láthatta, csak érezte, hogy az apró kövek megemelkednek körülötte, a driádok pedig félve kukucskálnak ki a fák mögül. Elkezdtek suttogni, de Sora nem hallotta most őket, csak az ősi tünde szavakat, amiket Cedric mormolt bele a fejébe, ereje pedig újabb láncokat tépett szét bensőjében. A szél már egyre nagyobb volt, a kis kövek egyre jobban remegtek a levegőben, Sora feje pedig ketté akart szakadni. Cedric azt látva, hogy a lány szorosan behunyja a szemét, elengedte a őt, és finoman közre fogta az arcát.

- Remélem, megérted, hogy mit akarunk elérni. Dotteath öreg, túl öreg ahhoz, hogy megmutassa neked, hogy hogyan használd az erődet, így magadat kell képezned, viszont azt meg tudja mutatni, hogyan rakj rendet magadban. Tudom, hogy nehéz elfogadnod azt is, ami vagy, de ilyen erővel minden lehetséges a számodra, Maetharanel. – magyarázta türelmes Cedric Sorának. – A Scoia'tael az új családod, el kell érned, hogy maguk közé fogadjanak, de amíg nem tudod félrerakni a múltadat, ez nem fog megtörténni. Erős nő vagy, Sora, ne hagyd magadat szétesni. – Ekkor a tünde megfogta a lány kezét, és a nyaklánca medáljára helyezte. – Itt vagyok veled mindig. Engedd el a halálomat.

Sora lenézett a medáljára, majd vissza Cedricre, és megértette. Szemei ismét megteltek könnyel, de a tünde fiú csak letörölte a cseppeket, amikor azok elkezdtek folyni.

- Nem haltam meg, csak a lelkem hagyta el a porhüvelyét. Nekem ez volt az áldozatom. – Cedric elmosolyodott, aztán az ölébe vonta Sorát, és amíg lehetett ölelte őt. Csak a driádok tudták, hogy mennyi időt töltöttek el így. - Mindig vigyázni fogok rád.

Sorának ezek voltak az utolsó szavak, amiket befogadott, mielőtt ismét eszméletét vesztette, és mielőtt elkezdte volna Cedric a képzését. A lány megértette, hogy egy pár napig az erdőben kell maradnia, amíg nem tisztul meg teljesen, de így, hogy Cedric mellett töltheti el azt a pár napot, már nem is tűnt olyan borzasztónak a dolog.