Az öreg nő, aki előtt Sora állt, egy kicsi házban éldegélt, ahol különböző gyógyfüvek voltak felakasztva, hogy szárítsa őket, emellett mágikus amulettek is lógtak, amik közül néhányról meg tudta mondani Sora, hogy mire valók, de voltak olyanok, amiket még nem látott. A lány csak érdeklődő tekintettel vette szemügyre a kicsi ház belsejét, amíg Iorveth az idős hölggyel beszélt. Nem tudta elkerülni, de hallása mindig vissza-visszatért az öreg néni reszketeg, reszelős hangjára. Sora, hogy leplezze azt, hogy hallgatózik, nagy érdeklődést mutatott egy sor felakasztott fecskefű virág iránt. Tudta, hogy ezzel nem igazán fogja elterelni a figyelmet arról, hogy valójában mindent hall, amit Iorveth és az öreg néni, Dotteath beszélgetnek. A Scoia'tael vezér végig tündenyelven beszélt a nőhöz, aki szemmel láthatóan minden egyes szavát megértette, hiszen figyelmesen bólogatott. Most már Sora is megértette, miről beszél Iorveth, hiszen megtanulta beszélni igazi fajának a nyelvét. Iorveth bemutatta a lányt a néninek, majd elmesélte, hogyan került a Scoia'taelbe. A tünde férfi Cedricről is mindent elmondott, de amikor a halálához ért, egyszer csak elhallgatott. Sora ekkor kapta oda a fejét, mire Dotteath rátekintett. A lány ekkor látta meg, hogy a néni vak. Szemein mintha szürke hályog húzódna, szivárványhártyái egybeolvadtak szeme fehérjéével. Arca roppant sápadt volt, és beesett, háta görbe volt, haja pedig hamuszürke a kortól. Sora ránézésre aggódott volna az öreg néniért, hiszen nem festett túl jól. Dotteath várt egy kicsit, majd kinyújtotta Sora felé a ráncos kezét, így invitálva magához. A lány hezitálva tett egy lépést a nő felé, aztán megállt.

- Ne félj, kedvesem – hangzott az öreg néni biztatása, majd meleg mosoly terült szét arcán.

Sora a néni elé sétált, majd ugyanolyan hezitálva Dotteath tenyerébe adta a kezét. A néni Sora kezére zárta a másik kezét, majd újból megszólalt.

- Ó, igen, már érzem azt az erőt, amiről beszéltél – szólt Iorvethnek. – Rettentően sok erő lakozik ebben a fiatal hölgyben. – Aztán elhallgatott, és fejét Iorveth felé fordította. – Elvesztette már a szüzességét?

Erre a kérdésre Iorveth nem tudott mit felelni, csak megköszörülte a torkát, és tekintete Sora és Dotteath között ingázott.

- Mit tudom én. Miért engem kérdez? – kezdte ingerülten a tünde, aki láthatóan zavarban volt. Az öreg néni egy intéssel elcsitította.

- Nem mindegy, hogy ennek a lánynak ki veszi el a szüzességét, gyermekem – felelte türelmesen a néni. – Egy Aen Seidhe vagy egy Aen Elle tünde lehet az, akivel megtörténik az első alkalom, mivel ritka képesség bírója e lány. De erről is tudsz, mert Cedric mindenről felvilágosított, nem igaz?

Erre a kérdésre Iorveth összeszorította az állkapcsát, és gyilkos tekintete Sorára siklott.

- Igaz – felelte kelletlenül a tünde.

- Nagyszerű – nyugtázta ennyivel Dotteath, majd elengedte Sora kezét. – De előbb meg kell tisztulnia. Túl sok körülötte az árny. Túl nagy a lelkében a sötétség.

Az öreg néni körkörös mozdulatokat tett Sora körül, mintha kirajzolná az auráját vagy meg akarná tisztítani, és leseperni róla a sok rosszat. A nilfgaardi lány kissé megijedt attól, hogy meg kell tisztulnia, mert rögtön valami rituáléra gondolt, főzetekkel, tűzzel meg tánccal. De hamar eloszlatta ezt a tévképzetet egy másik, amikor az öreg néni újra megszólalt.

- Át kell menned Ellarian erdején

Sora, mivel ismerte a tünde driád legendáját, nagyokat pislogott a nénire, aki ebből mit sem látott, de érezhette, hogy a lány elkezdett egyik lábáról a másikra fészkelődni.

- De ő meghalt az erdőben, és sose jutott ki onnan. Most pedig annak a bűnös embernek a lelkét viszi el, aki betéved oda. – Sora érezte, hogy pánikba esik, de nagylevegőt vett, és úrrá lett rajta, mivel Iorveth előtt nem akart gyengének tűnni.

- A legenda téves, leányom – mosolyodott el Dotteath. – Csak az nem jut ki az erdőből, aki nem képes teljesíteni az akadályokat, amiket Ellarian elé állít. De neked menni fog, kedvesem, hiszen különleges vagy.

- Ám legyen – egyezett bele végül a lány, mire Iorveth odalépett mellé.

- Meg akarod öletni magadat?

- És te mióta foglalkozol azzal, hogy én mit csinálok? – nézett fel a tündére Sora, és egy pillanatig farkasszemet nézett a férfivel.

Iorveth nem szólt semmit, csak magában szitkozódva követte Sorát, és Dotteathot, akik megindult előre. Kint már a Nap lenyugvóban volt, fáradt sugarai naracssárgára és lilára színezték az eget. Dotteath elindult házát megkerülve egy sűrű erdőrész felé, ami otthona mögött helyezkedett el. Amint közelebb értek, a szél feltámadt és halkan rezegtetni kezdte a fák leveleit, ami kissé olyan volt Sorának, mintha suttognának a fák egymás között. A vörös hajú lány félve elindult az erdő felé, ami hatalmas fáival fölé tornyosult. A levelek suttogását most már egyre hangosabban, és érthetőbben hallotta. Végül a hangokhoz arcok is párosultak. Ezek driádok voltak, fekete hajjal, zöld, mohával benőtt meztelen testtel. A zöld lények, akik mind nők voltak, először félve pillantottak ki a fák törzsei mögül, mikor Sora belépett a külső fagyűrű mögé. A driádok egyre bátrabban, egyre érdeklődőbben tanulmányozták a lányt, akinek fehér haja és witcher szemei előtűntek.

- Ez képtelenség!

- Lara Dorren lenne?

- Nem, nem lehet ő.

- Ez a lány... Ez a lány Lara Dorren vére.

- Beszennyezték a vérét! Az a mocskos tünde volt!

Sora ezeket a mondatokat hallotta a fejében, és egyre nagyobb lett a zűrzavar. Volt olyan driád, aki fújtatott, mint a macska, végül Sora rájött, hogy ezek a lények nem beszélnek, hanem telekommunikálnak. Viszont egyelőre azt nem tudhatta, hogy direkt csinálják így vagy valami képességnek köszönhetően hallja őket. A pőre testű nők mostanra kisétáltak a fák törzsei mögül, kezüket pedig kíváncsian nyújtották Sora felé, hiszen meg akarták érinteni.

- Gyönyörű és mily hamvas!

- De a lelke összetört.

Ekkor Sora zokogás hangját hallotta, és látta a driádok arcán legördülő könnycseppeket. A lány el volt kápráztatva eme lényektől, hiszen még sose látott driádot, másfelől pedig félt, mivel tudta, hogy milyen veszedelmesek tudnak lenni. Kitartóan menetelt előre, de a feje már annyira tele lett a hangokkal, hogy úgy érezte, mentem szétreped. Sora fájdalmasan felnyögött, aztán térdre rogyott, miközben fogta a fejét, és fogait összeszorította. Ekkor a hangok elhalkultak a fejében, majd Sora is kinyitotta a szemét. Egy hatalmas kezet látott maga előtt kinyújtva, segítséget kínálva. A nilfgaardi lány felismerte a nagy és érdes tenyeret, s fejét egyből felkapta. Valóban Cedric állt előtte. Mosolygott, és sértetlen volt. Sora sietősen feltápászkodott, majd a tünde nyakába borult. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, zokogása az egész testét megrázta, s még ennyi év után is érezte a fájdalmat, amit a tünde elvesztése okozott neki. Mikor kissé megnyugodott, elvált Cedrictől, aki gyengéden letörölte arcáról a könnyeit.

- Ne sírj, Maetharanel, a halálom nem volt hiábavaló. Tudd, hogy én mindig veled vagyok. Itt – Cedric Sora szívére mutatott, aztán kissé feljebb vitte a mutatóujját. – És itt. – Mutatott Sora medáljára. Sora letekintett a nyakláncra, ami eredeti alakját fedte el, de nem igazán értette, hogy Cedric mire céloz ezzel. De nem volt ideje megkérdezni, mert a tünde folytatta. – Olyan sok minden nyomja a lelkedet, de tudnod kell, hogy ennek így kellett lennie.

- Nem értem, Cedric. Semmit sem értek!

- Ez a sors, Sora! Ne harcolj ellene! – Cedric közre fogta a lány arcát, és közelebb hajolt hozzá. – Egy nap majd újra találkozunk, Maetharanel, de addig ne térj le az utadról! – A tünde férfi elhallgatott, és elmosolyodott. Mosolya szomorú volt. – Még annyi mindent mondanék neked, de nincs időnk. Ha kétségeid támadnak, sose hezitálj, hiszen mindig is tudtad, hogy mi a helyes. És ne habozz velem kapcsolatba lépni, hiszen itt vagyok. – Mutatott ismét Sora medáljára, és a lánynak kezdett leesni a dolog. – Csak hunyd be a szemedet. – Cedric közelebb vonta a lány fejét, és hosszú csókot nyomott a homlokára. – Nem a te hibád, emiatt sose emészd magadat.

A vörös hajú lány halvány mosollyal felelt a gyengéd gesztusra, ám, amikor kinyitotta a szemeit, Cedricnek már nyoma sem volt. Újra elkezdtek záporozni a könnyei, amik meleg, sós folyamot képeztek a lány arcán, ő pedig érezte, hogy egyre jobban nem kap levegőt. Sora térdre rogyott, és ismét érezte azt a hatalmas nyomást, ami éppen kitörni készül belőle. Nem tudhatta, hogy amíg azért küzdött, hogy ezt az érzést visszafojtsa, addig az Ellarian erdején kívül iszonyatos nagy szélvihar keletkezett, és otromba viharfelhők gyülekeztek.

- Ne harcolj ellene, leányom, sose harcolj az ellen, aki vagy – mondta halkan, mosolyogva az öreg Dotteath.

Iorveth csak értetlenül lenézett a nénire, majd kissé rémülten a fekete égre, ami most már dörgött is. A várakozó duó nem tudhatta, hogy Sora éppen mekkora harcot vív azért, hogy érzelmeit lecsillapítsa, és hirtelen kitörő erejével ne pusztítsa el az erdőt.

A lány még mindig begubózva térdelt a földön, magát átölelve szinte szorítva, aurája kivilágosodott, világított, s olyan volt, mintha lángolna, szemei pedig kifehéredtek. Az eddig leskelődő driádok közül volt, aki még jobban a fák mögé húzódott, de voltak, akik előre léptek, és letérdeltek Sora mellé.

- Az ereje!

- Nem meri szabadjára engedni

- Nem engedik neki a saját gátjai

Sora feje újból tele lett suttogó hangokkal, amit csak egy gyerek kacaj tört meg. A lány felemelte lassan a fejét, mivel görcsösen megfeszült teste nem engedte, hogy szabadon mozogjon. Ő mégis valahogyan feltornázta magát a nedves fűről, és követte a kislányt. Habár tudta, hogy ez a kislány egy látomás, Sora kitartóan botorkált felé. Nyújtotta a kezét az illúzió felé, amit saját bűntudata generált, s aminek formája a tíz esztendős húgáét vette fel.

- Ciri – suttogott ennyit az idősebb lány, miközben megpróbálta utolérni testvérét, aki úgy tűnt, mintha menekülne, hiszen hátra-hátrapillantgatott a válla felett, kicsi arcán pedig a rémület látszódott. – Csak én vagyok az...

Amint ezt kimondta Sora, eltűnt húga látomása, de egy pillanat múlva újra előtűnt, immáron egy serdülő lányként. A kamasz elmosolyodott, lehunyta a szemét, miközben két kezét összezárta, és a mellkasához emelte őket. Sora felismerte idősebb húgát, de azt a tárgyat már nem, amit felé nyújtott. Nem tudta, hogy mit akar egy kicsi, átlátszó kristállyal. Sora kérdően nézett húgára, de Ciri csak közelebb nyújtotta a kristályt, amit a vörös hajú lány el is vett. Ahogy a kezébe vette Sora az átlátszó kristályt, húga látomása eltűnt, ő pedig térdre rogyott ismét, s érezte, hogy ez a kis tárgy most elszívja minden erejét. Teste újra görcsösen összerándult, és most már nem eresztette a kristályt, amely egyre jobban világított a lány kezében. Sora felkiáltott a hirtelen fájdalomtól, ami keresztül hatolt a testén, szemei pedig újra elfehéredtek, és világítottak. Az erdőben elkezdtek rezegni a fák levelei, a fűben pedig apró virágok kezdtek el növekedni, majd nyílni. Sora érezte, hogy a testében valami felszabadul, mintha láncok tartották volna fogva. Lelke felszabadult, ereje pedig előtört. Képtelen volt visszafojtani ilyen nagymértékű energiát, ami most az egész erdőt körülölelte, s amitől újra kivirágzott, és halvány színei élénkek lettek. A driádok mind kimerészkedtek a fák közül, és szinte megdöbbenve, áhítattal néztek körbe élőhelyükön, ami ezelőtt sötét volt, nyirkos, és ködös, de most régi pompájában tündökölt. A zöld testű nők mind egyszerre fordultak oda Sorához, aki most már eszméletlenül feküdt a földön, hiszen ez a hatalmas erő kitörés minden energiáját elhasználta. Csak óvatosan felemelték őt karjaikba, majd valami dalt dúdolva lassú léptekkel vitték erdejük széle felé. Mikor kiértek Iorveth-hez és Dotteath-hoz, a driádok állatok álcáját vették fel, ki magasztos szarvas volt, ki pedig kecses őz, az ájult Sora pedig újra vörös hajú volt, zöld szemekkel. Az öreg Dotteath csak állt ott görbén, mosolyogva, majd mikor a szarvasok letették a földre az ájult Sorát, elindult a ház felé, és intett a tünde Iorveth-nek, aki még mindig ott állt, és az erdőt bámulta kissé tágra nyílt szemekkel.

- Gyermekem, hozd be a leányt, pihennie kell – hangzott a néni kérése.

Mintha Iorveth-nek akkor jutott volna eszébe, hogy valójában miért is áll itt, gyorsan lehajolt Soráért, majd a karjaiba kapta, és bevitte Dotteath rejtélyes kis házikójába.