( Első rész, mivel ez a fejezet olyan hosszú lett, hogy ketté kellett szednem. Így is ez a rész 3 oldal a wordben XD Előre szólok, hogy a két rész között legalább évek telnek el. Szóval ne lepődjetek meg a hirtelen ugráson. Iorveth-ről pedig annyit, hogy ebben a fikben megvan mind a két szeme, és sértetlen az arca is :) Ez a kép inspirált engem, ami egy avatar a különálló Gwent játékban, és ami Iorvethet ábrázolja fiatalon. Hát nyamika ^^ Úgyhogy muszáj volt így beleírnom :D Bár amúgy is benne lett volna, mert mióta végigjátszottam a witcher 2-t, ott lakozik a szívemben :'( )

Sora csak másnap tért magához. Lassan nyomta fel magát a könyökei segítségével, és kábán, lustán nézett körbe az idegen házban. Próbálta előhívni a megmaradt emlékképeit, de csak foszlányok maradtak meg mindabból, ami Ciri eltűnése után történt. Az idősebb niilfgardi lány szívét összefacsarta egy igen erős, ismerős érzés. A bűntudat. Magát hibáztatta, amiért húga eltűnt, és most egyedül van védtelenül. Habár Sora nem aggódott amiatt, hogy kistestvére esetleg nem találja fel, illetve nem tudja megvédeni magát, mégis rettenetesen érezte magát. Csak azért menekült el az apjuk elől, hogy megvédhesse azt a kicsi lányt, akit az a gonosz, és kapzsi férfi el akart adni, hogy bebiztosítsa a királyságát, és fegyvert kovácsolhasson az erejéből. Most pedig cserben hagyta Cirit.

A vörös hajú lány óvatosan felült az ágyán, majd lábaival kikecmergett a takaró alól, de inkább visszahúzta őket, mert kissé hűvös volt a házban, ráadásul sötét, mert az ablakok zsalugáterei be voltak hajtva. A kandallóban csak fáradtan pislákolt a tűz, mivel senki nem volt az éjjel, aki fát rakjon rá, amivel életben tartsa. Sora nyögve sóhajtott egyet, kezeivel pedig a hajába túrt, és próbálta magát összeszedni, hogy körülnézhessen. Vajon hol lehet? És ki hozta el ide? Lassacskán az is eszébe jutott, hogy miután Ciri eltűnt, többen is rátámadtak, és akkor Cedric megvédte. Cedric... Sora ekkor döbbent rá, hogy Cedric halálos sebet kapott, miközben őt próbálta meg elhatárolni a katonáktól. A lány érezte, hogy a könnyek újból összegyűlnek a szemeiben, és csendben lecsordogálnak az arcán.

Csak némán hüppögött a térdeit magához ölelve, amikor a ház ajtaja kivágódott ezzel elárasztva fénnyel az egy helyiséges kis menedéket. Sora a szemei elé emelte egyik kezét, és hunyorogni kezdett az ajtó felé, hátha meglátja, ki az, aki rátörte az ajtót.

- Remek, ha már úgyis ébren vagy, várnak a kiképzésen. Ezt vedd fel. A régi ruháidat kidobtam - mondta a mély hang, ami olyan ismerős volt Sorának. A hang tulajdonosa ledobott egy-két ruhaneműt Sora lábához az ágyra, majd sebesen kiviharozva távozott.

A lánynak annyi ideje sem maradt, hogy megkérdezze, hogy egyáltalán hol van, és milyen kiképzésen kell részt vennie? Sora csak a homlokát ráncolta, amikor felemelte a zöld ruhadarabokat, és részletesebben is szemügyre vette. Nem hitt a szemének! Hiszen ezek Scoia'tael tünderuhák!

- Ugye, most csak tréfálsz velem? - kérdezte Sora halkan, aztán mérgesen ledobta a ruhákat maga mellé, és kiugrott az ágyból egyenesen az ajtó felé.

Feltépte és, ami a szeme elé tárult, attól leesett az álla. Kába léptekkel, szinte szédelegve sétált a házudvar széléhez, majd lenézett a méterekkel alatta húzódó utakra, ahol páncélba öltözött, bárdot, buzogányt, kardot viselő törpök rótták a köröket órák óta kettes illetve hármas őrjáratokban. A következő, ami elkapta Sora tekintetét, azok a tündék voltak. Scoia'tael tündék komoly arccal sétálgattak a törpök között, ám volt nem Scoia'taeles tünde, karján kosárral, újszülött csecsemőjével, avagy kézen fogva vezette kis tipegő gyermekét. A vörös hajú lány sűrűn pislogott erre az életképre, és nem is gondolta, hogy valójában egy városba csöppent. Kissé megkönnyebbült, mivel úgy vélte, hogy valami fogoly a Scoia'taelnél, és most átnevelik. Ehelyett egy békés városkába hozták, ahol szintén megpróbálták átnevelni, de valamivel szebb külsőt kölcsönöztek ennek a dolognak. Sora csak sóhajtott egy nagyot, és elfogadta a sorsát. Visszament a házba, és miután átöltözött, nekiindult ennek a törpmotívumokkal ellátott városnak, hogy megtalálja azt a bizonyos kiképzést. Odafelé menet azért megkérdezett pár tündét, akik láthatóan lenézték azért, mert egy kezdő vagy, mert egy idegen. A törpök kissé kedvesebbek voltak, és szívesen megmutatták az utat, sőt akadt olyan is, aki egy darabon el is kísérte, miközben lopva fel-felpillantott Sorára, aki emiatt eléggé zavarban érezte magát. Igazából, ha jobban körülnézett, mindenki őt figyelte. Volt, aki bátrabban, volt, aki csak a szeme sarkából merte. A lány összehúzta a szemöldökét, és úgy döntött, nem fordít ennek különösebb figyelmet, hiszen úgyis azért bámulják meg, mert egy kívülálló.

Amikor megérkezett a küzdőtérhez, ami szimplán csak egy fakerítéssel volt elkerítve, Yaevinn és Iorveth már ott várták őt. És akkor Sorának beugrott. Mindenre emlékezett, hogy Cedric hogyan halt meg, hogy Iorveth vitte el őt Flotsamból, hogy Cedric megjelent neki látomásként, és hogy Iorveth hangja mellett egy idegen férfihang is beszűrődött abba a látomásba. A lány hirtelen megtorpant, amikor meglátta a Iorveth mellett álló szigorú arcú, hosszú, fekete hajú tündét. Zöld szemeit az érkező Sorára emelte, és láthatóan feljebb húzta az orrát, majd karba tett kezekkel megvárta, amíg a lány odalép hozzájuk. Sora így is tett.

- Kapjon egy kardot, és ereszd be a fiúk közé. - Yaevinn ezt a mondatot Iorvethnek címezte, aki szemmel láthatóan mondani akart volna még valamit, de nem tudta elkezdeni sem, mert felettese hátat fordított neki, és otthagyta.

Iorveth csak ingerülten intett egyet a fejével egy fiatalabb tündének, aki mögött kardok sokasága sorakozott szépen, rendezetten felakasztva.

- Van kardom - jegyezte meg Sora, de Iorveth, mintha meg sem hallotta volna, csak a kezébe nyomott egy rozsdás, tompa kardot.

Sora csak megforgatta a szemét, majd irányát vette a küzdőtérre, ahová beugrott a kerítésen keresztül, mivel túl fáradalmas lett volna kinyitnia a kis kaput. Amint földet ért két lábával, az ott gyakorlatozó tündefiúk mind felé fordultak. Némelyikük között volt, aki szélesen elvigyorodott, volt, aki csak éhesen végigfuttatta rajta a szemeit, és volt, aki a kardja markolatát forgatta a kezében.

- Rögtön a haladók közé tették a kicsikét. Lássuk, hogy mit tud - szólalt meg az egyik tündefiú, akinek gesztenyebarna haja varkocsba volt összefogva, kék szemei pedig olyan világosak voltak, mint az ég kékje.

Úgy közeledett Sora felé, mint egy ragadozó állat, majd amikor már csak pár lépésnyire volt tőle, hirtelen, mégis kecsesen ugrott felé, támadó pozícióban. Sorának alig maradt néhány másodperce reagálni a támadásra, éppenhogy hárítani tudta. Ezután a lány nagyot taszajtott a fiún, aki hátratántorodott, ám ahelyett, hogy bosszús lett volna, inkább még szélesebb vigyorra húzta a száját.

- Akkor hát játsszunk! - A tünde megpörgette a kardot a kezében, majd ismét támadni kezdte Sorát.

A lány kilépett oldalra, és elfordult, hogy elkerülje az oldalról vitt támadást. A tündefiú már csak annyit érzett, hogy a bordái közé Sora egy hatalmasat vágott a kard díszgombjával. Fel is nyögött fájdalmában, és dühösen csapott a lány felé, aki most elhajolva védte ki a csapásokat. Egy ideig úgy tűnt, hogy nagyon jól elszórakoznak így a fiúval, ám Sora kezdett fáradni, ami azt eredményezte, hogy lelassult, és bekapott egy-két fájdalmas ütést. A tündefiú egyik társa úgy gondolta ez épp kapóra jön, és eldönti a meccs végét azzal, hogy a kardjával kiüti Sora lábait a lány alól. A vörös hajú lány csak annyit érzett, hogy elvesztette egyensúlyát, és a háta valami keménynek esik. Hanyatt vágódott.

Közben Iorveth egy helyben állva, mozdulatlanul, hátrafogott kezekkel nézte végig a műsort, majd mikor Sora földet ért, oldalra fordította a fejét, és újból intett a fejével.

- Szedjétek ki onnan, és hozzátok az akadálypályához. - Iorveth ezúttal két, igen nagy izomtömeggel ellátott tündének szólt, akik némán bólintottak, majd beléptek a küzdőtérre, hogy úgy kapják fel Sorát, mint szél a tollpihét.

Sora nem ellenkezett, mert tudta, hogy elrontotta, és most valami büntetést kap Scoia'tael módra. Esetleg fél lábon kell majd állnia egy rönkön egy teljes éjjelen át. Vagy kap 10 korbácsütést. Vagy bezárják valami ketrecbe étlen-szomjan. A lány bele se mert gondolni a további alternatívákba, csak hagyta, hogy az izmos tündék vezessék őt. Átmentek az egész városon, ki egy kiskapun, majd ki az erdőbe, ahol Sora fura szörnyhangokat hallott. Mindent hallott. Azt is hallotta, milyen távolságban vannak, és azt is hallotta, hogy elég közel vannak hozzájuk. Tehát meg lesz etetve egy csapat nekkerrel. Remek. Ám a két, nagydarab tünde elkanyarodott az ellenkező irányba, és egy vízeséshez vitték Sorát. Ezt már egy fokkal kellemesebbnek gondolta, de kénytelen átfutott az agyán, hogy valójában a fojtólidércekkel fogják megfullasztani. Ennek ellenére a lány még mindig nem adott ki magából egy hangot sem.

Amikor végre elérték az úti célt, a két izmos tünde elengedte Sora karját, ő pedig csak megdörzsölte gyorsan annak álcázva, hogy csak a ruháját igazítja meg. Az akadálypálya már kicsit magasabb kerítéssel volt körbevéve, hatalmas, terebélyes koronájú fák között volt kifeszítve a kötélpálya, néhány kidőlt farönk volt a földön vagy a fa törzsének nekitámasztva, és bizonyos távolságokra kihelyezett zászlók jelezték a pontokat, amiket időre kellett elérni.

- Ez az akadálypálya egy ideig a barátod lesz. - Lépett közelebb hozzá Iorveth, akinek szintén zöld szemei voltak, viszont sokkal lágyabbak, mint Yaevinné. Ámbár Iorveth szemeiben is ott tükröződött a kegyetlenség. Ha Sora nem ismerte volna már a tündét, azt mondta volna, hogy ugyanolyan rideg, és prűd, mint a felettese, de Yaevinnt elnézve, ezt most már megkérdőjelezte. Miközben Yaevinnek hosszú, fekete haja volt, amit kiengedve hordott, és ami keretezte hosszúkás arcformáját, hegyes, kiálló járomcsontjait, addig Iorvethnek vállig érő, sötétbarna, fonatokkal díszített haja volt, arca kerekebb volt egy hajszállal, és járomcsontjai kevésbé álltak ki. Sora úgy vélte, hogy Iorveth a jóképűbb. Ahogy Sora ezen elmélkedett, Iorveth tovább mondta a mondókáját. - Itt fogjuk fejleszteni az állóképességedet, a gyorsaságodat, valamint a reflexeidet. Én fogom felügyelni az edzésedet, úgyhogy azt ajánlom, kösd fel a gatyádat. - Iorveth készségesen előremutatott a kezével Sorának, hogy szíveskedjék belépni az akadálypályára. Ahogy a tünde hátrébb lépett, tudta nagyon jól, hogy a lány ügyesen végig fog menni a pályán.

Sora bizonytalan léptekkel sétált beljebb az akadálypályára, ahol nem igazán tudta, hogy merre kéne kezdenie. Semmi felfestés, semmi iránymutatás. Egy ideig ott állt tanácstalanul, és próbálta kitalálni, hogy melyik irányba tegye meg az első lépéseit, de végül Iorveth megszólalt mögötte mogorván. Sora elindult jobbra, ahogy Iorveth utasította. Nekifutott a fának, aminek felugrott a törzsére, majd elkapta a legalacsonyabban elhelyezkedő ágát, és átlendült a következőre, ahol a kötélpályára ugrott, majd azon mászott végig sebesen. Igen, sebesen mászott, mivel a lány érezte, hogy karjai fáradnak, és nem bírja megtartani a saját súlyát. Nemsokára már teljesen elgyengültek a karjai, és Sora hatalmasat esett a kötélpályáról. Ott hevert a földön percekig, zsibbadt karokkal, lihegve, szédülve. Iorveth, aki eközben végigkísérte, és már-már elismerő tekintettel nézte, ahogy ügyesen megküzd az akadályokkal a vörös hajú lány, most leguggolt idegességében, és magában, alig hallhatóan kezdett el mormolni.

- Állj fel, Sora. Állj fel, kérlek. - De Sora nem mozdult, így felmordult a tünde, és dühösen ugrott fel, majd elkiabálta magát. - GYERÜNK, ÁLLJ MÁR FEL, TE SZÁNALMAS FÉLVÉR!

És Iorveth nagyon jól tudta, hogy ezzel a beszólásával talált. Sora érezte, hogy egyre mérgesebb lesz, lassan szétárad az ereiben az adrenalin, a következő pillanatban pedig már talpon is volt. Eresztett még egy gyilkos tekintetet Iorveth felé, akit nem igazán hatott meg a dolog, majd továbbment az akadálypályán. Hajtotta előre az adrenalin, de még így is túl lassú volt.

- Mennyi az ideje? - hajolt oda egy másik tündéhez a Scoia'tael vezér, mikor a lány végigért a pályán. A másik tünde, aki az időt mérte egy különleges kis szerkezettel, sokkal idősebb volt, ősz hajjal, és ezüstkeretes monoklit viselt. Az idősebb tünde ránézett szerkentyűjére, majd pisze orrát felemelve közölte, hogy két és fél perc. - Estig faragjon le belőle két percet. - S azzal Iorveth otthagyta a meghökkent ősz tündét, aki kis híján leejtette a monokliját, de még időben elkapta, és visszatette bal szeme elé.

A megrökönyödött Sora még jobban elkeseredett attól, hogy hová került, és miért pont ő. De elfogadta a sorsát, mert Cedric ezt kérte, és mert nem volt az a könnyen feladós típus. Még egyszer nekifutott a pályának, de ezúttal külön gyakorlatokkal egybefűzve, amivel nyújtotta izmait vagy rádolgozott az iszonyatos izomlázára, amit a kötélpálya okozott.