Augusztus 30., péntek (10 nap sulikezdésig)

Hogy milyen is volt Traversity?

Elsőre pont úgy festett, amin csak áthalad az ember, de nem áll meg, mert egyszerűen nem érdemes. Utánaolvastam: tényleg innen eredt a neve, ugyanis régen sokkalta kisebb volt, és a legtöbb arra járó valóban csak átutazott rajta. Azóta kibővítették, építettek a közepére egy hatalmas egyetemet és hozzá kollégiumot is. Gyönyörűen felújították a hegyekbe felvezető turistaösvényeket és az azok völgyében fekvő tó körüli környezetet, hogy a világ minden tájáról idevonzzák az embereket, és végre megszabaduljanak a „csak átutazóknak" címkétől. Persze átnevezni már túl sok meló lett volna. Mondjuk az is lehet, direkt hagyták így, hogy megmutassák, egykor ezt a nevet kapták, de túlnőttek rajta. Szó szerint.

Anya azért választotta ezt a várost, mert az itteni egyetemen voltak kapcsolatai, egy régi osztálytársa révén. Júniusban, jóval a jelentkezési határidők lejárta után határoztam úgy, hogy otthagyom a kaliforniai egyetemet. Így tehát gyakorlatilag oda költöztünk, ahová soron kívül felvettek.

Szerencsére nem az a fajta kisváros volt, mint a filmekben, ahol mindenki kedves a másikkal, és ismeri az összes lakót, minden pletykát és rezdülést. Egy városba kellenek a titkok. A hátam közepére sem kívántam, hogy – mint egy elcsépelt filmbéli jelenetben – én is végigsétáljak az utcán, és kedvesen integetve odaköszönjek mindenkinek, mert nyilván az összes lakónak tudom a nevét, a foglalkozását és a hobbiját, amiről érdeklődhetek.

– Sere, szívem, ne felejtsd el, hogy ma kell beiratkoznod – emlékeztetett anya ebéd után, mielőtt belevetette volna magát a kirámolásba.

– Persze, nem felejtem – legyintettem.

Összességében a beiratkozás izgatott a legkevésbé. Eleinte jogot tanultam, majd amikor egy év után rájöttem, hogy valószínűleg az a legkevésbé nekem való szakma a világon, átváltottam gazdálkodás és menedzsmentre. Hamar kiderült, hogy ez sem passzol hozzám sokkal jobban, de nem volt pofám ezt is abbahagyni. Főleg azért, mert fogalmam nem volt, mit kezdjek az életemmel, mi akarok lenni, vagy épp mi érdekelne, mi lenne az, amit szívesen tanulnék. Egy évig jártam a kaliforniai egyetem gazdasági karára, majd a költözés miatt átiratkoztam ide, ahová ugyebár anya közbenjárásával át is vettek.

Némileg letörve mentem fel a szobámba. Meglehetősen nagy szoba volt, ahhoz képest, hogy milyen kicsinek számított az előző abban a társasházi lakásban, ahol addig éltünk. Most egy igen nagy házban laktunk, felső szintjének két egybenyitott szobája, apró fürdője és erkélye az enyém volt. Az alsó szinten a nappali, a konyha, a kamra, egy nagyobb fürdő és anya hálószobája helyezkedett el. A helyes kis kert és terasz pedig új élményt nyújtott nekem, mert ezelőtt sosem éltem kertes házban. A kertes házas vidék távol állt a nagyvárosi életünktől, ami szerintem legalább annyira otthonos volt, mint Traversity, csak ott magasabbra építették a házakat. Persze nem panaszkodtam. Traversityt északi fekvése miatt tisztább levegő, nagyobb csend és szebb táj jellemezte, ami nekem cseppet sem volt ellenemre. Azelőtt ugyan még sosem éltem ilyen helyen, valahogy mégis megnyugtatott a környezet.

Keresni kezdtem a megfelelő papírdobozt, amiben a tornazsákom rejtőzhetett, de nem akadtam a nyomára. Igaz, már majdnem egy hete érkeztünk, de még mindig nem jutottam oda, hogy kicsomagoljak. Nem tartozom a rendmániás típusba, egyszerűen túl lusta vagyok állandóan rendet rakni, és nem izgat az emiatt kialakult káosz. Egyenként hajigáltam ki a különböző ruhákat, könyveket, kacatokat, csupa hasznos és hasznavehetetlen holmit a dobozokból, mikor végre ráakadtam a fekete, műbőr borítású tornazsákomra.

Beledobáltam pár, a beiratkozáshoz szükséges cuccot: a telefonomat, az igazolványaimat, a netről kinyomtatott kérvényeket és igazolásokat. Ezt követően lebaktattam a konyhába, és töltöttem magamnak egy palack vizet az útra, aztán magamhoz vettem egy zöldalmát. Végül elköszöntem anyától, és elindultam a suli felé.

Idejövet már elhajtottunk mellette, így kábé tudtam az utat, de azért a biztonság kedvéért rákerestem a telefonomon lévő térképen. Eltűnődve vizslattam az utcákat és házakat, miközben az almámat rágcsáltam. Érdekes látványt nyújtott a város. Ha jól mértem fel, akkor a külső része csupa kertes házból állt, míg a „belváros" inkább társasházaknak, üzleteknek és egyéb építményeknek adott helyet. Persze nem voltak felhőkarcolók, sőt ami azt illeti, ötemeletesnél magasabb házak sem igen akadtak. A város körül szinte minden irányban hegyek sorakoztak, gyakorlatilag egy völgyben helyezkedett el, valószínűleg ezért volt olyan csendes, tiszta és nyugodt az egész.

Az egyetem nem esett valami messze a házunktól. Nagyjából húszpercnyi séta után már meg is érkeztem az óriási épületkomplexumhoz. Ahhoz képest, hogy nem volt extra népes város, tényleg jó nagy egyetemet építettek ide. Tudhattam volna erről, ha mondjuk csekkoltam volna előzetesen a neten, vagy valami, de mivel nem tettem meg, megérdemeltem a meglepetést. Megálltam a kapu előtt, átböngésztem a hatalmas és részletes térképet, utána pedig átfutottam az információkat a bejáratnál felállított, óriási táblán. Ha minden igaz volt, az egyetemen gazdasági, informatikai, társadalomtudományi és mérnöki kar működött. Ezek egymástól viszonylag távolabb álló, külön épületekben helyezkedtek el, ami által a campus konkrétan beláthatatlannak tűnt. Bár a közepén elterülő tó (igen, volt egy halas-kacsás tava), a szabad, füves, parkos terek közösek voltak, a karok lényegében elég elszeparáltan léteztek.

Sikeresen megtaláltam a gazdasági karnak helyet adó G épületet. Ez volt rögtön az első balra. Fellépcsőztem a második emeletre, és bekopogtam a tanulmányi osztály irodái felé nyíló ajtón. Meglepetésemre egy diák – vagy legalábbis nagyon annak tűnő srác – nyitotta ki. Oldalra biccentette a fejét, majd a karját kinyújtva jelezte, hogy fáradjak be, míg ő az ajtóval egy vonalban szobrozott. Mielőtt bármit mondhattam volna, megjelent egy fiatal nő szürke ceruzaszoknyában és fehér blúzban.

– Serenity?

– Igen, én vagyok – bólintottam.

– Egy perc, és máris mehetsz Mr. Hastingshez. Csak még van egy elintézendő telefonhívása – nézett a nő jelentőségteljesen az ajtót nyitó fiúra, mintha ő lenne a hívás előidézője, de a srác csak elvigyorodott.

– Miss Gomez, magának is lehetne egy telefonhívása – kacsintott huncut képpel a titkárnőre, nyilván arra célozva, hogy őt hívhatná. Volt ám bőr a képén! Miss Gomez viszont csupán a szemét forgatta, azután magunkra hagyott bennünket. Leültem az egyik bőrborítású székre, a srác pedig ledobta magát a bal oldalamra.

– Szóval Sere, igaz? – fordult felém könnyedén, azonnal becézve, mintha régi, jó ismerősök volnánk. Mozdulatának következtében láthatóvá vált arcának bal oldala, amit mindeddig nem mutatott felém. Szeme feldagadt, körülötte hatalmas pirosas-lilás folt terült el, orra és szemöldöke pedig mintha felrepedt volna.

– Igen – feleltem végül vonakodva.

– Vezetékneved is van, Sere? – kérdezte olyan lágy hangon, hogy majd kirázott tőle a hideg.

– Hogyne lenne – mondtam lazán.

– Elárulod? – húzta lassú, ragadozóvigyorra a száját.

– Ne is reménykedj – utánoztam a mimikáját, mire elnevette magát.

– Ugyan mi okod titkolni? – kíváncsiskodott, és bár nem ismertem őt, a fajtáját már annál inkább, így hamar sikerült beazonosítanom a „minden lányt leveszek a lábáról" arckifejezését.

– Egy bevert képű, idegen csávó vagy, aki, hozzáteszem, alig néhány perce még az egyik titkárnőt zaklatta – foglaltam össze röviden.

– Miss Gomez nem bánja – sikerült megragadnia a mondanivalóm lényegét.

– Én viszont annál inkább, mert nem vagyok ostoba – vontam meg a vállam nemes egyszerűséggel, majd gúnyosan megjegyeztem: – Látom, jól helyben hagytak.

– Csak azért mondod, mert nem tudod, hogy néz ki a másik kettő – érkezett a magabiztos válasz.

– Két medvével bunyóztál? Mert ha nem, bárhogy is fest a másik két arc, te attól még eléggé gyatrán – mutattam rá: hiába van ilyen nagyra magával, nem változtat a tényen, hogy jól összeverték a képét.

– Ace vagyok – nyújtotta a kezét, mindennemű válasz és reakció nélkül lépve tovább az eddigieken.

– Ez a vezeték- vagy a keresztneved? – érdeklődtem, mert hirtelenjében nem tudtam eldönteni.

– Elárulom a tiedért cserébe – kacsintott, én pedig lepillantottam a felém nyújtott jobbjára.

Máris megértettem, hogy ennél a srácnál kár kérdezni.

– Jó nekem így is – feleltem, ujjaimat látványosan összekulcsolva az ölemben. – Sere vagyok.

– Igen, ezt már tudom – húzta vissza kezét, miután vette a lapot.

– Miss Cora? – szóltak ki az irodából, mire nagyot sóhajtottam.

– Vesztettél – vigyorgott rám Ace, majd elégedetten, mint aki jól végezte dolgát, hátradőlt a székén, és kinyújtóztatta lábait. Bevonultam a tanulmányi osztály irodájába, és vissza sem néztem.

Ez csak egy kis ízelítő volt a könyvből, ha érdekel a folytatás, a történet KÖNYV FORMÁJÁBAN MEGVÁSÁROLAHTÓ a boltokban (Libri, Líra, stb.), továbbá 25%-os kedvezménnyel az Agave Könyvek webshopjában!