– Minden átverés volt – lihegett Kael. – Illúzió. El kell tűnnünk innen Ressa.

– Nem is azt akarta, hogy lopjunk, csak... A rohadt aljas szentségit neki!

– Hallak titeket, és nem minden volt ám illúzió! – kuncogott Belris hangja a ködben. Hátranéztek, a nyomukban a ködön át, szürke felhőfergeteggel loholt Zenja leples alakja. – Zenja nem mondta, hogy még mit sikerült elfelejtenetek? Hogy mi a legnagyobb áldozat egy istennek?

Kael és Ressa értelmetlennek látta a futást, megálltak. Ressa az orrát törölgette, az őket beérő Zenja kését kivédte a kardjával, ami azonnal széttört. A markolatot ingerült kiáltással vágta hozzá az istenhez, de az csak átzuhant rajta. Kael rántotta odébb, és ütötte el a következő csapást a gyöngyházas tőrrel.

– Vér! – sivalgott Zenja. – Vért áldozzatok! Elfelejtettétek, hogy az istenek nem véreznek, és nekik annál nagyobb erő nincs! Vért akarunk!

– Csak lassan, Zenja, ők az enyémek, te elveheted az emlékeiket – lépett elő a ködből Belris, amikor látta, hogy a leples, szürke isten egyre vehemensebben támad. Belris majd kicsattant az egészségtől, arca kitelt, eltűntek a karikái, a haja dúsabb és hullámosabb lett, még a bőre is ragyogott. Egészen megszépült. – Enyém a vérük!

– Enyém! Az összes vér az enyém!

– Ajvé – forgatta a szemét Belris. – Megegyeztünk, nem emlékszel!?

– A jelek szerint nem! – sziszegte Kael. – Legközelebb ne a feledékenységgel köss paktumot! Hol a gömb, Belris?

– A helyén – vigyorgott az istennő. – A tőletek ellopott bizalom sokkal nagyobb erőt adott, minthogy ti lopkodjatok a nevemben. Bár jó móka volt, de sajnos olyan barmok vagytok, hogy rajtatok a szerencse se segítene! Kivérzitek nekem a véretek, ahogy az elején kellett volna... Ahj – ciccent ingerülten Belris, amikor Zenja ismét támadásba lendült. Közé és Ressa közé furakodott, odébb lökte a leples istent. – Most küzdhetek meg ezzel a szenilissel, mert felébresztettétek benne az éhséget. Zenja, vissza! Ők az én áldozataim!

Ressa megragadta Kael karját. – Szerencse! Kéne némi szerencse! Mi a szerencse isten? Mi a jele?

– Lerae – mondta Kael csodálkozón. – A jelét nem ismerem, Belrisét is az iránytű mutatta meg.

Az iránytű viszont még mindig Belrisnél volt, és jelenleg a macsakügyes istennő azon munkálkodott, hogy megóvja saját véráldozatait attól, hogy Zenja áldozati ajándékává váljanak. Ressa és Kael tudta, hogy futni nem érdemes, Anrya foglyai, és nagyon kevés az idejük. Ressa szenvedőn köhécselt néha, a vér folyamatosan szivárgott az orrán. Kael csapzott hajába túrt, majd megtorpant, eszeveszetten kezdte kutatni magát.

– Megvan, idehívjuk! Nincs egy kis apród?

Ressa is tapogatni kezdte magát, mintha megcsörrenne a zsebében valami, amiről jól tudja, hogy nincs is ott. Végül Kael a homlokához kapott, lerúgta egyik csizmáját, mélyen belenyúlt és egy rézpénzt bányászott ki belőle, azonnal meg is csókolta örömében. Ressa öklendezett.

– A szerencsepetákom! – lelkendezett Kael. – Fej vagy írás?

– Gázmérgezés!

– Ressa!

– Fej!

– Ha fej lesz, Lerae szerencséje fogad minket szárnyai alá!

Kael a magasba pöccintette az érmét, és amíg a kicsi érme pörgött, Ressa megjegyezte, hogy ezek szerint emiatt is vállalhatja a felelősséget? Mi lesz ha, írás? Akkor kis segít rajtuk?!

Az érme lefelé hullott, Kael kinyúlt felé, Ressa oda se mert nézni.

Valaki más kapta el az érmét, és a belőle áradó fény és melegség miatt Ressa odapillantott. Egy nagyon magas, aranyhajú férfi állt mellettük. A bőre is aranyszínűn csillogott, a melegség, ami belőle áradt, távolabb küldte az egyre barátságtalanabb ködött. A férfi továbbá egy vastag, fehér szemkötőt hordott, az anyag hosszan leomlott, és azt tekerte magára tógaként.

– Mi a frászt keresel itt te is!? – sikoltott távolról Belris dühödt hangja.

– Lerae? – kérdezte Kael nagyot nyelve. A férfi felé fordult, majd a levegőbe szagolt, Ressára nézett.

– Hm, már értem, hogy mit keresek itt. Meg persze ezt – mutatta az öklét, miben Kael érméje volt. – Lássuk. Persze én csak képletesen, mert ahogy a mondás tartja, a szerencse vak! Szeretek játszani.

– Az istenekre – nyögte Ressa fohászkodón, izzadó, véres tenyerét a nadrágjába törölve. Lerae az egyik öklére csapta az érmet, majd felfedte. Kael hajolt oda sápadtan, már-már remegve.

– Fej – suttogta.

– Mi!? – nyikkant Ressa. Ő is megnézte. Valóban. – Fej!

– Mi? – fintorgott Lerae hitetlenkedve. Felhúzta a szeméről a kendőt, a tekintete aranyszínű volt, ő is megnézte, hogy a halandók nem tévedtek.

– Nem is vagy vak? – kérte őt számon Ressa.

– És sajnos a szaglásommal sincs baj – tartotta el magától az érmét az isten. – Milyen pöcegödörből szedtétek ezt elő?

Kael elégedetten visszavette az érmet, amit újra elhelyezett a csizmájában. Lerae öklendezve fordult el, majd nagy sóhajjal visszapördült hozzájuk, és hosszú karjaival elrántotta őket Belris és Zenja támadása elől.

– Tűnj innen! Ők az enyémek!

– Vért, vért!

– Miránk mondom, ezek teljesen őrültek – rázta a fejét Lerae. – Segítek nektek egy kicsit. Azért kicsit, mert ti menten meghaltok, és a szerencse, ahogy a mondás is tartja, forgandó! Tartsd a lányt!

Kael megragadta Ressa karját, magához rántotta – Ressa épp akkor ájult el. Az isten a meleg, aranyló erejével messzire hajította Belrist, és a teljesen megzavarodó Zenját felbuktatta a saját leplében. A szürke isten hasra esett, elejtette a kését és a fekete márványgolyót is, ami feléjük gurult.

Lerae megdörzsölte arany szemét, a lábával megállította a golyót. – Nocsak, ez itt van? Nálad volt, te haszontalan?

– Mi az? – kérdezte Kael.

– Hát a világgömb, mi más!?

Szóval nem illúzió volt. Kael rövid gondolkozás után lehajolt érte, felkapta, Lerae ijedten nyúlt érte. – A neveinkre mondom, csak ne tedd ezt is a csizmádba!

– Nem is fogsz érte harcolni? Elvihetjük?

– Most a pártotokat fogom, hálálkodj és áld a nevem! Lesz bőven gondod még a gömbbel és Damarral, nincs szükséged az én rosszabbik természetemre. Van még egy kis időm, mit szeretnétek? Várj, kitalálom. Repülni! – vigyorgott Lerae, mielőtt Kael bármit is mondhatott volna arról, hogy mit szeretne még szerencsésen: élve visszajutni a világába.

Ám erre már nem volt lehetősége. Lerae meglazította a szemkendőjét, megrázta: a kendőből óriási vitorla lett. A szerencseisten rászólt Kaelre, hogy szorítsa erősen a társát, ha nem akarja a vakszerencsére bízni a sorsát, majd a férfit befogta a vitorlába, ráborította a fejére az anyagot, elnyomva annak méltatlankodó üvöltéseit.

Az isten visszakiáltott neki pár biztató szót, majd jól megfogta az anyagot, pörögni kezdett vele és mikor kellő lendületet tudott venni, egyszeriben elengedte parittyaként használt kendőt. Utasa halálra vált üvöltéssel messzire repült a ködben.

Kael üvöltése hamar elhalt, Lerae elégedetten nézte útját, majd újra megrázta a kendőjét, hogy az ismét szemfedő méretű legyen. Fütyörészett, amikor Belris tajtékozva, hömpölygő ködként elébe rohant.

– Mit tettél!? Ezek az én embereim voltak! Jössz nekem egy rakás áldozattal!

– Csitulj, te – korholta őt Lerae. – Nem tartozom neked semmivel.

– A gömböt is odaadtad nekik!? Elment az eszed?! – toporzékolt Belris könnyezve. – Tudod, mennyire nehezemre esik...

– Állj le! Én nem vagyok kíváncsi a színházadra. A megkérdőjelezhető módszereidnek köszönhetően tartasz ott, ahol – mondta a férfi, és visszakötötte a szemére a kendőjét. – Na, szebb öröklétet, Belris!

– Hová repítetted őket?!

– Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát az isten, aztán egy hanyag intéssel arany csóvává változott, és eltűnt.

Belris káromkodások sorát küldte utána, idegesen járkálni kezdett, majd megtorpant. Lerae nem küldte őket vissza, csak Anrya másik részébe, igaz? Zenja ébredezni kezdett, leples alakja először csak felült, majd hosszat, halkat sóhajtott, de Belris nem is törődött vele. Varázsruhája fekete redői közé nyúlt, kivette belőle az iránytűt, felcsapta a tetejét.

– Mi történt? Hol vagyok?

– Nem tudom – dörmögte Belris frusztráltan.

– Te ki vagy?

– Senki. Menj haza, nekem dolgom van! – Belris arcán izgatott öröm jelent meg, amikor az iránytű végre megállt, felragyogott és egy fehér fénycsóva kiemelkedett belőle. – Szép öröklétet! – intett, és elködlött.

A leples isten felhúzta magához a térdeit, csendben üldögélt egy ideig, majd megszólalt. – Hol a haza?

Amíg keresgélt, Belris ködalakban visszasurrant hozzá és elemelte tőle a kőkést.

Casais az éktelen robajra riadt a szendergéséből. Valami határozottan rázuhant a kerengőjük tetejére, majd legurult rajta, és a földön nyekkent. Irmera csak átfordult a másik oldalára, fátylakkal borított, finoman domborodó, puha teste kimerült az előző órák szenvedélyében. Casais jóleső dorombolással nyújtózott, az istennőhöz bújt, elmerülve az élményeik emlékében és a rövidesen elkövetkezendőkben, mert azon nyomban felkelti őt.

El is feledkezett arról, hogy mi riasztotta föl, már-már ébreszteni kezdte Irmerát, amikor halálra rémülten ültek föl mindketten.

Egy férfi üvöltött segítségért.

Casais lepedőt csavart a derekára, megragadta a szablyáját. – Maradj még itt – intett Irmerának, aztán a kerengő rövid lépcsőjéhez rongyolt.

Amit a lépcső alján látott, egészen elképesztette. Két vérben fürdő halandó, az egyik már be is teljesítette a halandóság elengedhetetlenségét: meghalt, a másikból dőlt a vér, és látszott, hogy nemsokára követi.

Se áldás, se kísérő isten nem volt velük.

– Te jó miránk! – sikkantott Irmera, ahogy megállt Casais mellet, a szájára szorította a kezét. Fátylait szorosra húzta dús idomain, bár ennek ellenére is jól lehetett látni minden porcikáját, asszonyos vonalait. Göndör, szeretkezéstől és alvástól kócos tincsei a vállára omlottak, nagy, arany tekintete még álmos volt, de a látvány éberre sokkolta.

A sikkantásra a még életben lévő halandó felkapta a fejét, majd tágra meredt a szeme, Casaisra mutatott.

– Te!

Casais eltátotta a száját a felismerést követően.

– Ó, szent szaros mindenit annak a mágusnak, hát csak véghez vitte a terveit! Kael?

– Te! – nyögte a férfi. – TE! – majd fulladozva köhögni kezdett, vérrel úsztatta a lépcsőket.

Casais lesietett hozzá, meglapogatta a hátát, közben észrevette a lányt is, annak elterült karján a csuklójára tetovált mágusjelet. Megszorongatta, kitapintotta a szívdobogást, és Irmerára nézett. – Segítened kell, még él. Ki kell őket juttatnod.

Irmera idegenkedve állt egyik lábáról a másikra, szorosabbra vonta a fátylat a vállán. – Hm, hát... muszáj? Nagyon lenne jobb dolgom – nyögte az istennő. – Nincs is rajtuk áldás. Óriási bajba keveredhetek, ha kiderül, hogy segítettem nekik.

– Irmera! Ismerem őket, tudom, hogy miként kerültek ide, átverték őket, nem tehetnek róla. Nem tudhatták, hogy Damar miféle játszmát űz – szigorodott meg Casais arca. – Ő itt Kael Russenor, ő meg azt hiszem, Agressa Hart.

– Damar? – lépett hátrébb Irmera. – Még rosszabb... Akkor ők a gömbért jöttek?

– Casais, azt hittem, meghaltál. Mentsd meg Ressát – hörögte Kael hirtelen, majd heves köhögőrohamba kezdett újra.

– Azon vagyok, cimbora. Ő Irmera, a házasság istennője, a kedvesem.

– Casais! – hörögte Kael fulladozva.

Irmera egyre inkább visszahátrált a kerengőbe, az egész jelenet és a vele járó galiba taszította. Majd észrevette a ligetben lassan eluralkodó, sűrű, alakoskodó, színes ködöt. Méregbe gurult. – Belris! – sziszegte mérgesen. Köntöst kanyarított magára, visszaloholt a lépcsőkhöz. – Belris érkezik! Már el is loptátok a gömböt, igaz?! Ő mindig ott van, ahol valamit eltulajdonítanak!

– Belris a vérünket akarja – magyarázta Kael két fulladozás között. – Becsapott...

– Persze, hogy becsapott, abból keresi a kenyerét! Hány általam megáldott házaspár esett már valamelyik megtévesztésének csapdájába, de hány! Hány áldásom veszett oda miatta!? – trappolt le az istennő a lépcsőn, csupasz lábával a vérben tapicskolva. – Casais, légy résen, védd meg őket attól az átkozott nőszemélytől – az én kertemben nem fog magának áldozatot szedni! Megpróbálok segíteni rajtuk addig.

– A palotámba küldd majd őket! – ugrott talpra Casais, megerősítette a derekára csavart lepedőt, hogy ne essen le, majd harcra készen emelte szablyáját, odébb lépett. Aranyló szemével az aljas ködöt kutatta, ami egyre jobban magába kebelezte a ligetet, elmúlt a madárcsicsergés.

– Kár a gőzért, kis félvér, azért jöttem, ami nekem jár! – kacagott a köd gonoszul.

Casais nem reagált, csak figyelte a ködöt, megpörgette a szablyát, majd belevágott a levegőbe. Belris sikoltva, megtépett ruhájával láthatóvá vált, felháborodottan szaltózott vissza a tömör köd rejtekébe.

– Megfizetsz! – kiabálta ki onnan.

Irmera addig letérdelt Kael elé. – Figyelj, halandó, egy módon tudok neked segíteni. Kérd az áldásom!

Kael szaporán, beleegyezőn bólintott, mert megszólalni nem tudott már a köhögéstől. Irmera elnéző kis mosollyal a vállára tette a kezét.

– Nem így. Én a házasság istennője vagyok. Meg kell házasodnotok.

– Mi?! – nyögte ki Kael kigúvadt szemmel. – Ressával!? Nincs is magánál!

– Eltekintek tőle, hogy eszméleténél legyen – intett Irmera kegyesen. – Összeadlak titeket, megkapod az áldásomat, és már vissza is tudlak küldeni titeket a biztonságba. Nálam csak ez az egy út járható.

Kael fújtatott elképedésében, a fejét rázta.

– Nem nősülök ájult gyereklányokkal! Meg fog ölni, ha ebbe belemegyek!

– Nos, ha nem, akkor meghalsz és Belris jóllakik veletek – fonta karba a kezét az istennő duzzogva. – Casais, hagyjad. Nem kér a segítségből!

– Kael – üvöltött Casais dühösen. – Meg akarsz itt dögleni?! Nincs már időd neked se! Fogadd el Irmera ajánlatát! – És újra kivédte Belris orv támadását.

– Tekints rá elrendezett házasságként. A szerelem majd rátok talál útközben. Talán – tette hozzá Irmera töprengőn. – Az szerencse kérdése, Leraével beszéljetek ezügyben.

– Ő küldött ide! – hápogott Kael, majd fájdalmas fintorral vért köpött. Káromkodva rázta a fejét, és Ressa halálsápadt, véres, sáros arcára esett a tekintete, amit már egy ideje nem is bírt látni. Újra csak szitokszavak hagyták el a száját, remegett a fájdalomtól és gyengeségtől. A szerelem majd rájuk talál, mi? Persze. Ha ebbe belemegy, Ressa kitekeri a nyakát és valószínűleg faképnél hagyja.

– Fogd meg a kezét – hajolt hozzá közel Irmera, gyengéden suttogva. Megérezte az elhatározást a férfi lelkében, még ha a fejében még nem is ért meg a gondolat, épp ezért szerette volna megsürgetni őt, mielőtt kifutnak az időből. Kael nagy, fájdalmas sóhajjal a sarkára ült, megfogta Ressa karját, és az ölébe vonta őt. – Mellőzöm a ceremoniát, ha nem bánod – biccentett Irmera. – Elém járultatok, ifjú vőlegény és menyasszony, ezen a csodálatos napon, hogy áldásomat kérjétek közös jövőtökre?

– I-igen – mondta Kael, és még bólintott is, majd azon nyomban belealélt a bólintásba.

Irmera ijedten a karjába kapta őket. – Várj!

– Irmera! – sürgette meg őket Casais. – Kimondta az igent! A palotámba!

– Áldásom legyen rajtatok, míg csak éltek és a síron is túl! – hadarta Irmera ijedten. – Tiétek a közös jövő szentsége! – Csókot nyomott Kael és Ressa hideg, hullaszín homlokára.

Felcsillámlott a levegő a két csók nyomán. Irmera szaporán összedörzsölte a kezét, tapsolt párat, és a levegőbe fújva egy nagy, átlátszó buborékot varázsolt, ami közrefogta a friss házasokat, majd eltűnttette őket.

Irmera megkönnyebbült, elérzékenyült szipogással törölgette a szemét, sóhajtozott a vértócsa közepén.

Belris egy dühödt sikollyal termett ott mellette.

– Kitekerem a nyakad, te álszent víziló!

Casais azonban résen volt, kettészelte az istennőt a szablyával, aki káromkodva omlott köddé. – Megfizetsz ezért, te fattyú!

Irmera még mindig a házassági áldás hatása alatt állt, elérzékenyülten törölgette a szemét a köntöse sarkával, sóhajtozott, egyáltalán nem foglalkozott a külvilággal. Casais látta idült, szédelgő tekintetét, káromkodva visszarongyolt a kerengőbe a ruháiért, amiket gyorsan magára öltött. Addigra a ligetből véglegesen felszívódott Belris álnok ködfelhője.

Casais lerohant a lépcsőn, Irmera pedig feleszmélt végre, elkapta a férfi bő anyagú nadrágját térdtájékon. – Hová máris!? – kérdezte rémülten.

– Muszáj segítenem rajtuk odaát!

– Hiszen csak most érkeztél! – pattant fel Irmera elvörösödő, ijedt fejjel. – Hiszen még...!

– Majd visszajövök, amint tudok, ígérem – vágott közbe indulatosan a férfi, összedörzsölve a tenyerét, ami azonnal felszikrázott. – Ez most nagyon fontos.

– Fontosabb, mint én? Két tolvaj? Annak a gyalázatos Damarnak a tolvajai?!

Casais kissé ingerülten forgatta a szemét, de csak azért, mert Irmera nem láthatta az arcát. Majd mosolyt erőltetett magára, szikrázó kezével az istennő felé fordult, megcsókolta.

– Mondtam, hogy visszajövök. Kérlek, várj rám türelemmel! Ha ezt most nem rendezem le, nem tudnék nyugodtan beléd feledkezni, ahogy szeretem!

Irmera szája lefelé gördült, aranyszeme esdeklőn meredt rá, de Casais csak megsimogatta az arcát, elfordult, befejezte a varázslatot és egy fénycsóva közepette eltűnt Anryából.