Agressa Hart olyan erősen préselte az orrát Kael mellkasába, amennyire csak tudta. Nem zavarta, hogy nem kapott rendesen levegőt és fájt. Lehunyt szeme mögött még mindig káprázott a világ, és jelenleg az valahogy bőven elég volt, hogy érezte Kaelt megmoccanni. Szorosabban ölelte a hátát, beletúrt a hajába is, lélegzett. Dobogott a szíve.

Éltek. Örömében kissé felnevetett, de ki nem emelte volna az arcát a férfi melléből.

– Minek örülsz? – kérdezte Kael halkan, de Ressa csak halkan csuklott. – Jó, mindegy, úgyis tudom.

– Hol vagyunk?

– Nem tudom, még nem mertem körbenézni. Na, várj.

Ressa várt, továbbra is úgy ölelve a férfit, mintha az utolsó horgonya lenne a világhoz. Csend volt, kellemes meleg, ezt már ő is tudta.

A vakító, perzselő fényár és a Hóhér üvöltő átkai után szinte megrendítő csönd.

– Hát, a kutya fáját, Ressa, azt kell mondanom, hogy csak sikerült. A fenébe.

Ressát nem győzte meg Kael, a férfi hangja nem volt igazán elragadtatott, inkább tovább szorította őt. Kael végigsimított a hátán.

– Hallottál? Sikerült.

– Igen. Valahogy nem örülsz te se.

– Titkon reméltem, hogy sose sikerül. Most kénytelenek leszünk istenekkel tovább játszani, és legszívesebben visszamennék, hogy a Hóhérral csapjak össze.

Erre Ressa csak felemelte a fejét, Kael arcára nézett, amin eddig sose látott kényelmetlen zavartság ült. Ijedtség. Elhűlt tőle, megborzongott. Kael fél? Te jó égi istenek, ha Kael fél, akkor neki is össze kéne barnáznia a nadrágját azon nyomban. Azonban nem érezte azt, amit Kael, nem választotta volna a harcot a Hóhérral és a feltámadó katonáival.

Körbenézett, továbbra is kapaszkodva Kael testébe. Úgy érezte, ha onnan ellép, valami végérvényesen megváltozik majd. Ködben úszott a környék, lila és mélykék köd furcsa alakzatokban kavargott, csigásodott, a magasba robbant, majd aláhullott, darabjaira esett és ismét összeállt. Táncolt, libegett, közelinek és nagyon távolinak is tűnt egyszerre, szédítő látvány volt. Lábuk alatt szikkadtra száradt, zsombékos talaj feszült, ugyanolyan hétköznapi volt, mint a Világban bárhol máshol aszály idején.

A távolban, a köd mélyén néha fényrobbanások történtek, melyek sokáig imbolyogtak. Napot, eget, csillagokat vagy holdakat nem lehetett felfedezni.

Megnyugtatóan befogadható látványt nyújtott, és mégis idegen, Ressa is kezdett elbizonytalanodni. Mágikus helyeken mindig érezte a levegő megnehezedését, a varázslat vibrálását, itt viszont semmi nehézséget nem okozott a légzés.

– Iránytű – krákogott Kael, és Ressa kezébe ejtette a tárgyat, ezzel véget vetett a mozdulatlanságuknak. Ressa kicsit hátrébb lépett, beleborzongott a tudatba, hogy az istenek földjén megtett egy lépést.

Szipogott egyet, majd felcsapta az iránytű ékköves fedelét és a lapja fölé hajolt. Az eleddig mozdulatlan nyíl most lassan, ráérősen lengedezett dél felé. Ressa arra fordult, a lengedezés csillapult. A mutatott irányban, a lilás köd mélyén valami óriásit villant, beragyogta az egész ködrendszert, az alakokat, amik benne táncoltak.

Ressa bizonytalanul lépett hátrébb, nekiütközött Kaelnek, aki megszorította a vállát.

– Menjünk érte, szerezzük meg és tűnjünk innen minél hamarabb. Ritka rossz érzésem van – rázta a fejét Kael. Ressa felnézett rá, a férfi továbbra is idegenkedve figyelt, a fényrobbanások őt se töltötték el biztató érzésekkel. – Vérzel – hökkent meg Kael, ahogy lenézett rá.

Ressa ezen nem csodálkozott, pár pillanattal ezelőtt keveredtek ki a harcból, ami rajta hagyta a nyomát. Aztán megérezte, hogy folyik az orra. Odakapott, vért maszatolt szét az ujjaival. Meglepetten felnyögött. Nem szerzett sérülést a fejére, nem verte őt orrba senki, akkor meg miért...

Megállíthatatlanul dőlt az orrából a vér, a kezével próbált gátat vetni, mindhiába. Kael leültette őt, aggódon hajolt fölé, félresöpörte a lány haját, sérülést keresett, akkor látta meg a vért szivárogni Ressa füléből.

– Beverted a fejed valahol, Ressa? Mi történt veled, mi van?! – hűlt el Kael.

Ressa némán rázta a fejét, hátrahajtotta, de a vér így csak a torkára folyt, amit undorodva köpködött ki. A köpködésből köhögésre váltott, ami egyre durvább, reszelősebb lett, Ressa fájdalmasan fintorgott közben. Minden egyes köhögéskor apró vérpettyekkel szórta be a talajt maga előtt.

– El kell innen tűnnünk azonnal – jelentette ki Kael. Ressa köhögésébe szünet állt be, remegve támaszkodott a földön négykézláb, az orrából folyó vér hatalmas tócsába gyűlt.

– Az már nem fog segíteni rajtatok. Pillanataitok sincsenek hátra.

Mindketten a ködből előlépő alak felé kapták a fejüket. Ressa nyögve újabb köhögőrohamot kapott, vérrögöket köpködött a tenyerébe. Kael elsápadt a rémülettől, a lány elé térdelt, aki ugyanolyan halálra váltan, véres arccal meredt vissza rá, de képtelen volt bármit is kinyögni.

– Nagy barmok vagytok – lépett oda hozzájuk az alak, egy vékony, barna hajú nő. – Neki már teljesen vége – mutatott Ressára, aki halkan felnyikkant, majd Kaelre nézett. – Te még talán húzod egy ideig, mivel ilyen nagy melák vagy.

– Miről...

– Ez Anrya – fintorgott a nő lenézően. – Halandó ide áldás vagy isteni kíséret nélkül nem teheti be a lábát. Nincs védelmetek a hely ellen, szétzúz titeket Anrya ereje. Belülről – intett Ressa felé, aki újra vérrögöket köpött a homokba. – Senki nem szólt nektek erről, mielőtt ide jöttetek volna? Hülyék.

Kael ijedten szorította a lányt, aki ellökte magát, mert újra köhögnie kellett, csupa vér volt. A férfi vadul zihált, a csuklója belső felét mutatta a nőnek.

– Damar küldött! Segíts! Akárhogy! Küldj minket vissza! Csináld már! – kiáltott rá.

A nő barna szeme megvillant, Kael csuklója fölé hajolt.

– Ó, így már mindent értek – mondta lassan, de kisujját se mozdította, hogy segítsen.

Ressa addigra előrángatta a ruhája alól a Forrás-fiolát, de remegett a keze és annyira erőtlen volt, hogy elejtette. Kael azonnal rájött, mit akar, felkapta és lepattintotta a fiola tetejét.

– Hm, nocsak, talán mégse vagytok olyan barmok, hogy ezt magatokkal hoztátok – lépett oda melléjük a nő, egyből tudta, hogy mi az a gyémántos folyadék. – Okos lenne megfeleznetek.

Kael nem vesződött válasszal, egyszerűen csak hallgatott a tanácsra. Ressa szájába folyatta a Forrás-folyadék egyik részét, a másikat ő maga hajtotta le. Semmit nem érzett, mintha a levegőt nyelte volna le, egy pillanatra azt hitte, hogy félreöntötte, mert annyira remegett a keze. Ressa összegörnyedt a földön, arcára szorítva a kezét, ő a lány hajába túrt, mindketten némán reszkettek.

– Az nem ment meg titeket, ha most addig itt maradtok rettegni, amíg el nem múlik a Forrás hatása. Mert el fog.

Kael idegesen köszörülte a torkát, kinyúlt Ressáért, felhúzta. A lány arca egy véres maszk volt, de a tekintete élénk. Nagy kortyokban nyelte a levegőt, az idegenre nézett.

– Köszönjük? – mondta tétován. A nő hunyorogva szemlélte őket, egyszeriben kihúzta magát. Magasabb nem lett, viszont láthatóan elvékonyodott, amin nem segített a testére szorosan simuló, fekete anyagból készült kezeslábasa. Az anyag pillekönnyűnek tűnt, és olyan sötétnek, mint az éjszaka, nem csillant meg rajta a fény, magába szívta. A nő szív alakú arca csontos volt, beesett, szeme alatt karikák sötétlettek, barna, vállig érő haja kócos. Egyértelműen beteges jelenség volt.

– A nevem Belris. Feltételezem, ez nem mond nektek semmit.

A két ember csak nézett, majd Kael pislogott párat. – De, tulajdonképpen mond. Te vagy a besurranó tolvajok védőistene.

Mindkét nő rábámult.

– Honnan...?

– Damar az összes létező isten nevét bemagoltatta velünk – magyarázta Kael. – Belris, a Surranó, a Tolvajistennő, az Éjszakai Csapda, a Trükkmester, a Láthatatlan, a Macskaléptű... Valamit biztos kihagyok.

– És emlékszel is minden istenre? – kérdezte Ressa fitymálva.

– Elképzelhető. Tégy próbára!

– Mi a hibbant majomkutya isten neve?

Kael megvetően horkantott.

– Nem húzol csőbe, nincs is ilyen.

– De, és Kaelnek hívják – fújt rá Ressa, mire Kael ingerülten prüszkölt.

– Ráértek, vagy mi van? – kérdezett közbe az istennő. – Mert se ti, se én nem bővelkedünk túl sok idővel. Ti nemsokára megint elkezditek kivérezni magatokból az életet, én meg lebukok, hogy áldás nélküli halandókat pátyolgatok, és már megint átjutott valaki az átjáróimon. Áldás nélküli halandók, akiket Damar küldött maga helyett a gömbért. Óriási galibába fogtok engem keverni, de igazából még mindig ti húztátok a rövidebbet. Az arcotokat és a felkészületlenségeteket látva, fogalmatok sincs, mennyire ki lett veletek cseszerintve – vágta csípőre a kezét Belris. Kissé előre is dőlt, úgy szemlélte őket.

Kael és Ressa összenézett, majd a férfi megköszörülte a torkát. – Rendben. Igazad lehet, Damar nem tudott sok mindent mondani arról, hogy mire készülhetünk itt. Véletlen lenne, hogy pont te jöttél elénk?

– Nem. Nyilvánvalóan nem. A kapu, amin jöttetek, az én hagyatékom, és besurranásra való. A jel, amit megrajzoltál, az én szimbólumom. Az egyetlen módja, hogy valaki Anryába jöjjön isteni hívás vagy áldás nélkül. Titeket senki nem hívott és senki nem áldott meg. Damar erről nem magoltatott veletek? Hát persze, hogy nem, mert akkor biztosan hamar lebukott volna.

– Mivel bukott volna le? – kérdezte Ressa semmi jót nem sejtve, háborgósan.

– Hogy mekkora egy hazug – mondta Belris. – Az első áldáskéréskor kiderült volna. A szar, gyáva disznó. Titeket beküldött ide a legveszélyesebb módon, és csak a szerencsének köszönhetitek, hogy még éltek.

– Nem lep meg, hogy Damarról megint kiderül valami trágyaság, de magyarázd már el...

– Nincs időm bővebb magyarázatra. Át vagytok cseszerintve, kész.

– Tudjuk, sokszorosan át vagyunk cseszerintve – rázta meg magát Ressa. – A gömbért jöttünk Damar nevében.

– Ne hidd, hogy követségben vagy itt, kis küldött lány. Ez nem diplomáciai kalandozás – ingatta a fejét Belris.

– Hanem besurranó tolvajkodás, tudom – mondta Ressa. A nő barna szeme felvillant, de távolságtartón összefonta maga előtt a karjait.

– Mi?

– A tőled hallottak alapján azt szűrtem le, hogy nem vagyunk szívesen látottak itt, a gömböt sem fogják nekünk csak úgy odaadni. Damar célozgatott olyasmire, hogy akár el kell lopni majd az istenektől. Hát rajta, legyen. Lopjuk el – nézett Kaelre Ressa. – Miért ne menne? A Hóhértól is visszaloptuk az iránytűt, és bennem van a lendület. Lopjunk még!

– Na ja, de ott nem kellett attól tartanom, hogy bármelyik pillanatban kihányhatom a véremet – dohogott Kael.

– Hát siessünk! – rázta meg Ressa az iránytűt. Belris még mindig összefont karral állt, ám közelebb lépett a lányhoz. A barna szeme parázsosan csillogott és mintha a szeme alatti karikák is eltűntek volna.

– Jól értem, hogy mire készülsz?

Ressa meglátta a mohó, éhes sóvárgást a beteges istennő arcán, és azt is meglátta, hogyan segíthet magukon.

– Nem húzzuk az idődet tovább, nem akarunk bajba keverni azzal, hogy használtuk az átjáródat. Itt se vagyunk! Köszönünk mindent! – Azzal nekivágott a ködnek, amerre az iránytű küldte őt, Kael némi fáziskéséssel futott utána, maguk mögött hagyva a vékonyka istennőt.

– Mit művelünk? – sziszegte.

– Remélem, hogy... – fújt Ressa, de nem fejezte be. – Mit mondtál, Trükkmester?

– Az.

– Miért állít egy isten átjárókat, hogy utána az átkelteket vegzálja és végignézze a halálukat? Miért ilyen gyenge, beteges, miért hagy minket életben?

– Nyilván nem kap elég áldozatot. Az istenek abból nyernek erőt elvileg – válaszolt Kael. – Tolvaj létedre te se hallottál róla még, nem igaz? Ha a nevében nem követnek el lopásokat, akkor megbetegszik, és cselhez kell folyamodnia, hogy áldozathoz jusson. Ha a helyében lennék, azzal zsarolnám az idetévedőt, hogy csak én tarthatom életben, különben szétvérzi magát.

– Hát ez az. Biztos ezt szerette volna nálunk is játszani. – Ressa megmarkolta a nyakában függő, üres Forrás-fiolát. Jobban megnézte, a legalján még egy picike fény csillogott. – Trükk ide, trükk oda, most nem jött be. Viszont láthatóan ki van éhezve.

– Te meg elhúztad előtte a világ legédesebb madzagját, azzal, hogy a gömb ellopásáról meséltél neki.

– Remélem – sóhajtott Ressa. Az alkarjával dörgölte meg az arcát, az alvadó vér alatt viszketett mindene. – Vajon tényleg nincs túl sok időnk?

– Szaporábban, nem akarom kideríteni – mondta erre Kael. Futólépésre váltottak.

– Jó, de azt ki kéne deríteni, hogyan jutunk vissza a Világba – mondta Ressa tépelődve, idegesen pillantva körbe. – Arról Damar mit mondott?

Kael még gyorsabb tempóra kapcsolt, egészen lihegett, amikor megszólalt. – Hogy használjuk a fejünket.

Kiáltva torpantak meg, amikor a ködből pont előttük lépett ki Belris. A ruhája még egy pillanatig teljesen megegyezett a köddel, ugyanaz volt, kavargó, lila és kék foszlányok, majd újra a puha, finom anyagú, fekete kezeslábas.

A szeme barnája parázsosan izzott, az arca vonásai teljesen megfeszültek, láthatóan majd' felrobbant a dühtől. A mosolya vérfagyasztó volt.

– Alkut kéne kötnünk, kis küldöttek. Ne szórakozzunk a másikkal. Nektek is kell valami, nekem is kell valami, és a helyzet úgy áll, hogy mindannyian megkaphatjuk, amire vágyunk.

– Szerintem minden attól függ, hogy ki mennyire van kétségbeesve – felelte Kael. – Egyelőre mi jól állunk, kösz. Úgy tudom, hogy istenekkel nem szokás alkukat kötni, őket az áldozatok érdeklik.

Belris felé hajolt, vékony teste meghajolt, mint egy kígyó.

– Egyelőre maradhatsz ilyen elbizakodott, de mi lesz majd, ha a társnőd újra vért kezd okádni? Lehet, hogy addigra elveszted a jóindulatomat.

– A fenyegetőzés viszont nem hozza meg a miénket– rázta a fejét Ressa.

Belris a hajába túrt ingerültéségben, Ressa felé lendült. – Kijátszanál magam ellen, te kis... te kis! – sziszegte dühösen, majd kedvtelen fintorral hátrébb lépett tőle, mikor látta, hogy Ressát nem hatotta meg a semennyire sem félelmetes fellépése. – Figyelmeztetlek, hogy iszonyú megalázó dologra kényszerítesz.

– Mert idecsalt szerencsétlenekből kinyerni néhány áldozatot kevésbé megalázó?

– Nem, az a helyzet, hogy halandónak sose tanácsos megaláznia egy istent, még ha... – Belris végignézett siralmas, beteges, sovány mivoltán. – Bár láthatóan nem izgat ez a vonzata téged. Akkor menjünk bele, játszunk így – emelte fel a fejét az istennő, és Ressára szegezte a parázsló szemét. – Kimondom hát: lopjátok el a nevemben a gömböt, és segítek, hogy élve megússzátok.

– Talán mégis izgat minket, mi van, ha megalázunk egy istent – szólt közbe Kael.

– Késő, megtörtént, kérnem kellett valamit. Istenként – kapott levegőért Belris, újra elsápadt. Ressa idegenkedve összepréselte a száját, majd észrevette Kael elborzadó tekintetét. Mit hozhattak a fejükre ezúttal? – Minden elválik idővel, küldöttkék. Most már a sorsotokba van szőve, hogy istent aláztok, melyért a maga idejében vezekelnetek kell! – mutatott rájuk az istennő, és könnyedén elmosolyodott. – Főleg neked, társnő. Bizonyára a gömb mindezt megéri. Induljunk. Adjátok az iránytűt!

Ressa és Kael összenézett, a lány arcán őszinte nyomorúság ült, és Kael mérges fintorral csóválta a fejét. Elvette az iránytűt tőle, Belris kezébe nyomta. Az istennő kipattintotta az ékköves fedelet, fölé hajolt, majd finoman ráfújt. Az iránytűből egy fényes gömb emelkedett ki.

– Vezess minket a gömbhöz a legtitkosabb útvonalon – parancsolta a nő parázsló tekintettel. A gömb lebegett egy ideig, majd magasabbra emelkedett, és elcikázott a ködben, fénycsóvát húzva. – Hát erre igazán kíváncsi leszek – vetette oda Belris mosolyogva, és Kael gyermeki izgatottságot látott a tekintetében. Biztos volt benne, hogy az istennőnek van még címe, amit elfelejtett, és egyre jobban izgatta, hogy mi is lehet az.

Az istennővel a fénycsóva nyomába eredtek. Belris úgy úszott, kúszott a levegőben, mint egy fekete árnyék, a mozdulatai tompák, puhák, macskásak voltak, furán is járt: először csak a lábujját tette a talajra, majd utána a sarkát. Ruhája menet közben felvette a köd alakját és színeit, szinte láthatatlanná vált, és szaporán kellett utána loholniuk, ha nem akarták őt szem elől téveszteni. Azt az egyet igazán nem engedhették meg maguknak.

A fénycsóva egy nagyon valóságos kőkerítéshez vezette őket. Szürke, öreg kövek hevertek egymáson, körülbelül mellmagasan, benőtte őket a moha. Lonc, apró páfrányok és virágszigetek burjánoztak a hasadékok között. A csóva egyértelműen a kerítés túloldalára vezetett.

– Hát persze, hogy a Vacakosba visz az út – nevetgélt az istennő, és könnyedén a fal tetejére lendült.

– Mi az a Vacakos? – kérdezte Ressa gyanakodva. Kael átkémlelt a fal fölött, odaát fák alakját vélte felfedezni a ködben. Belris könnyedén táncolgatott a kőfal tetején óvatoskodó, macskás lépteivel.

– Hát egy kert, egy gyümölcsöskert. Mi azokat nagyon szeretjük errefelé. A Vacakos egy különleges hely, mert ezt már annyira senki nem kedveli. Itt van minden, ami az élet része volt a Világban. Itt van minden, ami valaha a halandóknál volt, és el lett véve valamilyen okból kifolyólag. A Kudarcok kertjének is lehetne hívni, mert mindenkit csak arra emlékeztet, hogy mekkora csalódás a Világ, és ezért senki nem jön ide sétálgatni. Nincs is alkalmasabb hely a gömbnek, mint a Kudarckert.

– És ez lehet egy újabb trükk is – mondta erre Kael.

– Vagy csapda – kontrázott rá Ressa. Belris abbahagyta a táncikálást, összefont karral meredt le rájuk, vékony arcán megfeszült a bőr mosolygás közben.

– Azt hiszitek, van időtök bizalmatlankodni velem? És ha az? Ha csapda, trükk, átverés? Van más választásotok a kivérzésen kívül? Nincs – nyújtott rájuk nyelvet a nő, és egy íves hátraszaltóval a kőfal túloldalára ugrott.

Kael káromkodva húzta fel magát a kőfalra, Ressa nem lepődött meg, hogy nem kap segédkezet. Ő is feltornázta magát rá, és azon töprengett, vajon mit tett kockára? Vajon mit fog elveszteni? Kaelre révedt a tekintete, megszédült.

Talán soha nem lehetnek együtt, talán sose talál békére, szeretetre, otthonra. Örökre ilyen keserű, hitetlen, bizalmatlan és mélabús lesz, amíg végre meg nem hal majd. A világ legnyomorultabbjának érezte magát, aki a világ legnyomorultabb helyére került, egy nyomorult istenfélével – aki talán csőbe húzza őket, talán nem. Követték a csóvát a Vacakosba, a köd kissé feljebb emelkedett, tömör felhővé vált a fejük fölött.

Odabent elkápráztatta az a varázslatos félhomály, ami a fákból áradt. A kristályos törzsek, és a selyemlevelek ezernyi színre törték és színezték a fényt, megszűrték, tompították. Belris lelkesen mutogatott nekik.

– Ezek a vágyfák, ezekből van a legtöbb, mert ebből kellett mindet elvenni az emberektől. Mohók és telhetetlenek voltak, nem bírtak uralkodni magukon, hát elvettük tőlük, hogy ne csinálják maguknak a bajt. Nyomorék egy faj a tiétek – tette hozzá lesajnáló pillantással, de Ressa ezt nem látta, mert épp nyögve fennakadt egy üvegrózsabokron, ami azonnal szilánkosra tört. Lesöpörte magáról a szilánkokat, és szúrós tekintettel trappolt Belris és Kael után. Az istennő folytatta az idegenvezetést.

– Ott vannak a tündérfák, amiknek a virágaiból tündérek teremnek, de ezeket is el kellett venni az emberektől. Hülyék azok mindenhez, nem tisztelnek semmit, Damar meg csak rátett egy lapáttal, a gazember.

Ressa úgy torpant meg a tündérfák mellett, mint aki szellemet lát. Az elkristályosodott kérgek groteszk, vad göcsörtbe merevítették a fákat, melyek csupasz ágain sötét ékkővé dermedtek a tündérházak. Az idő és a kristály olyannyira megtelepedett rajtuk, hogy ki se lehetett venni igazi alakjukat. Halottak voltak. Még az istenek világában is. Ressát fojtogatta a gondolat, erővel kellett rávennie magát, hogy beérje a többieket, Belris még mindig mesélt.

– A reménytelenség fáit is pusztították, de nem értem miért – mutatott egy fekete, villám sújtotta fára, amiről az összefonnyadt levelek mellett, pókháló és holttestmaradványok sokasága lógott le. Ressa viszolyogva ütközött egy fának, és valami kemény esett a fejére. Odakapott, és egy díszes arany tiara volt, kék ékkövektől díszesen.

– Hát ez? Kincsesfa? – bámult fel az ezüst lombsátorba, ahol megannyi koronát és diadémot látott.

– Királyfa. Ezt is el kellett venni, mert az emberek mindig összevesztek. Aztán véres háborúkat robbantottak ki. Azt hitték, ha valaki koronát kap, máris király. Tedd csak a fejedre, ha már rád esett.

– Vihetnénk D'Virének – mondta Ressa felcsillanó szemmel. Kael méltatlankodva lépett oda, hogy elhúzza a csillámló fa alól, ám amint odalépett, az ő kobakján is koppant egy ezüst karika. Tökéletesen a homlokára simult, és a közepén egyetlen smaragd villogott. Kael döbbenten tapogatta meg a koronáját, és Ressa halkan prüszkölt, majd lejtett egy suta meghajlást.

– Üdv a Majomkirálynak!

– Elfenekellek! – csattant Kael idegesen, Ressa visszadobta a fára a tiaráját, nevetve Belris után szaladt. Kael is levette magáról a koronát, de mielőtt elhajította volna, még alaposan megnézte magának kívül-belül. Elcsodálkozott.

– Kael!

A kiáltás magához térítette, az övére akasztotta a királyi fejfedőt, Ressa és az istennő türelmetlenül vártak rá.

Megannyi varázslatos fa mellett szaladtak el, amilyet még Ressa sose látott, és nagyon sajnálta, hogy nincs idő mindet megcsodálni, meghallgatni a történeteiket. Nem létező állatoknak megfaragott kőoszlopok között mentek végig, Belris mesélte, hogy valaha ők is a Világon léteztek, de kipusztultak, vagy utolsó példányaikat az istenek magukhoz emelték Anryába.

– Mégis itt végezték? – értetlenkedett Kael.

– Az istenek is megunnak dolgokat – rántotta meg a vállát Belris. – Gyertek, szaporán, sürget minket az idő! Szóval te Kael vagy – pillantott a férfira aztán. – Te meg? – fordult a lány felé. – Tudnom kéne, hogy kik fognak a nevemben lopkodni.

– Ressa vagyok – felelte a kérdezett tömören. – Te mit tudsz a gömbről? Kinél van, vagy hol?

– Lepkefogalmam sincs róla. A legtöbben nem törődnek vele már, talán ez lesz a szerencsétek.

– Szerencsénk – figyelmeztette Ressa. – Ha nem sikerül ellopnunk, te is hoppon maradsz áldozat tekintetében, nem igaz?

– Köszönöm, hogy emlékeztetsz – kaccantott Belris keserűen. – Én is ugyanilyen kedélyesen foglak emlékeztetni életed hátralévő részében, hogy milyen leróhatatlan tartozásba keverted magad a megalázásommal!

Ressa arca fájdalmasan megrándult, Kael mellette idegesen dörgölte meg a homlokát, a tekintete méregzöldre sötétült, nem volt hajlandó a lányra nézni.

A fénycsóva a Vacakos mélyére vitte őket. A fák már nagyon sűrűn álltak, Belrisnek kellett varázslattal utat nyitnia közöttük. A megkristályosodott ágak csupaszon, baljósan, bármiféle termés nélkül borultak föléjük, a lábuk előtt halmokban hevertek elődeik. Messzebb néha hatalmas robajjal omlottak össze ezek a régi, csupasz, terméketlen fák, és aggódva lestek maguk köré, amikor egy-egy fa hatalmas reccsenést hallatott.

Az egyik fa törzsén épp akkor rohant végig a függőleges iránytű repedés, amikor elhaladtak mellette, a roppanás hangja messzire ért. Kael megragadta Ressa karját, hogy elrohanjanak a szétomló fa közeléből, de a kristályszilánkok elérték őket, kisodorta a lábuk alól a talajt. Belris könnyedén lépdelt a törmelék tetején, meg se rendült tőle.

Kael és Ressa szitkozódva ásták ki magukat a szilánkokból, majd rájöttek, hogy több helyen véreznek és még több helyen állt beléjük egy-egy éles, hegyes kristály is. Ezt tetézte, hogy a kősivatagi vihar miatt tetőtől-talpig sárosak és koszosak voltak. Ressa megpróbált kihúzni magából egy szilánkot, de csak megvágta vele az ujját, türelmetlenül nyikkant egyet és úgy nézett körbe, mintha azt keresné, kivel üvölthet.

Kael egy tőrrel operálta ki a hasfalába, combjába állt kristályokat, minden egyes kristályt ízes, bosszús káromkodással búcsúztatott.

– Muszáj ezt? – kérdezte Belris egykedvűen. – Nem ér rá utána, ha megvan a gömb?

Ressa fanyalogva mímelte a szavait, majd ő is késsel kezdett nekiállni kipiszkálni a kristályokat magából. Kael, mivel magával végzett, beállt neki segíteni, a hátán, vállán kereste a kósza szilánkokat.

– Az istenekre, itt egy óriási! – hüledezett a férfi rémülten. – Ressa!

– Mi!? Hol? Szedd ki!

– Hát itt! – mordult a férfi kajánul, és óriási tenyeres taslit kent a lány fenekére. – A majmozásért – magyarázta elegánsan intve, amikor a lány kiáltva, sikoltva szaladt odébb tőle, majd csak gyors reflexei mentették meg, lebukott, mert Ressa visszakézből hajította felé a kését.

A kés egy rozzant törzsű kristályfába állt, ami azonnal szilánkosra hullott. Futottak, ezúttal nem adva lehetőséget a kristálytengernek, hogy maga alá temesse őket.

– Majdnem eltaláltál! Eszednél vagy!? A majmozást illetően volt egy megállapodásunk, minden jog szerint is megérdemled a fenekelést! – háborgott Kael rohanás közben. – Azt hittem, kedvelsz!

– Miket hiszel te rólam!? Egyáltalán nem kedvellek, ha a lovaglós felemet csapdosod! – sziszegett Ressa.

– Azt hittem, például, hogy van eszed nem magadra vonni egy isten sértődött haragját! – acsarkodott a férfi. – De hát neked minek gondolkodni, nem arra találtak ki!?

Ressa nem felelt, fintorogva előre trappolt, Belris széles vigyorral mutatta neki az utat.

– Milyen kedves pár! Úgy látom, nem csak én foglak életed végéig emlékeztetni a balsorsodra, amit a fejedre hoztál – jegyezte meg az istennő.

– Nem vagyunk egy pár! – háborgott Ressa.

– Hát ne hidd, hogy én ilyen fúriával akartam megöregedni! – üvöltött utána Kael vérig sértve.

Belris kajánul kuncogott rajtuk.

– Nagyon aranyosak vagytok, hogy azt remélitek, ti hosszú és öreg kort éltek meg. Külön vagy együtt, de nem bíznék abban, hogy ti egymás hajában számoljátok majd az őszhajszálakat!

– Ressa kezdheti most is, mellette kifehéredett a halántékom már!

– Már romlik a látásod, te vénember! – acsarkodott Ressa. – Nem őszülsz, hanem kopaszodsz!

Kael elfelejtett levegőt venni, fulladozott a megbántottságtól. Belris egyszeriben megfeszült, mintha megérzett volna valamit, azonnal pánikszerű pisszegésbe kezdett, hogy elfojtsa a további veszekedést.

– Csituljatok, van itt egy isten! – sziszegte rémülten, elsápadva. – Csitt, ne mozdulj!

Kael és Ressa szoborrá merevedett, de nem önszántukból, mindketten érezték a tagjaikat megbénító erőt. Az istennő eltűnt. Se beszélni, se mozdulni nem voltak képesek, pedig belül üvöltöttek volna. Ressa valakibe bele akart vágni egy tőrt, talán sírva, hogy megszabaduljon a szívét facsaró aggodalomtól és félelemtől, ami egyre inkább rátelepedett, mióta Belris kirótta rá a balsorsot jelentő tartozását.

Ugyanis halálosan rettegett attól, hogy amit a fejére vont az majd Kaelen csattan. Mozdulatlanná merevedve képtelen volt odakiabálni a férfinak, hogy se nem őszül, se nem kopaszodik, nem is haragszik a fenekelés miatt – mert valóban elvetette a sulykot a majmozással, és inkább ő az, aki lassan kifehéredik az érte való aggódásért.

Ilyet hangosan talán nem is lett volna képes kimondani valamiféle sértés nélkül. Talán mégis jobb, ha most néma és szobor. De ez nem kisebbített a félelmein.

Kael hiábavaló módon feszegette az erejét, nem tudott kitörni a mágikus béklyóból. Szinte látta, hogy ők maguk is majd elkristályosodnak szépen, mint a fák. Hát ez volt a csapda! Hát ezt hozta magukra Ressa? Legszívesebben jól megrázta volna a lány vállát, hogy gondolkozzon már, sose volt egyedül ebben a küldetésben, és ha a világbeli döntései lehettek önzők és öngyilkos jellegűek, azt a könnyedséget itt Anryában nem engedheti meg magának, ez itt most élet-halál kérdése. Dehát elkésett már ezzel, nem igaz? A baj a fejük fölött lebeg. Ki kell találni, hogy engeszteljék ki Belrist, nem hagyhatják itt ezt a helyet egy istennő sértettségével a tarisznyájukban.

Talán, amikor lehetősége lett volna józan gondolkodásról és felelős döntésekről szónokolni a lánynak, akkor ezt kellett volna tennie. Mikor volt erre ideje? Pont azután az önző és öngyilkos jellegű Ressa-ötlet után, ami az iránytű visszalopására irányult. És ő mit csinált? Fejjel előre ugrott bele a tervébe, és eszébe se jutott szónokolni, csak csókolta őt, amint odébb tudta vonni.

Csókolta, ölelte inkább, amíg volt pár háborítatlan pillanata, mert egy csepp józanságot se hagyott benne a lány. A Hóhér táborában settenkedve se környékezték meg előrelátó gondolatok, és azóta ez az első lehetőség – még ha kéretlen is, ami hagyott neki időt összeszedni szétgurult, a harcban szétzilált fejét.

Belris ködfelhőként öltött alakot köztük, ők is újra meg tudtak mozdulni, megkönnyebbülten kaptak levegőért.

– Nincs vész, de sokszorosára nehezült a feladat – legyezte magát Belris, az izgalomtól izzadt és elpilledt, nem volt levegője. – Zenja költözött ide. Ki más? – beszélgetett magával az istennő pihegve. – Senki más nem találná ezt a helyet otthonosnak, csak ő, nem igaz?

Ressa és Kael nem igazán figyelt rá, röviden farkasszemet néztek, amit végül a lány tört meg, a száját húzva fordult el.

– Ki az a Zenja?

– Nem akarsz kisegíteni? – érdeklődött Belris Kaeltől, aki csak megrázta a fejét. – Érthető. Zenja a felejtés istene. Vagy istennője. Nem tudjuk, ő se tudta soha megmondani, hogy micsoda, mert mindig elfelejtette. Őt is mindenki elfelejtette, de valamilyen furcsa, számomra érthetetlen módon ez nem okozta a vesztét. Mintha ez táplálná.

– Ha elfelejtenek egy istent, akkor az meghal? – kérdezte Ressa csodálkozva. Belris hosszasan méregette, az egyik szeme erősen rángott egy pillanatra.

– Halandók halnak meg, egy isten csak megszűnik létezni, elveszti erejét, formáját és mindenét, ami istenné teszi. Ezeket nem is sorolom neked tovább, mert a ti kis emberi agyatoknak túl absztrakt folyamatok.

– Ezt kihívásnak tekintem – horkant Kael.

– Te mindent annak tekintesz, nem? Férfiként, harcosként, halandóként? – fordult felé Belris. – Megkíméllek, mert nem akarok belőled bohócot csinálni. Ne feszegesd az istenek türelmét, még az enyémet se, azzal hogy kihívásnak tekinted a szavainkat. Néha azok, néha nem, és néha olyan kalamajkába keveredhetsz, mint Damar vagy a kis barátnőd a tartozásával. Ha ilyesmire vágysz, akkor megadhatom neked, de...

– Nem – vágott közbe Kael. – Eszembe se volt. Felejtsd el.

– Belris. Te talán azért vagy ilyen beteg, kehes, mert az emberek kezdenek téged elfelejteni? Tudod, én amolyan tolvaj vagyok, és még soha nem hallottam rólad. Soha.

Belris vigyora a füléig ért, minden bőr megfeszült csontos arcán. Kael elsápadt, elképedve meredt Ressára. Elkapta Belris vállát, maga felé fordította.

– Ne figyelj rá, a lány teljesen flúgos! Általában halvány gőze sincs, miről beszél! Teljesen lágy az elméje!

– És tolvaj, nem igaz? Én is céhbeli vagyok – felelte Belris továbbra is vigyorogva. – Szokásom ellopni azt, ami a másé, és valami miatt azt szimatolom, hogy... – Belris lábujjhegyre emelkedett, belekapaszkodott Kael ingjébe, lerántotta a férfit magához, aki halkan felnyögött a meglepetéstől. Nem várt ekkora erőt a kis nőtől, de hát istenről volt szó. – Hogy te az övé vagy, és ha tovább feszegeti a pofonos ládát, el talállak lopni, Kael.

– Ha őt viszed, nem leszel egészségesebb – felelte Ressa mögöttük, aki mindent teljesen jól hallott. – Mindenféle nyavalyái vannak, főleg öltájon. Úgy hallottam pár szerencsétlen leánytól, hogy igen nehezen áll az árbóc is, mindenki zokog, ha összeszűri vele a levet. És hát láthatod, milyen érzékeny. Nagyon könnyen megsérted és utána napokig sír, esetleg kardjába dől.

Belris hangtalanul felnevetett, majd gyanakvón összehúzta a szemöldökét, végigmérte Kaelt, aki megköszörülte a torkát.

– Valójában sokkal súlyosabb, mint ahogy ő elmondja. Ragályos.

– Én meg nagyon sokszor estem fejre gyerekként. Teljesen likacsos tőle az agyam.

– Sejtettem, hogy Damar nem az eszesebb pedigrét küldte, ti teljesen zakkantak vagytok – lépett hátra Belris Kaeltől, aki a ruháját igazgatva kiegyenesedett. – Gyertek, meg kell lopnunk egy istent és nektek nincs sok időtök hátra – a fejét rázva indult el a fejük fölött imbolygó fénycsóva nyomában.

Kael és Ressa halk, megkönnyebbült szuszogással lépett utána. Kael megszorította kissé Ressa kezét, de a szorítása figyelmeztető, mérges volt.

– Be tudnád fogni a szádat, amíg élve elhúzunk erről a helyről? Mielőtt megöletsz minket?

– Nem akart megölni, csak ellopni. Na aggódj, Kael, ha ilyesmi előfordul, majd visszaloplak, mert mint mondtam, amolyan tolvaj vagyok – szorította vissza Ressa.

Kael halkan, elképedve nevette ki.

– És mit tartasz arról, amit kiszimatolt?

– Blöffölt. Istentelenül büdösek vagyunk, a trágyaszagunk egyezésén kívül nem sokat szagolhatott ki.

– Ressa...

Ressa elrántotta tőle a kezét, vehemensen felé fordult, elállta az útját. – Ha nem tűnt volna fel, nem romantikus légyotton vagyunk, és ha ennek az istennek valami baja vagy elszámolni valója kerekedett velem, az az én dolgom lesz! Az enyém. Nem fogom hagyni, hogy belekeverd magad vagy azt higgye, hogy meg tud szorongatni rajtad keresztül. Befogom a szám, ha te pedig visszafogod magad! Egy porcikám se akarja, hogy Belris azt higgye rólam, hogy fontos vagy nekem, vagy én neked!

Kael komor figyelmeséggel nézett rá, Ressa látta a szemében, hogy megrágja a hallottakat, ami egészen meglepte őt. Kael figyelt rá, ráadásul még igazat is képes adni, hiszen biccentett, hogy elfogadja. Nem ez volt az első alkalom, de most valahogy mélyebben hatott rá a felismerés.

Kael, az elmondottak ellenére, közel lépett hozzá, megsimította sáros, véres arcát.

– Jelezném, hogy együtt vagyunk ebben a trágyalében, együtt kell belőle kimásznunk, bármennyire is magadénak érzed a terheidet. Szívesen osztozkodom rajta, sőt, követelem, hogy belevonj. Ha már azt nem mondhatjuk el, hogy kellemes közös élményeink vannak, legalább a nyomorunk legyen egy.

– Ez a romantikád!? – háborgott Ressa. – A közös nyomor, teher, kín és isteni tartozás!?

– Alább nem adom, veled nem – vigyorodott el a férfi, majd azonnal elkomorult, amikor észrevett valamit Ressa arcán. Elkente a hüvelykjével a lány orrából kifolyó vért, másik kezével elővette a Forrás-fiolát. – Talán van benne egy utolsó csepp, nyalogasd ki belőle. Sietnünk kell!

Ressa az orrát tapogatva, ijedt arccal engedelmeskedett. Futás közben rázta a nyelvére az életerőt, a láncot visszaakasztotta a nyakába, majd próbálta kizárni a fejéből a rémületet és Kael elsápadó tekintetét, amit az orrvérzés váltott ki belőle.

Egy kisebb tisztásra értek, melynek közepén egy öreg, magasra nőtt, elkristályosodott fűzfa állt. A törzse mérhetetlenül nagy volt, vastag gyökerei kitüremkedtek a földből, és afelett szövevényes labirintusba nőttek. A gyökerek alatt halványlilás, dús vizű patak cikázott, felszínén élénkzöld virágok és selyemlevelek úsztak.

Ablakai sötéten ásítottak, az ajtaja szorosan csukva volt, Belris ott ült a ház mellett egy gyökéren. Tüzetesen szemlélte Ressát, a friss vért az arcán, majd idegesen megrázta magát.

– Magunkra, hát nagy szarban vagyunk! Miért vagy ilyen kicsi?! Damar erre se gondolt?

– Mi köze a kicsiségének... – méltatlankodott Kael. – Amúgy se olyan kicsi, látod a csípőjét?!

– Az, hogy a kisebbeket könnyebben töri meg Anrya, mint az ilyen melákokat, mint te – intett felé Belris mérgesen. – Ez az egy szerencséd!

– Ne húzzuk ezzel az időt – toppantott Ressa.

– Igaz – kapott észbe Belris, az ajtóhoz lépett. – Gyertek, bemehetünk, Zenja... hát, meglátjátok. Így nincs veszély.

Az ajtót könnyen belökték, a fűzfa belsejébe jutottak, egy tágas üregbe. Talpuk alatt ropogtak a kristályok, a falak mélyén valami sejtelmesen csillogott. Az iránytűből varázsolt fénycsóva az üreg másik végénél lebegett. Ressa és Kael kissé tátott szájjal lépett közelebb a látványhoz. Egy elkristályosodott, díszes trónon egy alak ült, valóságos szürke márvánnyá merevedve. Nyakában és fején koronák, tiarák sorakoztak, melyeket a Királyfáról szerezhetett magának, egyéb testrészét nem látták, mert hosszú leplet viselt, ami szintén megmárványosodott rajta.

Az egyik kezében egy elkövesedett kést tartott, a másikban egy fekete, fehér erekkel márványozott golyóbist. Ez a tárgy volt az egyetlen, amely nem vált kővé.

Ressa és Kael szaporábban kezdtek levegőt venni, odaugrottak hozzá, de Kael visszarántotta Ressát, a szobor arcába hajolt. A szobor teljesen mozdulatlan volt, csukott szemmel pihent, mintha aludna, Kael tarkóján mégis felállt a szőr.

– Mi lesz, ha felébred?

– Nem fog szerintem – rántotta meg a vállát Belris.

– Az nem elég – rázta a fejét Kael.

– Muszáj lesz, mert nem érünk rá. Térjünk rá a kis egyezségünkre. Lopjatok a nevemben, lopjatok értem! – sietett oda Belris is hozzájuk türelmetlenül, sápadtan és parázsosan izzó szemmel meredt Ressára. – Gyerünk.

Ressa a gömböt szemlélte, nem ért hozzá, majd Belrisre nézett. – És mi lesz utána? Ki tudsz minket innen juttatni?

– Gondunk lesz rá, persze!

– Ígérd meg!

– Nem tanulsz, igaz?

– De, pont hogy tanulok, te Trükkmester – dohogott Ressa. Belris egyik szeme idegesen tikkelt, majd türelmetlenül fújt egyet, amint beadta a derekát.

– Jól van, ígérem, hogy kijuttatlak innen titeket! Most viszont, mondjátok hangosan: Belris kísérje léptem és tegye enyvessé az ujjaim, amíg ellopom a Világgömböt!

Ressa és Kael váltott egy bizonytalan tekintetet, majd óvatosan elismételték a fohászt, Belris izgatott örömmel figyelte őket, még tapsikolt is a végén. – Csodálatosan csináljátok! Na. És most vegyétek el! – hajolt előre Belris kígyómód, mohón, kipirult, kitelt arccal. Izgatottságában még az ajkát is megnyalta, mint aki a lehető legfinomabb falat ételt készül bekebelezni.

Ressa egyre kényelmetlenebbül érezte magát, valami nem stimmelt, nem akart a gömbhöz nyúlni. Kael megdörzsölte a nyakát, idegesen körbenézett, lassan előhúzta a kardját is. Ugyanis a szobor megváltozott, nyitva volt a szeme, ám továbbra is mozdulatlan volt. Nem akarta elrémíteni Ressát, nem szólt erről.

– Gyerünk, Ressa, vedd el – mondta feszülten. – És készülj.

A lány vett egy mély levegőt – nem is kérdezett semmit, megnyalta az ujjbegyeit, összedörzsölte őket, és megmarkolta a gömböt.

Belris ujjongani kezdett, azonban azon keresztül is hallották, ahogy a fűzfa kristályos törzse több helyen is megpattant. Ráadásul Ressa ijedten káromkodott, amikor a kőszobor is megmarkolta a gömböt, ellentartott Ressa húzásának, nem engedte el.

– Elfelejtettetek pár dolgot – hajolt előre a szobor. Belris már nem örömködött, elsápadt.

– Ne kerüljetek a kése közelébe, különben mindent elfelejtetek a világon! – kiáltotta sürgetően.

A kés már suhant Ressa torka felé, aki makacsul, két kézzel kapaszkodott a golyóbisba, Kael kiáltva védte ki a kőpengét. A kardja szilánkosra törött, a férfi csak egy pillanatra jött zavarba, tőrt rántott a kard helyett.

– Elfelejtettetek áldást kérni! Elfelejtetettek kérdezni! Elfelejtetéttek Belris címeit! – dörögte a felejtés istene, ahogy felállt a trónjáról. Belris ijedten sikoltott.

– Fussatok!

Azonban késő volt, a fűzfa repedezett-hasadozott körülöttük, óriási, éles kristályszilánkok hullottak a magasból. Ressa nem volt hajlandó elereszteni a gömböt, ám egyik kézzel muszáj volt védekeznie a felejtés pengéje ellen, késért kapott. Amint a pengék találkoztak, az ő és Kael halandó fegyverei is szilánkosra törtek.

Ressa kétségbeesésében a gyöngyházas tőrért nyúlt, már előre sajnálta a fegyvert.

A pengék összecsattantak, ám Ressa fegyvere ezúttal nem tört el. A lány lihegve bámulta a varázslatot, a kőarcú isten is rábámult, meglepte a fordulat. Ám mégis egy isten volt, és Ressa orrából eleredt a vér az erőlködéstől. Kael mögé ugrott, hogy tartsa a lány karját, ő is megpróbálta elhúzni a gömböt, sikertelenül.

– Elfelejtettétek Belrist! – üvöltött rájuk Zenja fülsértő hangon.

– Mit felejtettünk el!? – kiáltott vissza Kael. – Ki ő?!

– Megtévesztés!

Ressa és Kael erőlködve felnyögött, összenéztek, egyszerre eresztették el a gömböt, ugrottak hátra. Zenja örvénylő tornádóvá változott, magába szívta a fűzfa szilánkjait, a szélrohamon át semmit se hallottak. Összekapaszkodva próbáltak futni, de nem láttak irányokat, nem volt többé fűzfa, halott kristályfák, Vacakos, csak az a baljós, örvénylő, hömpölygő köd. És Belris nevetése.