Damar tornya körül a levegő nem csak későnyári levegőtől volt fülledt, hanem a tömérdek mágiától is. D'Vire kissé krahácsolt a lova nyergében. Az átjáró nem közvetlenül a toronyhoz vezetett, hanem a dombot körülvevő tisztásra. Rionával nyeregbe kaptak, az ősöreg tölgyesbe vetették magukat és csakhamar felfelé vezetett az útjuk. A levegő egyre erősebben vibrált.

– Mit fogsz majd mondani Damarnak?

– Nincs neki mit mondanom. Nem azért vagyok itt.

– Mondd ki, hogy miattam, és boldogan halok meg – nevetett fel Riona. A válasz csak egy fáradt sóhaj volt, de Riona nem vette a szívére. – Mindenesetre jobb, ha kitalálsz valamit, főleg ha egyáltalán nem kéne a közelemben sertepertélned.

– Sertepertél a... – D'Vire fogcsikorgatva morogta el a mondat másik felét. – A reggelhez képest nagyon jó kedved van, pedig minden valószínűség szerint holnap ilyenkorra halottak vagyunk mind.

– Azt hiszem, pont ezért. Vagy azért, mert lehet, hogy tévedsz és győzünk. Mi lenne akkor, hm?

D'Vire mély levegőt vett, épp felértek a dombtetőre, ahol Riona széles mosollyal, hunyorogva nézett föl a kőtoronyra. – Csoda lenne – mondta a férfi.

– Pontosan. Ó, ez csodás, bármilyen baljós is a helyzet, ide jönni... mintha haza jönnék. Gyere, bemutatlak Damarnak. Úgy talán nem változtat azonnal hamuvá.

– Azt hiszem, ismeri őt eléggé, nem kell bemutatnod – tárta ki az ajtót Alhalleo morózusan.

– Szerintem ejtsük meg a találkát, mert szeretném Damart látni – mosolygott Riona hűvösen, leugorva a nyeregből. D'Virének feltűnt a nő kissé ingerült nyájassága, ő is leszállt a nyeregből. Alhalleo merev arccal lépett oldalra az ajtóból, hogy utat engedjen nekik, a lovakat odakint hagyták legelészni.

– Különben is, te se változtattad át semmiféle állattá, mint Kaelt, hogy megállítsd, hát Damar se fogja, nem igaz? – vetette oda Riona. Felértek a lépcsőn az első emeletre a toronyban, D'Vire kifejezéstelen arccal, de gyors tekintettel mérte föl a helységet: a rumlis körasztalt, a lobogó tüzű, sárkányfejes kandallót, a heverőket, szőnyegeket, a könyvespolcokat – feltűnt neki egy ismerős nyílvessző is, ami egy gyertyát szegezett a polchoz.

– Te változtattad át Kaelt majommá? – kérdezte szórakozottan. – Mégis miért? Tudod mitől mentetted meg? Hogy megöljem, vagy legalább nagyon megverjem.

Riona horkantva nevetett, az asztalhoz sietett, ahol már várta egy kancsó bor és kupa, azonnal csurig töltött magának.

– Jaj, hát féltékenységből, semmi másból.

– Riona – szisszent Alhalleo. – Elég!

– Nocsak – emelte magasba a szemöldökét D'Vire. – Kin vesztetek össze?

Riona a kupába kuncogott.

– Hát nem rajtam.

Alhalleo méltatlankodva csóválta a fejét.

– Élcelődj csak, Riona, hátha az eltereli a figyelmed a rettegésedről.

D'Vire töprengett valamin, majd őszintén meglepett arcot vágott, a mágusra bámult.

– Tudom már, ki vagy! Hát Ressa téged akart kiverni a fejéből velem egy éjszakán át!

Riona köhögte-köpte a bort döbbenetében, Alhalleo valósággal elsápadt, ahogy a szőke férfit nézte, aki épp a szakállába túrt töprengőn. – Hm, igen, kifejezetten az én ölemtől várta a felejtést. Hogy a mágus, aki összezavarta, felbolygatta gyermeki szerelememlékét, az egy röpke kufirc után rimánkodott neki, hogy nem elég alkalmas küldetéseket teljesíteni, és maradjon vele. Azt gondoltam, elég alaposan leápoltam a szívbaját a sokszoros, egyáltalán nem röpke ölelkezés alatt, de hát végül a Russenor-vonzerő lett az igazi gyógyszer, nem én. Kár. Szeretek győzni – nyújtózott D'Vire. – Bár az is elég, hogy szerepet vállaltam abban, hogy belőled mihamarább kihabarodjon.

Riona eldobta a kupát, ahogy Alhalleóhoz ugrott és lefogta a pálcát rántó kezét.

– Ne, Alhalleo! – sziszegett rá idegesen. – Egyáltalán nem vagyunk olyan helyzetben, hogy a te szeszélyeid miatt az egyetlen valamirevaló segítségünk majomként végezze! Engedd el Ressát végre! Nem téged választott, elmúlt az irántad érzett csodálata, nem a pátyolgatást keresi, hanem aki úgy szereti, hogy erősnek és szabadnak érezheti magát vele!

– És én is csak azt mondtam neked, te féleszű, hogy tettesd a szerelmet és csábítsd el, nem kellett volna igazából! Fajankó szamár! – háborgott egy recsegő, öreges hang valahonnan a toronyból, mindannyian a plafonra néztek. Riona egészen elvörösödött.

– Ne merd őt ostobának nevezni azért, mert igazi érzelmekre képes, olyanokra, amikre te soha! – kiáltotta magából kikelve.

– Azt hiszitek, hogy a szeretet és egyéb érzelgősködés visz titeket valahová – gúnyolódott Damar recsegő hangja. – És nézd meg magad, hercegnő! Nézd meg, a te szerelmed is gyászban, soha többé nem fog örömöt lelni nőkben, benned meg aztán pláne nem! Nézd meg a segédem, kamasz bakfisként ugrik és átkokat szór bárkire, aki csak ránézett a lányra, aki úgy ölt éveken át, hogy előbb aláfeküdt a célpontjainak, mint egy olcsó céda! Nézzétek meg magatokat, hogy mire mentek ezzel, ostobák! Nézzétek a sereget, ami holnap eltipor minden életet a Világban, mert ti szerelmi félrekufircok miatt civódtok! Féleszű, ostoba marhák! – bömbölte Damar, majd elfulladt a hang. – Takarodjatok a tornyomból, amíg nem vagytok képesek gondolkodni végre, nem akarom ezt hallgatni az utolsó napomon!

Ekkor a semmiből szélvihar kerekedett, villámok csapkodtak körülöttük, az orkán egyenesen a lépcső felé terelte őket. Hajigált feléjük gyertyatartót, könyvet, kupát, izzó parazsat is a kandallóból, ők pedig kimenekültek a toronyból. Az ajtó sértetten bevágta magát mögöttük, Alhalleo, Riona és D'Vire megkócoltan, ziláltan meredt a toronyra.

– He én élcelődök rettegésemben, akkor Damar vajon milyen mély félelemben lehet most, hogy ennyire dühös, hm? – kérdezte Riona Alhalleót hidegen.

A mágus vett egy kis, sértett levegőt.

– Végeztem veletek és ezzel az egésszel. Tábort állítok Erionnak – vette elő a pálcáját, és néhány holmi azonnal megjelent a levegőben, mint sátorponyva, kötelek, amik dologra fogták magukat a torony melletti mezőn. – Azt ajánlom, ti is inkább a holnapi harcra készüljetek, őfelségék – morrant rosszindulatúan, és odébb állt mellőlük, mint akit a jelenlétük is sért.

Riona karba font kézzel nézett utána, a fejét csóválta.

– Sose gondoltam volna, hogy ilyen kis érzékeny tud lenni. Szegényt kezdem sajnálni.

– Örökéletű mágus, majd kiheveri – mordult D'Vire. Riona halkan hümmögött, hunyorogva szemlélte a mágust, aki a bűvölt sátrakkal bajlódott.

– Csak ugyanarra vágyik, mint mindenki más – mondta halkan. – Mindenesetre, kerüld el őt egy ideig, amíg ki nem puffogtatja magából az ideges mágiáját és villámait táborépítés közben, rendben? – nézett Riona vidáman a férfira. – Damarral majd később rendezzük le a dolgainkat. Keressük meg Eriont, mindent el kell neki mondanod a seregről, amit csak lehet. Gyere!

D'Vire elismerő, kedélyes kis szájbiggyesztéssel biccentett. – Menjünk.

Amíg a nyeregbe kaptak, Riona megérdeklődte, mi ilyen örömteli D'Virének?

– A kevésbé se hisztis-féltékeny hozzáállásod.

Riona csak fújt egyet, megrántotta vállát. – Nem érek rá ilyesmikre. Csak egy dolog izgatja a kíváncsiságomat, de nagyon.

– Halljam.

– Na jó, két dolog is. Te nem épp fülig szerelmes voltál? És nem épp azon munkálkodtál, hogy megöld azt a lányt?

D'Vire kissé elmosolyodott. – Épp bosszús voltam a szerelmemre, és épp láttam egy nagyon bosszús, kedvemre való szőke lányt, remek kihívást láttam benne.

Riona cöccentett egyet. D'Vire tovább kedélyeskedett az emlékein. – Mindez azelőtt, mielőtt még parancsba kaptam volna felkutatását és megöletését. A melómat nem viszem ágyba, mint egyesek.

– Pedig milyen szép halál – sóhajtott Riona. D'Vire halkan felhorkant nevetésként. – Miért voltál mérges Tristanára?

D'Vire azonnal abbahagyta a nevetést, megrágta a mondanivalóját.

– Ostobaság volt. Az utóbbi évben én olyan távol tartottam magam a khraani erődvártól, amennyire csak lehetett, Fier nyakán lógtam Aldomóban, mint egy pióca. Vártam az alkalmat, mikor vághatom át végre. Tristana viszont folyamatosan az erődbe utazott, alig találkoztunk, amikor végre felbukkant, arról beszélt, hogy vissza kell mennünk együtt. Képtelen voltam rá, gyűlöltem a várat, gyűlöltem Aldomót is, gyűlöltem a várakozást, Fiert. És gyűlöltem, hogy nincs velem. Most már az egész ostobaság. Semmi más.

Eriont a léthegységi táborban találták meg. A férfi egy percre se volt hajlandó megállni, menetközben, mellette loholva, vele lovagolva, parancsüvöltései közepette hallgatta D'Virét. Mikor végzett, a tábornok csak idegesen elhajtotta őket, hogy rendezzék a dombhoz érkezők sorait, vezessék őket a táborhoz, egyelőre Giador ott a vezető, amíg nincs ő is jelen.

D'Vire ingerülten igazgatta az átérő csapatokat, Riona eltűnt a szeme elől, de nem is bánta. Az ostromra és összecsapásra való felkészülés régen belenevelt ösztönöket élesztett fel benne, csupán az piszkálta hiúságát, hogy ismét csak egy Russenor parancsai szerint ugrál. Biztos volt benne, hogy Erion egy szót se jegyzett meg abból, amit elmondott neki az ostromgépekről, nyílvetőkről, a lovassági és sárkánygyík támadásról, melyet általában követ a gyalogság. Fiernek is mindent unásig kellett ismételni.

Delet harangoztak a tábori szakácsok, egy időre megállt a lótás-futás. Kivéve Erion számára, aki ezt az időt választotta, hogy végre átjöjjön az ábrándbirodalmon és körülnézzen. Magához intette D'Virét, hogy tartson vele.

– Amikor esznek, egyhelyben maradnak és jobban fel lehet mérni mindent – magyarázta. Felkaptattak a toronyhoz. – Hm – dünnyögte. – Valami sokkal csicsásabbat vártam. Fel kell jutnom a tetejére.

Amint ezt kimondta, a súlyos tölgyfaajtó kitárult, bár senki nem nyitott ajtót. Erion fitymálva, hunyorogva nézte a varázslatot, az érdektelen D'Virére pillantott. – Velem tartasz? Van még mit megbeszélnünk.

D'Vire magában dünnyögött, visszafogta a szemforgatást, nekivágtak a torony végtelenbe vezető lépcsőinek felfelé. Zárt ajtók mellett, kihalt emeleteken, lomos erkélyeken keresztül haladtak át, unalmában újra elkezdte ecsetelni a khraani hadseregek felosztását és ostromló taktikájukat, de Erion leintette.

– Ne fárassz ezzel újra!

– Nahát. Nem képzeltem, hogy figyeltél akár csak egy szavamra is.

– A testvérem nem egy gyorseszű figura, nem csodálom, hogy nem ehhez vagy szokva. Viszont aljas és ravasz, épp ezért mindig megtalálta a dolgok könnyebbik végét, még ha ez nem is jelentett tisztességes utat.

– Nem Kaelről beszélsz.

Erion röviden nevetett.

– Kael is mindig megtalálta a kiutat a neki nem tetsző feladatok alól. Idejött, ebbe a toronyba „nevelkedni és tanulni", „küldetésre képezték ki", neki nem való a háború. Aztán mit csinált, nőket hajszolt, vedelt, zsoldosnak állt pénzért ideigen országokban északon, a zsoldját meg újra csak elitta. Kész csoda, hogy a lova megvan még és nem herdálta el évekkel ezelőtt. Mikor Fiert összeroppanthattuk volna, ő itt henyélt ebben a toronyban. Mikor a népet kellett menteni és védeni, ő mentette magát. Mikor az oly hőn szeretett tornyát veszélyezteti a pusztulás, ő... – Erion abbahagyta a heves kifakadást, amibe belelovallta magát, és sokáig nem is szólalt meg, D'Vire meg nem érezte úgy, hogy feleljen, a tábornok úgyis rájött, hogy nem Kael az, akiről szidalmainak szólnia kell jelen pillanatban. Mivel lehet, hogy egy halottról beszélnek épp. Mivel Fier sokkal égbekiáltóbb bűnöket követett el, mint holmi zsoldos lét és iszákosság külhoni földön.

– Mindig egyszerűbb volt nekem Kaelt szapulni. Mindig azt tettük, Fierrel ki nem állhattuk ezt a kis bolhát, aki a nyakunkra szakadt – sziszegte Erion vörös arccal. – Ő se szívlelt minket az ütlegek, versengések után, amikben folyton alulmaradt. Amikor Fiert megvádolta árulással, lehülyéztem, megvertem, majdnem kardélre hánytuk egymást, és csak akkor lett béke, amikor Fier elküldte hazulról, én magamtól mentem a fővárosba hadnagynak, várkapitánynak, tábornoknak, amit akarsz.

– Tudom, ki vagy, Erion – szólalt meg D'Vire.

– Az már igaz. Itt te vagy a sokszoros köpönyegforgató, de lehet, hogy be kell látnom végre valamit: borzalmas emberismerő vagyok – horkantott Erion zúgolódva. – És még a megérzéseim is rosszak.

– A fivéred egy átokverte, szadista gennyláda, aki király akart lenni, és Khraant kérte meg, hogy segítse Aldomo trónjára, neki nem sokat kellett tennie cserébe – mondta D'Vire enyhítőn. – Fier hivatalosan ugyan csak helytartó volt, de azért fővesztés járt, ha nem felségezte, vagy királyuramozta valaki illendőn.

– És mi a helyzet azzal, hogy halhatatlan is lett?

D'Vire megtörten fintorgott.

– Ez sokkolóan új még nekem is, fogalmunk se volt... Amikor Ressa kilyuggatta, azt hittem, megszabadultunk tőle, bár terveimet eléggé aláásta, de... de így belegondolva, jobb, hogy nem én öltem meg előbb. A végén még hálás is leszek Ressának.

– Ccc, az a lány – sziszegett Erion vicsorogva. – Ne emlegesd, mert a szélütés kerülget tőle!

D'Vire csak magában röhögött egy rövidet. Csapóajtóhoz értek, D'Virének volt türelme a zárhoz, kipiszkálta, aztán kimásztak a torony tetejére. Erion a fogát szívta és káromkodott egy ízeset, D'Vire az orrnyergét dörgölte.

A kilátás csodálatos volt a Világ mindahány égtája felé, a hegyláncok, dombok, síkságok vonulatai szinte háborítatlanul terültek el előttük. Kelet felől gomolygó, viharos felhő érkezett, ám az a felhő nem esőt hozott: tüzet, átkokat, füstöt, a felhő alatt egy rettenetes méretű sereg vonult a torony irányába.

– Tudod, hogy miről nem beszéltél nekem? A Hóhérhercegről és az ő seregéről.

– Mert róluk csak az tud beszélni, aki közéjük állt, tábornok – csóválta a fejét D'Vire, és a csipkézett torony egyik nagy kövére támaszkodott, ahogy a felleget figyelte. – Ám Riona biztosan kisegít majd.

– Rionát hétmérföldes távolságra akarom innen tudni, amikor ideér az a sereg – horkant Erion. – Vagy még messzebb.

– Hát sok sikert, vagy mit, mert a tündérke a fejébe vette, hogy igenis létezik mód a Hóhér legyőzésére, ám ezt nem hajlandó velem megosztani. Vagy akárkivel, aki nála kompetensebb lenne.

– Hé – reccsent Erion dühösen. – Riona sokkal jobban és alaposabban képzett, mint itt bárki, ne merd lebecsülni őt. Majd kiszedjük belőle a titkát, vagy pedig a titkával együtt megy innen menedékbe, nem érdekel. Nem maradhat itt a csata idejére. Nekem még kell egy király az országom élére.

– Hm – dünnyögött D'Vire. – Ajánlom magamat, ha rosszra fordulnának a dolgok.

Erion rosszindulatúan kinevette, majd elkomolyodott.

– Soha. Soha, amíg élek.

D'Vire vigyorogva hátbavágta a tábornokot.

– Keressünk egy mágust, és szóljunk neki, hogy ideje néhány védőigét vonnia, ha még nem tette volna. Legyen végre valami hasznuk.

– Ha már mást se tudnak, csak tornyokban gubbasztani és porcicákat etetni a csillámporaikkal... – dörmögött Erion is egyetértőn, és a toronyból lefelé menet végre egyet tudtak érteni abban, hogy mennyire egyformán haszontalannak találják a mágusokat.

– D'Vire, gyere be! – dörrent egy recsegő, öreges hang az egyik ajtó előtt, amikor már majdnem leértek.

A két férfi megállt, a kedélyes mosolyuk és hangvételük azonnal semmivé foszlott, a hirtelenjében meglelt barátságos légkört elsöpörte Damar hangja. Erion a fogai között sziszegve szidta a mágust, megszorította D'Vire karját, és némán tovább állt, hogy elhagyja a tornyot.

D'Vire végignézte, ahogy a vele egyidős férfi levonul, szinte rohan a katonás lépteivel. Belegondolt, hogy sok-sok évvel ezelőtt, ha a seregben marad, ezzel az akkor szintén fiatal katonával akár egymás ellen is küzdhettek volna. Pár napja még meg volt róla győződve, hogy Erion az ellensége, ahogy Tristanán kívül az egész világ az ő ellensége, mindenki ő ellen hajtja a vizet, és senki oldalához nem tartozik, csak a sajátjához.

Mely nem sokból áll, mint önmaga, most, hogy Tris...

Az iménti kedélyessége helyébe azonnal betört a magány, mérgező, szaggató tüskéivel szétcincálta a jókedvének maradékát is, amit Erionnal való társalgás váltott ki belőle. A felburjánzó, zsenge, baráti érzéseit elárasztotta a gyászos egyedüllét és a tény, hogy terve-vesztett, célja még messzebb sodródott, és nem, még mindig nem számíthat másra, csak magára. Ő is megtűrt eszköz, melynek maga ajánlotta magát, Riona szava miatt maradhat, nem önmagáért, sokszoros áruló, mert életében harmadszor áll valaki más pártjára.

– Igyekvő félherceg, fáraszd már be magad ide hozzám! Meddig akarsz lamentálni a hamvába dőlt jövődön? Nem érünk rá!

D'Vire ingerült hunyorgással rázta a fejét, belökte az ajtót. Egy kör alakú helységbe jutott, kényelmes melegbe. Rengeteg ablaka volt a teremnek, amelyek előtt távcsövek álltak. A terem közepén óriási asztal, melyből kiemelkedett a Világ térképe. Felhők, viharok szánkáztak át felette, valahol szikrázó napsütéses idő volt, valahol lehetett látni az aratókat, vagy a frissen felperzselt falvakat a torony felé talpaló sereg nyomában, mely fekete sebként tátongott a térképen.

Damar a térképnek háttal ült egy nagy karfás székben, a kandalló lángjaiba meredt.

A mágus görnyedt és apró volt, mint egy megtört apóka. Pár szál haja élettelenül ült ráncos, foltos koponyáján. Szakálla, ami valaha dús lehetett, szintén megfogyott, csak egy rövid kis fonat volt, arca redői között elvesztek a valahai vonások.

A szeme szürke volt, mint a vihar, ami feléjük közeledett keletről, ám az egyik pupillára opálos hályog húzódott, bizonyára már nem látott semmit azzal a szemmel.

D'Vire élesen szívta be a levegőt, megállt a töpörödött mágus előtt, aki megpróbálta felemelni a fejét, de reszketeg nyaka nem engedte. Krákogón felnevetett.

– Úgy hírlik, te több vagy annál, hogy öregek és gyengék előtt mutogasd hatalmasságodat! Téved a szóbeszéd?

– A testedet törik meg, nem az erődet, tudom jól.

– Heh – reccsent Damar. – Számon akarsz kérni, hogy miért nem rohantam megsegíteni téged?

– Eszemben sincs. Nem voltam és nem vagyok rászorulva egy mágus segítségére. Te mit akarsz tőlem? Megköszönni a segítségemet? Megköszönni, hogy életben hagytam a kis küldötteidet? Hallgatlak – intett D'Vire feszülten.

Damar végre fel tudta emelni a fejét, egyetlen szemével D'Virére nézett, tekintete átható és végtelenül bölcs volt. Olyan dolgok kavarogtak abban a tekintetben, amitől a férfi majdnem hátrált egy lépést. Bár mit számít, mi van a mágus szemében? Öreg teste nem bírja el a varázslatokat, de ha mégis, akkor is, mi lenne? Lecsapna rá egy átok, ha támadna, nem igaz? És meghal.

– Pontosan ez lenne veled a tervem, te széltoló, senkik királya. Sajnos mások több hasznot látnak benned, mint ami valójában vagy, és ha lesújtanék rád most, azzal még jobban magam ellen hergelném a forrófejű tábornokot, az embereit, talán még a hercegnőt is. Nem kell nekem a nyakamra a hercegnő siránkozása – csóválta a fejét az öreg mágus. – Majd a sors lesújt rád végül, ebbe beletörődtem.

– Szóval te tudod, hogy mit tartogat nekem a sors, és megbékéltél vele?

– Lehet, hogy neked is ideje lenne. Beavatlak – dőlt kissé előre Damar. – Ha már itt rontod a levegőt, a hercegnőm szívét és elméjét, akkor én is nyerjek általad valamicskét.

– Nem közösködöm veled – rázta a fejét D'Vire határozottan. – A sors majd megtalál engem, amikor akar.

A férfi az ajtó felé pördült, Damar fanyar, öreges nevetése kísérte.

– Ám korántsem úgy, ahogy azt várod és reméled. Kevesek közül vagy az az egy, aki akadályoz engem, mégse ölettelek meg a távolból az évek alatt, hagytalak törtetni előre. Mert ugyan te nem adsz mágusok szavára, de én, fiam, mindent figyelemmel követtem az életedben – dörrent Damar felizzó szemmel. – És fordítsuk is meg a dolgokat azon nyomban, ugyanis itt egyedül te tartozol köszönettel, hogy idáig elhordott téged a hátán ez a világ, itt állhatsz előttem, és még a jövőbe is beavatlak!

D'Vire hunyorogva mosolygott.

– Damar, tízezres sereg áll az ajtód előtt. Nem olyan nehéz kitalálni a jövőnket, minden szavad csak kétségbeesés, amit mérgez az irántam érzett ellenszenved. Engedj utamra, dolgom van.

– Persze, amint megmondom, mi a dolgod végre, te szamár – dohogott a mágus köhögve. – Ha ennyire tiszták előtted a szándékaim, és jobban látod nálam a jövőt, akkor meg is beszélhetnénk az eseményeket. Tessék – intett az öreg a kezével. Az egyik kis könyvkupac tetején megjelent egy tálca, rajta egy ezüstveretes, díszes üvegkancsó, benne borral. Mellette hasonlóan díszes kupa, illetve egy kis bőrszütyő hevert.

D'Vire ajka kissé elnyílt, nyúlt volna érte, de megállt a mozdulat közben. – Ez a saját holmim, vagy bűvös másolat?

Damar rosszindulatúan kerregett. D'Vire nem nyúlt a szütyőért, hanem töltött magának bort, lehúzta, mert már nagyon kapart a torka a sok beszédtől, toronymászástól, és az idegei üvöltöttek a mámorért.

– Fogyaszd el bátran magadban, én már nem iszom. Amíg borba folytod minden gyászod, figyelmedbe ajánlom a távcsöveimet, pillants beléjük.

– Minek?

– Hát akkor ne – horkant a mágus. – Én megpihenek itt, amolyan öregemberesen. Sose hittem volna, hogy ilyen lesz, és érezd magad szerencsésnek.

– Miért? – kérdezte D'Vire feszülten, de addigra a mágus már elszunyókált a támlás székében. A férfi ingerülten hümmögött, töltött magának, ivott még és konstatálta, hogy a kancsó minduntalan színültig tölti magát, ha fogyóban van. Végre valami érdemleges trükk.

Most itt fog vedelni egy alvó világmágus szobájában, és semmihez se piszkál hozzá, mint egy jól nevelt iskolás, korholta egy idő után magát, amikor a bor kissé meglazította a határozott elutasítását mindannak, amit a mágus ajánlott. A bőrszütyőért nyúlt, melyben tulajdon pipáját találta.

A hosszú pipa megkopott az évek alatt, a szütyőben pont ugyanannyi dohány volt, amennyit hagyott benne. Gladiátor Városban kobozták el az összes holmiját, lovát, fegyverét, íját. Szerencsére Ressa íja tökéletes helyettes.

Lassan nekilátott megtömködni a pipát, Ressa íján és a lány lövésztudásán töprengett. Vajon a lány tudatában van annak, hogy a khraani miféle íjász nép volt hajdanán, és közülük kerültek ki a világhíres mesteríjászok, íj- és nyílkészítők? Biztosan nem. Vajon lesz alkalma elmesélni neki, hogy milyen örökséget hordoznak magukkal az íjaikban? Erre is sejtett egy biztos választ.

Valami mélyen azt súgta benne, hogy a lány halott.

Halkan kattant a hozzá legközelebb álló távcső. D'Vire ingerülten felmordult, de nem vett róla tudomást, meggyújtotta a pipát és heves füstölgésbe kezdett. Körbejárta az asztalt, időközben több távcső is megkattant, amikor elment mellette, de D'Vire nem kapott rá a horogra. Mikor az egész termet körbelengte az édes pipafüst, csak kapaszkodónak markolt rá az egyik látcsőre.

Bódultságában belenézett.

A girhesen csontos gyereklány egy mezőn gyakorolt lőni, a cél messze volt, többségében eltalálta. Darton elégedetlenül rázta a fejét, ő egy fatörzsön üldögélt mellette, almát evett.

– Nem figyelsz a szélre! Hányszor mondjam?! – kiáltott rá, és hozzávágott egy lapos kavicsot. A szőke, rövid hajú lány felsikkantot mérgében, a kő a fenekét találta el, Darton ocsmányul kinevette. A gyerek szemében düh villant, azonnal nyilat illesztett a húrra, kilőtt Darton felé, és sebesen kilőtt még egyet. Az elsővel kilőtte az almát a halálsápadt Darton fogai közül, a másik vesszővel ismételten felnyársalta a gyümölcsöt és messzire repítette a susnyásba.

– Ne dumálj bele, mert huzatot csinál a nagy pofád! – szisszent a lány. Darton kifejezéstelen arccal meredt a lányra.

– Na, takarodj megkeresni az uzsonnám, te kis takony! – bődült rá végül. A lány ráfogott egy újabb nyilat, zihált a felháborodástól, és Darton hirtelen megremegett, mintha valami kísértetet látott volna átsuhanni Ressa arcán. – Tudod mit, felejtsd el. Mára be is fejezheted, ha gondolod.

Ressa a mezőn álló táblába repítette a nyilat, középre talált.

D'Vire elégedett kis hümmögéssel hajolt el a látcsőtől, átkapaszkodott egy másikhoz. Ha már ott volt, belenézett.

Egy fekete kontyos asszony cibált az ölelésébe egy erősen tiltakozó, vörös arcú ifjút. Amikor az ifjú végre szabadult, látszott, hogy igazából már bőven férfi, termetre maradt még mit behoznia Kaelnek. Hátralökte hosszú, lányosan szép haját, a lovához trappolt, útiruhásan, málhásan. – Ég veled, anyám! – acsarkodott.

– Ugyan már, Kael! Ugyan! – szaladt utána a kontyos asszony, a meglett hölgy díszbe volt öltözve, a kor nemesítette a vonásait, még így is bárki a lába elé omlott volna. Elkapta Kael karját. – Fier és Erion nemsokára meghiggadnak, és neked is csak hasznodra válik majd ez az idő Damar tornyában.

– Fier készül valamire, és te csak hagyod! Mindenki hagyja neki! – kelt ki magából Kael dühösen, elrántva a kezét. Feldobálta a málháját a nyeregbe, az anyja felszisszent.

– Fiatal még ez a ló, hogy így bánj vele, te – korholta.

– Majd az úton betöröm – morgolódott Kael, de azért bocsánatkérőn megsimította a fekete mén izmos, idegességtől vibráló nyakát. Belemerült a sörénybe, majd onnan kinézett az anyjára, aki kissé mosolygott rajta.

– Ölelj meg egyszer rendesen, aztán menj. Írj, amint odaérsz. Írj, ha hazaindulsz. Írj, ha találsz egy szép lányt!

Kael arca is megenyhült, fanyar, keserű ölelésbe vonta az asszonyt, aki nagy sóhajjal szorította magához.

– Fier majd átveszi apádtól a kincstári ügyleteket, a diplomatáskodást a fővárosban. Erion kergetheti háborús karrierjét, a király mellett távol lesz a csatától. Te meg kiművelve, karodon egy szép lánnyal hazajössz hozzám, a méneshez és ellátsz tennivalóval az unokák körül.

Kael berzenkedve hőbörgött, kibontakozott az ölelésből, épp mikor a fiatal Erion is megérkezett lóháton. Leugrott a nyeregből, oldalba bokszolta Kaelt, aki fulladtan kapaszkodott a lovába, már-már tőrért kapott, hogy a bátyja hátába hajítsa, aki fütyörészve ugrott vissza a hátasára és elvágtatott az anyja szidalmaitól kísérve.

– Kiporollak, te disznó! – üvöltötte a nő, majd kivörösödve Kaelre nézett, aki a fogát csikorgatva mászott nyeregbe. Az anyja már nem próbálta őt vidámítani, neki is eszébe jutott a nem olyan régen megesett párbaj, ahol mindkettő megsérült, Fier meg csak tapsolt nekik. Az őrség szedte szét és a legjobb felcserek rakták össze őket.

A fiú végül intett, tovaügetett, és megígérte, hogy rendszeresen küld majd levelet.

Éjjel egy csapat portyázó támadt rá a táborhelyén. Akkor rontottak rá, amikor már lefeküdt aludni. Esélye se volt ellenük, helybenhagyták, elszedték a holmijait, majd újra megverték. Mikor a hátasát is vitték volna, az egyikük rájuk dörrent.

– Fier azt mondta, hogy a lovat ne!

– Fier? – kérdezte kábán, vért folyatva a szájából Kael, az összevert arca kezdett feldagadni, alig látott. Valaki a hajába tépett, megszorongatta az arcát.

– Fier üdvözletét küldi. Ha meglát Frugga közelében, megölet! – recsegte egy kaján hang, és egy utolsó ütéssel kipenderítette Kaelt az eszméletéből.

D'Vire sokkalta rosszabb szájízzel hajolt el a távcsőtől, és tudta, hogy nem a bor a ludas. A harmadikba a felhorgadt dühe űzte.

Riona a pamlag előtt állt, mereven nézte Alhalleót, akinek izzadt a homloka, de nem a sárkányos kandallóból áradó hő miatt. A torony első emeletén voltak.

– Meggondoltam magam – hadarta Riona, ahogy Alhalleo a hercegnő hasa felé nyúlt, Alhalleo élesen szívta be a levegőt.

– Nem tarthatod meg, az istenekre. Hányszor kell ezt átbeszélni? Damar megmondta, nem lehet gyereked, amíg... – sziszegte a mágus zaklatottan. Riona elkapta az ujjait.

– Nem úgy értettem. Hanem csináld úgy, hogy fájjon. Mintha igazi vetélés lenne. Tartson akár napokig is, ha kell, de ne tűntesd el, mintha sose lett volna. Rendben? – kérdezte Riona belesápadva a mondataiba, ő is izzadni kezdett, a hangja remegett. Alhalleo szánakozón sóhajtott, és halkan felnyögött, ahogy Riona az alhasához húzta a tenyerét.

– Úgy sajnálom – suttogta Alhalleo.

Riona remegő szájjal felnézett a férfi arcára, aki közel húzta magához, szabad kezével átkarolta.

– Tudom, hogy többet vesztek, ha ezt...

Alhalleo lehajolt, megcsókolta őt, hogy csöndben maradjon. Riona döbbenten kapaszkodott meg benne, nem a csók lepte meg, hanem Alhalleo nedves arca. Így már ő is elsírta magát végre.

D'Vire a szemét dörzsölve, dúltan botladozott hátrébb. Az émelygés miatt be kellett hunynia a szemét egy pillanatra, a nagy, világtérképes asztalnak támaszkodott. A látomások, a bor, a sűrű pipafüst teljesen elszédítették, az egyik ablakhoz ment, hogy friss levegőt engedjen be, de csak a távcsőig jutott, amibe belenézett.

A torony romokban volt, pár emeletnyi kőhalom maradt csupán belőle, és ő egy ilyen kőnek dőlve zihált, ereje teljesen fogytán volt, több sebből vérzett. Előtte maga a Hóhér állt, a szeme vörösen világított, fehér haját viharos szél cibálta. Majd felemelte a vérszínű pallost, és belevágta a szívébe. Azonnal szörnyethalt.

D'Vire üvöltve tántorodott hátra a fájdalomtól, ami a mellébe tépett. Leszédült a padlóra, zihált a szívét szaggató kíntól. Pillanatokig várta, hogy a szíve belepusztuljon a fájdalomba, izzadtan hevert a kövön, nyeldeste a levegőt, és csak hívta a halált. Ám az nem jött. A szíve megnyugodott, nem szorította őt tovább.

– Elég ebből a cirkuszból – sziszegte kásás hangon, ahogy feltápászkodott. Töltött még bort magának az ijedelemre.

– Ne vedd ilyen félvállról a jövődet.

– Milyen jövő!? – üvöltött rá D'Vire a mágusra, aki éberen figyelte őt a karosszékéből. – Nem hiszek a babonás trükkjeidnek, vénember, végeztem veled!

Damar a szemével követte, ahogy D'Vire az ajtó felé tántorog, és az utolsó, kelet felé néző ablaknál kattant egy látcső. A férfi idegesen felé kapott, felemelte, és legelső gondolata az volt, hogy kivágja az ablakon. Vagy agyonveri vele a mágust. Majd belepillantott a prizmákba, és hagyta, hogy beszippantsa a látomás.

Jól ismerte a khraani székesfőváros palotáját. Igazi erődítmény volt, fekete kövekből. Mindenhol a Hóhérherceg fekete-vörös zászlói és lobogói lengedeztek. A falakon olykor Grundar és a Hóhér mágiájának teremtményei szaladgáltak. Sokuk teljesen kiszámíthatatlan volt, a katonák készenlétben álltak, hogy végezzenek az ilyen teremtményekkel. Amelyikkel nem tudtak végezni, azt bezárták. A katonák egymás között legendás szörnyekről beszélgettek unalmas estéken. A palota valószínűleg évtizedek óta nem látott napfényt, tisztaságot, mert mindent hamu és füst borított, melyek a várost körülvevő kohókból áradt. Ezekben a kohókban fegyvert, páncélt, sárkánygyíkokat és egyéb szörnyeket kovácsoltak mágiával.

A látomásban mindennek nyoma se volt, az erődfalak leomlottak, betemették a kohók átkos gödreit. A falak mögül előbukkantak a palota csavart kupolás tornyai, függőhídjai, csipkés erkélyei.

Csata nyomait viselték magukon, ám a tavaszi nap felé a falakon vadszőlő, borostyán kúszott, a leveleken pedig apró tündérek napoztak. A tornyokon égkék színű lobogó lengett a szélben, tisztán kivehető volt benne a felhőliliom virága.

A főcsarnokban óriási tömeg gyűlt már össze. A padlót fényesre suvickolták, a freskókat újrafestették, a csavart oszlopokon kijavították a faragványokat. A régen törött ablakokat kicserélték, áradt be a fény a terembe, az emberek igyekeztek legjobb ruhájukba bújni. Elcsendesedtek, a terem két oldalára húzódtak, fanfárok, harsonák és dobok szóltak, amikor egy ifjú és mögötte a kísérete bevonult a terembe.

Magas, szőke fiú volt, arcát friss sebhely tette marconává. Konokul, céltudatosan vonult át a tömegen, egészen előre, ahol egy emelvényen Riona várta, mellette egy üres trón és egy gazdátlan korona. A hercegnő életnyivel idősebben állt ott, fején díszes koronával, vállán kék palást, vékony, szikár testét ruhába bújtatva. A haja leomlott a derekáig, a napfény megcsillantott pár ősz tincset is benne. Ő nem bírta a komoly hangulatot, elvigyorodott, kinyújtotta a kezét, felhúzta az emelvényre a fiút és magához ölelte. A fiú visszaölelte őt, majd egyenesen D'Virére nézett ugyanazokkal a mélykék, állhatatos szemekkel, amiket a férfi jól ismert már.

D'Vire zihálva ejtette el a szerkezetet, a falhoz hátrált. Kicsivel később lerogyott a tövébe. Damar komótosan felállt, öreges, lassú járásával elbotorkált az elejtett látcsőért, felvette. Mindent nagyon lassan csinált, nem sietett. Rendet rakott, majd nyögve, sóhajtva visszament a székébe, leült. D'Vire a haját és szakállát túrta.

– Mit akarsz tőlem, vénember? – kérdezte rekedten, meggyötört hangon. – Mit akarsz ezekkel az illúziókkal belőlem kiszaggatni?

– Azt hiszed, erre pazarolnám az erőmet, illúziókra? Amit láttál, az a sorsod, nem más. A te sorsod, a fiad sorsa.

– Nekem nincs fiam – sziszegte D'Vire. – A látottak alapján esélyem se lesz nemzeni egyet holnap reggelig, amikor a Hóhér megmártja bennem a kardját.

Damar krákogva kinevette.

– Tudod, miért nem siettem megsegítésedre? Mert láttam korai halálod, melyet mindig csak épphogy elodázni tudtál. Hol anyád kúrált ki a betegségből, hol a nardhur, hol saját ügyességed révén, hol az az átok Ressa ugrott közéd és végzeted közé. De itt a vége számodra, innentől már nincs hova tovább. A te sorsod sose az volt, hogy koronát viselj Khraan királyaként. A sarjadat viszont trónra teheted a jövőben, ha... – Damar elhallgatott picit, a férfira nézett, aki úgy meredt maga elé, mint akibe villám csapott. – Ha pontosan azt teszed, amit mondok.

D'Vire kissé megrázta a fejét.

– A szavaid csak mérgek, a látomásaid illúziók, a halál vigyen hát magával, de te nem fogsz belőlem bábjátékot csinálni. Pusztuljak én és a vérvonalam, akkor nincs több igaz királya Khraanak, mit bánom én, de... – D'Vire feltápászkodott, hitetlenkedve röhögött kissé. – De nem fogsz rávenni, hogy megejtsem azt a szerencsétlen hercegnőt, akinek az életével és méhével úgy játszol, mintha kártyáznál. Felejtsd el – mordult határozottan, és az ajtó felé lépett.

Óriási erő taszította neki az ajtónak, alig bírt tőle mozdulni.

– Szerinted ki vagyok én, te honvesztett, senkik uralkodója?! Te álherceg!? Kinek játszod meg a lovagot?! Ki vagyok én, ki igazgatja ezt a Világot, te szerencsétlen, balga, halandó!? – süvöltött a fülébe Damar embertelenné torzult hangja. – Kinek képzeled magad, hogy ellent mersz mondani a világmágus akaratának? Kértem szépen, ésszel, rációval, barátsággal, de te azt hiszed, hogy kivonhatod magad az akaratom hálójából?! Azt hiszed, neked szabad?! A Világomban akartál király lenni? Engedély és mágussegítség nélkül, varázslók befolyásától mentesen akartál volna kormányozni, és majdnem szétmérgezted ezzel a gondolattal az évekig engedelmességre nevelt, mágushű hercegnőm elméjét!? Itt helyben meg kellene ölnöm téged, te rátarti barom! Ám akkor a hercegnőt is elvesztem, de ő túl drága, túl sok munka volt, hogy csak úgy hagyjam. A te gyermekeddel vigasztalódik majd a halálod után, és kinek ad majd hálát?! Annak, aki visszaadta a méhét! Takarodj innen, keresd meg azt a nőt és termékenyítsd meg!

D'Vire nem volt ura a testének többé, a gondolatai után is csak szédülten kapkodott. Ment, ment kitartóan, a mozdulatain nem látszott kótyagos, szétzilált, bábként rángatott elméje. A torony körüli erdőben volt, déli oldalon, egy patak hangjait követte. Köveken ugrált, mígnem megpillantotta Rionát.

A hercegnő alsóneműben ült egy napsütötte sziklán, elgondolkozva, egyedül, a vizet figyelte. Ruhái, fegyverei a parton szétszórva, mint aki sebtiben, idegességében vetkezett neki, hogy lehiggadjon a hideg vízben.

D'Vire megpróbált visszafordulni. Nem megy oda, ha bele törik is a teste, nem megy oda. Szándékai ellenére könnyedén indult el a hercegnő felé, aki ijedten rezzent össze.

– Ó, csak te – nyugodott meg Riona, mikor meglátta. – Bár inkább lennék egyedül...

– Hercegnő... ne...

D'Vire már ott is volt a parton, Riona kiugrott hozzá a ruhákhoz. – Riona, menj el... menj... fuss előlem... Vagy döfj le azonnal...

– Mit beszélsz? – nevetett Riona, majd aggódva közelebb lépett. – Jól vagy?

– Ez... bűvölet – sziszegte D'Vire nehezen, és ekkor hozzáért a nőhöz, megragadta a karját.

Riona döbbenten meredt rá, mert a bénító érzés, hogy nem ő irányítja a testét, átcikázott rajta. Hagyta, hogy D'Vire a földre gyűrje, bár felkiáltott.

– D'Vire!

– Damar akarja, hogy kihord a gyermekem, nem én... én esküszöm, nem akarom ezt... esküszöm, hogy... nem tudok ellene... Esküszöm, hogy bűvölet.

– Elég! Fejezd be! Miféle őrületről beszélsz!? Én nem is szülhetek, amíg...

– Damar azt nem mondja.

Riona szeme elkerekedett a félelemtől, minden szín kifutott az arcából. D'Vire szorosan lehunyta a szemét, hogy ne lássa. A hercegnő aztán megrázkódott, megpróbált küzdeni, harapni, ütötte D'Vire vállát, de a mágikus bénultság mindkettőjüket nyakon ragadta.

A férfi végig hallotta, ahogy gyűlölködve csikorgatta a fogát, amíg D'Vire esdeklőn, saját tehetetlenségétől dühítve sajnálkozott, és kérte, hogy ölje meg őt, vessen már véget ennek valaki. Persze senki nem segíthetett rajtuk.