Riona némileg emberibben tért magához, a combja sokkal jobban volt. Mylar tudományára tekintettel ez egyáltalán nem volt meglepő. Kora reggel volt, de a hangokból ítélve a táborban már nagy volt a nyüzsgés. Felöltözött a saját ruháiba, ami már oda volt neki készítve, illetve valaki némi reggelit is hagyott számára. A barlang folyosóit róva ette meg. Eriont már messziről hallotta, ahogy valakit üvöltve fegyelmez; el is kerülte őket gyorsan. Végigszaladt a táboron, mintha csak el se ment volna, valaki Lénának hívta, valaki hercegnőt kiáltott, kifaggatta mindenki ügyes-bajos dolgát, amiről tudta, hogy Erion füléig és ingerküszöbéhez sose ért fel, fürdött a patakban, visszaszaladt a barlangokba.

Mylart megtalálta, pár sérült fürkészt kellett ellátnia, akik sárkánygyíkokba futottak. Azok a gyíkok a szirteken átmászva, egyre közelebb és közelebb szimatolnak a táborokhoz és menedékekhez, a helyzet égető és ijesztő. Egyesek már maguktól pakolnak és hatolnak beljebb a hegyekbe, fittyet hányva parancsokra. Riona segített neki az ellátásban, szólt róla, hogy van egy vajúdó lány, egyelőre a családja kunyhójában és jól van.

– Majd este szülünk – mondta erre Mylar. – Addig segíts és mesélj el mindent, mert a fülem ketté áll a pletykáktól. Kérlek, azzal kezd, hogy Erion valóban nőül kért, és ha ez valóban igaz, akkor ugye elküldted józan észért a piacra?!

Riona nevetett. Elbeszélte a kalandjait Mylarnak, aki erősen kifaggatta őt D'Vire személyéről, és Riona egyre nehezebben beszélt róla. Mylar megdörzsölte a karját.

– Na menj. Várj. Ne aggódj, hozod te még hozzám őt, akkor megnézem magamnak. Ne beszélj, ha nem esik jól. Most menj, légy hasznos máshol. Várj – rántotta vissza megint. – A lábad? Rendben? Mehetsz.

Alig szabadult, egy hadnagy toppant elé, hogy Erion elé vigye. A férfi reggeli pokrócossága nem múlt el, ezért Riona meg se kérdezte tőle, hol van D'Vire, de a szeme azonnal őt kereste.

– Nincs itt, és ami azt illeti pont ezért hívtalak! – csattant Erion, amint ezt észrevette. – Idehozod ezt a khraani, elfelejtett örököst, Fier majdhogynem jobbkezét a táboromba, elhiszem a mesédet róla, aztán csodák csodájára másnap nyoma sincs! Kerítsd elő nekem azonnal, szem előtt legyen, amíg itt lébecol, egy pillanatra se bízom benne!

Riona hűdötten bámult rá. – Erion, de hát...

– Gyerünk.

– De hát megvan – mondta Giador értetlenül. Erion és a hercegnő rábámult. Giador a tábor mélye felé bökött. – Nyaklószám issza a bort, néha elájult már, de amint magához tért némi szendergésből, újrakezdte. Nem csinál az semmi ártalmasat, hacsak maga ellen nem.

– Ó, ne – nyögött Riona elkeseredve. Erion mérgesen meredt a hírt megosztó Giadorra, aki hátrált pár lépést. Erion végül Rionára nézett.

– Mi baja?

– Gyászolja a szerelmét.

Erion szeme kissé összeszűkült, végigmérte Rionát, és újra Giadorhoz fordult.

– Tartsátok rajta a szemetek, és sürgősen igyekezzetek őt kijózanítani. Te velem jössz, más feladatot kapsz – mutatott Rionára, aki kétségbeesett arccal vette ezt tudomásul.

Erion elküldte őt járőrözni a következő őrváltással, a hercegnő hangosan tiltakozott, mivel ennek szerinte semmi haszna nem volt, de Erion fütyült rá. Azon a szakaszon kellett őrt állnia, ahol pár napja több sárkánykatonát is észleltek, de a többiek elmondása alapján a gyíkok sose próbálkoztak még kétszer ugyanott betörni. A felderítő egységekre szoktak támadni, ahol elhagyatottabb és nehezebb a terep. Riona így gubbasztva, a mérgében főtt egész nap, mert csak napnyugtával érkezett váltás.

Az erdőben való csendes várakozás visszarepítette a tépelődő gondolataiba, amikről sikerült eddig elfeledkeznie. Aggódott Kael és Ressa miatt, nagyon idegesítette, hogy semmi hír nincs, de D'Vire elmondása alapján még csak Damar vagy Alhalleo se tud róluk semmit. Riona megdörzsölte a homlokát, rövid tincseit kezdte húzogatni szorongásai közepette.

Már egy éve a toronyban élt, amikor Kael is csatlakozott Damar tanítványaihoz. Az akkor is elképesztően helyes ifjúval elcsavarták a másik fejét, pedig szándékaik nem voltak ilyen romantikusak az elején. Riona kicsit le is higgadt onnantól kezdve, ha férfiakról volt szó. Egy ideig. Rájött, hogy nem igazán az ő vérmérsékletének való ez a fajta dolog, vagy csak Kael nem. Hagyták, majd úgy gondolták, hogy megér ez még egy próbát, már csak a kéjek kedvéért. Pár évet eljátszottak egymással, végül Riona végleg tovább állt tőle, és Kael megkönnyebbülten hagyta őt elmenni máshoz, mert csak terhelte a lelkét, hogy ő se boldog teljesen, a nőt se tudja azzá tenni, nincs itt semmi értelem, de már érzelem se.

A toronyban töltött idő a királyi szülőkkel való kapcsolatának is használt, bár nagy dicsőség sose vált a nadrágos hercegnőből. Rionának se kellett a gyalázkodást hallgatnia, és az apjának se kellett az ő gyalázatosságait viselnie.

Meg ha valaki, akkor Damar határokat szabott neki, és mikor túllépte őket, keményen büntette. Létezett egy szoba a toronyban, ahol az engedetlenek töltötték le a büntetéseiket. Rionát igazából elég volt egyszer bezárnia oda, és soha többé nem akarta önként Damar szabályait megszegni. Vagy épp ellenszegülni neki. Soha többé, és ez a félelemmel vegyes tisztelet sokkal markánsabban üldözte, mint az apja üvöltése.

Aztán egyszer rábíztak egy koszos gyereket. Alhalleo lekarmolt arccal, feldúltan cibálta elé, miközben ő valamit megpróbált megtanulni, nyár közepén, a hőségtől tikkadtan. A gyerek borzalmasan káromkodott, szabadulni próbált. – Fürdesd meg – lökte őt neki oda Alhalleo zihálva, vörösen a haragtól. – Vagy porold ki, tudom is én. Tegyél róla, hogy tudja, miként legyen tiszta! Elegem van – hörrent, és elviharzott.

Riona egy ideig döbbenten hadakozott a nyakába varrt gyerekkel, majd lekenyerezte azzal a brióssal, ami nála volt. Agressa Hart akkor evett brióst életében először. Sikerült megmosdatnia, kiderült, hogy a lány tudja, hogyan tisztálkodjon, a vízbenlét volt a mindene, imádott pancsolni, de nem volt hajlandó Alhalleo vagy Damar kérésére eleget tenni a fürdésnek. Ravaszdi, álnok gyerek volt, később rákapott a lopkodásra és csenésre, jobb esetben csak elrejtette a tolvajlott cuccokat, néhány esetben pénzé tette, amikor elcsámborgott. Riona dolgait nem bolygatta, miután a hercegnő megmentette egy csapat őt megverő tanítványpárostól, akik már alaposan elfenekelték addigra a sokszoros lopkodásért. A verés nem állította meg, Riona kedvessége igen.

Riona néha, ha ideje volt, fésülgette a lány rövid haját, fonogatta, kontyba fogta. Fedezte, ha elszökött a tanulás elől, ha a mágusok keresték. Végül Agressa egyszer sírva szaladt hozzá. – Vérzem! Segíts! Most meg fogok halni?!

Erről nem tudott sokat a lány, se a mágusok, se a fejvadász nem figyelmeztette, a kocsmai lányoktól meg csak ostobaságot hallott, és teljesen el volt keseredve. Riona nem hagyta cserben őt akkor, majd az évek teltével a lány kikopott a figyelméből, észrevétlen lett és szinte el is felejtette, hogy volt egy kislány abban a toronyban.

Most egészen más horderejű dolgok forogtak kockán, és úgy érezte, mégis cserbenhagyta őt.

Meg kell győznie D'Virét, ha kijózanodik, hogy vissza kell menniük a gömbért. Megkeresik Ressát és Kaelt is. Helyrehozzák ezt az egész katasztrófát.

Vacsora közben Mylar kérte magához, hogy siessen utána ahhoz a lányhoz, aki napközben még vajúdott. Riona rohant. A kunyhócska előtt nagy volt a sürgés-forgás, az egész szomszédság ott téblábolt, nagy máglyát raktak, rengeteg fáklya égett, ahogy odabent a kunyhóban is. A lány már matracon fújtatott négykézláb, az anyja, nővére körülötte, a nagymama a háttérben kedélyesen fecserészett a saját szüléseiről, bort ivott és itatott a sápadt apával, az egyik felderítővel. Mylar hol benézett a lány lábai közé, hol mondott neki valamit, majd intett Rionának, kérte, hogy a kis orvosságos ládájában lévő dolgokból mit hogyan keverjen ki.

Riona segített megitatni a főzetet az anyával, aki addigra sikoltozni kezdett. Az apajelölt eszmélete kapitulált. Erion a kunyhóba toppant, hogy kivigye onnan.

– Rezzenéstelen pofával néz farkasszemet a sárkánygyíkokkal, de nem bírja a szülést?! Mi van a mai fiatalsággal?! – háborgott Erion.

Mylar élénken újságolta az anyának, hogy jön a baba, most már kicsi van hátra. Lélegezzen, kapaszkodjon. Végül megszületett a fiú, azonnal az anya keblére fektették. Riona már sokszor segédkezett Mylarnak szülések alatt, tudta, hogy mi kell a javasasszonynak ilyenkor a keze alá.

Mylar végül megállította. – Várj csak... – Vér öntött el mindent.

– Elájult! – sikkantott az újdonsült nagymama. Mylar elvette a gyermeket, kendőbe bugyolálta, Riona kezébe adta. – Vidd ki az apjának, tedd az ő mellkasára, amíg ezt helyrehozom.

Riona ijedten bámulta a teljesen sápadt, ájult anyát, de kiment a meleg, fülledt kunyhóból. Ott látta, hogy próbálnak életet pofozni az apajelöltbe is, mindhiába. Na szép, bosszankodott. Félkézzel, remegve szétbontotta a saját ingjét, a bőréhez simította a halkan nyöszörgő csomagot, leült vele a kunyhó tornácra, mert remegett.

A babát ez nem zavarta, halkan pihegett, még a megszületés fáradalmait próbálta kiheverni. Riona halkan fohászkodott, mindenhová nézett, csak a babára nem, végül összeakadt a szeme Erionnal, mintha D'Virét is látta volna, ezért mégis inkább a babára nézett.

Gyűrött, még kissé fehér mázas, véres kis csomag volt. A kendő sarkával megtörölgette az arcot, majd a bőréhez simította. Álompuha volt. A csecsemő hozzá dörgölte az arcát, már kutatta volna, hol van a tápláló, anyai mell. Fájón sóhajtott. Bekúszott az orrába a baba új, édes illata, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sírjon. Biztos, hogy a saját gyerekének is pont ilyen illata lett volna. Biztos ő is így vajúdott és sikoltozott volna. Biztos Alhalleo is elájul a megrendültségtől... vagy pont fordítva, végig mellette marad? Ha hagyják.

Percek teltek el, végül az apa magához tért. Hátba veregették, itatták, majd Rionához segítették, aki átadta a csecsemőt. Az apa nevetve, sírva ölelgette a gyermeket, Mylar meg kiszólt, hogy minden rendben, bejöhetnek.

Riona megkönnyebbülten dörgölte a homlokát, a kunyhó körül népünnepély kerekedett, zenéltek és ittak a gyermekre. Erion intésére eljött a kunyhótól, kapott egy nagy adag erős szeszt és a férfi részéről megértő hallgatást, aminek nagyon örült. Elmorzsolhatta a könnyeit, és egészen hamar elmúlt az összes aggodalma, a felszaggatott érzések okozta fájdalom, a sok mi lett volna ha, amit a gyermek ölelgetése okozott. Ivott, evett, ünnepelt.

Mindez addig tartott, amíg Giador meg nem jelent, és odahajolva súgott valamit Erionnak. A férfi minden jókedve eltűnt, Giadorral viharosan hagyták ott az ünnepet. Riona semmi jót nem sejtve utánuk szaladt.

A tábor széléig követte őket a köves patakpartra, ahol egy nagyobb csapat katona állt körben, és azt a másik ötöt nézték, akik D'Virével verekedtek. Erion felbőszülten zavarta szét a bámészkodókat, a verekedőket ő és Giador, meg Riona ráncigálta el, hogy elejét vegyék a további ütlegeléseknek. D'Vire, mivel régi célpontjai megszűntek, rárontott a legközelebbire: Erionra.

A hideg patakba omlottak. D'Vire kórosan részeg volt, de ez fikarcnyit se vett el az erejéből vagy harci tudásából. Erionról köztudott volt, hogy könnyen és szívesen járt el a keze, nem csak üvöltött a beosztottjaival. Riona a hajába túrt az idegességtől, Giador is tépelődve figyelte őket.

– Akarsz fogadni? – kérdezte végül.

– Hülye! – fakadt ki Riona. – Elég! – szaladt oda a patakban birkózó férfiakhoz. – Elég! Hát tök részeg, még a végén megölöd! Erion! – cibálta meg Erion karját, és végül sikerült annyira lerángatni őket egymásról, hogy Giador segítségével hátrébb vonták. Amíg Giador lefogta a tábornokot, addig Riona odaszaladt a tápászkodó D'Viréhez, visszaültette a patakba, hogy őt is visszatartsa. – Elég ebből! D'Vire! Hahó! Eszednél vagy?

A férfi arca csupa pukli volt, néhány helyen vér csorgott belőle, már amennyire ezt az esti fények engedték látni. D'Vire fájdalmasan, csúnyán zihált, Rionát nézte.

Erion szólalt meg mögöttük.

– Tisztelem a gyászt! – csattant vadul, hörögve. – Tisztelem annak minden fájdalmával, és nem szólok meg senkit, hogyan viseli, kivéve, ha azzal kárt okoz másnak, abból nem engedek! Remélem, hogy érthető voltam! – köpte dühösen, majd csúnyán káromkodva elviharzott, Giador követte őt. Riona egyedül maradt a sötét, hideg patakban D'Virével.

– Gyerünk, elviszlek Mylarhoz – sóhajtott Riona. – Ő majd segít rajtad.

– Nem kell mágus segítsége... Nem... ezt nem tudja...

– Ő boszorkány, javasnép, nem varázsol. Amikor a karodat ápoltam, az ő tudása segített. Emlékszel arra? – kérdezte Riona, ahogy az említett bal karra fogott, és felhúzta a férfit a vízből. D'Vire erősen kilengett, a verés miatt se állt biztos lábakon.

– Naná – felelte kásás hangon. – Nem kell a segítséged, csak magadnak... csak magadnak lesz rosszabb... Bármit is... Én sose foglak... Téged nem. Még csak... kívánni se.

Riona szisszenve kapott levegőért, majd kissé felnevetett.

– Miért nem? – kérdezte, tudva, hogy csak az árkot mélyíti köztük, a saját fájdalmát súlyosbítja, de talán így egyszerűbb lesz.

– A világoshajúakat szeretem. Meg mert így nevetsz, túl sokat nevetsz, mi a franc ennyire nevetséges! – háborgott D'Vire. Riona elképedve pislogott, őt eddig a mosolyáért dicsérték a legtöbbet. – Minden az arcodra van írva, minden érzésed, nincs semmi titkod előttem, az, hogy akarsz, az, hogy szeretsz! Nem vagy kihívás, nem vagy semmi, csak tálcán kínált, kényelmes boldogság, és ez felháborítóan kiábrándító.

Riona már zihált.

– Elég! Mylarhoz megyünk! Ezért meg majd bocsánatot kérsz úgyis, ha kijózanodsz.

Végigtámogatta a részeg, összevert férfit a táboron Mylar barlangjába. A javasasszony még nem volt ott, de Riona tudta, hogy mikhez nyúljon. D'Virét egy üres kamrába fektette az alacsony ágyra, leápolta a sebeit, addigra Mylar is megjött. A kendőkbe, kopott ruhákba csavart nő a fejét csóválta.

– Mondtam, hogy elhozod hozzám. Na, lássuk.

Riona lerogyott kicsit távolabb, hagyta, hogy a boszorkány végezze a dolgát, füstölőket gyújtott, tüzet élesztett, bódító és álmosító lett a levegő. Csend volt, néha Mylar dúdolt valamit, D'Vire köhögött.

– Miért nem alszol, herceg?

D'Vire nem válaszolt, mire a boszorkány végigsimított a halántékán, beledörgölt valami hűs olajat, a maradékát a férfi kusza, nyírásra váró szakállába simította. Riona elbóbiskolva figyelte a füstön és imbolygó fényeken át, ő már nagyon közel járt az alváshoz.

– Mert ha lehunyom a szemem aludni, csak őt látom. Látom, de nem érzem többé. Látom, de nem foghatom meg, látom, de nincs, és megbolondulok – dörmögte D'Vire kásás hangon.

– Szükséged lesz az erődre még, aludnod kell. Ez majd álomba kísér, és nem lesznek ott kísértetek, ha nyugtot szeretnél. Legalább ma, és holnaptól könnyebb lesz egyedül is lehunynod a szemed. Nem sokkal, de valamivel könnyebb, aztán ez így lesz minden egyes nap hátralévő életedben. Mert nem ámítalak egy percre sem, ezt magaddal viszed majd a saját halálodig.

– Helyes.

– Szép szerelem volt, talán olyan, amit mindenki vágyik és kutat egész életében.

D'Vire zavartan megdörzsölte a homlokát, a szemét.

– Mássz ki a fejemből végre.

– Nem vagyok benne. Az arcodra van írva minden.

Riona letörölgette a könnyeit az arcáról, fel akart állni, hogy kimenjen, de a füvek illata elgyengítette. Elfeküdt a szőnyeges padlón, átadta magát a fáradtságnak.

Felriadt, amikor valaki hangosan nyögdécselt. Felkönyökölt, de Mylar lepisszegte. Ott ült D'Vire feje mellett, épp borogatást tett rá, majd rajta hagyta a homlokán a kezét. D'Vire motyogott álmában, de most már kivehetetlenül.

Riona visszafeküdt, lemondóan sóhajtott, Mylar elvette a borogatást D'Vire homlokáról.

– Az anyját hívta. Azt hiszi, nem emlékszik rá gyerekkorából, azt hiszi, hogy az utolsó emléke róla, ahogy felnőttként találkoznak. A seregben megbüntették engedetlenségért, majdnem agyonverték. Valahogy elintézték, hogy az anyja kerüljön oda és ápolhassa. Azonnal felismerte, de nem tudja, hogyan... Hát úgy, hogy az anyja sokszor ápolta így, amikor lázas volt a beteg tüdeje miatt. Kicsiként a toborzó khraani katonák elől a padló alá rejtették, de elkezdett fulladni, kiszedték, elhurcolták. Szépen kinőtte a betegségeit. Lassan abba a korba ér, hogy újakat szerez.

– Nem tudnál keverni nekem valamit, amitől én viszont elfelejtem őt?

– Biztos akarnád?

– Igen – nyikkant Riona elképedve, hiszen mi másért kérné.

– Végre szerelmes vagy, én ezt nem engedném el ilyen könnyen.

– De hát csak gyötör az egész, és mit hoz majd a jövő így? Még több gyötrelmet. Nemhiába nem akartam a szerelmet. Semmi értelme így, és még ő is hogy járt – intett D'Vire felé.

– Sokkal rosszabbul, mint te, és mégse fog nyavalyogni azért, hogy elfelejthesse.

– Ennek semmi értelme.

– Nem is kell benne értelmet találni, fel nem foghatom, hogy miért keresed. Ez szerelem.

Riona inkább a visszaalvást választotta. A hajnal hűvösére riadt, meg némi mozgolódásra. Felemelte a fejét, látta, hogy D'Vire az oldalára fordult. Majd forgolódott még egy kicsit, végül felült az arcát dörzsölve. Kissé lepetten nézett körbe, mint aki nem érti, hol van. A kamrácskában nem égtek már füstölők, hideg volt. Riona arra gondolt, hogy még bebújhatna Erion ágyába, ő melegítené, vagy ha már felkelt, akkor az ágya talán akkor is őrzi a melegségét.

Riona végül nem moccant, csak hagyta, hogy kirázza a hideg. D'Vire azonban felkelt, a falnál csordogáló forráshoz ment, megmosta az arcát, majd elviharzott. Riona csak ekkor ült fel, mérgesen és haragosan, mint egy sértődött gyerek, és borzalmasan utálta magát emiatt. Nekivetette a hátát a falnak, épp akkor, amikor D'Vire mégiscsak visszajött. Megállt a kamra függönyös bejáratában, egy ideig komoran méregette Rionát.

– Bocsánat a tegnapiakért.

– Fátylat rá – felelte Riona, szándékai ellenére túl zordan.

– Jelenleg nem bírom figyelmen kívül hagyni, amit rajtad látok. Bármikor máskor hidegen hagyna, de most nem. Nem bírok el ennyi érzést. Magamat se bírom el. Talán az lesz a legjobb, ha mégis külön válunk, amíg...

Riona összeszorított szájjal fordult el, csak bólintott.

– Azok, amiket tegnap a fejedhez vágtam, azok a legjobb dolgok benned, tündérem. Mindenki más ezért szeret.

– Sajnálom, tudom, hogy most vesztetted el Tristanát, nem is voltak nagy ábrándjaim azt illetően, hogy mi bármit kezdünk egymással. Esetleg megvigasztaltalak volna, mert abban híresen jó vagyok. Neked ez amolyan rigolya, hogy semmit nem akarsz magadénak tudni, ha nem kell érte vért izzadnod?

D'Vire nagyra nyílt szemmel meredt rá, majd figyelmeztetően felemelte az ujját.

– Egy dologra figyelj hercegnő a jövőben: a méltóságra.

Riona rosszkedvűen nézte a függönyt, ami D'Vire távozását követően nagyot libegett, és ahogy egyre csak nézte a lassan megálló és mozdulatlanná váló függönyt, feljajdult a lelkében a saját ostobaságának fájdalma. Mit sértegeti? Így búcsúzott tőle? Szeretett volna utána szaladni, de végül eszébe jutott a szó: méltóság.

És a hiábavalóság.

Bebújt Erion üres ágyába melegedni, csak azért, hogy aztán maga a férfi rázza ki onnan nemsokkal később. – Ébresztő! A világmágus segédje van itt.

– Alhalleo? – ült fel Riona, de Erion nem hagyta neki, hogy rendesen magához térjen, a karjánál fogva rántotta magával. Riona méltatlankodva sziszegett az orra alatt, alig bírt lépést tartani a férfival. – Mit akar itt?

– Veled beszélni, de csakis az én fülem hallatára, az bizisten – morgott Erion. – Mielőtt újra valami ostoba döntésbe hajszolnak téged bele ezek a mágiás puhatestűek.

Riona döbbenten nézett a férfira, aki nem fűzött több megjegyzést a dologhoz, a tanácskozó kamrához értek. A sötét helységben a plafon alatt Alhalleo mágiája révén fénygömbök világítottak, természetes világosságot teremtve. A mágus kialvatlannak tűnt, Rionára nézett, majd megtámaszkodott a nagy faasztalon, ahol Aldomo, a Léthegység vonulata és a táborok helyzete szerepelt egy nagy térképen. Amint Alhalleo hozzáért, az asztalból Damar tornyának tág környezete emelkedett ki, a domb a tölgyerdővel, a patakok, a mező. A mezőkön állomásozó, fekete sereg, mely egyre csak gyűlt és közeledett a toronyhoz keleti irányból.

Riona elkerekedett szemmel bámulta a sereget, Erion káromkodva lépett oda az asztalhoz.

– Segítség kell – mondta Alhalleo. – Sürgősen.

– Semmi hír Ressáról és Kaelről? Még mindig? – kérdezte Riona. – Megpróbáljam én elhozni a gömböt? Talán van időnk, hiszen...

– Ez a sereg holnap hajnalban eléri a tornyot – szólt közbe Erion. – Vagy hamarabb.

– Hajnalig bírjuk majd visszatartani őket varázslattal – mondta Alhalleo. – Viszont elveszik minden, ha megjelenik Grundar.

– És a Hóhér. Ő és a serege is visszanyeri az erejét addigra – mondta Riona. Alhalleo felvonta az egyik szemöldökét, intett egyet, a varázsolt térképen megjelent a vörös-fekete páncélos sereg is, ők észak felől közelítettek. – És Fiert se hagyd ki a modelledből – bökött oda Riona. – Tisztán látszik, hogy esélyünk sincs a gömb nélkül. Igazán el kell mennem érte...

– Nincs gömb, Riona – mordult oda Alhalleo türelmét vesztve. – Nincs több idő, nincs Kael, nincs Ressa. Csak mi vagyunk. A segítségkérés nem egy újabb küldetés elindításáért szól belőlem, hanem egy seregért, ami feltartóztatja ezt a poklot.

Riona nem válaszolt, Erion lassan összefonta maga előtt a karját. Alhalleo tekintete ide-oda járt kettejük között, elsöpörte a varázslatot az asztalról, a rajzolt Aldomóra mutatott. – Vissza akarjátok kapni ezt valaha? Mert ha most elveszünk, nem egy mágustorony lesz oda, hanem a Forrás, a Lét kerül veszélybe, Grundar kezébe, és Aldomónak még csak emléke se marad.

– Aljas egy húzás a hazánkkal zsarolni. Ráadásul amire kérsz minket, az egy öngyilkos akció. Töredéknyi emberem van – mondta Erion zordan. – Közel se elég Khraan erői ellen.

– Igaz, de ne feledd, hogy egy világmágus és én is ott leszünk. Én töredéknyi emberrel is már fél lábbal kint lennék a sírból, Erion. Hidd el.

– Ők meg benn a sírban – mordul Erion. – Nem fél lábbal, hanem teljesen.

– Azt akarod, hogy harcoljunk? Adjam fel a gömböt?! – pislogott Riona elképedve. – A sok tanulás és rohadt kaland után...

– Riona! – csattant Alhalleo hangja, a mennyezeten pedig végigszaladt egy villám, még Erion is megugrott az ijedtségtől és egy pillanatra mind megsüketültek. – Neked soha nem volt az a szereped, hogy elmenj a gömbbért! Soha, egy pillanatra se akarta Damar, hogy te szerezd meg, felejtsd végre el! Neked az a dolgod, hogy kormányozz majd egy országot, de ahhoz a világnak meg kell maradnia ebben a formában!

– Minek az árán?! – heveskedett Riona. – Mennyit fizessek még!?

Alhalleo tekintete megenyhült, halkan sóhajtott, a vonásai újra megfáradtak és nyúzottak lettek. – Amennyit szükséges. És néha a szabadság nagyon drága.

Riona fájdalmas fintort vágott, majd fölnézett a mellette álló Erionra. – Mi legyen, tábornok? – kérdezte.

– Riona, te vagy a hercegnő.

– Hercegnő nem parancsol a tábornoknak – szusszant Riona nevetve. Erion elszakította a tekintetét Aldomo térképéről, Rionára nézet, az asztalra támaszkodott.

– A toronynál még mindig több esélyünk van szembeszállni a sereggel és a Hóhérral, mint itt, ahol bárhová beszoríthatnak minket. Vagy kiéheztetnek minket a télen, ha mélyebbre menekülünk a hegyekbe. Nem áltatom magam, ha a torony elesik, Fier itt fog toporogni napokkal később a sereggel, ugyanott lennénk, vagy még rosszabbul, ha a gyerekek és az öregek nem tudnak időben elmenekülni.

– A csatát el tudjuk húzni épp elég hosszúra, hogy a harcképtelenek és betegek elmenekülhessenek védettebb völgyekbe – mondta Alhalleo. – Ha kudarcot vallanánk, itt nem fogja őket mészárlás érni.

Erion hosszan nézte a mágust, majd Rionát, aki próbált nyugodt maradni, de érezte, ahogy meglódul az egész világa, a szíve hevesen vert. A félelemtől. A csata félelmétől, de úgy érezte Erion mégis tőle kér támogatást. Megszorította a férfi alkarját, amivel az asztalon támaszkodott.

– Küzdjünk, Erion. Fier elszenved még tőlünk pár lenyakazást, mielőtt elmúlunk ebből az életből. És elmúlás közben legalább vigyünk magunkkal annyit, amennyit tudunk, nem az egész sereg halhatatlan.

A férfi csak biccentett Rionának, majd Alhalleóra nézett, de a tekintete tele volt fanyar, sötét érzésekkel. Végül Erion megrázta magát. – Rendben. Egy órán belül összeszedem a vezetőket, mindent megtárgyalunk. Hogyan tudunk eljutni a toronyhoz?

– Majd nyitok egy jól hozzáférhető átjárót egy ábrándbirodalmon keresztül, nem lesz gond az odajutással.

Erion biccentett, a tekintete acélkeménységű lett, és Riona remegni kezdett a félelemtől.

Nem sokkal később az egész tábor felbolydult, parancsokat üvöltöttek, mindenki mozgásban volt. A parancs, hogy hadba vonulnak Khraan ellen, senkit nem ért felkészületlenül, Riona visszaérkeztével többen úgy érezték, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Viszont voltak páran, akik nem lelkesedtek ennyire, ők inkább Aldomóért haltak volna meg, nem holmi mágustoronyért.

Erion felülkerekedett saját meggyőződésein ilyenkor, üvöltve rázta fel a katonáit.

– Nektek nem számít a mágus tornya?! A világmágus?! Tudd, te idióta, hogy ha nincs világmágus, neked nem lenne se hercegnőd, se jövőd! Se itt, se Aldomóban! Mert ha most kételkedni mersz benne, akkor elvesztünk! Nem Aldomóért vagy egy mágusért mész harcba, hanem a jövődért, a Létért! Így merj nekem panaszkodni! Akinek nem tetszik valami, az az első sorba fog állni a Hóhérral szemben, érthető!?

Riona idegesen pakolt, de amikor ilyeneket hallott, kirázta a hideg. Eszébe jutott Tristana, és mit árult el neki a Hóhérról.

Mikor Erion odébb ment parancsokat kiabálni, Riona Ressa vajszínű lovát vezetve elhaladt a letromfolt társaság mellett, akik fülig vörösödtek, amikor odaért. Öklüket a szívükhöz emelték, de nem néztek rá.

– Ne higgyétek, hogy a Hóhér legyőzhetetlen. Van remény. Megesküszöm nektek, hogy van remény győzedelmeskedni – mondta.

– Miért hazudsz nekik? – dörrent D'Vire hangja, Riona idegesen felé fordult.

– Te még itt vagy?

– Erion üvöltése mérföldekre hallatszik.

D'Vire arcán alig látszott a vedelés és verekedés nyoma, Mylar szerei megtették a hatásukat. A férfi kifejezetten dühös volt, odébb vonta a nőt.

– Nem mehetsz oda a toronyhoz, ott fogsz megdögleni. Ott fog megdögleni ez az egész szedett-vedett pereputty! Tízezrekkel szemben kell megállniuk! Sokszáz halhatatlan, ölhetetlen!

– Ez nem igaz! – sziszegte Riona. – Senki nem halhatatlan, még a Hóhér se! Épp Tristana mondta nekem, épp ő árulta el, hogyan lehet végezni a Hóhérral!

D'Vire meglepetten húzta hátra a fejét, tagadón rázta a fejét. – Nincs rá mód, sose volt, Tristana...

– Van, ha mondom! – mordult Riona. – És meg is fogom ölni őt!

– Ha ez igaz lenne, és nem Tristana egy csele, akkor nekem erről miért nem mondott egy szót se... akkor én...

– Talán azért, hogy idő előtt ne csinálj semmi ostobaságot. A példáját követve én sem mondom el neked a titkot – rántotta meg a vállát Riona. D'Vire megragadta a vállát, újra dühösen rázta meg a lányt.

– Esélyed se lesz a közelébe férkőzni, nem érted? Mert ha még egyedül lenne, de hát Grundar varázslata táplálja, és Fier valószínűleg arra készül, hogy a véredet igya! Én meg visszajuttattam neki a rohadt gyűrűjét – dörmögte a férfi fulladozva saját dühétől, a tetteitől és annak következményeitől. Riona egyáltalán nem szánta meg, kissé összehúzta a szemét.

– És ez mit izgat téged? Nem kell benne részt venned, épp ma mondtad, hogy jobb nekünk külön utakon. Ég veled, D'Vire – mondta Riona, és tovább lépett.

Megkereste Mylart, aki a menekültekkel, sérültekkel és harcképtelenekkel maradt. Szorosan megölelgette, aztán Eriont is meg akarta találni, de ő minduntalan más és más pontján volt épp a tábornak, az embereit és fegyvereiket vette számba.

Úgyis találkoznak a toronynál.

Az átjáró az egyik magas sziklafalból nyílt, a felülete fényesen fodrozódott, mint amikor a vízre rásüt a nap. Alhalleo úgy állt a kapu mellett, mint aki várta őt. Riona odalépett a lóval, aminek a kantárát Alhalleo megfogta.

– Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Sose voltam még ilyen ideges. Damar nem hajlandó beszélni, csak a távcsöveit lesi, talán Ressáékat kutatja, de hiába. Teljesen hiába.

– Én nem hiszem, hogy elvesztek volna.

– Riona, az istenek birodalmában halandónak nincs helye ilyen hosszú ideig. Hiba lenne reménykedéssel áltatnunk magunkat, és Damar ezt teszi épp, pedig a kapunk előtt sátrazik az ellenség. És Damar nem tesz semmit, semmit. Úgy érzem, teljesen tehetetlenek vagyunk, hogy elkerüljük a katasztrófát.

Riona megszorította Alhalleo kezét. – Ne becsüld majd le Erion és a katonái erejét. Nem vagyunk tehetetlenek.

– Főleg velem nem, aki ismeri is azt a hadsereget és a taktikájukat – mordult D'Vire rosszkedvűen, ahogy odalépett Kael fekete lovával a hercegnő és a mágus mellé. Alhalleo tekintete megkeményedett.

– Nem voltam világos legutóbbi találkozásunkkor?

– Hm, alapvető számomra, hogy soha nem hallgatok mágusokra, kifejezetten szeretem az ellenkezőjét tenni – mondta D'Vire, Riona kissé tátott szájjal figyelte őt. – Arra? – bökött az fodrozódó átjáró felé, majd Rionára nézett, aki még mindig el volt képedve, kinyújtotta felé a kezét. – Csak utánad, hercegnő.

– Felejtsd el, és menj a dolgodra, különben óriási árat fogsz ezért fizetni! – vágott közbe Alhalleo ingerülten, de Riona csak elmosolyodott, megfogta D'Vire felajánlott kezét. A férfi tenyere hűvös volt, kemény, de biztosan fogta az ujjait, ahogy átsétált vele az átjárón.