Ressának kellett pár pillanat, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez a verőfényes napsütést követően. Ujjaival hideg, nedves kőfalat tapintott ki, sűrűn pislogott. Darton a csuklójára fonta a kezét, már-már elrántotta volna, de még nem látott semmit, és Darton nem akart tovább várni.

– Az egyik kezedben mindig legyen egy kés, Ressa. Az a hely maga a halál, a falak között fenevadak, félresikerült vagy életre kelt szörnyek mászkálnak szabadon. Remélem, hogy Grundar veszte ezeket is vitte magával, vagy legalább a számukat ritkította.

Nem felelt neki, elővette a gyöngyházas tőrt. Egy ideig csendben haladtak, a lépteik nedves köveken vertek visszhangot. Állott, dohos szag terjengett a levegőben. A folyosó végül szétágazott, Darton jobbra indult, egy lépcsőn felsurrantak pár emeletet.

A sötétben lánccsörgés kúszott fel utánuk a mélyből, ahonnan jöttek. Darton sietősebben szaladt, és Ressa majdnem elhányta magát, amikor megcsapta a hátát a meleg, édes rothadásszag. Valami lassan, de kitartóan követte őket, nyálkás teste a köveken sikamlott.

– Valami jön!

– Hallom! Ki fogunk menni a következő ajtón. Megőrülök, hogy tényleg létezik a Takarító! – háborgott Darton a sötétben. A nyomukban lévő lény már hangot is adott, mély, ásító bömbölést, lánccsörgéssel, még több bűzzel töltve el a lépcsőházat.

Darton a következő lehetőségnél azonnal a fa ajtónak rontott, ám az be volt zárva. Ressát rántotta oda, a lány az ujjával tapogatta ki a régi zárat. Egyszerű szerkezet volt, vaksötétben számolatlan mennyiségű, ehhez hasonló zárt piszkált már ki. Vékonyabb pengét szedett elő, fulladozott a bűzben, a lánccsörgés közvetlen közel volt, a nyálas test egyenesen feléjük vonszolta magát.

- Ressa, siess!

Kattant a zár nyelve, kirontottak az ajtón, Darton a lábával rúgta vissza. Azonnal fel is izzott egy vörös pecsét az ajtón, a mögötte levő szörny nem törhetett át rajta.

Ressa addigra a gyöngyházas tőrért kapott, a folyosón két őr strázsált. Elhajította a fegyvert, ami röptében két torkot is átvágott. A leomló testekhez rohant, ijedten ugrott hátrébb. A katonák fekete páncélja alól homok és hamu pergett, különféle férgekkel. A férfiak arca hamuvá omlott, felfedve a barnára szikkadt, halott csontokat mögötte.

Darton a lányba karolt, futólépésben rántotta el az iszonyatos látványtól.

– Mik ezek? Mi az a Takarító?! – hebegte Ressa.

– Mutációk, alkímia, fekete, gonosz varázslatok – rázta a fejét Darton. – Grundar krémje. A Takarító csak egy rossz rémlegenda volt. Egy félresikerült kísérlet eredménye, egy förgeteg, ami mindent magába fullaszt és lassan felemészt, a citadella szolgálati folyosóiba zárták. Nyilván senki nem mondhatta el magáról, hogy túlélte volna vele a találkozást, ha a keresésére indult, de néhányan hallani vélték a lánccsörgést, a sóhajtozását, és lám...

Ressa iszonyodva rázta magát. – És te itt éltél?!

– Soha, megbízásért jöttem mindig – háborgott Darton. – Igyekezzünk. Fegyvert elő. Mutasd az iránytűt!

A mocsok ette, sötét folyosón néhány kósza fáklya világított, az összes ablakot felfalazták, nappali fénynek esélye se volt bejutni. Az irányzékot követték jódarabig, amikor újabb őrségbe botlottak, Ressa a falhoz simulva várta meg, hogy Darton végezzen velük. Közben észrevette a kanyarban érkező, sietős léptű katonát. Elküldte a tőrt a nyakába, majd visszahívta.

Tovább surrantak a folyosókon.

– Tudod... remekül ölsz távolról. Sose, soha a büdös életbe nem értettem, miért kurválkodtad magad valaki közelébe, hogy megölhesd – jegyezte meg Darton.

Ressa azt hitte, rosszul hall. Megragadta a férfi karját, erősen visszarántotta.

– Mit mondtál? – sziszegte halkan. – Te küldtél oda! Te magad mondtad!

– Hogy menj és ölj! Hol volt benne, hogy tedd szét a lábad közben?

Ressa háborogva meredt rá, mire Darton tovább rántotta.

– Szerinted miért tanítottalak íjászkodni? Miért kellett folyamatosan célbadobást gyakorolnod?! Hogy ölj, ölj messziről és biztos távolságból, ahol senki nem érhet hozzád! Te meg az egészet kitrágyáztad, és olyan közel mentél a célpontjaidhoz, mint egy kis pióca!

Ressa ismét meg akart állni, de Darton tovább rántotta.

– Valóban? Micsoda nemes nevelőszándék, te apák gyöngye! Miért is nem szóltál róla akkor, hm?! Mert túl alapos voltam, mert gyarapítottam az isteni kis bélpoklos, hataloméhes seggedet!

– A kényelem nagy gyengém volt akkoriban, és a morális irányzékomról is tudjuk, hogy nemlétező. Igazad van!

– Szemétláda! És mi változott?! Miért nem sújtottál le rám Bardalban? – szegezte neki Ressa a kérdést, ami már mióta furdalta őt.

Darton a falhoz simult vele, csendre intette, vártak, amíg egy nagyobb létszámú őrség elmasírozott a kanyaron túl.

– Miért, miért... – mordult Darton halkan. – Te voltál az egyetlen és első emberi lény, akihez valaha ilyen közel engedtem magam. Amikor a célpontod ilyen közeli, nehéz és rossz ölni. A hatalom, amit cserébe kaptam volna, nem érte volna meg a fájdalmat és a gyászt. Az ember szerencsés esetben nem végez a saját kölykével pénzért...

Ressa csendben emésztette a szavait, Darton ránézett. – Az anyád, az a vízlény banya, feláldozta magát gondolkozás nélkül, és Bardalban, húsz év után én is megértettem végre, hogy miért.

– Nagyon furcsa, hogy érzéseid vannak, Darton.

– Csak irántad. És kevés. De vannak. Remélem, erről többet nem kell beszélnünk soha.

– Nem, nem kell – sóhajtott Ressa. Elővette az iránytűt, a nyíl keleti irányba vezette őket. A megsűrűsödő őrjáratok miatt nem bajlódtak az őrök likvidálásával, a sötétben settenkedtek.

Darton kis idő múlva megjegyezte, hogy tudja merre járnak, nemsokára a trónteremhez érnek. Rábökött egy ajtóra, ami mellett elhaladtak. – Ez D'Vire lakrésze volt, ide jöttem felvenni a parancsokat, bár az utóbbi egy évben D'Vire alig bírt megmaradni itt.

– Te tudtad, hogy ki ő?

Darton megrántotta a vállát.

– Nem, és ha tudom se érdekelt volna.

Ressa magában fintorgott, a férfinak tényleg egy féreg szintjén állnak az érzései.

Az iránytű egyenesen a trónterem felé küldte volna őket, de Darton mutatott Ressának a falban egy járatot. Megesküdött, hogy nem lesz benne szörny vagy Takarító, ez az eredeti vár része, kém- és orgyilkosjárat. Úgy leshetnek be a tróncsarnokba, és a járatokon keresztül ott bukkanhatnak ki, ahol csak akarnak.

– Bűnözőket és lázadókat likvidálni nem nagy kunszt. Királyokat, nemeseket, akiket seregek és jól képzett lovagi testőrség véd, az már munka. Tervet kell kovácsolnod, megszerezned a hely tervrajzát, feltárnod az összes járatot, ahol ki- és bejuthatsz. Aztán csak várod a megfelelő alkalmat. Megmutatom, hogy miért is olyan szép ez a szakma, te kis takony – invitálta be a sötétségbe Darton egy vérfagyasztó vigyorral. Ressa magához szorította a tőrt, és hevesen dobogó szívvel bebújt a járatba a férfi karja alatt.

Ismét sötétség vette körbe, por és száraz levegő csiklandozta az orrát. Az alig vállszéles résben fulladozni lehetett volna, de az iránytű halványan fénylett neki, és követte az útmutatást előre.

Lépcsők és apró létrák keresztezték az útját, egy egész állványzatot építettek a falba, Darton felsegítette a magasba, majd félrehúzott egy fali reteszt. Sárga fénykör villant.

Ressa kikukucskált rajta, mert Darton nem mozdult, mintegy átadva neki a lehetőséget.

A tróncsarnok terült el alatta. Feketére mocskolódott oszlopok tarották a boltíves, korom és füst festette mennyezetet. A három részre osztható csarnok elejében állt egy trónszék egy hosszú asztallal, telehalmozva ételekkel.

Damar habzsolva falta kései ebédjét. Mellette Fier ült egy kisebb széken, falfehér volt és csak a bort kortyolta, úgy rezzent össze Damar minden rezdülésére, csámcsogásának hangjára, mintha épp megütötte volna. Láthatóan nem tudta, mire számíthat tőle, és a legrosszabbra készült.

Ressa csuklóján idegesítő, szúró fájdalom jelentkezett, a combjához dörgölte, aztán rájött, hogy mi az. Meghűlt a vér az ereiben, lepillantott a fehéren izzó mágustetoválásra.

Az fájdalom egyre inkább elhatalmasodott a karján, a tőrje markolatára harapott rá, hogy ne sikítson, Darton némán szorította őt, a sötétben alig vette ki az arcát.

– Épp most felejtesz el kopogni, Agressa? – töltötte be a tróntermet Damar gúnyos hangja. – Hol bujkálsz, kis béka? Ne félj, nemsokára üvölteni fogsz a kíntól, és megtalállak!

Ressa lerogyott az állványzaton, Darton tompította az esését. Damar tehát azt hiszi, egyedül van, és nem találja őt. Csöndben kell maradnia, muszáj némán tűrnie! A kín felszáguldott a karján, a csontjai ropogtak. Érezte megroppanni az egyik fogát, ahogy a tőr markolatát harapta, Darton karjába kapaszkodott, aki merev arccal, izzadva figyelte őt.

A következő kínhullámtól fehér foltok táncoltak a szeme előtt. Apró, vakító gömböcskék, és kiesett a szájából a tőr. Darton egy bőrszíjat tett oda, de Ressa érezte, hogy a kín egyszerűen elveszi minden erejét, lebénította az arcát, nem lesz képes sikoltás nélkül kibírni még egy ennél erősebb fájdalmat.

D'Vire menetelt elől a szekérszéles erődfalak alá épített csatornában, bokáig csattogott a hamutól és egyéb undormánytól feketéllő vízben. A lovaikat száron vezették, Lar egyszarvújának a rovátkolt szarva halványan világított nekik a boltíves folyosón. A bűz még épphogy tűrhető volt, bár a hegyi levegőhöz szokott aldomóiak közül sokan öklendeztek, Erion is ki-kiköpött.

Mindannyian kivont karddal, fegyverrel követték. Lar D'Vire mellé lépdelt, megérintette a karját.

– Nem mi vagyunk idelent az egyetlenek – súgta figyelmeztetően. D'Vire biccentett, megszorította a nyugatvégitől szerzett nardhur baltát. Érezte, ahogy a szimbólum a tenyerébe nyomódik, és furcsa, bizsergő nyugalom szállta meg.

A belső várudvar felé tartottak, hogy ott a sereg kitörhessen, és nekik lesz esélyük Fier után kajtatni a várban. Pontosan tudta, hogy melyik szobában találhatja meg.

A csatorna egy éles kanyarulatánál fáklyafények árnyai lebegtek a falakon. Talán őrség? Már a csatornákat is őrséggel figyelik? Figyelmeztetett mindenkit maga mögött, hogy készüljenek az összecsapásra, a terv bukni fog.

A kanyarulaton túl egy kör alakú csatornaelágazásba futottak és egy seregnyi katonába.

Meglepték őket, D'Vire azonban ismerte ezeket az arcokat az erődből. A sereg emberi részét képviselték, kapitányok, hadnagyok bámultak rá vissza meglepetten. Kétségtelenül ők is épp elmélyült és titkos tanácskozásban voltak, és csak azért nem rántottak kardot, mert felismerték D'Virét.

– D'Vire – lépett előre egy idősebb kapitány, egy szőke, megtermett fickó.

– Omra? – D'vire feszülten, a baltával intett körbe, magyarázatot várt.

Az Omrának nevezett fickó őt méregette, majd a mögötte felsorakozó csapatot, végigmérte az aldomóiak öltözetét, az unikornist, az elfkirálynőt, Eriont, Kaelt.

– Hol van Tristana?

– Halott. – D'Vire hangja erősen, dühödten csapódott vissza a falakról. – Mi ez itt?

Omra arcán vad, haragvó fintor suhant át, a háborgó sziszegés a várakozó seregen is átszaladt. Végül Omra nagyot nyelt, megrázta a fejét.

– Fier úgy érkezett, mint aki megveszett. Teleüvöltözte a várat, hogy Grundar és a Hóhér halott, mindenkit szélnek eresztett. Már majdnem lenyakaztuk őt örömünkben, amikor megjelent a világmágus is. Mindenki összeszarta magát, kijelentette, hogy ő veszi át az irányítást, Fier lesz a jobbkeze. Fier úgy nézett ránk, mintha követelné, hogy vágjuk le a fejét inkább.

D'Vire felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa.

– Lenyakaztátok volna?

Omra vágott egy fancsali pofát.

– Fogalmad sincs, igaz? Hogy mit művelt Tristana a távollétedben egy évig? Máris felvilágosítalak, felség.

D'Vire arca megnyúlt, még a sötétben is látszott, hogy leveri a víz, elsápad.

Omra elővett a mellénye zsebéből egy apró, lila kristályt, és sorra követték őt az emberek is. Valaki ékszerként hordta a nyakában, gyűrűben, a kardja markolatába foglalta, vagy csak talizmánként a zsebében, kis szütyőben.

– Tristana se szívlelte jobban ezt a helyet, mint te, de ő visszatért és többet maradt, mert figyelt. Minket. Mennyire és kihez vagyunk hűek, milyen közel állunk, hogy egy szalmaszálnyi remény is elég legyen, hogy fellázadjunk a Hóhér, Fier és a szörnyek ellen. Akit méltónak talált, annak adott egy követ, mondta, hogy keressük egymást. Beszélt Haradlamról. Rólad. Mióta nem tértetek vissza, mi adtuk tovább a hírt, a köveket, készülve.

– A rohadt életbe, az a nő! – hördült D'Vire.

Omra a mennyezet felé intett.

– A mágus és Fier a trónteremben zabálgat. Éjjel több szörny merészkedik ki a rejtekéből. Nem várunk addig, egy percet se várunk tovább. Neked mi a terved?

– Megismertetlek Erionnal – mutatott D'Vire azonnal a tábornokra, akinek merev volt az arca. – Lefogadom, hogy nem így képzelted vele a találkozást. Erion, ő itt Omra Nass, a várkapitányom. Hányan vagytok Omra?

– A várban az emberek hozzád hűek. Mindenki. Idelent csak ennyien gyűltünk össze megtárgyalni a rajtaütést, de a sereg készenlétben áll, csak meg kell adnom a jelet.

D'Vire végigmérte őt, aztán a mögötte álló seregletet, és végül Erionhoz és a többiekhez fordult.

– Tudjuk, hol vannak, és százak várják a rajtaütés megkezdését. Szóval, Erion, még mindig készek vagytok meghalni?

Kael elégedetten kacarászott, ahogy az aldomóiakból kitört az egyértelmű csatakiáltás. A katonák megindultak, D'Vire futtában ismertette Omrával a terveiket, ám Kael minden harci kedve messzire szállt, amikor megérezte felforrósodni a csuklóján a mágusbélyeget.

Holtsápadtan állt félre, Lar lépett hozzá, és ő is aggódva figyelte az izzó bélyeget.

– Tudja – mondta Kael rekedten. – Ressáról is biztosan... Az istenekre.

– Nincs visszaút, Kael. Innen nincs, és Ressa odabent vár ránk. Jöjj – lehelte Lar, és megszorította a férfi karját, magával húzta. – Minden eldől most!

A sereg eleje kirontott a várudvarra vezető rácsos ajtón, az udvaron őrködő rémkatonák gondolkodás nélkül lendültek ellentámadásba. Omra és még pár embere agyagból gyúrt, égő bombákat lőttek íjjal a levegőbe, amik fülsiketítő robbanással lövelltek lila szikraesőt a magasba. Erre a jelre a khraani emberek az átkos szörnyek ellen fordultak, a vár minden pontján kitört a káosz.

A várudvar kopár, hamuval borított terület volt. A lerohanás a lázadóknak kedvezett, ám a várfalakról íjászok vették őket célba, és az erőd egyéb zugaiból nappal is aktív sárkánykatonák száguldottak feléjük rémes üvöltésükkel. Lar varázslattal térítette el a nyílvesszőket, hogy azok a sárkánykatonákat érjék az emberek helyett.

Ressa meghallotta a robbanásokat, a levegő megtelt sok száz emberi torok üvöltésével, és ő sikoltva vergődött Darton karjában, aki csitítva szorította őt, de Ressa képtelen volt többé néma maradni. Valami óriási erőlöket zúzta be a falat, Darton az utolsó pillanatban rúgta el magát az állványzatról, és egy emelettel lejjebb zuhantak. Az erő tovább folytatta a fal bontását, tégla, vakolat és por ömlött az arcukba. Darton és Ressa végül kiugrott a tróncsarnokba, kétfelé váltak.

Egy óriási sziklagólem püfölte a falat, a szeme fehéren izzott. Ressa odébb hempergett a törmelék elől, egy oszlop mögé vetődött. Damar kiröhögte őt. – Azt képzelted, hogy egymagad megállíthatsz?

– Úgy hallom, nincs egyedül – jegyezte meg Fier, aki lassan hátrált az asztaltól. Ressa ugyan hallotta az óriási teremajtó másik oldalán a harcok zaját, de Dartont már sehol se látta. Szerinte igenis nagyon egyedül volt egy gólemmel, egy veszett, gyáva birodalomárulóval és egy világmágussal. A csarnok árnyai közül még több sziklaóriás lépett elő, többségük vasból készült, a trónterem ajtaja felé meneteltek.

– Mindenesetre már megbeszéltük, hogy ennél sokkal, de sokkal több kell, Agressa – szólt oda Fier a lánynak egy vérfagyasztó, sápadt vigyorral Fier. A gólemek látványa meghozta mosolygós kedvét. – Nem tudnád még egy kicsikét sikoltozásra bírni? – kérdezte Damart, aki ingerülten intett felé a botjával.

Ressa sikoltva vonaglott meg, a máguspecséten keresztül egyenesen a gerincébe mart a kín. Ívbe feszült a háta, és egy időre a levegője is elakadt, sírva szorította össze a fogsorát. Amikor vége lett, izzadtan, köhögve omlott a hideg, koszos márványpadlóra. Odébb vonszolta magát, de nem bírt talpra vergődni. Fier kivont karddal indult felé, a férfi izzadt, sápadt volt, de vérben forgott a szeme. Ő is tudta, hogy vesztett a toronynál, és vesztett itt is, mert maga Damar ült a nyakára, a dühe forrongott a kudarctól.

Ressa feltápászkodott, az oszlopba kapaszkodva ugrott odébb a pengéje elől, majd újra elsöpörte őt egy erő, ami a trónterem ajtaját kivágva ömlött be a csarnokba.

Lar egy sárkánygyíkot lovagolt meg, ruháját, haját vér szennyezte, a szeme túlvilágian izzott, az arcára ráfeszült a bőre, szemfogai megnyúltak és hegyesé váltak, ahogy Damarra kiáltott. A kiáltása bezúzta az összes felfalazott ablakot, téglák zuhantak ki a helyükről, és napfény áradt be a terembe.

Damar arcán ingerültség suhant át, a botjával intett, a téglákból vörös monstrumgólemet varázsolt, az elfkirálynőre uszította új teremtményét. Fier halkan káromkodott, Ressa csupán karnyújtásnyira volt tőle, de a terembe rontó sereg elvette vérszomjának élét.

– Mennyivel is több? – kérdezte Ressa sziszegve, kezében késsel.

Fier gúnyosan fintorgott rá, majd futásnak eredt. Ressa utána vágta a kést, de csak karcolta a férfi homlokát, aki üvöltve felbukott. Ressa közben kénytelen volt a földön elhemperegni az ajtó felé rohamozó gólemek óriási lábai alatt, hasalt a márványon, védte a fejét, és mikor felpillantott, észrevette, hogy Darton ugrik elő egy sötét helyről, Fier nyomába eredt. Ressa feltérdelt, leemelte magáról az íját. Darton elkapta Fier grabancát, mielőtt kirohant volna a teremből, az ajtóhoz szegezte a gúnyáját egy késsel.

– Azt gondoltad, hogy megúszhatod a fejvadászisten lánya által rád mért halált? Ha ő öl meg – sziszegte Darton a halálra vált, sápadt Fier arcába –, akkor jobban teszed, ha halott maradsz!

Odébb lépett, hogy ne takarja. Ressa elengedte a húrról az arany vesszőt, ami csillogva átszelte a távolságot, és Fier mellkasába robbant, odaszegezve őt az ajtóhoz. Fier úgy bámulta a nyilat, mintha először látná, pedig már másodszor kapta ugyanoda a halált.

Erion üvöltve ért oda, a pengéjét Fier nyakába vágta, lemetszette a fejét.

Ressa a zűrzavarban nem látta többé Dartont vagy Eriont. Kael után kiabált, de idegen katonák sodorták el, akiket aztán a gólemek söpörtek a falhoz, velük szorult, alattuk fulladozott. A vasöklű gólem kíméletlenül csépelte a katonákat, Ressa hallotta a roppanó csontokat, az üvöltéseket, és csak úgy menekült meg, hogy besurrant egy orvvadász járatba. Maga után hívott annyi katonát, amennyit csak tudott, a katonák egy másik kijáraton vetették magukat vissza a harcba.

Ressa nem ment velük, levegőért kapkodva figyelte a vérben ázó tróntermet, Lar és Damar villámokkal és izzó nyalábokkal küzdött, de végül Lar is elterült a földön. Damar a botja hegyes végével nyársalta fel a földön fekvő elfet.

Ressa rémülten kiáltott, látta Casaist és a társait odarohanni. Ressa meghallotta Kael hangját is, az ő nevét üvöltötte a káoszon át, kereste őt. Damar időközben a halottakból gyúrt újabb gólemet.

Ez nem lehet... Hol az jó életbe késlekedik Darton!? Ezt már... Ezt el kell takarítani. Azonnal.

Ressa kirontott az üres folyosóra, emlékezetből, lélekszakadva rohant vissza a szolgálati lépcsőház ajtajához. Remegő kézzel piszkálta ki újra a zárat, kitárta az ajtót, belépett a nedves, bűzös levegőjű sötétbe és várt.

Nagyon rövid ideig bírta ki.

– Gyere! Gyere, itt vagyok! Egyél meg! Gyere már! – üvöltötte a lépcsőházba.

Végül meghallotta a lánccsörgést, a bűz melegebb és erősebb lett, visszahátrált a folyosóra, és tágra meredt szemmel bámulta a képződményt, ami átfúrta magát az ajtón. Hullaszínű, kissé áttetsző, nyálkás lény mászott ki onnan, keze-lába nem volt, úgy vonaglott, mint egy féreg. Sokszáz apró, fekete szem terítette be a testét, és szája sem volt, de folyamatosan sóhajtozott, mélán bömbölt. Ressa felé indult.

Sebesen. Ressa sarkon fordult, futva vezette a lényt, aki tartotta vele a tempót, és egyre csak nőtt és dagadt, már majdnem akkorára hízott, mint a folyosó. Ressa iszonyodó kiáltással rontott a trónterembe.

– Futás! – üvöltött. – Fussatok innen! Jön a Takarító!

A khraani katonák fejvesztve menekültek a Takarító láttán, D'Vire leesett állal bámult.

– Hát létezik!? – hebegte, de Ressa pont felé rohant, a karjába kapva cibálta magával.

Az aldomóiak követték a menekülőket, mikor látták, hogy a Takarító hogyan szippantja magába a gólemeket. A hullaszínű plazma a szemük láttára őrölte homokká őket.

– Mit szabadítottál el!? – kiáltott Kael a lányra.

Darton ugrott oda, visszarántotta Ressát.

– Casais beszorult a sarokba az elffel – informálta őt feszülten. – Itt az idő lassan. Foglald le Damart.

– Ez az izé...! – sikkantott Ressa a Takarítóra mutatva.

– Minek engedted el!? Casaist védd, vagy ennek az egésznek nem lesz semmi értelme! – csattant Darton.

Casais a falhoz szorult, mellette Lar próbált feltápászkodni Jorladon karján, kész csodának tűnt, hogy él. Ressa feléjük szaladt, a Takarító miazmája szétfolyt előtte, hátrahőkölt. Kael ragadta meg a kezét, visszarántotta, majd füttyentett egy éleset.

Damar gólemjei között feléjük vágtatott a fekete mén, egyszerre kapaszkodtak a nyergébe. A ló tett velük egy kört, hogy lendületet vegyen. D'Vire visszaparancsolta az embereket, hogy zavarják a gólemeket a Takarító útjába, azzal lassítják, időt nyernek a sarokba szorítottaknak.

A férfit leterítette egy izzó nyaláb, Ressa a nyeregből kiáltott rá, de D'Virét elsodorta Damar egy varázslata, eltűnt a szemük elől. A ló nem lassított, egy összeomlott gólemen vett lendületet, elrugaszkodott a kőtörmelékről, és megnyúlt testtel ugratott. Szinte biztosan landoltak volna, de a szörnyeteg hullaszínű teste kidagadt az irányába, hozzáért a hátsó csüdjéhez.

A ló nagy nyerítéssel omlott a padlóra, Kael és Ressa kiáltva zuhant le róla. Kael azonnal a nyakára kulcsolta a karját, hogy odébb vonszolja, a ló a fájdalomtól és a pániktól vadul kapálózott a mellső lábaival.

– Gyere, te dög, gyere már! – lihegte Kael izzadtan, kivörösödve az erőlködéstől. Ulmus és Uldil rohant segíteni, hogy mekkora őrült, hárman cibálták hátrébb a lovat.

– Mire jó ez!? Haldokló elfbanya, haldokló ló, és mi is mind megdöglünk itt! – üvöltött Uldil.

– A lovam nélkül úgysem megyek sehová! A francba! – szitkozódott Kael, ahogy a hátasa a kíntól elnyúlt a falnál. A hátsó lábán szinte nem maradt hús, az állat csontjai vakítófehérek voltak. Kael valósággal rosszul lett, csitítón, nyögve ölelte a mén fejét, aki csendes zihálással remegett a combján.

– Végezz vele, ne hagyd szenvedni – szólt oda Ulmus halkan.

Ressa közben köveket, törmeléket hajigált a rémség útjába, ez valóban lassította, azonban hátra kellett ugrania, mert Damar izzó villáma a lába előtt szántotta fel a padlót. Lar ekkor megjelent Ressa mellett, a fájdalomtól görnyedten, hunyorogva, de arcán kemény elhatározással. Megtámaszkodott Ressa vállán.

– Csak egy pillanatig tartsatok ki még – sóhajtotta. – Itt várj, egy tapodtat se mozdulj, különben elveszek, Ressa. Értetted? Bármi történik... Maradj.

Ressa halálra váltan bólintott, és hagyta, hogy Lar egy határozott mozdulattal előre lépjen, és belegyalogoljon a rém testébe. Casais üvöltött, főleg Ressával, hogy ezt mégis miért hagyta, azonnal takarodjon onnan, de Ressa zihálva meredt a felé gomolygó, hullaszínű plazmatengerbe.

Emnik és Jorladon sietett a segítségére, törmelékkel, odatévedő sárkánykatonával etették a szörnyet, hogy lassítsák. Végül egy alattomos nyúlvány elkapta Emink lábát, lerántotta a földre.

Ressa lehajolt, elkapta a férfi karját, Jorladon a derekát, a férfi üvöltött, hogy a lába, a lába! Aztán eszébe jutott, hogy lecsatolja a mű balját, megszabadult, Jorladon visszaránthatta őt, és a segítségével hátrébb ugrándozott.

– Franc essen belé, az volt a legszebb lábam! – háborgott Emnik.

– Ressa, gyere már onnan! – üvöltött rá Kael. – Gyere el onnan!

Ressa fulladozott a meleg, lihegős pulzálástól, ami a lényből áradt és egyre közelebb ért hozzá, de nem moccant. Bíznia kellett Larban. Csak megrázta a fejét.

– Hát ezt közelről akarom végignézni – jelent meg Damar Ressa mellett. – Lar már halott, nem találta meg a rém szívét hajtó varázslatot. Te is hamar rájössz, micsoda pocsék halál ez.

– Ami rád vár, az sokkal rosszabb – hunyorgott Ressa izzadtan. – Egy világot haragítottál magadra, mindenki azon lesz, hogy téged megöljön, egy pillanatra se lesz nyugtod, erre mérget vehetsz. Nem tudsz többé senkit átverni. Kimondtam rád a halálos ítéletet, Damar.

Damar szeme kissé megrándult, utálkozva fintorgott a lányon, aki gyűlölködve meredt fel rá.

– Te csak egy kis tetves szarka vagy csupán, hozzám se érhetsz.

Ressa nagy levegőt vett, a hullaszínű plazmába bámult, árnyak mozogtak benne, de a mozgása teljesen megállt. Kinyújtotta a kezét.

– Tévedsz – mondta Ressa, és elkapta a miazmából kinyúló, karmos ujjú csontvázkezet. – Mindenben tévedsz – sziszegte Ressa, hogy kirántotta Lar csontvázát a lényből, a rajta folyó nyák égette, marta a karját, tenyerét, de tűrte a kínokat. A csontváz vak, sötét szemüregében azonnal megjelentek a szemgolyók, a hús és szövet beborította a csontokat, egyedül a hegyes szemfogú vicsor maradt még fedetlen.

Lar kiáltva kapott Damar felé, az arcába karmolt nyákos csontvázujjaival.
A mágus fájdalomtól üvöltve dobta el a botját, hátrált a csontváztól. Fél arcáról sisteregve olvadt a hús, égett haj szaga töltötte be a levegőt. Lar teste, amint teljesen kiért a rémségből, majdnem újra teljesen ép volt, utoljára a szemfogaira húzódott vissza a bőr, megjelent ádáz mosolya, amivel Ressát üdvözölte. Aki már megértette, hogy Casais miért rettegi és csodálja ezt a nőt.

Darton kényelmesen kisétált egy oszlop mögül, kezében egy tőr volt. A szenvedő, üvöltő mágus mögé lépett, és egy sima egyszerű mozdulattal elvágta a torkát. Vér ontotta el Damar nyakát, beszennyezve a fehér köpenyét, ruháját. A mágus gurgulázó üvöltéssel rontott előre, Ressa felé nyargalt, de Darton egy undorodó horkantással lökött egyet a máguson, aki belezuhant a mozdulatlan Takarító testébe.

Sisteregve omlott semmivé. Ressa előrehajolva látta, hogy egyedül a gömb marad sértetlen. Lar is észrevette, csontvázkarmaival benyúlt érte.

– Majd megtisztítom neked – mosolygott kedélyesen a lányra.

– Kérlek, tartasd meg inkább – nyögte Ressa. Lar elegánsan biccentett.

Darton közben elrobogott mellettük, az amúgy vizenyős tekintete aranyszínben szikrázott.

– Casais! Most kell az erőm, vagy mi lesz!?

– Jövök! – csendült a férfi megkönnyebbült kiáltása, és a két férfi összecsapta a tenyerét, majd megszorították egymás alkarját. Felragyogott az érintésük, Casais lehunyt szemmel, mélyeket lélegzett, amíg a fény meg nem szűnt, és ő némileg fiatalabban, aranyfürtjeivel, aranyosan csillogó szemmel fel nem tekintett.

Kael még mindig a lova mellett térdelt, aki pokolian szenvedett, Ulmus és Uldil halkan suttogtak valami imaszerűséget. Ressa leomlott Kael mellett, remegett minden porcikája, a bőrét égési sebek tarkították a karján, de sikerült leoldania a nyakából a Forrás-fiolát.

– Ressa, ne... ez... Lehet, hogy másnak nagyobb... D'Virét keresd előbb – nyögte Kael rekedten, de elfulltak a szavai, nem volt képes befejezni.

– Ő az egyik barátunk, és valószínűleg a világ legnagyszerűbb lova. Biztosra veszem, hogy lehagyta volna az egyszarvút – lehelte Ressa. Beledöntötte a megmaradt gyémántos folyadékot a ló szájába, majd nagyot nyögve tűrte, hogy Kael magához rántsa, elárassza a csókjaival. Kael aztán a miazmához vonta a lányt, és szó nélkül megmutatta, mi jutott eszébe.

A csuklójukon éktelenkedő tetoválást beledörgölte a rém testébe egy pillanatra, ami azonnal lemarta a mágikus pecsétet. Ressa az égő, már így is lemart bőrére gondolt, de aztán arra, hogy nem akarja leélni az életét Damar jelével a bőrén, követte Kael példáját.

Kael megpaskolta a lány vállát, leültette a fal tövébe, addigra a fekete mén már talpra ugrott, és olyan virgonc volt, mintha ismét csikó lenne. A csarnokban és odakint maguk alá omlottak a gólemek, a katonák győzedelmes rohammal vették be a várat.

Ressa nem sokáig maradt ülve, hasogató fejfájás és ólmos, nehéz fáradtság kínozta. Mintha a hajnal óta a vérében áramló rettegés, düh, izgalom egy csapásra elhagyta volna a testét, hogy teret hagyjon a gyásznak, szomorúságnak. Pedig semmi oka nem volt szomorúnak lenni, de legszívesebben zokogott volna az átéltek miatt.

Kibotorkált a trónteremből, maga mögött hagyta az örömtáncot járó Jorladont, Emniket, Ulmusékat, a rajtuk röhögő Casaist. Lar újra gyönyörű és éteri volt, varázslatával a sebesülteken segített, mint egy ájtatos, ősi csoda, nyoma se volt a szörnyetegképű, bosszúhajtotta boszorkánynak. Kael meglelte Eriont a káoszban, összeölelkeztek, majd együtt emelték ki D'Virét a romok közül. A herceg – most már király, életben volt, magához tért, csupán szerzett egy csúf sebhelyet az arcára.

Ressa otthagyta a csarnokot, reszketett a kimerültségtől. Nagyon fájtak az ujjai, de valahogy kipiszkálta a zsebéből a driádok készítette orvosságot. Lecsavarta a tetejét, menet közben döntötte le. Visszatalált ahhoz az ajtóhoz, amiről Darton azt állította, hogy D'Vire szobája volt.

Utolsó erejével kibűvölte a zárakat rajta, benyitott a hónapok óta nem látogatott, kissé állott levegőjű szobába. Nem voltak befalazva az ablakai, áradt be a napsütés, megvilágította a baldachinos ágyat, a sarokban álló tükrös pipereasztalt, egy könyvespolcot, óriási dolgozóasztalt térképekkel, iratokkal, szétszórt, megszáradt dohánymorzsalékkal. A paravánon odahányt férfi és női ruhák lógtak gyűrötten, de Ressát semmi se zavarta.

Behajtotta maga után az ajtót, az ágyhoz ment és ráomlott a paplanokra. Álomtalan alvásba merült.