Lar mindannyiukat elküldte, hogy próbálják összeszedni magukat, amíg ő a Forrásból és a mágiájából kikever egy italt Casais számára.

Kael odament a fivéréhez, aki végre magához vett egy rongyot, hogy letörölje az arcáról a vérrögöket. A tábornok a domboldalon ballagott, számba vette a veszteségeket, a halott katonákat, ha túlélőre lelt, segítséget hívott. Kaellel együtt folytatták a mentést. Ellenségből csak elszenesedett, villám égette roncsok maradtak, de több életben maradt lázadót is felcserasztalra cipeltek. Egy szó nélkül mentek körbe a csatatéren, a szürke felhők nem tágultak az égről, lógott egy koraőszi eső lába is. Végül megálltak a romok mellett, Erion lerogyott egy sziklára.

Kael megállt mellette, megszorította a vállát, és tovább sietett, ugyanis ismerős, hórihorgas alakok érkeztek. Szürke csuháikat egyszerre lökték hátra, lekászálódtak a hátasaikról, és ugyanolyan megrettent, sápadt arccal néztek körbe.

– Micsoda mészárlás, micsoda rombolás...

– Nocsak, Damar jóindulata nem tartott sokáig, kiszabadult a birodalmatok?

– Kael – léptek előre a Poriusok egyszerre. Egyszerre nyúltak a férfi kezéért, megszorongatták őt. – Sikerrel jártatok hát. A toronytól is függött a birodalmunk, de Damar se fáradozott többé azzal, hogy védelmet biztosítson. Idejöttünk, szemrevételezni a kárt, de... Ez...

– Erion! – érkezett a szőke, sebhelyes arcú Giador lóháton a másik irányból. Erion fel se emelte a fejét. – Ezt nem fogod elhinni! Tucatnyi mágus érkezett, hogy segítsenek. Odaküldtem őket a felcserekhez.

Erion erre már csak felkapta a fejét. – Mágusok?

A Poriusok egy bocsánatkérő vállrándítással néztek Kaelre. – Nem mi voltunk az egyetlenek vagy a leggyorsabbak. Miben tudunk szolgálatotokra lenni? Sebesülteket lássunk el? Ételt, italt kívántok? Kifogyhatatlan mennyiségű kék bor áll rendelkezésünkre!

– Minden katonának dupla pintet mérjetek ki! Ha azzal megvagytok, akkor keressetek meg újra, meg kell keresnünk pár kacatot – bökött Kael a torony romjaira maga mögött.

D'Vire épp lóháton érkezett, tisztán, vizes hajjal, a csata nyomai nélkül, a Poriusok bólintottak. Minden mozgásképes katonánál megjelent a kimért bor egy kékpecsétes bőrtarisznyában.

Kael hallani vélte Jorladon, Ulmus, Uldil és Emnik győzedelmes üvöltését.

D'Vire leugrott a nyeregből, Kael el is kapta azonnal a szárat, a fekete mén nyakába hajolt, szerelmes tekintettel csapkodta meg az izmos vállát.

– Ch, mondtam, hogy figyelek rá. Mielőtt feldobnád a talpad, remélem rám hagyományozod.

– Álmodozz tovább, királyfi – horkant Kael. Erion épp feltörte a kék pecsétet a bőrkulacson, a torkára döntötte a tartalmát mellettük. – Ne is menj messzire, hamarosan előkerítjük Damar asztalát. Remélem, akad egy kompetens mágus, aki képes lesz használni is. Látnunk kell majd, hová tartunk.

D'Vire csak egy lemondó sóhajjal rázta a fejét, aztán Erionra nézett, aki kénytelen volt felugrani a sziklájáról, mert a Poriusok varázslata nekiállt megtisztítani a területet. Több mágus is követte a példájukat, gerendák, masszív kőtömbök repkedtek a levegőben. Bútortörmelék, lapjaira szakadt könyvek, szilánkosra tört kristályok. Kael idegesen húzta el a száját.

Hát, lehet ebből nem lesz asztal.

– Látta valaki Ressát?

– Fürdik – felelte D'Vire. Kael végignézett a férfi még vizes haján, szakállán, tiszta ruháin, D'Vire elvigyorodott. – A lovadat előbb vinném, mint a bestiafúriát, ne féltsd. Nem együtt fürödtünk, csak épp megleshető közelségben.

– És jól van?

– Mihez képet? Ehhez? – intett D'Vire Erion felé. Kael elkapta az odébb támolygó fivérének a vállát. – Mert akkor igen, kicsattanó a kedve.

– Erion – sziszegte Kael. – Menj a felcserekhez, és csinálj valamit az orroddal. Különben...

Erion olyan hirtelen csapott felé, amit nem vártak az állapotától, Kael csak hajszál híján kerülte el az öklét.

– Mássz ki a seggemből egy kurva pillanatra végre! Hagyd meg a páytolgatást másnak! – sziszegte a férfi dühödten, és bősz bika módjára elvonult a romoktól, félrelökve mágust, katonát, bárkit, aki az útjába került, és eltűnt az erdőben.

Kael vörösödő arccal meredt utána, már-már a nyomába eredt, de D'Vire rántotta vissza.

– Hagyjad. Szerelmes volt. Amikor meglátta őt, megkérte a kezét mindenki előtt, aztán esküdözött, hogy királynővé teszi. Jól vettem ki a szavaidból, hogy te meg a nőd együtt haltatok és együtt is fogtok megint? – rántott rajta D'Vire újra egyet. – Ami ugye azt jelenti, hogy nem kellett és nem fog kellened soha végignézned a halálát. Te rohadt mázlista. Adj neki egy kis időt.

– Adnék, ha lenne – morrant vissza Kael. – Vele innám nemlétbe magam legszívesebben, megadnám neki az időt!

– Csak amíg megkerül az asztalod. Ha addigra nem akar visszavedleni tábornokká, akkor majd beleverek némi lendületet. Ő is megtette nekem ezt a szívességet.

Kael dühösen rázta a fejét, odébb lépett, a feszültsége azonban nem csillapodott. Nézte a magasban röpködő törmeléket, az egymásnak kiáltozó mágusokat.

– Sajnálom Tristanát. Nélküle sehol sem lennénk.

D'Vire nem felelt, Kael odanézett rá, a férfi épp vehemensen törte le a kék pecsétet a saját kulacsáról. A torkára löttyintett a kék nedűből, majd krákogva nyújtotta Kaelnek, de nem szólt, és odébb trappolt, mikor megitták a pertut.

Kael a szemével követte az alakját, menet közben is ivott. Látta megtorpanni a sátornál, ahová Riona testét vitték, de a habozása csak egy pillanatig tartott, már robogott is tovább.

És végül Kael is egyedül maradt a rázuhanó, mellkasát tépő fájdalommal, amit a saját kulacsának tartalmával próbált tompítani.

Szerencséjük volt, Damar térképasztala fölött több gerenda is keresztbe állt, felfogva a ráomló köveket, a mágusok könnyedén ki tudták szabadítani, és a megtisztított rétre varázsolták. Persze aztán a mágusok tovább rendezgették a szemetet, ripityára tört látcsövekből emeltek halmokat. Többnyire épen maradt fóliánsok, pergamenek és könyvek kerültek egy másik kupacba.

Kael a romokat nézve végre valami elégtételt érzett. Nem ők az egyetlenek, akik vesztettek ebben a küzdelemben. Damar ezerfelé látó távcsöveinek nem veszi többé hasznát, Alhalleo erejét sem tudja megcsapolni, láthatóan Lar jelenléte idegesítette, menekülőre vette. Fogta az óarany iránytűt, felcsapta a fedelét, és az üres asztallapra fektette.

Az iránytű kelet felé mutatott.

Füttyentéssel hívta fel magára Emnik figyelmét, aki megértette a jelzést, felrázta a társait. Casaist a karjukban vitték oda, épp mikor Lar is megérkezett egy tengeri kagylóból készült serleggel.

A férfi kezébe adta.

– Isteni hatalmat nem ad, de meggyógyít és lelassítja a saját erőd apadását. Ha esetleg hajlandó vagy még több időt nyerni, el kell engednek a birodalmadban élők egy részét.

– Véletlenszerűen vagy azért válogathatok? – kérdezte Casais sápadt gúnykacajjal. Lar elnéző mosollyal biztatta őt ivásra. – Nem engedek el senkit és semmit, ha van reményünk, Lar. Köszönöm a bűvitalod, remélem olyan felajzó lesz, mint a mosolyod!

– Te kis csacsi – rázta a fejét az elf mosolyogva. Casais magasba emelte a serleget, egy hajtásra kiitta, és még be se fejezte, már a saját lábán állt, a szemébe visszatért a szín, sebei behegedtek, az öreg izmaiba is visszaszökött az erő.

– A kutyafáját, végre, nem kínoz a csúzom! – kiáltott lelkesen kiegyenesedve, az üres serleget az asztalra csapva. – Hol az a kék vári bor?!

Kael megkínálta, D'Vire visszatámolygott az asztalhoz, Darton is ott termett közöttük, bár jöttét senki nem látta.

– Szóval Ressa... fürdik? – nézett körbe Kael ismét.

– Már úton van – mondta Lar az asztalhoz lépve, és elegáns, íves mozdulattal végigszántott a mahagónin. Az asztal azonnal megelevenedett, a magasba törtek rajta a Léthegység láncai, felcsillantak az Ald széles, vad kanyarulatai és lápjai, tőle északra az Isea szelíden áramló, jeges árja. Azon túl még több hegység meredezett, Kael madártávlatból is felismerte a Szépskarlát-hágó jellegzetes meredélyeit. A térképen is látszott a fölötte táncoló, kék-lila-zöld fényhullám.

Belesöpört a hullámokba, a csillámok egy pillanatra megültek a csöppet se tiszta, sebhelyes ujjain, aztán visszahullottak a hágóra.

Minden ebből a toronyból indult, és ide ért vissza. Ő is mindig. A romokat elnézve soha többé nem kell, és váratlan megkönnyebbülés lett rajta úrrá. Vége a toronyhoz kötött függésnek. A gondolattól felhevült a mellkasa, szabadnak érezte magát... addig a pillanatig, amíg rá nem jött, hogy hajszálon függ az élete, és ennek a szabadságnak gyalázatos ára volt.

Lar a torony romjainak helyére igazította az iránytűt, hívogató mozdulatot tett az ujjaival. – Lássuk...

Az iránytűből egy apró, fényes gömb emelkedett ki, egy ideig tétován lebegett, majd egy hullócsillagot megszégyenítő fürgeséggel kelet felé lendült. Lar mozdított a térképen, tovább tekerte neki, és csak akkor állította meg, amikor a pici hullócsillag meglelte a célját.

Csönd volt.

Ressa ekkor érkezett, vizes hajjal, vörös, dühödt arccal, a vállán cibálva terhét, az ugyancsak ázott Eriont. Mindenféle magyarázat nélkül lökte őt a földre az asztal mellett, ő maga odafurakodott Kael és D'Vire közé. Zihált, fújtatott, és a jelzőfény láttán vicsorogni kezdett.

Khraan székesfővárosa volt.

– Hajdanán Fenrel Citadella volt a neve, Haradlam lázadása idején Shanra Citadellának nevezték a felkelők – mondta Lar, ahogy két kézzel intett, hogy a fellegvár teljes egészében elfoglalja az asztalt. – Mindig a regnáló király hitveséről kapta a nevét.

– Most Halálerőd – jegyezte meg D'Vire összeszorult torokkal.

– Lehet még belőle Tristana – jegyezte meg Ressa. – Várostromra készülünk? Meghülyültünk? – kérdezte hangosan.

– Miért ment Khraanba? – töprengett hangosan Casais, aki az asztalra könyökölve figyelte a várerőd magas, feketére mocskolódott falait. A falak előtt égő kohókat, amiből fekete füst és mérgező gázok szálltak a szürke ég felé. Az erődfalak mögött feltűnt néhány csavaros, a vár régi korából származó kupola, függőhíd és erkély, de ezeken ocsmány sárkánygyíkok rohangáltak fel-le, mint kóbor kutyák. – Hívogató hely az olyan dögvész patkányoknak, mint Damar.

– Odament, mert Khraan a földrész legnagyobb birodalma – mondta Kael. – Minek törje magát Aldomóért vagy pár szakadt király trónjáért, ha rögtön a megüresedett korona alá állhat?

– Se Grundar, se a Hóhér nem áll útjába már – csóválta a fejét Casais. – Micsoda kényelmes szarzsák. Jellemző is rá.

– Fier az egyetlen, aki ellenállhatna neki, de hát... ismerjük Fiert is – mordult D'Vire. – Lefogadom, hogy ő is ott van vele.

– Jól sejted – bólintott Lar. – A teleportgyűrű varázslata oda vitte őt.

– Ha sikerül betörnünk a várba, Fiert is kipucolhatjuk – jegyezte meg Kael. – Véglegesen. A Hóhér átkos mágiája nélkül ő se halhatatlan többé.

Erion az asztal szélébe kapaszkodva felhúzta magát a földről.

– Különben nem menekült volna olyan gyáván! – hörögte embertelen hangon. – Ti bajlódjatok csak a mágussal, én Fier fejéért megyek!

Darton egész eddig egy szót se szólt, a várat figyelte és az iránytűt.

– Félreértitek mind – nézett végig a társaságon Darton. – Nem ostromlunk, nem betörünk, azt nem nevezhetnénk orgyilkosságnak. Csendben kell lennünk, a legutolsó pillanatig, különben elijesztjük a vadat. Vagy pedig ránk zúdul az erőd összes pocséksága, és abból nem kérek! Szerencsére jól ismerem a várat, eligazodom a rémek között, seperc alatt megvagyunk. Mondd csak, ez a bigyó miért is tudja, hogy hol van Damar?

– Nem Damarra mutat – rántotta meg a vállát Ressa. – A gömbre.

Darton nagyra nyílt szemmel meredt a lányra. – Mi?

– A zsebébe loptam, mielőtt még lelépett volna.

– Te visszaadtad a mágusnak az egyetlen dolgot, amivel isteneket is képes megölni!? – csattant fel a fejvadász. – Reménytelenül hülye vagy!

– Nem tud róla. És anélkül lila fingod se lenne, hol keresd őt!

– Meddig, meddig nem tud róla?! Amíg a zsebébe nem nyúl zsepiért!? Mi lesz, ha használja?!

Ressa a férfire vigyorgott.

– Meghal, igaz? Damar retteg a világgömbtől, eszébe se fog jutni, hogy használja, ne aggódj.

Darton idegesen meredt le a lányra.

– Nagyon ajánlom, hogy igazad legyen, különben mindennek vége.

Erion közben vizes képét dörgölte, majd fájdalmasan realizálta, hogy az orra még mindig borzalmasan el van törve. Idegesen káromkodott.

– Az istenek verjék telibe ezt a szart is! Fiernek is vesznie kell. A fejvadász végezze csak a megbízatását, mi többiek pedig megkeressük Fiert. – Erion dühében és frusztráltságában az asztalra csapott, a Halálerőd képe megremegett egy kicsit. – A saját fészkéből füstöljük ki!

– Jobban tetszik, minthogy itt kelljen malmoznom és kötögetnem, amíg Darton learatja a babérokat – jegyezte meg D'Vire. – Történetesen én is kiválóan ismerem ezt a rohadt várat.

Erion fintorogva szorongatta meg ferde orrtövét, látszólag arra készült, hogy helyére rántja, de végül nem bírt nekikezdeni. Megrázta a fejét.

– Figyelemelterelésnek is kiváló – tette hozzá Kael.

– És városnézésre is – vigyorgott Casais. Emnik fennhangon sóhajtozott pár istenhez, hogy tegyenek már valami Casais felelőtlenségével. – Hát gyertek velem, hogy ismét védhessétek a gyönyörű, érett férfitestemet. És komolyan azt gondoltátok, cimborák, hogy nem leszek jelen, amikor a világmágust megölik? Lebecsülitek a bakancslistámat!

– El fogjátok nekem szúrni az egészet – rázta a fejét Darton.

– D'Vire nagyon jó figyelemelterelő – szólt Ressa, és azonnal bele is vörösödött ebbe, amikor a férfi halkan felnevetett mellette.

– Tapasztalatból beszél – vigyorgott D'Vire.

Kael arcán a vigyor inkább vadorzó vicsorra hasonlított. Casais a fejvadászhoz fordult.

– Darton, mindannyian megyünk, ez eldőlt, nem maradhatunk le egy ekkora történelmi pillanatról. Így legalább öt legendaénekben szerepelhetek majd, nem csak kettőben! Ez is a bakancslistámon szerepel – mondta Emniknek. – Neked van ilyen? Írj egyet, de gyorsan!

Lar nagy levegőt vett.

– Én is veletek tartok. Sokáig ültem tétlenül, várva a pillanatot, hogy Damarra lesújtson a megfelelő büntetés, azért, amit a népemmel és a varázslatunkkal tett. Túl sokáig, féltve a megmaradt erőmet és a birodalmam meghúztam magam, de ez most már járhatatlan út. Nem várhatok tovább, ha Damart már se Grundar, se a saját koholt színjátéka nem köti. Casais, téged látva... – Lar a férfira nézett, elmosolyodott. – Mamád jut eszembe. Nincs megalkuvás, nem vár csodára, belekacag a halálba. Ha vesznie kell, vesszen dicsőséggel.

Casais tágra nyílt szemmel nézett vissza rá, majd széles vigyorra húzta a száját.

– Laaar, megtisztelsz! – dorombolt a király.

Az elf királynő kissé fejet hajtott.

Közben Kael intett D'Virének, aki biccentett. Erionhoz léptek. A herceg hátulról lefogta a tábornokot, aki felháborodottan vergődött. Kael előröl ugrott oda, elkapta a fejét, és a ferde orrt egy rántással a helyére roppantotta. Erion üvöltve rogyott térdre, vért köpött, a szemből kínkönnyek hullottak. Kael elégedetten csapta össze a tenyerét.

– Van pár csodakence itt valahol. Nemsokára jobb lesz! Legalább tudsz majd figyelni másra is, nem csak a képedet rondító orrodra.

D'Vire bort nyújtott a tábornoknak, az elfogadta, majd szeszért kiáltott, amit Giador hozott neki. – Mi is veled tartunk – tette hozzá Giador. – Az erődbe. Mindenki, aki harcképes, az veled jön, Erion.

– Felejtsétek el, ez nem arról szól – rázta a fejét Erion.

– Pontosan arról szól. Rólad – felelte Giador. – Követtünk, vezettél és óvtál minket évekig, most se hagyunk el. Veled tartunk mindhalálig, Rionáért, Aldomóért és a királyért. – Öklét a szívéhez emelve, kissé meghajtotta magát, ahogy aldomói szokás szerint üdvözlik az uralkodókat, majd tisztelgett és visszasietett a társaihoz. Erion dörmögve húzta meg a szeszes butykost.

– Ha nincs ló, jó a szamár is – lehelte magának rekedten.

Amint D'Vire elmagyarázta, milyen útvonalakon juthatnak be az erődbe, Darton elvette az asztal közepéről az iránytűt, hogy zsebre vágja. Azonnal észrevette, hogy a jelzőnyíl élettelenül lefittyedt. Megrázta. Semmi.

– Nem bízik benned – szólt Ressa. – Ugyanis elloptad és a Hóhér kezére adtad, emlékszel? – kérdezte, és odalépett hozzá. Elvette a kezéből, az ő tenyerében megelevenedett a nyíl. Ressa a borzadó Darton arcába nézett. – Magaddal kell vinned – jegyezte meg egy széles vigyorral.

Darton idegesen túrt a hajába, a feléjük forduló Kaelre tekintett, aki úgy nézett ki, mintha most mondtak volna ki egy halálos ítéletet.

– Csak téged viszlek – mutatott Darton Ressára. – Rendezd a felszerelésed – vetette oda, és elsietett, hogy ő is készüljön. Ressát Kael pördítette maga elé, vett egy nagy levegőt, hogy sorolja aggályait. Ressa szeme résnyire szűkült, megmerevedett a felháborodástól, várta a litániát, készen arra, hogy visszavágjon.

Végül csak néztek egymásra, és Kael halkan sóhajtott.

– Tudsz settenkedni és osonni. Minden rendben lesz veled.

– Te tudsz verekedni és harcolni. Minden rendben lesz veled is – mondta Ressa. Kael végigszántott a haján, bólintott.

– Mi történt veled meg Erionnal?

Ressa ingerülten ciccentett. – Ó, az! Beledőlt a vízbe, és vitette magát, mint egy darab, halott tuskó. A barom rám zuhant az egyik zúgónál, úgy kellett őt aztán kihalászni. Ha ezt az emberei látták volna, biztosan nem kiáltják királlyá!

Kael elvigyorodott, végre talált valamit, ami kiszippantja belőle ezt a lélekölő gyászt. Ressa figyelmesen nézegette őt, aztán az ingje elejébe markolt. – Gyere velem! – húzta magával. – A fél sereg meglesett, amíg fürödtem és hiába vártam, hogy jöjj! Sürgősen be kell pótolnunk valamit!

– Ressa! Nincs ilyesmire időnk, én nem pártolom a futtában elkövetett, röpke légyottokat – kezdte Kael évődő vigyorral.

– Megmételyezett a halálfélelem, azonnal tennünk kell ellene – mondta a lány hevesen, kipirultan. Kael megszorította a kezét, már nem játszotta az ellenkezést, vele surrant a patakhoz, és Ressa tüzesen le is gyűrte őt a lapos sziklákra.

– Imádom a halálfélelmed – nyögte Kael fulladtan a kéjtől.

Ressa borzongott rajta, a csípőjét szorítva a combjával, remegett a kéjtől és a gyomrában terjengő rettegéstől egyaránt. Mielőtt azonban szétrobbant volna, a kéj minden fagyos, reszkető érzést kimosott a testéből. Kael arca is megenyhült, a tekintete csillogott, a mosolya is őszinte volt, arra a futtában elkövetett, röpke légyottra.

– El sem hiszem, hogy élünk – lihegte Kael a köveken elterülve. Ressa felkönyökölt a mellkasára.

– El sem hiszem, hogy láttalak megöregedni, és élünk.

Kael beletúrt Ressa hajába, az ujja köré csavarta azt az ősz tincset, lustán a lányra vigyorgott. – És ugye, hogy nem vagyok hajlamos kopaszodni?

Ressa nevetve hajtotta a fejét a mellkasára, ott maradt pihegni és szuszogni, csak élvezve a testük utóvibrálásait, sóhajtozott. Kael átölelte a meztelen vállait, végigsimított sok ismerős sebhelyen, majd egyszeriben elszorult a torka. Hányszor öregedhet meg valaki? Hányszor kerülheti el a véget? Miközben egy őrült vállalkozásba vágtak már megint, ami valószínűleg az életükbe kerül, ha nem járnak sikerrel. Teljes sikerrel ezúttal, nem olyan félgyőzelmekkel, amivel idáig eljutottak.

– Alig várom – szólalt meg Ressa a mellkasán. – Amíg fürödtem, látomásom volt. Egy valóra válható álom. Casais birodalmában fogunk élni, távol a palota nyüzsgésétől. A házunk egy tóparton lenne, együtt tervezgetnénk meg minden zugát, az utolsó farönköt és cserepet is. A lovaidnak külön lakosztályt ácsolunk majd, nekem saját medencém lesz. Híresen kezesre idomított lovaidra csodájára járnak majd, de annak a vevőnek adod, aki valóban rászolgál a hátasaidra. Én közben vigyázok a gyerekekre, úszni, írni, olvasni fogunk, később megtanulunk velük íjat és kardot használni. Néha napján elmegyünk kalandozni a bolond barátaiddal a régi szép idők kedvéért.

– Állj, állj, mert szétrobban a szívem – vágott közbe Kael. – Hogy lehet így szerelmet vallani, Ressa! Belehal az ember! Belehülyül!

Ressa felemelte a fejét, megpaskolgatta Kael arcát. – Ne félj, te bele is haltál és teljesen bolond vagy.

– Te is, ha azt akarod, hogy házat építsünk. Együtt. Casais birodalmában?

– Mindegy hol.

– Azt hittem, Khraant akarod otthonodnak. Azért fogtad D'Vire pártját, nem? Azért megyünk harcba?

– Téged akarlak otthonomnak, én már csak érted akarok harcolni. Ha ezen túlleszünk, bármilyen vége is legyen, legalább soha többé nem kell harcolnunk, csatába menni, pénzért és zsoldért ölni. De érted bármikor íjat ragadok majd a jövőben is.

Kael torkát szorongatta minden egyes szó, amit hallott. Megsimította Ressa arcát, a lány tekintetében könnyek gyűltek, hitetlenkedve törölte a szeme sarkát.

– Nézd meg, miket mondok... Már én is teljesen megbolondultam.

– Rosszul érezném magam egyedül a teljes agylágyulásban – röhintett Kael, majd megpróbálta lenyelni a torkában lévő gombócot. Nem ment. Belecsókolt Ressa hajába. – Miután eljöttem Fruggából, nekem ez a torony volt az otthonom. Mostanra mindkettő egy romhalmaz csupán, én meg kész voltam kivándorolni a világ végére is, ha Damar nem hív vissza. Valószínűleg így rohantam volna vissza Fruggába is, ha valaki hív. És hívott, csak túl sértett és öntelt voltam, hogy meghalljam és válaszoljak.

– Erion ostromra hívott, nem haza. Damar is meghalni hívott, nem haza. Te is épp olyan hontalan voltál mindvégig, mint én. Nem engedem, hogy valaha is bármelyikünk újra ezt érezze. Ezt megfogadom. Ha lenne valódi menyegzőnk, ez lenne az, amire megesküdnék neked. Életem végéig otthon adok neked a szívemben, Kael Russenor! Jóban, rosszban, halálban, életben, öregen, betegen, tudd, hogy nálam mindig hazatalálsz.

– Tudom – suttogta Kael, a torkában enyhült a szorítás, de képtelen volt többet mondani. Életében először nem bírt megszólalni, mert a szívét dagasztó, éltető érzések megnémították. Ressa fölé hajolt, és egy mordulással csókért hajolt. Kael hevesen viszonozta, meglepetten törölte el Ressa könnyeit a csókok közben, a lányon is ugyanúgy eluralkodtak az érzései, mint rajta.