D'Vire és Riona kiáltva rohant a hulló szikladarabok elől a tölgyes felé, de alighogy odaértek, sárkánykatonák rontottak rájuk. És az ösvényen épp akkor ért föl a vörös pallossal a Hóhér is. D'Vire látta az őrült, elelven haragot Riona arcában, visszarántotta őt.

– Engedj már! Meg kell őt ölnöm, muszáj megölnöm, nem érted!?

– De, értem!

– Te is végignézted, mi!? Te is ott heherésztél valahol Fier válla mögött, amikor megcsonkították a családomat és...

D'Vire egy vastag tölgy mögé rántotta, durván hozzávágta a törzshöz. 

– Nem! Nem voltam ott, mert tudtam, hogy mi fog történni, és nem akartam benne részt venni.

Riona vicsorgott, könnyek gyűltek a szemében.

– Engedj hozzá! Hadd öljem meg!

D'Vire gyorsan felmérte a helyzetet, aztán a hercegnő arcába hajolt.

– Egyedül nem fog menni. Nézd meg, hogy hányan vannak körülötte, nézd meg Fiert az oldalán! Azzal az eszement bosszúvágyaddal nem sokra mész most, csak megöleted magad, és karcolást se ejthetsz a Hóhéron. Mondd el, hogyan segítsek neked, az istenekre!

Erion rohant oda hozzájuk, lihegve vetette a hátát a tölgynek.

– Hol a kurva istenben voltatok!? – dörrent rájuk, amint levegőt kapott.

– Riona, könyörögjek? – sziszegte D'Vire gyűlő haraggal. Riona remegve bámult fel rá, a haragtól sírt, dühösen törölte a könnyeit. – Hogy győzhetjük őt le? Ez nem csak a bosszúd most már, ez erről a rohadt csatáról szól, Erion katonáiról, a barátaidról, a megmaradt népedről! A Hóhér könnyedén elsöpörte a tornyot! Az odalentre rekedt barátaidat fél kézzel fogja összeroppantani, mert te makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy csak te ölheted meg őt! Nekünk nincs terünk és jogunk itt és most bosszút állnunk senkin és semmin, Riona, ez nem arról szól, és a jövőben se fog semmi arról szólni. Azt hiszed, én bosszúból akarom a trónomat? Azt hiszed, hogy Tristanának csak a bosszúja volt?!

Riona abbahagyta a haragos fintorgást, megilletődötten kapott levegőért. D'Vire haragosan rázta a fejét.

– A bosszú senkit nem visz előre, neked se attól lesz könnyebb a lelked, ha ledöfsz egy világmágust vagy a Hóhért.

– De azért jó érzés lenne – vetette közbe Erion.

– Rólad aztán lehet példát venni – mordult oda D'Vire. – Megveszekedett bosszútól hajtva te is csak felkenődtél a saját várad falán, mintha egy aznap toborzott paraszt lettél volna!

– Akkor mitől lesz az!? Kin kell levernem, hogy jobb legyen végre!? – csattant fel Riona.

Casais és harcosai a szomszédos tölgynél kerestek menedéket, mindannyian vérben és koszban fürödtek, a király odaintett a fegyverével az ámuló Rionának.

– Üdv, felség!

– Casais! És a bandád?! Azt hittem, ti halottak vagytok!

A harcosok összenéztek, felröhögtek.

– Azok vagyunk – hahotázott Jorladon.

– Nem tudom, ki kezek, de jelenleg a legjobb barátaim – rázta a fejét Erion hitetlenkedve.

D'Vire maga felé fordította Riona fejét az állánál fogva.

– Halomra ölheted az ellenségeid és azokat is, akiket annak hiszel. Nem fogsz a bosszúd végre érni, sőt inkább még mélyebb tébolyba ránt. Nem lesz jobb, Riona, soha nem lesz jobb. Csak túlnősz rajta, ha szerencséd van.

– Milyen nagyra vagy magaddal, hogy neked sikerült!

D'Vire végignézett Rionán.

– Tévedsz. Az egyetlent, akit ismertem és képes volt letenni a bosszúját, ugyanaz ölte meg, mint akit te is ki akarsz filézni. Tristana itt szaggatná ki a heréimet, ha a haláláért revansot akarnék venni, kockáztatva mindent, amiért az elmúlt húsz rohadék évben gályáztunk! És te se fogod elszarakodni a terveimet, tündérke!

– Van tervünk? – kiáltott át Casais. – Mert a nyakunkon vannak!

– Riona, az összes istenre...! – sziszegte Erion is most már.

Riona végül dühösen megszorította a fegyverének markolatát, ellökte magától D'Virét.

– Szerezzétek meg a pallost! Akinek elsőre sikerül, az azonnal szúrja is vele szíven!

– Hm! A versenyeket szeretem! – kurjantott fel Ulmus. – Fogadjunk, hogy én leszek az első!

D'Vire merőn nézte a haragtól kivörösödött, legyűrtnek tűnt Rionát, aki megdörzsölte a haját, ellökte magától Erion karját, amikor ő megveregette a vállát. Erion a fejét csóválta, majd D'Virére nézett.

– Szét kéne őket robbantani, elcsalom az embereimmel Fiert. Hol van Kael? – fordult vissza az utolsó pillanatban.

Ám mielőtt bárki válaszolhatott volna, az egész vidéken végigsöpört egy csontig hatoló energiahullám. Bedugult a fülük, térdre rogytak, régi sebeik fájdultak meg, mintha frissen szereznék őket, a haldokló katonáknak pedig ez adta meg a végső lökést a halálba.

D'Vire lihegve bámult körbe, Casais vért hányt és a harcosai támogatták őt vissza a fa tövébe. Riona nyögve támaszkodott a kardján, Erion vicsorogva küzdött a rátörő migrénnel. D'Vire a földre hajtotta a fejét.

– Itt csak az a rohadvány csodagömb segíthet rajtunk, a jó büdös életbe, Ressa... Siess – lihegte a földnek. – Itt van Grundar.

– Talpra! Grundar szeme láttára döfjük szíven a teremtményét! – csattant fel Riona a fogát csikorgatva.

Riona felrángatta őket a földről, támadást parancsolt. Magát a varázslót még nem lehetett látni. Fier és a Hóhér a torony romja felé tartott, körülöttük hullottak a lázadók, de a Hóhér átkai a saját katonáit se kímélte. Aki nem a halhatatlanok közé tartozott, holtan omlott össze.

D'Vire idegesen loholt el az elhulló khraani katonák mellett. Suhancokat, nála legalább húsz évvel fiatalabb kölyköket masíroztattak ide. És a saját uruk végez velük, mert nem többek csupán, mint bábok, mágiával és átokkal pótólható erőforrások. Látta, hogy a harcban megéhező sárkánykatonák válogatás nélkül zabálnak bele a hullákba, legyen az aldomói vagy khraani.

Üvöltve szelte le az egyik ilyen szörny fejét.

Fier osztagára hátulról csapott le Erion egysége, a tábornok ügyes csellel csalta maga felé a habzó szájú Fiert, aki arról üvöltözött neki, hogy láncra fűzi az ő, Riona és Kael koponyáját is, ha vége ennek a nevetséges ostromnak.

D'Vire még sose látta ennyire feldúltnak, talán meg is mosolyogta volna, ha nem épp a vesztes oldalon állt volna. Erion csapata kiharcolt némi távolságot, a Hóhér ráüvöltött Fierre, hogy ne távolodjon tőle, de süket fülekre talált a parancs.

És akkor rontott rá oldalról Ulmus és Uldil fülrepesztő halálordítással, D'Vire nem hitt a szemének, Casais elvigyorodott. – A barátaim – büszkélkedett.

– Te ki a franc vagy?!

– Jóakaród, barátod, Casais a nevem – intett az aranyfürtös, eszelős vigyorú férfi, majd a Hóhérra rontott, mivel Ulmust és Uldilt fekete átkok repítették a fák közé. Nekik Emnik sietett a segítségükre, a fekete, húsmaró átkok fenevadként tépték a két testvért, de Emink dárdája kilyuggasztotta őket, és felemésztődtek fekete szikraesőben. Mindezt féllábbal.

– Elf dárda – vetette oda a tar, sötét bőrű nyugatvégi, Jorladon, mikor észrevette D'Vire megrökönyödését. – Mágiás fegyver nélkül esélye se lenne. Neked mid van?

D'Vire megnézte az emberi erő és veríték kovácsolta fegyverét. Mindig is fenemód jó fegyvernek tartotta, de a tar fickó odanyújtotta a kétfejű baltáját. – Nesze, ezzel többre mész, ha eltalál az átka.

– Ez mi? Elf, törp? – kérdezte D'Vire haragosan, ahogy átvette a fegyvert. A két éle íves és férfifej méretű volt, a borotvaéles pengén végig egy furcsa írás szerepelt. A hosszú nyél végén hegyes tüske állt ki mindkét oldalon. Jorladon elvigyorodott.

– Sokkal jobb. Nardhur. Szerencsétlenek már kihaltak, de a fegyvereik még mindig időtállók, és veszélyesek, mint a démonlakta pokol! Jövök, Casais! – bömbölte, és kardot rántott az övéről, amikor Casais szorongatott helyzetbe került. D'Vire összeszorította a fogát. Felfedezte a nyélbe vésett nardhur szimbólumot, és rászorította a tenyerét.

Mélázásából a felé száguldozó vörös-fekete felleg szakította ki, kiáltva vágott bele a roppant baltával, ami meglepően könnyű volt. A balta kettészelte az átkokat, apró, fekete lángok formájában semmivé váltak. D'Vire erre már nem is figyelt, a rárontó Hóhér felé lendítette a fegyvert. A vörös pengéjű pallos felfogta a csapását, a Hóhér hidegen, hűvösen méregette őt, de nem fecsérelte beszédre az időt. Látni való volt, hogy mi a szándéka és mi a véleménye D'Vire átállásáról.

Casais hátulról támadt rá. A Hóhér varázslattal lökte őt odébb, Jorladonra átkot küldött, de nem vette le a szemét D'Viréről, őt a pallosával fárasztotta. D'Vire nem volt hozzászokva az ilyen fegyverhez, de gyorsan belelendült a csatabárd lengetésébe. A felé küldött átkokat könnyedén kivédte, végül a Hóhér egy dühödt, türelmetlen kiáltással rárontott, a torony sziklaromjai közé taszította a vasalt talpú csizmájával. Átkok rohantak rá, martak a nyakába, arcába, elszívták erejét, vérét, üvöltött a kíntól.

Szeme sarkából látta az odaugró Rionát, aki egy pajzsot tartott maga elé, az átkok arra vetették magukat először, izzó olvadékká változtatták. Riona gyorsan ledobta a szétmálló pajzsot, felrántotta D'Virét, majd odébb hemperegtek a lesújtó pallos elől.

– Riona, jössz nekem egy haláltánccal – sziszegte a Hóhér. – Csak nem gondoltad, hogy megúszhatsz engem?

Riona egy törmelékhalom mögé bújt D'Virérvel, a férfi nehezen lélegzett, vért köpött, az átkok jobban meggyepálták, mint az egész csata. Remegő, véres kézzel szorította a bárdot, de a szeme tiszta volt, biztatón biccentett a hercegnőnek. Riona egy reszketeg, erőtlen mosollyal biccentett válaszul, megszorította a férfi karját.

Casais és Jorladon ismét megzavarták a Hóhért, a magára találó Ulmus és Uldil faltörőkosként rontottak rá, a földre gyűrték. Sárkánykatonák vetették rájuk magukat, a levegő robbanásszerűen megtelt átkok felhőjével.

Riona sikoltva húzta be a nyakát, a fülében megint pattant a dobhártyája. Ám megpillantotta a földön küzdő Hóhért, akinek bal, páncélos kezét épp leszelte Casais kardja. A bal kézfej vért spriccelve esett a törmelék közé, a Hóhért meg se rázta, pillanatokon belül új kezet varázsolt neki a megannyi átok.

Riona, nem törődve D'Vire kiáltásával, a levágott bal után vetette magát, ugyanis azon egy ismerős, piros köves gyűrű csillogott.

A Hóhér egy átkával lesöpörte magáról Casaist, és utána vágott a pallossal is, ahogy felpattant. A szőke férfi kiáltva, görnyedtan kapott a gyomrához, vér bugyogott az ujjai közül. Jorladon, Ulmus, Uldil és az átkokat ritkító Emnik elsápadt, hozzáugrottak, hogy védjék, hátrébb rántsák.

– Felcsert! – üvöltött valaki.

D'Vire végre erőt merített, felugrott a törmelékekre, tovább mászott a torony kövein. Hallotta az üvöltő átkot a fülében, az utolsó pillanatban pördült hátra, hogy szétvágja. A lendülettől egy kőfal maradványának esett, zihálva nézett körül.

A torony romokban volt, pár emeltnyi kőhalom maradt csupán belőle, és ő egy ilyen kőnek dőlve lihegett, ereje teljesen fogytán volt, több sebből vérzett. Előtte maga a Hóhér állt, a szeme vörösen világított, fehér haját viharos szél cibálta. Majd a Hóhér felemelte a vérszínű pallost.

Ez az, gondolta. Ezt látta a távcsőben.

Vörösen villant a levegő a bal oldalon, Riona ugrott át rajta, épp D'Vire elé, és a vörös penge az ő testébe fúródott. A hercegnő felhördült, D'Vire füle csengett a saját üvöltésétől, de a hercegnő rámarkolt a pengére, hogy biztosan a testében maradjon, és az ujján pirosló teleportgyűrűvel eltűntette magukat a torony romjairól.

Erion halálsápadtan pördült hátra, amikor egy vörösen fénylő kapun odazuhant a csata kellős közepére D'Vire és Riona. D'Vire a földön elterülő hercegnővel üvöltött, a gyomrából kiálló vörös pengét még mindig Riona szorongatta.

– Ostoba, őrült, dögvész nőszemély! – üvöltött D'Vire magából kikelve.

– Felcsert! – üvöltött Erion, ahogy a hercegnő mellé rohant.

– Vidd a kardot, és öld meg! – sziszegte Riona.

– Riona!

– Húzd már ki. Megszereztem, megtörtént – sziszegte Riona sápadtan, hideg verítéktől csatakosan, és vért köhögött föl. Mindene remegett, Erion kapta el a vállát. – Végeztem – lehelte vacogva. – Így legalább nyugtom lesz Damartól, bosszútól, szerelemtől, mindentől. Végeztem.

D'Vire vicsorgott a tehetetlenségtől, rámarkolt a markolatra, és amikor kirántotta a fegyvert, Riona fájdalmas nyögéssel hanyatlott Erion karjába. Azonnal elöntötte a vér a mély sebet. Erion újra, kétségbeesetten felcserért kiáltott, de Riona csak megszorította a csuklóját, a vér mindent beterített körülöttük.

– Riona, ne, ne... – nyögte Erion, ahogy a kezével próbálta elszorítani a vérzést.

– Csak fázom, Erion. Esküszöm, csak fázom – lehelte Riona vacogva, belefordította az arcát Erion vállába, és nem mozdult onnan többé. Erion elejtette a fegyverét, magához szorította a hercegnő fejét, a vállát. Valamit nyögött, de nem bírt szavakat formálni, bénultan szorította a nőt.

D'Vire üvöltve védte ki a nyakukra osonó Fier csapását a vörös pallossal. Fier és a katonái rájuk rontottak, Erion kábán a fegyvere után kapott, az arcát törölve, levegőért kapva ugrott talpra, mintha vissza akarná magát zökkenteni a csatába. D'Vire nehezen bírt a karddal, súlyos és túl nagy volt, vértől csúszós, viszont Fier láthatóan tartott a pengétől.

– Gyere, te gyáva szarházi! – toppant oda Erion is, a szeme kivörösödött.

– Rionának máris vége? Ez a nap egyre jobb lesz! – jegyezte meg Fier kajánul.

– Teszek róla, hogy kövesd, akár ezerszer is!

Erion előre csörtetett, őt követték az emberei, akik mind feldühödtek Riona halálán. Legvégső erejét szedte össze a sereg, dühödt gyásszal harcoltak tovább. D'Vire a torony romjai felé futott a pallossal. Megveregette az egyik fa tövében görnyedező Casais vállát, Riona felé intett. – Figyelj rá, hogy ne zabáljon bele semmi.

Casais elsápadt, de D'Vire már tovább is loholt. A Hóhér ott állt a kőtörmelék tetején, egyenesen őt nézte, és a tekintetén ez egyszer bizonytalanságot látott átsuhanni, ahogy meglátta D'Vire kezében a vörös pallost.

Kael és Ressa több emeletet bucskáztak lefelé, amikor rájuk omlott a torony. A lépcsők véget értek, és éles, nedves sziklapárkányokon zuhantak tovább, végül egy sötét üregbe jutottak. Nyögve feltápászkodtak, a falban és egymásban kapaszkodtak meg.

Az üreg hirtelen megtelt világossággal, villámgyors fénycsóva cikázott el közöttük, ők a falnak simultak, nehogy az útjába kerüljenek. Amint elült a csóva, követte őt egy hosszabb, és ismét szünet állt be. Kael nagyot nyelt.

– Ne érj a fényhez, ha ismét megjelenik.

– Onnan jött – mutatta Ressa, és elindultak a sötét üregben. A rövidebb és hosszabb fénycsóvák ritmusosan, szabályos időközönként követték egymást, mint egy lassú, de biztos szívverés. Ressa hátán felállt a szőr, a levegőnek egyre nehezebb, mágiásabb bizsergése lett, szinte fájt. Már kiszámították, mikor érkezik a fény, olyankor a falhoz simultak.

Végül egy nagy csarnokba értek, a domb szürke sziklákból kivájt, üreges közepébe. Egy ferdén álló, derékig érő sziklán fakadt a Forrás. Alig maroknyi fény ült a tetején, körülvette a már ismerős gyémántszínű folyadék, mely leomlott a sziklán, körülötte nagy tócsába gyűlve. Ebből a tócsából indultak szét a világ mindahány égtája felé a szívdobbanásszerű fénycsóvák.

Ressának eszébe jutott a mágus asztalán látott jelenés, amikor a Forrás megmutatta, hogyan ágazik szét az egész földrészen az erejével, harsogva, mint egy villám, tele élettel, ágakkal és levelekkel, mint egy ősi fa. Most ezek a kis fénycsóvák voltak hivatottak ellátni azt a hatalmas feladatot. Gyengült, apadt, és Ressa szinte érezte, hogy megszakad a szíve érte.

– Miért érzem magam ennyire pocsékul? – nyögte Kael is halkan.

– Mert reménytelen a helyzetünk – szólalt meg valaki kicsivel jobbra. Alhalleo emelkedett fel a földről, Damar öreg, összetöpörödött teste mellől, aki egy kis takarón hevert. – Damar elment. Túl későn értetek ide, azt hittem, már ti is meghaltatok...

– Talán, ha nem tart fel minket a kandallósárkánnyal, az illúzióival és azzal a veszekedett, lélekölő szobával, akkor ideértünk volna! – csattant fel Kael. – Egy szavát se hidd, Leo, megjátssza az egészet!

Ressa előrébb lépett, gondosan figyelve, hogy a fénycsóvák útját ne keresztezze. Kael kardot szorongatva követte őt egy ideig, majd ívesen a mágus másik oldalára került. Alhalleo, akinek a ruháját mocskossá tette a csata, értetlenül figyelte őket.

– Miről beszéltek? Damar az imént halt meg – nyögte Alhalleo sápadtan, száraz torokkal.

– És? Mit akart? Hogy menj a gömbért?

Alhalleo a férfit figyelte, majd Ressát.

– Menj el érte, hozzd el, használd, igaz? – kérdezte Ressa is.

– Honnan...?

– Azt biztosan elfelejtette mondani, hogy belehalsz.

Alhalleo arcán megütközött zavartság látszott. Kael megforgatta a Fúria nevű fegyverét. 

– Lássuk, mennyire csiklandozza meg egy elfvarázslatban edzett penge!

– Kael, ne! – lendült előre Alhalleo, de Ressa visszarántotta a karjánál fogva. Kael Damar nyaka felé csapott, azonban a varázsló egy dühös káromkodással odébb hempergett a takaróival együtt.

– Na, jó reggelt – roppantotta ki a nyakát Kael.

– Damar hazudott mindannyiunknak, Alhalleo – fordította maga felé a mágust Ressa. – De főleg neked. Amióta itt vagy, csak hazudott neked, megjátszott mindent, ellopta az erődet!

– Te rohadt kis szarzsák – pattant föl Damar megtöpörödött vénemberként, a botjába kapaszkodott, de a kezével Ressa felé intett. Alhalleo a pálcájával suhintott, eltérítette az átkok, miközben le se vette a szemét Ressáról.

– Folytasd!

– Egy szavát se hidd el ennek a ringyónak, Alhalleo!

– Kár erőlködni, épp most buktál le, hogy a halálodat is csak mímelted – röhintett közbe Kael. – Damar sose volt megátkozva. Sose gyengült meg, de általad erősödött.

– Belehergelt abba, hogy szeress, és a csalódás megkeserítsen. Belehergelt abba, hogy elvetesd a gyermeked, a kín és gyász örökre a lelkedre üljön bűntudatként – ragadta meg Ressa Alhalleo vállát. – Hogy úgy érezd, mindent jóvá kell tenned. Minket valóban meghalni küldött, hogy a te utolsó reményeidet is összezúzza és belehergeljen abba, hogy használd a gömböt.

Alhalleo megszorította a kezét, a fejét rázta.

– Hiába... én nem lennék képes...

– Képes lennél – suttogta Ressa. – Hiszen már mondtam neked, hogy valójában te vagy a világmágus.

– Nem! – üvöltött Damar. – Casais telebeszélte a fejét a vad hazugságaival, hát hogy létezhetne két világmágus, fiam! Hát gondolkozz már, te szerencsétlen!

– Nagyon egyszerűen! Úgy, hogy te megcsaltad az isteneket, a Forrást, a mágiát és az életet, amire vigyáznod kellett volna! – kiáltott rá Ressa kivörösödve. Előrántotta a zsebéből a fekete márványgömböt. – Itt van! Elhoztuk, de többé már senki nem fog helyetted tenni semmit! Használd!

Amint a gömb előkerült, a Forrás óriási, vakító fénnyel fellángolt, az apró fénycsóvák a gömböt vették célba. Ressa sikoltva ejtette el, a kezébe bénító fájdalom csapott, Alhalleo rántotta el a gömb közeléből, Kaelhez lökte őt.

– Varázsolok nektek egy átjárót, nem maradhattok itt!

– Nekünk már mindegy – üvöltött Kael. – Itt is meghalhatunk felőlem, de látni akarom, ahogy Damar használja a gömböt! Neki kell használni, érthető, Leo? Csakis neki, te hozzá se érhetsz!

– Meglepő, hogy ennyire törődsz a sorsommal – horkant Alhalleo megtörten. Kael elhúzta a száját.

– Nem kedveltelek soha, de nem érdemled, amit ez a rohadék eltervezett számodra.

– Ti ostoba férgek! – üvöltött rájuk Damar. – Eltaposlak titeket!

Alhalleo arca megkeményedett, a világmágus felé pördült, intett a pálcájával, és egy villám cikázott végig a levegőn, ami eltalálta Damart. Az illúzió azonnal lefoszlott, a magas, erős, gondozott frizurás és szakállas mágus állt előttük.

– Damar – szólt Alhalleo egy sóhajjal, a tekintetében végtelen csalódással. A mágus dühösen kapaszkodott meg a botjában, és idegenkedő, rettegő fintorba meredt az arca, amikor meglátta, hogy felemelkedik a földről a gömb, amit még mindig a fénycsóvák ostromoltak.

A Forrás megszaporította magát, még több fénycsóvát eresztett ki a barlangba, ritmus nélkül, pánikszerűen. Ressa és Kael hiába simult a falnak, több fénycsóva is átcikázott rajtuk, bénító, szúró csapást hagyva maga után.

Térdre rogytak, egymásba kapaszkodtak. Az erejük rohamosan fogyott. Ressa megszorította a megráncosodott kézfejet, amire gyűrűt húzott nemrég, a saját, ráncos ujjaival. Elképedve, ámultan egymásra néztek.

– Őszülsz – lehelte Ressa.

– Ráncos vagy – suttogta Kael, végigsimítva a lány homlokán, zöldessárga szeme sarkában megszaporodó szarkalábakat.

– Te is – nyögte Ressa könnyezve, kifehéredett hajjal.

– Szóval mégis öregen, együtt halunk meg – vigyorodott el Kael. Ressa belebámult az arcba, ami évtizedekkel öregebb lett, megereszkedtek a vonalai, de semmit nem vesztett számára a vonzóságából, a zöld tekintete ugyanolyan volt, tele kaján, halált szemberöhögő vidámsággal és szerelemmel. Ránevetett, ahogy szürkére fakult hajába merítette reszkető kezét.

– Minek örülsz? – kérdezte Kael lágyan.

– Hát még nem tudod?

Kael magához szorította őt, az erő kikezdte már a testüket, ízületeiket, megfonnyasztotta az izmaikat, bőrüket. Megrogytak, összezuhantak volna, ha nem ölelik egymást.

Alhalleo Damarra üvöltött.

– Mindent jóvá tehetsz, csak használd a gömböt Damar! Kérlek! Kérlek!

Damar intett a bottal.

– Kettőn áll a vásár, fiam. Te is ugyanúgy használhatod és megmentheted őket!

– De nem hagyhatom, hogy utána tovább trónolj ezen a káoszon, amit teremtettél! Damar, kérlek! Tedd jóvá, tedd rendbe ezt az egészet!

Rájuk omlott a sziklacsarnok teteje, a Forrás sikoltásszerű hanggal még nagyobbra tágult, ahogy védőkupolát emelt maga köré, benne Alhalleóval, Ressával és Kaellel. Damar kiugrott a védelem alól, látta, hogy milyen fekete förtelem türemkedik be a mennyezeti résen.

Grundar megtalálta őket. Damar a botjával intve köddé omlott, eltűnt.

Alhalleo üvöltött a tehetetlen dühtől, aztán az öreg párra nézett, és káromkodva odarohant a gömbért.

Rázárta az ujjait.

A fénycsóvák pánikszerű cikázása azonnal megállt, kényelmesen úsztak a levegőben. Alhalleo valahonnan érezte, hogy a Forráshoz kell mennie, mielőtt még Grundar ereje betörné a védőpajzsot.

– Jó is az otthon melege, nem? Ismerős, nem?

– Kicsit – felelte Alhalleo bizonytalanul.

– Ebből teremtettek téged az istenek – felelte a Forrás. – Akkor még hófehér volt, mint a ruhád, pálcád, elméd és a szíved is.

– Ezt én mocskoltam be? – kérdezte Alhalleo megakadó hanggal, a fekete márványgömbre tekintve. A fénycsóvák továbbra is beleszálltak, Alhalleo mély levegőt véve állt meg a Forrás előtt, hunyorognia kellett az erős fényben.

– Ketten. De az már lényegtelen. Add a gömböt!

– Mi fog történni?

– Egyensúly lesz.

Alhalleo megszorította a gömböt, Ressa és Kael felé mutatott. – Kérlek, segíts rajtuk!

– Ha meg is mentem őket, nincs sok hátra nekik.

– Kérlek! Ne idelent érje őket a haláluk!

– Jól van – hangzott a megnyugtató válasz, és Alhalleo kinyújtotta a gömböt. – A saját sorsod nem is...?

Alhalleo nem várta meg a kérdés végét, a szikla tetején gyöngyöző gyémántfényű folyadékba helyezte a gömböt. És megszűnt létezni. A Forrás magába szívta minden erejét.