Mire elérték a palotát, teljes sötétség borult a völgyre, a hegyek felől sötét felhőtenger ömlött át, eltakarta a holdak, csillagok fényét. Minden esti tündér és fénybogár visszavonult, a mécsesek, őrlángok fénye is teljesen elült. Azonban Casaist nem kellett sokáig keresniük.

A viharfelleg ráomlott a palotára, bekebelezte minden tornyát, falait, kertjeit. Casaist a saját hálójából egyszerűen kivágta az egyik kertbe, a férfi színes köntösében, döbbenten hápogott, vért törölt az orrából. A márványlapokkal kövezett kertben apró kőkerítés tekergett, amögött rózsabokrok, öklömnyire nyílt virágfejekkel.

Ressa és Kael akkor értek oda a pazar rózsakertbe, amikor Irmera a hajuknál fogva cibálta Mályvát és Lazurkot a kertbe. A házasság istennőjének valóságos tűz lobogott a szeme helyén, barna, hullámos haja helyett kígyók tekeregtek a fején.

– Kérlek... ezt... – térdelt fel Casais rekedten.

– Megmagyarázod?! Komolyan ezt akartad mondani nekem!? Szerinted nem hallgatom ezt hányásig az emberektől, akiket áruláson, csaláson kapnak!? – sziszegte Irmera a kígyóival együtt. – Megígérted, hogy visszajössz! Amint lehetőséged van rá, te visszajössz, és még csak meg se fordult a fejedben, igaz?! – acsarkodott Irmera dühösen, és megrázta Mályvát, aki halkan nyögött. – Emiatt! Belrisnek igaza volt!

– Kinek?

Irmera elengedte Lazurkot, aki kicsit odébb tántorgott, majd kajánul Casaisra hunyorgott, és lassan felöltötte Belris alakját. Felugrott az egyik kőkorlátra egyensúlyozni, vidám dúdolt. Casais elszürkült arccal nézte az istennőt, Kael és Ressa odarohant hozzá, hogy felsegítse.

– Irmera, engedd el Mályvát – kérte Casais, vért törölt az arcáról. – Kérlek, neki... őt ne rángasd bele.

– Te rángattad bele, amikor az ágyadba hívtad. Vagy a szívedbe! – sziszegte Irmera, megcibálta a fekete hajú nőt, aki felsikkantott a fájdalomtól.

– Engedd el, velem meg tegyél, amit akarsz!

– Milyen kegyes vagy – kiáltott Irmera. – Te megbízhatatlan, lusta senkiházi! Egyszer se jutott eszedbe magadtól jönni hozzám, mindig én citáltalak Anryába, mint egy törleszkedő kiskutya! Megaláztál, éveken át megaláztál engem!

Ressa és Kael összenézett, a férfi a jól mulató Belrist figyelte.

– Ez te ültetted el a fülében, nem igaz?! – mordult dühösen. Belris kajánul pörgölődött, megmutatta a kőkést, és Irmerának dobta.

– Nincs megalázóbb, minthogy a szeretőd másba szerelmes, akár isten vagy, akár halandó. És most figyelj jól, mert ez vár rád is, te melák – vigyorgott Belris. Casais kiáltva lendült előre, de Irmera a kőkést Mályva szegycsontjába vágta.

– Ne, ne, ne!

Mályva hangtalanul csuklott össze Irmera karjában, az istennő egy megvető fintorral a földre taszította őt. Casais odarohant hozzá, lerogyott mellé, az ölébe vonta a nőt, sebet keresett, de nyoma se volt.

– Ez a felejtés kése, Casais. Belül roncsol, nem kívül – mondta Irmera hidegen.

Casais suttogva szólította Mályvát, elsöpörte a sötét tincseket az arcából, körbecsókolta, de Mályva még nem ébredt. A kertbe ekkor rontott Jorladon, Ulmus, Uldil, és Emnik is utánuk sántikált, mindannyiuk kezében fegyverrel. Ressa görcsösen kapaszkodott Kael karjába, hitetlenkedve rázta a fejét.

Irmera végignézett a kerten, a nőt ápolgató Casaison, megrázkódott a haragtól, a kígyói vad sziszegéssel nyitogatták gallérjukat.

– Az egyezségünknek is véget vetek, leveszem a birodalmadról a kezem. Nem közösködöm veled soha többé! – sziszegte Irmera égő szemmel.

Casais lemerevedett.

– Ezt nem teheted, legalább amíg találok valakit!

– Bármit megtehetek! – süvöltött Irmera. – Arra pedig mérget vehetsz, hogy senkinek nem fogom hagyni Anryában, hogy veled egyezkedjen, senki nem fog neked adni többé az erejéből, mert ugyanolyan megbízhatatlan féreg vagy, mint a többi ember! Ember vagy, egy szaros kis halandó, és ideje, hogy felébredj az önámításból!

– Halálra ítéled az egész völgyet! – kiáltott rá Casais vadul.

– És? Már úgyis halottak – köpte Irmera megvetően. Lépett egyet hátra, felragyogott a teste, és eltűnt a szemük elől. Belris hangosan kacagott és örömtáncot járt körülöttük.

A levegő azonnal lehűlt a kertben, éjszakai, hegyi szél rontott rájuk, mindannyiuk lélegzete apró felhőként gomolygott az arcuk előtt. Belris nagyokat szaltózott örömében.

– Miről beszélt Irmera? – kérdezte Kael. – Mi történik, Casais?

Casais viszont tágra meredt szemmel bámult körbe, magát tapogatta, megráncosodó bőrét, szürkére fakuló tincseit, a kézfején megjelenő megannyi májfoltot, ráncot, gyűrődést. Belris huhogva nevetett rajta.

– Még a pofázmányod is hazugság volt!? Megvadulok, ez az évezred tréfája!

Emnik előrébb lépett, megragadta Kael karját.

– Casais ereje képes az időt visszafelé kényszeríteni, és ott megállítani egy hurokban, hogy úgy tűnjön, minden rendben, de csak egy isten segítségével. Anélkül csak visszafelé kényszeríti, de nem bírja az időt megtartani a hurokban. A völgyben. Bennünk. Mikor Casais ereje elfogy, akkor az idő is visszazökken oda, ahol lennie kell.

Kael a harcosra nézett, aki a lábára mutatott, majd a társainak borzalmas sebhelyeire.

– Kael, Casais a halál markában lelt minket, aztán idehozott a völgybe, ahol az erejével visszafordította az időnket és túlélhettük, amit a Hóhér vadászai tettek velünk. Az idehozott lények, állatok mind-mind elpusztult vagy félholt roncsok. És ne hidd, hogy ti Ressával kivételek lennétek.

Belris kacaja fülsértő volt.

– Hát, kedves kis céhbelim, sajnos akkor nincs sok időnk játszani, de kezdjünk is neki!

Ressa felkiáltott, de Casais résen volt, megragadta az istennő ruháját, mielőtt az Kaelre támadhatott volna a felejtés késével. Odébb rántotta, a márványra csapta, de Belris csak kajánul vigyorgott rá. Már majdnem elködlött, de Kael a csuklójára taposott, a kést Casais vette el tőle, gondolkozás nélkül sújtott le vele az istennőre.

A kés porrá omlott, mielőtt elérhette volna a testét, Belris nevetve gurult az oldalára. – Hát ez csiklandós volt! – lerúgta magáról Casaist. Felugrott, odébb libbent Casais kardcsapásai, Ulmus és Uldil baltája, Kael kardja, Jorladon öklei és Emnik dárdája elől.

Viszont Ressát nem látta sehol. Megbillent az egyik kőkerítésen, vadul körbefordult, épp mikor Ressa ráugrott a rózsabokrok tövisei közül. Együtt zuhantak a földre. Ressa tövig merítette a gyöngyházas tőrt az istennő mellkasában, aki fájdalmas hördüléssel bámult rá.

Aztán vért köhögött fel. Mindenki visszahőkölt.

Ressa elkente az istennő arcán a vért, aki gyűlölködve, zihálva meredt rá.

– Hátba támadsz!? Ennyi tisztesség sincs benned?! Mit tettél, te kis rohadt pondró? Mit tettél velem?

Ressa válasz helyett megforgatta a tőrt a sebben, ahogy Darton tanította, így szétroncsolta a szívet, tüdőt. Vér ömlött szét az istennő ruháján. Belris vért köpve hanyatlott hátra, aztán nem mozdult soha többé. Ressa lekászálódott a holttestről. Zúgott a vére, vadul vert a szíve, és csak nézte, ahogy Casais Belrishez rongyol, megrázza, hogy tényleg halott-e.

– Attól, hogy isteni tőr, még nem képes istenek... mit is műveltél vele? Egy isten nem vérzik, nem lehet a szó klasszikus értelmében megölni – rázta a fejét Casais. – Ez... ez lehetetlen.

– Belris pedig klasszikus hullának tűnik – jegyezte meg Kael. – Ressa?

Ressa előrenyújtotta a világgömböt, a keze remegett. – Ez volt az, nem a tőr. Azt hallottam, isteneket eltipró ereje van, ezért tartják maguknál az istenek. Hát tényleg. – És amint ezt kimondta, megszédült, párat botladozott hátra. Kael ugrott oda, hogy megtartsa.

– Még csak mágus sem vagy, egy szikrányi varázserő sincs benned – rázta a fejét Casais.

Ressa még mindig hányingerrel küzdött. A fekete gömbön újra megjelentek a fehér, vékony erek.

– Nem tudtam, hogy sikerülni fog vele, csak... csak nagyon reméltem, hogy megölhetem Belrist, akár ilyen orvul. Fogd meg – nyögte szenvedőn, Kael kezébe nyomta a gömböt, és elfordult hányni a rózsákra.

Casais odarobogott Kaelhez, megnézte a gömböt, Belrist, még mindig hitetlenkedve rázta a fejét. Kael elhúzta előle a golyóbist, és gyűlő háborgással nézte az évtizedeket öregedett férfit. Tartása nem változott, bár sokkal vékonyabbnak tűnt. Casais észrevette a tekintetét, remegő szájszéllel lépett hátra. Ressa abbahagyta a hányást, reszkető karokkal támaszkodott a kőkorláton, ő is Casaist nézte.

– Elvéreztetek a driádok udvarán, mire odaértem. Neked összeomlott a tüdőd, Ressának az egész keringése darabjaira hullott. Egy mészárszék és két hulla várt. Láthatod a birodalmamban, hogy gyűjtöm az ilyesmit, de szeretem a hulláimat élve tudni. Visszaforgattam az időtöket, és úgy is tudtam volna tartani. Arra is képes lettem volna, ha akarjátok, hogy örökké éljetek vagy épp megöregedjetek, mint mindenki más.

– Casais...

– Gyűlölj, ha akarsz. Meg is ölhetsz, bár akkor azonnal összeomlik a maradék erőm is, és a völgy egy dögkúttá válik. Segíteni akartam, cimbora. Én csak így tudok. Tudtam – tette hozzá a férfi sápadtan.

– Mennyi időnk van? – kérdezte Ressa a száját törölgetve.

Most Casais tűnt úgy, mint aki hányni fog.

– Nem tudom. Órák? Túl sok életet kell tartanom egyszerre, azért öregedtem bele hirtelen – túrt a hajába keserűen. – A saját életemet forgatom bele a többiekébe, a tiétekbe, csak hogy legyen némi időnk.

– De mire – nyögött Jorladon.

– Meginni egy jó ütős elixírt és belehalni a mámorba! – fogott kezet Ulmus és Uldil.

– Megásni a sírunkat – jegyezte meg Emnik sötéten.

Kael felmutatta a gömböt.

– Ezzel szétlocsantani egy világmágus fejét. Ha már kétszer kell belehalnom a küldetésébe, akkor másodszorra magammal viszem a rohadékot! – mordult dühösen.

Ressa Kaelre bámult, megszorította a kezét.

– Megmenteni Alhalleót és Rionát.

– Esetleg a Világot, ha már az enyémre teljes pusztulás vár? – kérdezte Casais keserédes röhögéssel.

A földön ekkor kezdett magához térni Mályva, sóhajtva, nyögve, a fejét szorítva ült föl. – Hol...?

Casais arca eltorzult a fájdalomtól.

– Gondoskodom Mályváról, aztán itt találkozunk. Mindjárt hajnalodik – nézett fel az égre Casais. – Délre mind megdöglünk.

Kael kiroppantotta a nyakát mindkét oldalra. – Helyes!

Ressa idegenkedve vicsorgott rá. – Hát, ha valami, akkor ez nem fog hiányozni a túlvilágon! – Majd elfutott.

– Sírsz majd még utánam! Hová mész!?

– A piperémért! – kiáltott vissza Ressa.

A folyosón, futás közben elsírta magát. A palota előtt hagyott lovához sietett, alig látott a könnyeitől, amikor magára húzta az isteni nyilakkal teli tegezt, és megmarkolta az íját. Egy kendőből övet hajtogatott, abba belerejtette az apróbb kacatjait, amiket szeretett, az ékszereit, az üres Forrás-fiolát, a királylányos könyvecskét, a driádok kék gyógyszeres üvegcséjét. Bár az mit segíthet rajta? Hányszor lehet megúszni a halált?

Mikor visszaért a kertbe, nyoma se volt az arcán a könnyeknek. Kael odalépett hozzá, megigazította rajta a tegez tartószíját, szorosabbra húzta a lány derekán az övét, majd a kendőből hajtott zsebbe rakta a gömböt, iránytűt, és homlokon csókolta.

– Azt hiszem, sikerült beteljesítenünk egy legendát.

– Melyiket? – kérdezte Ressa gyanakodva.

– A síron túli szerelmet.

Ressa röviden, fájón felkaccantott.

– Haláli a humorod ma, Kael. Minek örülsz?

Ám ezúttal nem érkezett válasz.

Ressa fintorogva biggyesztette a száját, a torka teljesen összeszorult. Csak bámult föl erre a férfira, akit nemrég még ki nem állhatott, és mégis megbolondult érte, tőle. Megölt egy istent, hogy megóvja, de hát mit ért mindez? Képtelen volt visszatartani a könnyeit. Kael gyengéden letörölte őket, majd lehajolt, hogy megcsókolja. Lassan ízlelgette őt, a puha ajkát, óvatosan, egy pillanatra nem is létezett más, csak ők ketten.

– Nem akarok meghalni – suttogta Ressa. – Nem vagyok képes rá, nem tudok a képébe röhögni, mint te, nem tudlak elengedni. Élni akarok, veled! Soha nem akartam ennyire élni! Túl sok dolgot nem csináltam még, túl sok bennem a düh, túl sok bennem a szerelem ahhoz, hogy csak úgy meghaljak békében! Ez nem lehet, Kael. Ez képtelenség!

Kael beletúrt a hajába, magához szorította Ressát.

– Egy hajszál választ el a teljes összeomlástól, csak a kedvedért nevetek. Soha nem féltem még ennyire. Amikor itt hagytál, hogy elhozd a piperédet, nem bírtam abbahagyni a remegést, amíg vissza nem értél. Perceket nem bírok ki nélküled. Ha ugyanez vár rám a halál után... – Kael elhallgatott. – Legalább volt egy szép délutánunk. Ezt nem sokan mondhatják el magukról, miután elvéreztek.

A többi harcos is talpig fegyverben volt, Ulmus és Uldil a homlokukat összesimítva, dörmögő hangon kántáltak egy imát. Jorladon a csatabárdját simítgatta, Emnik a késeit dobálgatta a levegőben. Belris testét szolgálok vonszolták ki a kertből, a holttest vérmaszatot hagyott maga után. Végül Casais is megérkezett, nyoma se volt rajta a lebernyeges ruháinak. Testére simuló öltezete persze nem mellőzte a színeket, kacskaringós mintákat. Hátán hordta a szablyát, kezében egy hosszú dárdát tartott.

Az ég rózsaszínbe fordult, hajnalodott, a magasabb hegycsúcsokat megvilágította az első napfény. Ressa nagy levegőket vett a hideg, hegyről leomló szélben.

– Próbáljunk meg nem meghalni idő előtt, érthető? Szeretnék még visszajönni Mályvához – csóválta a fejét Casais. – Mindenki felkötötte a gatyáját, húzott extra alsót, van váltás, ha a világmágustól mégis beszarhatnékotok támad? Helyes!

Casais felhúzott az ujjára egy kék köves gyűrűt, benyomta, vér fakadt az ujján és megnyílt egy kéken örvénylő teleport kapu.

– A torony elé visz minket. Ha valami csoda folytán sikerrel járunk, visszajövünk ide, beebédelünk, és szépen mindenki lefekszik aludni. Pihenünk egy nagyot. Hogy tetszik?

Nem érkezett válasz. Egymás után átléptek a teleporton.