Két kísérő velük maradt, a többi csuklyás eltűnt a rengetegben. Riona megmutatta nekik a rejtett átjárókat a szurdokban, ahol a lóval is közlekedhettek. Az ő csapatuk lovai is ott várakoztak. Ressa félájultan vett csak tudomást arról, hogy egy barlangon haladnak keresztül, mely egy új szurdokvölgybe juttatta őket. Kael cipelte őt a karjában – felismerte az illatáról: csípős, büdös izzadság, lószag, menta, majd a férfi nyeregbe pakolta, mögé ült.

Kael a nagy ölelkezést követően némán maradt, a csuklyások számának megfogyatkozását csak szemrevételezte, de nem tett megjegyzést. A karjában hűlő, halni kész lánynak se bírt semmit mondani, nemhogy az oldalán lovagló – eddig halottnak véltnek. Riona egy vaskos pejen ült, és értőn nem szólt inkább ő sem.

Ressa vacogott valamit. Kael a nyergen kutatott a kulacsért, és annak egész tartalmát Ressa nyakába, mellkasára locsolta, nem is törődve azzal, hogy mindent összevizez. Riona elnyílt szájjal figyelte a jelenetet, mígnem Kael rámorrant, hogy adja oda az ő kulacsát is. Annak tartalmát is Ressára öntötte.

– Ennek mégis mi...

Ressa köhögve rázkódott meg, kinyitotta a szemét, elevenebbnek tűnt.

– Nagyon fura vagy – lehelte Kael, mert Ressa érezhetően melegebb lett a karjában, habár a színe fehér maradt. Rionára nézett. – Gyorsan kell a segítség, van még egy nyílhegye is.

– Meglesz. Nem vagyunk messze az első tábortól – bólintott Riona.

– Vizet – nyekegett a lány.

Kael meglögybölte a varázslatos kulacsot, még üres volt, és csak megrázta a fejét.

– Bírd ki, nem hallottad? Nemsokára helyre pakolnak. Hol van a többi barátod? – szegezte aztán a kérdést Rionának.

– A barátaitokat üldözik – felelte a nő, és kicsit megrándult a szája sarka. – Elég modortalanok.

– Nekem mondod? Hol a többi? – Kael nem tágított.

– Előre küldtem őket... És jobb, ha tudtok pár dolgot, mielőtt odaérünk. A nevem Léna – mondta jelentőségteljesen. – Lehet, hogy nem fognak örülni az érkezéseteknek, de igyekszem elrendezni, hogy minden gördülékenyen menjen – folytatta. – A régi Aldomo határvidékén vagyunk, a hegyláncok másik oldala már Khraan fennhatósága alá tartozik, közel hozzánk a vész, ezért nem szívesen engednek be kívülállókat. Jól elrejtőztünk, ismerjük a vonulatok zegeit-zugait, számotokra én vagyok a belépő, és én leszek a kilépő is. Egyedül ne akarjatok nekivágni kiutat keresni, mert nincs.

Ressa elhallóan kaccantott egyet, mindenféle vidámság nélkül.

– Az egyik emberemmel előre küldtem a neved – mondta aztán Riona. Kael várakozón nézett rá, és a nő sóhajtott egyet. – Nem tudom, hogy mennyit tudsz, de Erion a vezetője az egész felkelésnek.

– Tudom – felelte Kael közönyös hangon.

– Erion itt van.

Kael arca megmerevedett, fintor ült meg a szája sarkában.

– Hát persze – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb.

Riona az ajkába harapott, magában szitkozódott, és Ressa – bár a név nem volt ismeretlen számára – értetlenül figyelte ezt a jelenetet.

Erion Russenor volt az aldomói felkelés egyik oszlopos tagja már a kezdetektől fogva, sokszor hallotta Dartontól a nevét. Ressát valahogy mégis óvta attól, hogy a közelébe kerüljön, sose küldte el, hogy felkutassa és végezzen vele. Kegyetlen, hideg és számító embernek festette le, aki az ellenségei vérét issza, és különös élvezetet lel abban, ha a foglyai kínok között, lassan halnak meg, minden értékes információt kinyerve belőlük. Ressa azt hitte, hogy egy beteg gaztevőről van szó, és csak jóval később döbbent rá, hogy ki is Erion Russenor valójában.

Épp vadászott valakire, majd kiderült, hogy az pedig őrá. Erion rájött, hogy ki öldösi le az ellenállás tagjait, és nem volt kérdés, hogyan felel. Ressa akkor éjjel ölte meg az utolsó embert az aldomói lázadók közül, és soha többé nem ment a régi Aldomo területére, hogy elkerülje Erion bosszúját.

– Mi van vele? – kérdezte tompán.

Kael lenézett rá, majd még komorabb tekintettel meredt előre.

– Erion a bátyám.

Édes eszmélet, kapitulálj! Azt tudta, hogy Erionnak van egy bátyja, azt a történetet mindenki ismerte egész Aldomóban, talán a fél világon is. Fier Russenor, aki elárulta a birodalmat, gerinctelen köpönyegforgatóként játszotta Khraan és a Hóhérherceg kezére a királyságot és az uralkodói családot. Ressa ugyanúgy gyűlölte és rettegett tőle, mint mindenki. A Russenor família óriási vagyonnal és befolyással rendelkezett a királyságban és a határokon túl is. Kiskirályként éltek a Felhőliliom király uralkodása alatt Frugga várában, a birodalom legkeletibb régiójában. Nemegyszer ők adtak a királyi kincstárnak jutányos hiteleket és földeket, ha a birodalom megszorult. A mai napig megőrzött vagyon Khraant táplálta, és a régi aldomói birodalmat Khraan helytartója vezette, Fier.

És ennek a kettőnek a kisöccse lenne Kael? Kael Russenor? Ez a csóró, üres nyeregtáskás, iszákos zsoldos egy nemes?

Ressa állapotát meghazudtoló rugdalózásba kezdett.

– Átok a neved! Inkább ölj meg most azonnal!

Kael könnyedén lefogta, de az arcán látszott, hogy menten ledobja őt a nyeregből. Ez a fajta hideg harag eszébe idézte, hogy a férfi más ligában játszhat, mint a testvérei, az ő nevét például semmiféle botrány vagy pletyka nem hozta föl, sose. Mintha nem is létezne. Ressa fogvacogva állta a férfi tekintetét, már szégyellte magát.

– Túlreagáltam.

– Igen – felelte Kael hidegen, majd a mérgét Riona felé irányította. – Évek óta nem láttam Eriont, érkezésem hírét előre küldeni olyan volt, mintha egy íjászt állítottál volna a kapuba, hogy lőjön ki engem, ha meglát!

Riona sóhajtott.

– Jobb úgy, ha tudja, hogy jössz. Van ideje felkészülni.

– Mire? – pihegte Ressa. – Mi van?

Kael kicsit megdobálta őt a karjában, szándéka szerint azért, hogy kényelemesebben tarthassa. Ressa arra gyanakodott, hogy inkább pajzsként a létfontosságú szervei elé helyezte az ő haldokló korpuszát. – Mondd el – nyögte Ressa.

– Nem mondok neked semmit, csitulj el – morrant Kael.

– Megtagadod egy haldokló kívánságát? – hörrent Ressa vicsorogva.

– Egy haldokló halik, nem kívángat!

– Én is mindent elmondtam neked – csattant Ressa hevesen, suttogva a fájdalomtól. – Viszonozd! Elvégre nemes vagy, semmi jó modort nem neveltek beléd?!

– Fikarcnyit se érdekelt a serdülőkorod drámája.

– Dajkamese kellett, hogy kibírd a varrást, te majomkutya! Ha az lesz az utolsó lélegzetem is, mindenkinek el fogom mondani, mekkora egy csecsemő voltál egy kis sebvarrástól! Jössz egy sztorival, te csaló!

– Engem te nem tudsz fenyegetni – felelte Kael lenézőn. Ressán heveny légszomj lett úrrá, izzadt, mintha valóban halni készülne, és az utolsó mondandóját fogalmazná.

– Sírt, igazi, gyáva könnyeket! – árulta be Rionára nézve, aki kedves mosollyal mulatott rajtuk. – Férfi ez?! A bátyjának is tetszeni fog, ha ezt hallja, nem?

– Addigra megfojtalak – morrant Kael vadul. Ressa légszomja durvább lett, hörgő hangokat hallatott, majd köhögni kezdett. Vért köhögött a tenyerébe, harcias kedve azonnal lelohadt. Kael egy kendővel nyúlt a szájához, letörölte róla a vér maradékát, aztán a lány tenyerébe nyomta. – Fogd be a szádat, ne háborogj. A fivéreim a hátuk közepére se kívántak engem, és én se őket. Eriont elhajtottam a fenébe, amikor arra akart rávenni, hogy szálljak szembe Fierrel. Akkoriban fölényesen tekintettem az ilyesmire, hiszen tudtam, hogy mindennél fontosabb dologra trénerezem magam, nem érdekelt már Frugga vára. Nem kockáztathattam az életem egy rakás kőhalomért, ami soha nem jelentett többet egy rakás kőhalomnál. Erion persze nélkülem is Fier ellen indult, annak rendje és módja szerint elbukott, ahogy röviddel utána a királyság is. Én meg végül mégis zsoldosként végeztem északi királyok reménytelen háborúiban, aminek hallattán Erion megígérte, hogyha meglát, kilöveti a szemem, mert egy honárulónak csak az jár.

Ressa hunyt szemmel pihegett a mellén, rázta a hideg. A nyakába kapott némi vizet, de ezúttal nem lett tőle jobban, és Kael idegesen szorította meg a vállát. Riona szomorúan figyelte őt a nyeregből.

– Erion még keserűbb és dühösebb, mint hajdanán. Ígérem, megpróbálok közbenjárni értetek, hogy bármiféle atrocitás nélkül kelhessetek át rajtunk.

– Mióta vagy itt?

– Lassan három éve.

– És Erion azóta ad nők véleményére?

Riona arca megfeszült, majd csak a fejét csóválva előre fordult.

– Itt vagyunk.

A szurdok balra és jobbra is tekergett tovább, de Riona egyenesen a sziklafalnak vezette őket. A buja, dús növényzetfüggöny egy barlangbejáratot fedett el, amit még erős, fémveretes kétszárnyú faajtó is védett kicsivel beljebb. Őrök álltak a fal mellett, rájuk vártak. A fényt sűrűn lerakott fáklyák biztosították. A folyosóról egy nyílt üregbe értek, felülről ömlött be a fény, balkéz felől pedig egy rejtett völgy bontakozott ki a sűrű növényzetben.

Kael sátrakat, faházakat, fából tákolt őrtornyokat látott megvillanni a fák lombjai között. Könnyű bőrpáncélos, harchoz öltözött, csuklyás alakok siettek mindenhol. Az üreg nem csak a völgybe nyílt, hanem több nyílás is a hegy gyomrába vezetett, lépcsők és létrák segítségével pedig feljebb lévő járatokba is el lehetett jutni. Riona elmondta, hogy az egész hegységrendszer olyan, mint egy szivacs, tele van járatokkal.

A bejárati üregbe érve Kaelnek feltűnt, hogy nem túl jó szándékkal veszik őket körbe a fegyveresek. Az emeleti teraszokon és kiszögeléseken íjászok sétálgattak, a fegyvereiket készenlétben tartva. Riona mondott valamit, aztán intett Kaelnek, hogy engedjen, szálljon le a nyeregből, ő is így tett. Kael leszállt, Ressát a nyergen hagyta, és ráhasaltatta a ló vastag nyakára. Félrehajtotta a tincseket Ressa arcából, a lány erőtlenül hunyorgott rá, majd újra lehunyta a szemét.

– Erion! – csendült Riona hangja nyugodtan.

Kael a fogát csikorgatva lépett előrébb, a bátyja az egyik emeleti folyosóról érkezett a lépcsőn, szaporán, ingerülten. Tíz év volt csupán közöttük, mégis többnek rémlett, mert Erion fekete, rövid hajában már nagyon korán megjelentek az ősz hajszálak. Arcára az idő azóta több ráncot vésett. Sötét szeme volt, mint egy kút, az arca szögletes, álla széles, férfias, és hiába enyhítette gödröcske, a megjelenése durva és mérges maradt. Termetre magas és izmos volt, mint bármelyik harcos, bőrnadrágot, csizmát, inget és zubbonyt viselt, oldalán két kardot is. Járás közben a jobbját a markolaton nyugtatta.

– Meg se lep – dörrent Erion hangja mérgesen. – Sejthettem volna, hogy ide esz majd a fene, hogy segítselek ki a pácból. – Megállt Kael előtt, megfeszülő állkapoccsal. Kael karba fonta maga előtt a karját. – Ám semmi se kötelez rá. Léna majd visszavisz titeket oda, ahol talált.

Riona megmoccant, kinyitotta a száját, de Erion felemelte az öklét, hogy hallgasson. Kael gyűlő haraggal nézte Eriont.

– Felőlem! A társam viszont súlyosan sérült, gyors segítségre van szüksége. Amint megkapja, már itt se vagyunk.

– Talán nem voltam világos? Elvedelted az agyad? Nagyon nem érdekel a nyomorod, Kael. Lóra, hátraarc, ne lássalak többé – mutatta a kijáratot Erion hanyag megvetéssel.

– Itt fog meghalni – csattant Kael hirtelen támadt idegességgel, még Riona is riadtan lépett előrébb.

– Erion, ne csináld ezt...!

Kael a szeme sarkából látta, hogy az egyik őr közelebb lép a lovon heverő Ressához.

– Ne érj hozzá! – förmedt rá, és a kardja markolatára szorult a keze, de többen is az útjába álltak, lefogták.

Az őr nem riadt vissza, kinyúlt Ressa épp lábáért, a fénybe rántotta, mindenki megszemlélhette a bájos tündérházikót a combján.

– Uram, ez nem a tündérkunyhós orvölész?

Kael kis fáziskéséssel észlelte, hogy Erion elrobog mellette, Ressához lép, megszemléli a tetoválást, félresöpri a tömérdek hajat a lány arcából. Odébb lépett, hogy ne vessen rá árnyékot, a haját még mindig a kezében tartotta. Ressa szeme tágra meredt a rémülettől.

– Erion, mit művelsz vele?! – szólt rá Kael erélyesen.

– Gyere, te gyilkos kis tündér, már rég vártam rád – dörmögte Erion dühösen, ahogy Ressát a hajánál fogva cibálta le a ló hátáról. Kael előre lendült, de még mindig lefogták. Ressa fájdalmas kiáltással omlott a földre, Erion a karjánál fogva ráncigálta talpra, és két másik emberéhez lökte őt. – Zárjátok be, hamarosan foglalkozunk vele.

– Ezt nem teheted, engedd el! – kiáltott rá Kael.

A válasz nem késett, a férfi ökle képében érkezett, és a halántékán csattant. Kael megszédült, és nagyon hamar forgott sötétbe a világ körülötte.

Még mindig sötét volt, amikor magához tért, Riona halk hangját hallotta. Imbolygó fények táncoltak előtte, majd ezek a fények lenyugodtak, a falon lévő fáklyákká változtak. A hideg kövön hevert, hátát a hűs barlangfalnak vetve az előcsarnokban, csak odébb taszigálva, mint egy fölösleges zsák. Riona tündéres arca lebegett előtte.

– Az a parancs, hogy vigyelek vissza.

– Nem viszel – dünnyögte Kael kásás hangon. Riona biccentett.

– Nem ám. Gyere – rámarkolt a csuklójára, és segített neki felállni. Kael egyáltalán nem érezte még úgy magát, mint aki állni vagy járni képes, de nem akart nyafogónak látszani. Riona behúzta az egyik közeli barlangfolyosóra, és nem engedte el Kael kezét. – Bocsánat... Nem tudtam, hogy Erion vérdíjat tűzött ki a lányra. Vagyis nem tudtam, hogy ő a tündérkunyhós gyilkos. Nem hoztalak volna titeket a karjába, ha tudom, nagyon sajnálom...

– Csak hozzuk ki, és tűnjünk innen.

– Kael, ha Ressa nem kap ellátást...

Riona nem fejezte be, de inkább azért, mert a falhoz lapultak, a szájára illesztette a mutatóujját. Egy lefelé vezető járatba ereszkedtek, és eltűntek a sötétben.

A zárkák barlangjában nedves, sós volt a levegő, a kövek síkosak voltak a víztől. Kevés őrrel kellett elbánniuk, kettőjüknek meg se kottyantak. Idelent is a fáklyák gyér fénye adott némi fényt, de Ressa szőke haja így is megcsillant az egyik zárka padlóján. Kael odasietett, megráncigált a rácsokat, ám azok nem mozdultak.

– Ressa? – kérdezte a csöndet, lehajolt, az egyik résen benyúlt, hátha eléri a lányt. – Ressa!

Nem érkezett felelet, de a vér szaga erősebb volt.

– Szarkácska? – Kael alig ismerte fel a saját hangját, összeszorult a torka.

– Nem vagyok szarkácska, te tuskó.

Még Riona is megkönnyebbülten nevetett fel, majd azt mondta, hogy szerez kulcsokat és elsietett. Ressa közben felkönyökölt, majd erőtlenül visszaejtette a fejét.

– Van itt egy pocsolya – hebegte hálásan.

– Ebihalaskodj, mindjárt kikerülünk innen. Miért nem mondtad, hogy álcázzunk téged, takarjuk a tetoválásod? – horgadt föl benne a düh. – Miért nem mondtad, hogy vérdíj van rajtad?

– Régen volt, azt hittem, elfelejti... Bárki tetováltathat magára tündérházikót...

– Nem, édes gyermek, senki nem varrat magára ilyesmit – nyögött Kael.

– Mindkét testvéred meg akart már öletni – pihegte azért Ressa.

– És ez engem egyáltalán nem lep meg! – morrant rá Kael.

– Mert meg is érdemli a szukád! – dörrent Erion hangja.

Vasmarkában Riona csuklójával, másikban egy kivont karddal közeledett. Még a gyér fáklyaláng fényében is látszott, hogy mennyire dühös, de csak ők voltak a folyosón. Kaelt feszélyezte a felállás, ez akár azt is jelenthette, hogy Erion olyasmire készül, amit nem akar az emberei előtt megtenni. Riona azon volt, hogy szabaduljon tőle, dühösen ráncigálta magát.

– Óriási hibát követsz el! – sziszegte a nő. – Megkeserülöd! Sose győzhetsz, ha feltartóztatod őket! Olyasmibe ártod magad, amihez nem érsz fel!

– Elhallgass! – förmedt rá Erion.

– Igaza van – mondta Kael. – Ez sokkal hatalmasabb dolog nálad...

– Kímélj meg a felsőbbrendű küldetésedtől ezúttal! – vágott közbe Erion, a kardjával a cellában fekvő Ressára bökött. – Ez a kis tündérringyó éveken át az embereim nyakát nyiszatolta, többségüket lovagolta is közben.

– Micsoda kegyelem, mázlisták – vetette közbe Kael.

– Fogd be! – üvöltött rá Erion. – Nincs az a bíró, aki elvehetné tőlem a jogot, hogy kivéreztessem.

– Nem tudta, hogy kiket öl, csak utasították. A szemében te voltál a gazember, aki ártani akar a világnak. Nem folytatta, amikor rájött, hogy kiknek ártott – vágott vissza Kael emelt hangon. – Őt is ugyanúgy átvágták!

– Szóval ezt a mesét dorombolta a füledbe? És ezt te beveszed? – fintorgott Erion dühösen.

– Még ez is hihetőbb, mint az, hogy Khraan hadifoglyot ejt, és jókedvében csak úgy elenged egy befolyásos aldomóit! – csattant fel Kael. – Nézz már rá, csak egy gyerek! Tizenhat éves volt!

– A kora rohadtul nem kifogás!

– Idegesít, hogy egy gyerek ritkította a legjobb embereidet – szisszent Riona is, és Erion azonnal a falnak taszította őt. – Ráadásul legalább pár gyereklányokra izguló perverzzel kevesebb van a táborban! Hálásnak kéne lenned!

– Túlfeszíted a húrt! – figyelmeztette őt vadul Erion. Riona szeme szikrázott a haragtól.

– Damar nevében járnak el, és te éppen az említett világmágus akaratának útját állod. Képes vagy felmérni egyáltalán, hogy a kicsinyes bosszúd milyen konzekvenciákat von maga után?!

– Az éppen említett világmágusod szart se tett értünk, így köpök rá magasról, hercegnő.

Riona dühödt torokhangot adott ki magából, és elrohant a folyosón. Kael egymaga maradt a fivérével, és ő is kardra kapott. Megfordult a fejében, hogy ez ugyanolyan, mint évekkel ezelőtt. Akkor is a torkát szorongatta a gondolat, hogy mi a fenét csinál mégis, nem ő az igazi ellen.

– Erion – mondta fojtott hangon. – Damar számít ránk, tovább kell engedned.

– Ketten vagytok, nem? Te azt csinálsz, amit akarsz, rohangálhatsz egy bolond őslerakat óhajai szerint, de ennek a ringyónak az élete a törvény szerint engem illet. Menj utadra, amíg még jó a kedvem és elengedlek!

– Felejtsd el, hogy nélküle megyek el innen. Nem fogom itt hagyni az ostoba bosszúd kénye-kedvére!

– Akkor te se mész sehová! – csattant Erion, és már lendítette is a kardját. Kael ideges káromkodással védte ki a csapást, majd a következőt is.

– Vedd már észre! Nem ez a lány az ellenséged! – kiáltott rá Kael, ahogy a falnak rúgta Eriont.

Erion felé vágott a karddal, de a rácsot érte csak, Kael villámgyorsan elhajolt tőle. A kard pengéje szikrát vetett a rácsokon.

– De rengeteg élettel tartozik nekem – sziszegte Erion.

– Egy halál úgyse egyenlíti ki a számlát – jelent meg egy korosabb nő, mellette pedig Riona. Mindkettőjükön látszott, hogy szaladtak, a nő egyszerű, elhordott, szürke és barna ruhákat viselt, a fején kendőt. – Agressa Hart fölötte áll a törvényednek, amire hivatkozol. El kell engedned őt.

Erion a nőre nézett, majd Rionára, gyűlölködve.

– Ez volt az ötleted? Belevonni a boszorkányt?

– Jobban tennéd, ha hallgatnál rá! Megkeserülöd, ha nem.

– Egy porszem vagy ebben a viharban, tábornok. Ne hozd magadra a világ dühét – mondta a boszorkány. – Damar pecsétjét viseli, ha ártasz neki, akkor Damarnak ártasz.

– De hát ez csak egy közönséges gyilkos! – csattant fel Erion.

– Ám nem te leszel az, aki pálcát tör fölötte – figyelmeztette a boszorkány, Riona pedig elmarta Erion övéről a kulcsokat, Kaelnek hajtotta őket.

Kael nem habozott, kinyitotta a rácsot, berontott az eszméletlen Ressáért, akit a karjába kapott és visszasietett a folyosóra. A boszorkány a lány fölé hajolt, Riona pedig egy kezét Erion jobb karján tartotta. Nem erőltette magát, csupán a gesztussal tolta háttérbe Eriont.

– Sietnünk kell – mondta a boszorkány, elfordult, és szaporán elindult kifelé. Kael követte, Rionával és a bősz Erionnal együtt.

A boszorkány kamrája egy tágas, völgyre nyíló, teraszos üreg volt. A sarokban egy ér csörgedezett, kis patakként folyt végig a fal mellett, és lecsorgott a terasz szélén. Kendők, szőnyegek és növényindák lógtak le a fenti sziklákról, némi takarást adva. Kör alakú tűzhely volt középen, több lábos is rotyogott a parázson, a kamra különféle helyein pedig tálakat helyeztek el, amikben gyógyfüvek égtek lassú parázzsal, érzékítő, zsongító illatokkal töltve a levegőt. Ressát először egy felcserasztalra fektették.

A boszorkány még csak itatta vele a bódító, érzéktelenítő italt, amikor Erion odaparancsolta a felcserét. A hivatástudatos hadi doktor a sebekre vetette magát, kioperálta a sikoltó Ressa vállából a nyílhegyet. Riona és Kael kellettek, hogy lefogják őt közben, és Kael örökre az emlékezetébe véste, ahogy a fivére elégedetten figyeli oldalról Ressa szenvedéseit.

A felcser egyenként kitépkedte a szétszakadt varratok maradékait a lány combjából, Ressa a folyamat közepén az ájulatot választotta.

– Végre nem ficánkol, hát ezt a hisztériát – mordult a felcser, majd felemelte a cérnaként szolgáló lósörényt. – Nem is rossz.

Úgy, hogy az áldozata már nem izgett-mozgott alatta, a felcser gyorsan becsukta a sebeket, összesimította a sebek széleit, finomabb cérnát is használt, de megesküdött, hogy nyoma marad. Távoztában kapott egy vállveregetést Eriontól.

A boszorkány zöldesbarna, szúrós szagú kenceficét dörzsölt a sebekbe, amiket levelekkel, szárított virágszirmokkal szórt be, és puha, tiszta gézzel bekötözött.

– Meglátjuk – mondta aztán. – Nagyon sok vért vesztett, lázas is.

– A víztől jobban lesz, nem? – szólalt meg Riona. – Látványosan reagált a múltkor.

Kael, aki a dühét nyelte, és igyekezett Ressára figyelni, nem pedig a fivérére, csak bólintott. A boszorkány a kis barlangi patakhoz ment egy nagy lapulevéllel, abba gyűjtött vizet, amit aztán Ressára locsoltak, de kerülték a friss kötéseket.

Ressa ide-oda vetette a fejét először, még egy adag vizet öntöttek rá, és a lány köhögve, a levegőt hörpölve tért magához. Riona megkönnyebbülten sóhajtott, azonnal itatott is vele a vízből. Kael a lány fejénél állt az asztalnál, amiről csöpögve folyt a víz minden oldalon. Ressán csak alsónemű volt, hogy hozzáférjenek az összes sebéhez, a róla levágott ruhák az asztal alatt áztak egy kupacban, de még az alsóruházata is csupa vér volt. Sápadt és erőtlen volt, mint egy gyermek, mintha minden ereje elpárolgott volna, még a haja színe is megfakult. Legszívesebben megsimította volna az arcát, de félt, hogy esetleg ez is csak a kínjait fokozná. Az érzéstől szédült, fulladozott.

A boszorkány végigsimított a lány csuklótetoválásán, a vizes bőrén.

– Rendesebb a szívverése. Hm, érdekes...

Elgondolkozva figyelte a lányt az asztal oldalánál. Ressa ráfókuszált, arcán felismerés jelei tükröződtek.

– Ismeritek egymást? – kérdezte Kael gyanakodva.

– Farmarisban megtalálta a boltocskámat, csak nagyon rosszkor időzített, majdnem végzetesen rosszul. Rémes veszedelmet kaptatok a nyakatokba.

– Erionra gondolsz? Vagy a nardhurra? Egyre megy! Te vagy az, akit annyira keresett azért a vacak kenceficéért?!

– Kael, ő apám boszorkánymestere volt – mondta Riona megengedő mosollyal. – Mylar.

Ressa közben halkan feljajdult, Kael későn vette észre, hogy mitől. A boszorkány ugyanis egy tűvel megbökte a lány ujját, a kiserkenő vért pedig megízlelte. Kael értetlen haraggal túrta a haját, aztán a boszorkány értőn bólintott.

– Gondolhattam volna.

– Mit?!

– Agressa valamelyik nemzője vízlény lehetett. Vízi varázsteremtmények voltak, tavakban éltek keleten, és a fajkeveredésből származó sarjaik örökölhettek pár faji sajátosságot. Sokat úszkál, fürdik, kiszagolja a vizet, mint egy kopó, jobban lesz fizikailag, ha víz éri – sorolta Mylar, és a döbbent hallgatóságát látva megrántotta a vállát. – A vére nem hazudik. Intelem a jövőre nézve – nézett Kaelre aztán. – Vízbe vele, ha gyengül, beteg, sérült, nincs magánál, mindig az legyen az első.

– Ezt eddig is kisakkoztuk – mormogta Kael az első meglepődöttségből ocsúdva.

Ressát áthelyezték egy fekhelyre pár kamrával odébb. Szalmával tömött matracok hevertek a földön, állatbőrrel és takarókkal fedve. A hálókamra tágas volt, nyitott, a lemenő, délutáni fény besütött, és mindent narancssárgára festett. Mylar itt is füveket füstöltetett, ami illatossá tette a levegőt. Ressával itatott egy új főzetet, mert a lány kezdett nyűgös lenni az éledező fájdalomtól.

Riona aztán kiparancsolta a férfiakat a szobából, amíg az összes mocskos ruhától megszabadította a lányt, és egy szivaccsal lecsutakolta. A kötések miatt nem vesződött azzal, hogy felöltöztesse, csak betakarta őt.

Erion a folyosón karba font kézzel nézte Kaelt, aki idegesen forgolódott az ajtó előtt.

– Amint kitisztul a feje, tűnjetek el – mondta a fivér, épp ekkor jött ki a hálóból Riona is. Az ajtóként szolgáló függöny lengedezett mögötte. – Nem akadályozhatlak titeket, de nem vállalom a kockázatot, hogy az ellenállásra és a menekültekre bármi bajt hozzatok. Itt nem csak katonák és fegyveresek élnek, hanem családok, öregekkel és gyerekekkel. Nem mehettek át a hegyeken, vissza kell mennetek az útra. Riona... Léna – javította ki magát gúnyosan Erion –, majd visszakísér titeket. Ebből nem engedek, és csak remélem, hogy képes vagy felfogni, hogy miért.

– Megértem – felelte Kael kimérten. – Bár inkább érteném meg, hogy miért mondtad a felcserednek, hogy gyötörje meg a lányt.

Erion joviális mosolyt küldött válaszul.

– Nem tudom, miről beszélsz, Kael. Küldetek ételt nektek, gondolom a védenc kis gyilkosoddal töltöd az éjszakát. Emlékezz, mit mondtam – khraani szukatündér, aki lovagolgatás közben nyiszálja a torkodat! A zsoldosok errefelé úgyse érdemelnek jobbat.

A férfi ezzel elfordult tőlük, Riona megsimította Kael karját.

– Sajnálom. Megpróbálom rábeszélni, hogy ne kelljen az úton mennetek. Pihenj le te is, rád fér.

Kael nem vitatkozott vele, befordult a hálókamrába. A lemenő nap teljes dicsőségben ragyogtatta be a felhőket, hegyeket és a sziklákat körös-körül. A levegőben virágok buja illata terjengett, a füstölgő tálakból megállás nélkül kacskaringóztak az illatok, Kael mélyen be is szívta, és remélte, hogy ő is elbódul, elalszik, megnyugszik tőle.

Egy tiszta tál víz és kendő oda volt készítve a fekhely mellé. Ressa magánál volt, valamit dünnyögött, vagy dúdolt inkább. Mylar is indulni készült.

– Adtam neki még a fájdalom és a bú ellen egy italt, lehet, hogy erős lett neki, mert nagyon gyenge. Kicsit felfokozott lehet a hangulata, de majd kialussza. Reggelig ne érje víz a sebeit, de utána mehet fürdeni, és ha bármi történne, akkor tudod, hogy hol találsz.

Kael már kérdezett is volna, de a boszorkány kifordult a kamrából. Lerogyott az ágy mellett, a padlót itt szőnyegek borították. A közelítő éj balzsamos meleg volt, a völgyből az emberek zaja akadálytalanul ért fel hozzájuk, és Kael rájött, hogy Ressa arra a dalra dúdolgat, amit lenn valaki furulyál.

A küldött ételből alig evett, rossz volt az étvágya, Ressa csak pár falatot csipegetett, aztán erőtlenül leejtette maga mellé jó bal karját, mintha elfogyott volna minden energiája.

– Hát, jobban jártunk volna, ha D'Vire megöl ma – lehelte a lány rekedten, a gyümölcsökre meredve.

Kael észrevette a sóvárgó pillantását, és elvett egy szép pirosas-kék almát. Késével leszelt belőle egy falatot, a pengéről kínálta a lány szájába, aki hálásan elfogadta, elmajszolta. Kael egy szeletet magának is vágott.

– Miből gondolod, hogy ha téged megöl, akkor én megúszom?

– Mert nem kell rám vigyázni. Két napja csak terhedre vagyok. Már rég többet teszel értem, mint én érted azzal a vállsérüléssel.

– Nincsenek illúzióim, ha te meghalsz, szemernyi esélyem se lenne Tristana és D'Vire ellen. Főleg, ha a szemem láttára döfnek le.

– Mi van, nem bírja a gyomrod? Ilyen érzékeny lennél? – horkant Ressa.

– És mi a baj azzal? – vágott vissza Kael dühösen.

– Nem tudom – nyögött Ressa, és a homlokához kapott a jó kezével, nyűgösen dörzsölte az arcát. – Még sose álltak ki értem, senki. Mikor a fivérednek igaza van, nekem kötél járna. És te... Olyanokat mondtál, mint egy lányregényben...

– Mi?

– Nem tudom, nem olvasok olyasmit, de úgy képzelem, olyan dolgokat mond benne a hős, mint te, mielőtt leaprítja az ellent. Jó lenne ilyen könyv. Kedves. Köszönöm.

Kael megengedett magának egy nevetést, és szőlőt dugott a lány szájába. Ressa a gyümölcsöt rágta, az arcát még mindig eltakarta, a könnyei az ujjai alatt szivárogtak ki.

– Úgy érzem magam, mint aki mocskosul berúgott.

– Hogy ne érezd a fájdalmat és a bút – ismételte Kael a boszorkányt.

– Bút? – akadt fönn a lány, elvéve az arca elől a kezét, és Kaelre nézett. – Mi van azon kívül?!

– Öröm, gondolom.

– Minek örüljek?

– Hogy élsz?

– Élet ez?!

Kael közben bevizezte a kendőt, ami oda volt készítve, Ressa arcára borította.

– Ne sírj, még fiatal vagy.

– Te minek örülsz? – kérdezett vissza Ressa harciasan, ahogy megtörölte az arcát.

– Hogy élsz.

Ressa gondolatai és érzései teljesen kuszák voltak, nem értette, hogy mi történik vele. Sikítani, ugrálni, táncolni akart volna, de a testének nem volt ereje hozzá, a szíve mégis hevesen vert, mintha forogna és táncoltatnák. Sose ugrabugrált, játszott vagy táncolt még. Ezt Kaelnek is elmondta, talán, vagy csak akarta. A férfi mosolygott rajta, amitől kimelegedett az arca, vagy a láz tehetett az egészről. Nagyon jóképű. Nagyon szeretne virágtündéket látni, griffeket és sárkányokat. A vízlényeket mind egy szálig kiirtotta Khraan, nem igaz, amikor elfoglalta a Tóvidéket? Megmérgezte a vizeket. Hát valóban egyedül vagyok, mint az ujjam.

Kael kinyúlt, és megfogta a lány kisujját a jó kezén.

– Nem vagy egyedül.

– Te tényleg felülmúlod magad! Mindent kimondtam az előbb vagy gondolatolvasó lennél?

Kael mosolya vigyorrá szélesedett.

– Miért kérdezed?

– Melegem van – fulladt el Ressa hangja, és szorosan lehunyta a szemét.

Kael szeme szikrázott, mint a smaragd a fáklyák fényében, nem bírta tovább. A férfi megkérdezte, hogy kér-e vizet, bólintott. A vizes kendő végigtörölte az arcát, nyakát, füleit. Megdörgölte az ajkát, Ressa gyomra nagyot ugrott, a lelke megint olyasmiket követelt tőle, amikre a teste nem tudott reagálni. Ugráljon le egy vízesés tetejéről. Repüljön. A kendő aztán a jó vállára kúszott, letörölte róla a finom izzadságréteget, végig a karján, az ujjain.

– Még?

Ressa készségesen kidugta a jó lábát a takaró alól, bár felpillantani nem mert. Kael halkan nevetett. Ressa jólesően felnyögött, amikor megérezte a lábfején a hűs, nedves kendőt, kicsit megrándult, ha Kael csiklandós helyen ért hozzá. Élvezte a vizet, de azt is, hogy a vékony, puha kendő volt az egyetlen dolog, ami elválasztotta Kael erős tenyerétől.

Kael végighúzta a kezét a vádliján, térdén, felkúszott a combjára, az áruló tündérházikóra. Szórakozottan törölgette a tetoválást.

– Tudtad, hogy errefelé harcedzett katonák kapnak szélütést évek óta, ha tündérekről beszél valaki?

Ressa kótyagosan prüszkölt, elvigyorodott Kael évődésén, majd dorombolóan csuklott fel. Kael keze engedély nélkül csúszott tovább a vékony takaró alá, a lány csípőjére, hasára. Ressa hangosan kapott levegőért, kipattant a szeme, de túl jól esett a bőrének, a lelkének a víz, a kendő, a simítás, ezért nem tiltakozott.

Kael teljesen fölé hajolt, fölényes vigyorral, lassan kihúzta a kezét a takaró alól, vissza Ressa combjára.

Ressa orrához pedig elért a buja virágokon és füstölőn át az a jellegzetes citrusos-mentás illat, amire egész nap koncentrált, amibe kapaszkodott, ami néha eszméleténél vagy épp életben tartotta. Mert ha érezte, akkor tudta, hogy Kael elég közel van hozzá.

– Mi ez? – kérdezte kábán. – Milyen cukorkát eszegetsz? Igazán elmondhatod már.

– Tessék? – nevetett Kael tovább.

– Egész nap éreztem.

– Az a félelemszagom volt.

– Milyen szagod? – kérdezte Ressa inkább. Kael oldalra billentette a fejét, mosolyogott rajta.

– Félelem bűz, amikor a bőrödön érződik, hogy mennyire félsz, és nem tudsz hazudni róla. Szerintem ismered.

Ressa bólintott.

– Féltél? – kérdezte halkan. A férfi bólintott.

– Amióta elindultunk, félek, de magamért. Tegnap és ma érted féltem, és dögletes érzés volt.

– Pedig utálsz.

– Nem utállak, te utálsz engem és magadat. Tegnap mondtad.

Ressa elgondolkozó arcot vágott, talán azon töprengett, miket mondott tegnap este. Kael addig megjegyezte, hogy éppenséggel sose utálta őt.

– Csak zavartál, idegesítettél, bosszantott, hogy a küldetésemen – mert lássuk be, engem képeztek erre, te meg csak úgy ott lődörögtél és fosztogattál unalmadban... Szóval a küldetésemen el kell viselnem valaki mást is, aki még csak nem is régi bajtársam a toronyból, hanem egy gyerek, pedig én már évek óta meghitt magányban éltem, és tudd meg, nagyon jó volt úgy. Klasszisokkal hatékonyabb voltam egyedül, tekintve például, hogy nem kellett soha másért izgulnom, mint mostanában érted. Továbbra is bosszantó dolgokat hoz ki belőlem a társaságod, de nincs mit tenni, már együtt vagyunk a trágyagödörben, és ennek fényében elég meggondolatlan kijelentés volt tőlem a toronyban, hogy hátrahagynálak, ha megsérülsz. Azért... azért elnézést kérek.

Közben Ressa olyan erősen járatta az agyát, hogy egészen duzzogni kezdett, amin nem segített Kael szónoklata, és Kael újra csak felnevetett. Ressa ránézett.

– Cukorka, igaz? Cukrot eszegetsz?

– Miért akadtál fenn ezen ennyire?

– Finom az illata, finomnak tűnik.

Kael mosolya lomhább és kajánabb lett.

– Talán kóstolót kérsz? Reggel visszatérhetünk rá.

Ressa bólintott egy kicsit, majd nyelt egyet, a láz elöntötte az arcát, a tekintetét. Vagy inkább a bájital.

– És most nem kaphatok?

– Haha, az nem lesz olcsó. Mit kapok?

– Megcsókolhatsz most az egyszer – nyögte Ressa száraz torokkal, Kael rábazsalygott.

– Meg? Mintha engedély kéne.

– Az enyémhez kell, te beképzelt, szőrös majom.

Kael tudta, hogy bőven visszaél a helyzettel, a bebájitalozott lány teljes lelki összeomlásával, de nem bírt ellenállni egy ilyen ajánlatnak. Mivel biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz rá lehetősége.

Ráhajolt a lány ajkaira, finoman ízlelgette először. Elképesztette a puhasága, melegsége, a viszonzott érintés, a lány apró, harapdáló csókjai. Ressa ismerkedő, kutató csókjai rádöbbentették, hogy nem ő volt az egyetlen, akit furdalt a kíváncsiság a másik csókjának milyensége iránt, és ettől a gerincén kúszott végig a bizsergés. Két kezébe vette Ressa arcát, elmélyítette a csókot. Ressa remegett a kezében, odaadóan viszonozta a mélységet, szenvedélyt, éhséget, a harapást. Beletúrtak egymás hajába, közelebb vonták a másikat, és Ressa már önkéntelenül is bele akart simulni a karjába.

A sebei nem. Fájdalom nyilallt belé, ami miatt összerándult, lihegve megszakította a csókot, és tágra nyílt szemmel bámulta Kael fölé hajoló, szintén kissé lihegő arcát. Ressa ujjai erőtlenül kihullottak a férfi hajából.

– Ez nagyon finom – lehelte rekedten, suttogva. Kael végigsimított a lány ajkain a hüvelykujjával, egyetértően, dörmögőn bólintott, mintha ő egyáltalán nem bízna a hangjában. Ressa arcára szenvedő fintor ült ki. – Miért vagy ilyen finom? Meg szép? Meg ennyire férfi, miért mentesz meg, és állsz ki értem? Ki nem állhatlak!

Kael újra a szájára hajolt, hogy elhallgattassa, de Ressa ezúttal erősen harapott.

– Azt mondtam, egyszer! Soha többet, sohase már!

– Pedig én is fenemód kívánlak – dörmögte Kael rekedten.

– Kíván a halál – hörrent Ressa, égővörös arccal, láztól lihegve, dideregve. – Meg a dögvész! – Fájdalom ide vagy oda, ő inkább odébb húzódott, hogy elkerüljön Kael alól, még ha ez a távolság jelképes is. – Hagyj nekem nyugtot! – fújta kígyómód, majd tüntetően elfordította a fejét, és alvást színlelt.

– Neked lenne könnyebb, ha széttennéd végre a lábad.

– Szétvetett lábbal fogok hányni tőled, akkor tényleg megkönnyebbülnék az engem kerülgető hányingertől, ami rám tőr, bárhányszor is meglátlak!

– Tagadd csak! – fújt Kael dühösen, és kiviharzott a hálóból.

Szívesen megvert volna valakit, és az még jobban frusztrálta, hogy nem jött vele szembe senki. Na majd Eriont. Bőszen kitudakolta, hogy merre találja a fivére vackát.

Mire volt ez mégis jó? Forrt benne a méreg, az epe, alig bírta kiverni a fejéből a lány szájának ízét, a ködös tekintetét, a zaklatott lihegését. Pontosan tudja, hogy miért reagált így a lány. Mindegyik ezt csinálja. És mégse dobálják ki őt. Vagy hazudják émelygésnek a vágyat! Mi ez a kattantság?!

Erion lakrészének folyosójára érve meghallotta, hogy a fivérét épp férfias széptevés közepén fogja lelni. Még jobb, a ringyója előtt veri porrá, az megfelelő elégtétel lesz az elmúlt órákért, Ressa gyötréséért, a pofonokért, a rettegésért, az aggódásért, azért a bájitalos, de annál finomabb csókért, az ostoba veszekedésért utána...

Félrehúzta a függönyt. Felmérte a helyzetet, Erion az asztalra hasaltatta a nőjét, beletúrt a rövid, sötét hajba, a nyakát harapta, csókolta hátulról, elmerülten. Kael hagyta visszaesni a függönyt a helyére. Riona Erion nevét nyögte.