Ressa nem gondolkozott, a nyeregbe pattant, a sarkát az állata oldalába vájta, aki már így is tajtékos volt az idegtől, elvágtatott. Mielőtt még jobban halálra rémült volna a tudattól, hogy egy nardhur van a nyomában egy számára ismeretlen városban, rájött, hogy az iránytű próbálná mutatni neki az utat.

Nem lassította a lovát, az emberek a házak falának simultak vagy elugrottak az útjából, egy egész őrjáratot ugrasztott szét, akik aztán a kürtjüket megfújva figyelmeztették, és a nyomába eredtek. Ressa nem aggódott miattuk, a lova könnyedén lehagyta őket, igazából csak a pulzáló vörös nyílra figyelt, és aszerint tépte a szárat.

Megkönnyebbült nyögéssel vágtatott ki a kapun, ám a vörös nyíl nem tágított, követelte, hogy térjen le az útról, azonnal menjen az erdő felé. Ressa előbb Kaelhez akart visszaérni, és nem fordult le, az ellenkezésre válaszul éles, hasogató fájdalom áradt szét a csuklójából, és görcsbe rántotta a kezét. A rántást a ló úgy érezte, mint irányjelzést, jobbra tartott, a tölgyesek felé.

Ressa káromkodva hajolt meg a mágia előtt.

Egy nyílvessző zúgott el a füle mellett, nem messze tőlük a földbe is ágyazódott. Ressa hátrapillantott a vágta közben. A nardhur továbbra is a nyomában volt, és csatlakozott hozzá egy másik lovas is. Ressa dühödten kapott a saját íjáért, a szárat a ló nyakára dobta, az iránytűt a nyeregkápára akasztotta, aztán rájött, hogy úgyse tud célozni így rendesen, és csak a nyilait pocsékolná.

A fák közé kell érnie. Kiáltva biztatta a lovát, aki elnyúlt testtel szinte repült – a saját kergesége és Ressa ijedtsége is hajtotta. Csak érjenek a fák közé! Amint átrohantak az első fasor között, a ló fájdalmas nyihogással megbotlott, Ressa pedig sikoltva repült róla tovább.

Nagyokat bukfencezve ért földet, és hirtelen levegőt se kapott, amikor a hátára érkezett. A lova fájdalmasan nyerített és prüszkölt, Ressa úrrá lett a bénultságán, és meglátta az állat testéből kiálló nyílvesszőt. Épp a jobb mellső lába felett csapódott be a bordák közé.

Ressa tágra meredt szemmel bámulta a lovát, és minden erejével azon volt, hogy feltápászkodjon, odarohanjon hozzá.

De az ellenség előbb érkezett.

Minden fegyvere a lova nyergén maradt, csak a Damartól lopott-kapott tőr fityegett az álszoknyája alatt, ami elszakadt az esés miatt. Letépte magáról a rongyot, a tőr finom markolatába kapaszkodott. A kendőjét még a vágta közben elhagyta, a haja teljesen elszabadult, összekócolódott.

– Tudtam, hogy ismerős ez a sikoly.

Ressa azt hitte, rosszul lát. A nardhur társa egy pej csataménen a szőke, szakállas D'Vire volt, aki elégedett vigyorral nézte Ressát. A nardhur felvonta kissé az állát, és D'Virére tekintett.

– Ismered talán? – A hangja ingerlően mély volt, fenyegető és kegyetlen.

– Persze. Közeli barátok vagyunk.

– Mégis miféle barátok... – A nardhur hangja elakadt, ahogy a férfi vigyorát nézte, és egy felháborodott mordulással meredt Ressára. – Még nagyobb élvezet lesz téged kibelezni!

Ressa zihált a fájdalomtól, az esés kezdte éreztetni a hatását, a lova fájdalmas haláltusájának hangjai, a vergődése az avarban pedig a lelke mélyéig tépett. Aztán meglátta, hogy D'Vire markában van egy felajzott íj, és az agyát elborította a haragos, vörös köd.

Gondolkodás nélkül elhajította a gyöngyházas tőrt.

– Megölted a lovamat! – üvöltötte.

A tőr húst ért, a férfi bal vállgödrébe fúródott. A dobás és a fájdalom hátrataszította, D'Vire bősz, fájdalmas kiáltással hanyatlott le lováról is. Ressa a haragtól és a bosszúvágytól zihálva figyelte, azt kívánta, bárcsak lenne még nála több kés.

A nardhur érdektelenül figyelte a férfi alábukását, aztán Ressára nézett és lecsúszott a nyeregből. Kihúzott egy hosszú, egyenes kardot a hátán hordott tartóból, és elindult a lány felé.

– Kár volt eldobnod, így játszadozni se lehet majd veled, kis Damar-küldönc.

Igaz, teljesen fegyvertelen volt a gyilkolásra teremtett lénnyel szemben. A nő magas, nyúlánk és kecses volt, a hosszú haja egészen a térdéig leért. Az arca ovális volt, az orra pisze, az ajkai pedig teltek, cseresznyések. A lila színű, hideg és kegyetlen szemében egy egyszerű és gyors halált látott magának Ressa.

Védekező pózba állt, bár nem volt ötlete, hogy mit tehet majd. Rájött, hogy miért küldte ide őt az iránytű; ha egyenesen visszavágtázik Kaelhez, akkor őt is tálcán kínálja ezeknek a gyilkosoknak, és vele is végeznek. Így legalább marad valaki, aki elmehet a gömbért.

Micsoda aljas pech.

Amikor a nardhur közelebb ért, kicsit megrándult az arca, megvetően húzta magasra az orrát.

– Mégis mi a fenét láthatott meg benned – mormogta halkan, ahogy felemelte a kardját.

Ressa felismerte a sértett féltékenységet a hangjában, a fintorában.

– Csak végre egy szeretetteljes összebújást, lánykérést, lagzit és gondtalan, boldog életet az oldalamon.

A nő rávicsorgott, megmutatta a hegyes szem- és tépőfogait.

– Vagy csak vágyott már olyan harapásra, ami nem marja ki a bőrét. Vagy egyéb ékszereit – tette hozzá Ressa.

Egy nardhurt feldühíteni olyan, mintha egy mérges kígyót kezdenél pofozgatni. De a düh gyengeség is, ezt tudta jól magából kiindulva.

A nő egy sziszegős üvöltéssel lendült előre, Ressa odébb hempergett előle, majd a földön is tovább gurult, mert a nardhur a nyomában maradt, a gyepet és avart kaszabolta körülötte. Beleütközött a lova testébe, ijedten kapaszkodott meg a ló nyakában, mert nem érhette el a kardja markolatát, se a többi fegyverét, pedig érte nyúlt.

A kutató karját valaki fájdalmasan leszorította. D'Vire térdepelt a ló másik oldalán, a vállában a tőrrel, az arcán nyoma se volt kedélyességnek. A nardhur a mellébe taposva szorította le, Ressa fájdalmasan felnyögött, és levegőért kapkodva meredt föl a nőre, aki pillanatokon belül megöli.

Ám a kard a lóra sújtott le előbb. Az állat meleg vére Ressa arcába fröccsent, ahogy a nardhur kirántotta a fegyverét a ló nyakából. Ressa fájdalmában és tehetetlen dühében csak ráüvöltött a nőre, aki diadalmasan vigyorgott rá, hogy viszonozhatott némi lelki fájdalmat, mielőtt végez vele.

Egy fekete mén dübörgött feléjük, a lovas nélküli állat félrelökte a ledöbbent nardhurt és tovább vágtázott. Ressa nem csodálkozott sokat, lendítette is a lábát, hogy a feje fölött lévő D'Vire arcába talpalhasson. Fájdalmas kiáltás hallatszott, a kezén lazult a szorítás, és addig forgolódott, amíg elrugdosta magától a férfit. D'Vire a földre esett, kínjában dühösen sziszegett, Ressa pedig igyekezett a kardját kiszabadítani, ám az a ló teste alá szorult. A háta mögött hallotta Kaelt és a nardhurt harcolni, a fegyvereik fémesen csattogtak, de nem volt ideje nézelődni.

Bárcsak visszaszerezhetné azt a jó kis tőrt.

Amint erre gondolt, a gyöngyházfényű markolat megmoccant, kicsusszant a sebből és Ressa tenyerébe suhant. D'Vire kiáltva szorította a sebét, a vér azonnal megindult, és még mérgesebben nézett Ressára.

– Szóval valóban felvérteztek téged mágiával! Ha ezt tudom, aznap éjjel megfojtalak!

– Ah, fogd be – hörrent Ressa dühösen. D'Vire a vállsebre biccentett.

– Ezt még visszakapod.

Ressa csak annyit tehetett, hogy újra elhajítja a tőrt, de a férfi résen volt, kitért előle. A túlsuhanó penge megállt a levegőben, és visszafelé kezdett pörögni, Ressa már várta a kezébe, ám az a fejvadász már sebes vállába fúródott.

D'Vire sebzett vadként üvöltött fel. A dühe és a fájdalma meghozta gyilkos ösztöneit, kardra kapott, talpra állt, és Ressa felé csörtetett.

Ressa rémülten cibálta a lova teteméről a nyeregtáskát, és az utolsó pillanatban szabadította ki a kardját. Felemelte, hogy fogadja D'Vire csapását, a férfi lesújtott rá, Ressa felhemperedett az erejétől. Közel kerültek egymáshoz, mire Ressa ököllel ütött a férfi sebébe.

– Ezt a lovamért, te szarházi! – sziszegte vadul.

D'Vire a fájdalomtól kiáltott, ő is ököllel ütött vissza. Pont olyannyira nem fogta vissza magát, mint kéjokozás közben. Ressa szédülten esett hanyatt, az álla sajgott, csöngött a füle is. Lehet, hogy a foga is kilazult.

Meglátta a férfit fölé hajolni, kezében a saját, gyöngyházfényű tőrjével. Ám ekkor maga a nardhur repült feléjük, nagy nyekkenéssel sodorta el D'Virét. Ressa nem gondolkozott, feltápászkodott, intett a tőrért, ami a markába csusszant.

Kael üvöltött neki, aki a hamarabb magához térő D'Virével bocsátkozott harcba, hogy szedje a holmiját, és tűnjenek el. A férfi is tudta, hogy a nyeregtáskája tartalma kelleni fog. Ressa addigra már rég a lova teteme mellett térdelt, összeszedte a fegyvereit, a táskáját, ám amikor fel akart állni, a nardhur egy gyilkos sziszegéssel megjelent mellette.

Több centis karmokban végződő kezével a lány combjába mart, és visszarántotta a földre. Ressa felsikított a fájdalomtól, és ép lábával próbálta lerúgni magáról a gyilkos némbert. Suhanó nyílvessző hangját hallotta, majd egy rövid, nyílpuskából kilőtt nyíl fúródott a nő karjába. A nardhur sziszegve visszaugrott, míg Ressát a túlélési ösztöne vette rá, hogy vonszolja magát a cuccaival hátrébb.

Meg is érkezett a segítség, Kael a karjánál fogva felhúzta a porból, a lovához hátrált vele, másik kezében egy nyílpuskát tartott, és a nardhurt tartotta célkeresztben. Eltalálni nem tudta, mert úgy lelapult, hogy nem látszott a lótetem mögött. D'Vire vérző homlokkal feküdt a fűben. Nem volt ideje megbizonyosodni arról, hogy meghalt-e, de nagyon ajánlotta neki.

Ressa felkapaszkodott a nyeregbe, és ő is azonnal mögötte termett. A fekete mén oldalába vágott a sarkával, hogy vágtára bírja, a fák közé ugratta. Ressa fájdalmasan nyöszörgött, a jobb combjából dőlt a vér, a nadrágja cafatokban volt, alatta a hús és vér vöröslött.

– Tarts ki!

A lány halkan hörgött, félő volt, hogy leszédül a lóról, ezért fél kézzel magához szorította. Ressa magánál volt annyira, hogy a saját nadrágszíját a combja köré tekerje a sebek fölött, húzta, amíg bírta, és Kael a biztonság kedvéért rántott még egy utolsót rajta. Ressa levegőért kapkodott, de elővette az iránytűt, remegő, véres kézzel felpattintotta a fedelét.

– Kövesd – pihegte Ressa.

Kael futólag lenézett rá. Egy vöröslő nyíl mutatott balfelé, az erdő sűrűjébe, miközben egy vékonyabb kék is megjelent, szintén abba az irányba mutatva. Befordult a mutatott helyre, kicsivel később egy újabb nyíl jelent meg, de ennek aranysárga színe volt, és nagyon vékony volt az előző kettőhöz viszonyítva.

Ressa remegett a karjában, és nehezen lélegzett, a bőre ijesztően hideg volt. A súlyos sebesülés miatt a teste máris sokkot kapott?

– Ressa! Egy picit tarts ki!

Miközben tudta, hogy a lány ott fog meghalni a karjában.

– Vizet – suttogott. – Vizet.

Nem volt érkezése a kulacsért nyúlni. Tovább ösztökélte a lovát, követte a vörös és kék nyíl irányát – ami rövidesen egy apró tavacskához vezette őket. A kék nyíl sürgetően pulzált, a tó felé mutatott, Ressa pedig nem lélegzett.

Kael leugrott vele a lóról, a karjába emelte, és tehetetlen haragjában a vízbe hajította. Vadul lihegett egy ideig, aztán dühös káromkodással a lány teste után vetette magát, mivel az nem akart felbukkanni.

Úszott és úszott, a zavaros vízben a fenéken lelte meg Ressát, a karjánál fogva húzta magával a felszínre. Mikor kibukkant a lány feje is a vízből, sípolva kapott levegőért, és páni félelemmel kapaszkodott meg Kael nyakában.

Kael ugyanolyan döbbenten meredt rá.

– Mi történik veled? – hökkent meg vigyorogva.

Ressa ámultan pislogott rá, még mindig erősen lihegett, majd elkalandozott a tekintete, Kael mögött a partra bámult, és felkiáltott.

Kael megpördült. A parton D'Vire állt, felajzott íjjal, megvető haraggal az arcán, és épp akkor engedte el a húrt. A nyílvessző tolla súrolta Kael arcát, de a nyíl maga Ressa vállgödrébe fúródott. Csak egy rémes, elfúló nyögést hallott tőle. A lövés kitaszította a lányt a kezéből, újra lemerült, és Kaelnek döntenie kellett, hogy vagy D'Virére veti magát, vagy Ressa holtteste után.

D'Virét választotta, Ressának csak jót tesz a víz. Esetleg túlélheti. Nem gondolhat erre, miközben épp ki akarják őt is nyírni! Gyorsabban kiért a gyilkoshoz, mint ahogy ő új nyilat tudott volna felhúzni, és leterítette a lábáról, ökölharchoz folyamodva. Ha kell, puszta kézzel öli meg. Nyoma se volt a sebeknek, amiket Ressa vagy ő okozott neki, és a nardhur némber varázserejét sejtette emögött.

A nardhur oldalról rúgott bele, lesodorta D'Viréről.

– Én akarok vele játszani!

– A tiéd, csak legyél udvarias, tudod – köpte D'Vire haragosan, ahogy talpra kecmergett.

A nő előhúzta a kardját, hidegen elmosolyodott.

– Talán előtte én is kefélek vele egyet, ahogy te tetted a másikkal – jegyezte meg Kael felé lépve, aki felemelte a kezét tiltakozásul.

– Gyilokbanyára nem gerjedek!

– A holttested fog – szisszent rá a nő, és Kaelen komoly rosszullét lett úrrá, ahogy felugrott és kardra kapott, hogy védekezzen.

Ressa fulladozva jött a felszínre, erőtlen kapálózással úszott a meredek parthoz, ahol féltudatlanul keresett kapaszkodót, egy gyökeret. Egy kezet talált.

– Kael – köhögött Ressa, ahogy felemelte a fejét.

D'Vire mosolygott le rá, a férfi a karjánál fogva kicsit kiemelte a vízből. A vállgödrében még ott meredezett a nyílvessző, rámarkolt, mire Ressa fájdalmasan felsikított.

– Mondtam, hogy visszakapod. Tudod, van egy iszonyú képességem, de bármit is határozok el, az úgy lesz. A kocsmában is eldöntöttem, hogy a magamévá teszlek, és úgy is lett – vigyorodott el a férfi. – Nem akarom, hogy a régi emlékeinket befeketítse ez a mai incidens, akkor még egyáltalán nem volt feladatom a megölésed.

– Dögölj meg! – köpte Ressa dühödten.

D'Vire beletörte a nyílvesszőt a sebébe, a lány üvöltve vonaglott meg.

– Ne vedd személyeskedésnek – hunyorgott rá a férfi, és egy tőrt emelt a feje fölé.

Ressa már alig látott a kíntól, ami a testét szaggatta. Visszacsobbant a vízbe.

Kael volt csak igazán megdöbbenve, amikor a nardhur körül fehéren izzó lángfal csapott fel. A nő nem tudott kitörni, ő nem tudott rajta áthatolni, még pengével se, hogy ledöfje őt. Ugyanez a tűz vette körbe D'Virét is a parton.

– Tristana! Tristana! Csinálj már valamit, a büdös életbe!

A nő visszaüvöltött neki, hogy menjen gombát szedni. Kael nem vesztegette az idejét, nem tudhatta, hogy meddig tart a bűvölet. Másodszor is kihalászta Ressát a vízből, aki magához tért, amint nyeregbe került. Az iránytűt remegő kézzel tartotta, fölé görnyedt, és aprókat lihegett.

– Az arany az mire mutat?

– Most kéne kiderítenünk?!

– Ráérünk, nem? – nyögte Ressa erőtlenül.

Az arany nyíl tovább mutatott a fák sűrűjébe, Kael ciccentve engedett a lánynak – úgyis menten elájul, aztán egy gyors vágtával már itt se vannak. Ki kellett kerülnie egy kettéágazó törzsű fát, ám Ressa visszaküldte, körbementek a fa körül többször is, és Kael kezdett kijönni a béketűrésből.

– Az a szar törött, eltakarodunk innen, mielőtt az a két gyilok kiszabadul a tűzkörből!

Ressa értetlenül meredt a nyílra, ami lassan körbe-körbe forgott csak, majd hunyorogva a szétágazó törzsű fára nézet. Felemelte az iránytűt, átnézett az ékköves fedelén. Azonnal megértette.

– Közte.

Kael halkan káromolta a szerkezetet, de bevezette a lovat a két fatörzs közé. Először semmit se tapasztalt, aztán megérezte, ahogy áthalad valami zselészerű, nyúlós anyagon. Hasonlót akkor érzett, ha vastag pókhálóba sétált.

Az erdő változatlannak tűnt körülötte – ha nem számítja azt, hogy minden elvesztette a színét. Dühödt ijedtséggel dörgölte a szemét.

– Megvakulunk itt, Ressa! – csattant fel.

Ressa összegömbölyödött a karjában válasz helyett, de a lova se tűnt idegesnek. Az iránytű már nem mutatott semmit, nem pörgött semmilyen nyíl, ami talán jó jel lehetett, és a csuklójába égetett mágusjel se perzselte többé a bőrét. Ideje rendeznie a zilált idegeit, zihálását.

Kis lovaglás után talált egy olyan tisztást, ahol meg mert állni, leszedte a lányt a nyeregből, a földre fektette. Egészen ijesztő volt látni, hogy még Ressa is szürke, a szőke, göndör tincsei ősznek tűntek, a vére pedig feketének.

– Le kell vágnom a nadrágod, hogy hozzád férjek.

Ressa csak nyöszörgött, lehunyt szemmel remegett, és nem igazán volt tudatánál. Kael egy késsel felhasította a nadrágot, lehúzta róla a cafrangot. A kulacsból minden vizet a sebére locsolt, hogy megtisztítsa. A sebek fölé tekert öv nagyjából elállította a vérzést. Egyenetlen, mély, vadállat tépte sebek voltak, mintha egy medve vagy farkas szaggatta volna meg.

Kael idegesen káromkodott. Feltúrta Ressa táskáját a felcseres bőrszütyőért, majd a saját málhájából is kiszedett egy flaskát. Ressa feje alá betette a lópokrócot, a lány magatehetetlenül feküdt, meztelen lábakkal, de Kael csak a borzalmas karomnyomokat látta. Talán jobb is, hogy itt nincsenek színek és nem kell a hús élénkvörös színét bámulnia.

Tiszta gézzel, óvatosan próbálta felitatgatni a vért a sebekről, Ressa halkan nyöszörgött, mintha minden mozzanat fokozná a kínjait.

– Kael... Kael... – lihegett, amikor valamitől magához tért.

– Hm?

– Súlyos? Le kell vágni? Le fogod vágni, igaz... jaj, jaj nekem... Csak ezt ne!

– Nem vágom le a lábad, te istenadta tyúk – sóhajtott Kael, aztán a flaskájáért nyúlt. – De érzéstelenítésre szükségünk lesz. – Jól meghúzta, aztán Ressa felé nyújtotta. – Tessék, szopogasd!

Ressa remegő kézzel elvette a bőrrel bevont flaskát, a szájához emelte és beleivott a szeszbe. Maró, erős ital volt, Ressa köhögve tette le az üveget, de Kael visszanyomta a kezébe.

– Igyál!

Ha nem csillapodik a vérzés a combján, akkor ki kell égetnie a sebet, amihez nem volt idegzete. Ressa szürke arca amúgy is túlvilágian festett, izzadt a fájdalomtól és az erőlködéstől, remegett, könnyezett, nyüszítve ivott újra a flaskából.

– Kérlek, ne vágd le a lábam, szeretem a lábam – hüppögött.

– Nem vágom le a lábadat – ismételte Kael. – Csak összevarrom.

– Te nem is tudsz varrni – jajdult fel Ressa, és inkább ivott.

A procedúra felénél belefáradt a sikoltozásba, átkozódásba, a szesz is hatni kezdett, és csak halkan sírt a fájdalomtól. Kimerült volt, a karjával takarta az arcát. Kael fél sikerként könyvelte el a varratokat, legalább nem kellett égetni, még ha maga a varrás csúfra is sikeredett.

– Na, hol az a csodakence? – csapta össze a kezét, elégedetten művével.

Ressa ingerült torokhangokat hallatott.

– Nincs csodakence, mert mindent a hájas fejedre kentél, a boszorkányok meg nem adtak, mert a rohadt nardhur épp akkor talált meg.

– Hát akkor ez elég fölösleges kitérő volt a városba, amiről megbeszéltük, hogy elkerüljük. Sőt csak káros, mert vérszomjas gyilokszörnyeket szabadítottál a nyakunkra – jegyezte meg Kael.

Ressa hozzávágta a flaskát.

– Még hogy én?! – kelt ki magából fekve is. – Ki mondta Dartonnak, hogy terjessze el azt, hogy nagy hatalommal és varázserővel bírunk, ki kérte a sereget a nyakára Fier Russenortól?! Ha ez bárkinek is a hibája, az te vagy, te öntelt majomhólyag! – A kifakadás kimerítette, nyögve hanyatlott vissza. – Hol a nadrágom?

– Cafatokban – felelte Kael mogorván.

Ressa visszakövetelte a piát, és meg is kapta, csak hogy csöndben maradjon. Nem maradt.

– Úgy gyűlöllek – dohogta utálkozva. – Horkolsz éjjel, ropogtatod a nyakad állandóan! Részegen gatyahuszárkodsz és ringyózol, aztán te vagy megsértve! Hánynom kell tőled! A lovam különb nálad! – Beleivott a flaskába, és amikor elvette a szájától, már sírt, az ajka is lebiggyedt. – Jaj... Meghalt az egyetlen barátom – lehelte, és Kaelre nézett. – Egyedül vagyok, mint az ujjam, és ez a világ is olyan, mintha a halál lenne, pedig élek, nem? Úgy fáj mindenem, az csak azt jelentheti, hogy élek, nem?

– De, élsz. Sajnálom a lovadat.

– Én is – hüppögte Ressa. – Tudom, hogy legszívesebben itt hagynál. Hallottam, hogy megmondod Damarnak, hogyha úgy lesz, te hátrahagysz.

Kael egy fáradt nyögéssel a homlokát kezdte dörgölni, halkan átkozódott. Egy nedves ronggyal végigsimított Ressa verejtékező arcán.

– Nem hagylak itt. Te is ápoltál engem, és valamennyi becsülettel még rendelkezem, hogy viszonozzam. Azelőtt meg gondolkodás nélkül védtél a saját testeddel. Soha nem állt közém és egy penge közé valaki, hogy így védjen.

– Lehet, hogy csak agygörcsöt kaptam akkor – lehelte Ressa lehunyt szemmel. – Részeg voltam még.

– Igen, persze.

– Nagyon felzaklatott Darton. Gyűlölöm őt is. Bárcsak megölted volna. – Ressa csukott szemmel is fintorgott, iszony és fájdalom volt a vonásaiban. Kael elhűlten meredt le rá. – Nagyon későn esett le, hogyan használ engem arra, hogy levadássza a fejpénzeit. Sose akartam szép lenni, sose, gyerekként csúf voltam, girhes és fiús, de amint ez elmúlt, arra használt, hogy én csaljam lépre az áldozatait. Meg igazából gyerekként is, büdös, koszos, undorító férgek fogdostak, de mindig jött Darton, és mielőtt bárki megrontott volna, megölte őket. – Ressa iszonyodva megrázta a fejét, aztán kinyitotta a szemét, és meredten nézett maga elé. – Tizenhat voltam, amikor nem jött. Félelemből, önvédelemből öltem meg azt a férfit mielőtt megtehette volna, de a fejpénzt megkaptam érte. Az volt az első, hogy öltem. Darton nagyon büszke volt rám, azt mondta, hogy ez volt az én beavatásom, és már küldött is a következő fejpénzért. Egészen hamar beletört a bicskám a dologba. Senki nem jött segíteni, és nem voltam soha elég erős, hogy még azelőtt végezzek velük, hogy rám másznának. Szóval hagytam nekik, és közben vagy utána öltem meg őket, gyűlölve őket és magamat is. Túl sokat mondtam, most nagyon megvetsz?

– Csodállak, hogy elmondtad. Hány éves vagy, Ressa?

– Húsz körül. Nem tudom pontosan. Utálom ezt, nem tudok semmit semmiről. Utáltam magam mindig és nem múlt el, utálom. Bárcsak meghalhatnék végre most. Amikor elgyengül a testem, akkor minden leomlik, és elegem van az életből... Istenekre, fejezzem már be a dumálást – nyöszörgött Ressa az arcát takarva. – Részeg vagyok! Fázok!

Kael egy pokrócot terített rá, majd kicsit magára hagyta, hogy tüzet rakjon, mert valóban hidegebb volt ebben a világban, mint a sajátjukban. Talán a színek és a napfény hiánya miatt. Vagy a lány sötét vallomása volt rá ilyen hatással.

A tűzről hamar kiderült, hogy nem ad meleget, csak vakító fehérséggel lángol. Kael kedvetlenül hagyta leégni, és a köpenyét is magára tekerte, majd Ressához térdelt, hogy megnézze. Ressa sűrűn vette a levegőt, látszott az arcán a szenvedés.

– Ressa?

– V-v...

Kael a kulacshoz nyúlt – ami valóban újra tele volt, és a lány szájához vitte. A feje alá nyúlva megemelte, hogy könnyebben ihasson, és hirtelen elbizonytalanodott, hogy túléli-e ezt az egészet. Muszáj lesz rendes gyógyítót keresniük. Ressa apró kortyokat ivott, majd köhögve elfordította a fejét.

– Ne, rám...

Kael a szemöldökét ráncolta, aztán elővett egy kendőt, és bőven bevizezte, ki se csavarta, csak Ressa homlokára nyomta. A víz végigszaladt az arcán, megnedvesítette a haját, és egy megkönnyebbült, jóleső sóhajt fakasztott belőle. Kael öntudatlanul is közelebb hajolt hozzá, ahogy végigdörgölte a lázas arcát, a szeme láttára tűnt el a kín a vonásaiból. A nyakát is érintette, körbe, Ressa készségesen fordította a fejét egyik oldalról a másikra, épp attól függően, hol esett neki jól.

Folytatta a mellkasán, majd mindkét karján, feltűrte róla az inget is, így megcsodálhatta a felkarjára tetovált, kacskaringós motívumot. Aztán áttért a meztelen, izmos lábára. A lefejtett nadrág és a közelség miatt a sértetlen combján is megszemlélhette a méretesebb tetoválást. 

Egy dús szirmú, kövér virágot ábrázolt, mely középen zárt maradt, de így is nagyon hasonlított egy kis kunyhóra. Apró csillagfények, kacskaringós indák, pici lepkék vették körbe. Kael utoljára ilyen virágházat gyermekkönyvekben látott, amikor a tündérekről olvasott. Ressa izmai vibráltak, megrándultak az érintésétől, és egy nagy, jóleső sóhajt hallatott.

– Jobb már?

Ressa halkan dorombolt, ahogy Kael újra az arcát vizezte a kendővel. Kael kissé elmosolyodott.

Később a homlokán hagyta a borogatást, és Ressa észrevétlenül csusszant át az ájulatszerű alvásba. Kael kimerülten dőlt el mellette, követte a példáját.

Ressa rémálomból riadt, hangos sikkantással ült fel, majd a testébe tépő fájdalomtól még egyet kiáltott, és visszazuhant a földre. Mellette Kael már talpon volt, kezében egy hosszú tőrrel, és az ellenséget kereste, akit le kell vágni. Egyedül voltak, Ressa hangosan zihált, a fogát csikorgatta a fájdalomtól, majd mind jobban elcsodálkozott.

Minden szürke volt, ám időközben az ég feketébe borult, és számolhatatlan mennyiségű csillagot ragyogtatott minden színében. Öklömnyi, színes bolygók lebegtek a levegőben, mintha az űr leszállt volna a földre az óriási, távoli bolygóit kicsinyítve vetíteni a szemük elé.

Kael eltette a tőrt, megrendülten figyelte a különleges eseményt, aztán Ressához fordult. A lány valószínűleg messze nem kész az utazásra, de ezen a helyen nem maradhatnak, hideg van, fura, a szürkeség kiborítja, még akkor is, ha ezt az űrbéli csodát láthatja.

Hamar összeszedte a dolgaikat, Ressa addig önérzetesen átszabta megtépázott bőrnadrágját, rövidgatyát metszett belőle a késével, és nagy nehezen felhúzta magára. Kael a lányt a nyeregbe pakolta, oldalasan, mint egy dámát. Ressa szenvedő sikkantással jelezte, hogy mennyire nem esik neki jól az ülés, a sebe feszült, a válla lüktetett, minden csontja és porcikája szenvedett. A ló első lépéseinél rájött, hogy meg fog halni a nyeregben. Kael kivezette őket a birodalomból, ugyanazon a kétágú fán jöttek ki, mint amin bementek – Ressa el is ámult.

– Te erre emlékeztél?

– Nem tartasz sokat rólam, igaz? – kérdezett vissza Kael.

Üdítő volt végre újra színeket látni, kora reggel lehetett, könnyű pára lebegett a fák között, a napfény átcsillámlott a melegzöld leveleken.

– Le akartad vágni a lábam – felelt Ressa rekedten a fájdalomtól. Fázott és gyenge volt, alig bírt ülve maradni a nyeregben.

– Dehogy akartam!

– Lemeztelenítettél és fogdostál! Tudom, emlékszem!

– Mi a szar van az agyaddal – mordult Kael ingerülten, vörös arccal. – Te tekeregtél kéjelegve alattam!

– Az nem neked szólt, hanem a víznek – köpte Ressa dühösen, és érezte, hogy kezd megszédülni. – Te sose tudnál belőlem kiváltani mást, csak hányingert.

Kael dühösen elkapta a jó lábán a vádliját, keményen nézett a lány arcába, a szeme méregzöld volt a haragtól.

– Ezt azonnal kihívásnak veszem! Mi lenne egy kis hálával?

– Hálával?! – zihált Ressa. – Mit csináltál a vállammal?

– Bekötöztem!

– És miért hagytad benne a nyílhegyet?!

Kael rábámult a lányra, aki haragosan vicsorogni kezdett.

– És még csodálkozol, hogy semmit nem tartok rólad, te ostoba majom!

– Nem tudtam, miért nem mondtad?!

– A világomról nem tudtam! – csattant fel Ressa. – Te játszottad a felcsert! Fogdosás közben igazán észrevehetted volna azt a nyomorult nyílhegyet!

– Azonnal lecibállak a lóról, és gyalogolhatsz Anryáig! Amíg arról lamentáltál, hogy mekkora szar gyerekkorod volt, szólhattál volna, hogy nézzem meg a válladat, mert van benne egy rohadt vasdarab!

Ressa már nyitotta a száját, ám ekkor mindketten egyszerre kaptak a jobb csuklójukhoz. Égető, nyilalló érzés hasított a tetoválásba, és Ressa arca valósággal elsápadt. A düh és a harag eltűnt róla, ahogy a melléhez szorította a figyelmeztetően izzó kezét, és egy halk, nehéz nyögéssel meggörnyedt. Mint aki feladja. Kael enyhített a vádlija szorításán, megsimította – mert Ressának igaza volt abban, ha egy újabb támadásra kell készülniük (legyen az Tristana vagy D'Vire, esetleg bárki más), nincs esélyük. Legalábbis Ressának nincs, és ettől megrémült.

Kael elővette a nyeregtáskából az iránytűt, Ressa tenyerébe tette, aki lassan és szinte félve nyitotta fel. A vörös nyíl keletre mutatott, az erdő mélye és a meredek ösvények, a hegyek vonulatai felé. Lassan, de kitartóan pulzált.

– Folytatjuk az üvöltözést, amint lehet, mert kibírhatatlanul nincs igazad – ígérte Kael, és mögé kapaszkodott a nyeregbe.

Úgy pakolta Ressát az ölében és a nyeregben, hogy jól tudjanak vágtázni. Ressa szipogott válaszul, és Kael halkan biztatta, hogy karolja át és kapaszkodjon bele, mert leeshet.

Ressa engedelmeskedett, a férfi karja alatt ölelte át őt, és ezzel együtt olyan közel került hozzá, mint eddig soha. Megölelte az erejét, az izmait és a melegségét. A fájdalom, félelem és kimerültség könnyeit a vállába törölte, ahogy hozzányomta az arcát. Beszívhatta az illatát – most egyáltalán nem volt kellemes, nem tudtak fürdeni, a harc és az idegesség bűze őt se kímélte. Ressa el se merte képzelni, hogy ő milyen büdös lehet lázasan és sérülten.

Kicsit felemelte a fejét, és a férfi arcára tekintett, Kael őt nézte. Közelről újra ráébredt, milyen jóképű, hogy a zöld szeme elevenebb színű, mint a fák lombja.

– Ki fogod bírni. Ha bármit is látsz mögöttünk, ne tartsd magadban.

Elérte őt lehelete mentolos, citrusos illata, Ressa nagyot nyelt. Mit eszegethet ez titokban, hogy ilyen finom, friss? Szédülve billentette vissza a fejét, majd sírva kapaszkodott meg a férfiban, amikor az ügetésbe ugratta a lovát.

Kiértek az erdőből, és eléjük tárult a Léthegység vonulata, Ressa kezében az iránytű egyenesen arra mutatott. A Léthegység végighúzódott a kontinensen, északról délre, és állítólag egy lét se elég, hogy valaki bebarangolja, még mindig akadnak olyan helyei, ahol ember nem járt. Sokan úgy tartják, hogy elérhetetlen zugaiba sárkányok és griffek utolsó példányai húzódtak vissza, de Ressa tudta már erről is, hogy mese, üres remény. Azokat a nagy dögöket kíméletlenül levadászták, a tündérek előtt eltűntek a föld színéről, csontjaikat akkori vajákosok, varázslók használták fel, nyomuk se maradt többé.

Egy szélesebb patak partján Kael megállt annyi időre, míg a vízbe meríti a lányt, aki pihegve lubickolt. Felőle akár az ár is elvihette volna, de Kael kihalászta őt, visszaültette a nyeregbe, majd vágtára ösztökélte a lovát.

A patakot követve a terep egyre meredekebb lett, a ló küszködve haladt. Egy magaslaton elébük tárult egy fenyves, az ösvény tovább tört a magasba a fák között, mögöttük pedig a sík táj, az erdő. Ressa halkan felsikkantott, erősebben markolta meg Kael derekát.

– Látom őket – lehelte.

Kael káromkodva hajtotta tovább a ménjét. Azt a pár óra előnyt hamar be fogják hozni a síkon, de talán ők is le fognak lassulni a meredeken.

– Tristana és D'Vire az?

Ressa dünnyögött válaszul, Kael úgy értette, hogy igen. Kicsivel később Ressa megszólalt.

– Te megkérdezted annak a nardhur dögnek a nevét?

– Te meg lefeküdtél a szeretőjével. Nem tudom, melyikünk követett el nagyobb gazságot – vágott vissza Kael önérzetesen.

– Ah, utállak.  Felejteni akartam – hörrent Ressa halkan, mivel a fájdalomtól nem bírt hangosabban beszélni.

– Azt éppenséggel velem is lehetett volna, pont jó vagyok ilyesmire részegen.

– Hogyan felejtsek, ha aztán minden nap ott lennél, hogy emlékeztess arra, amit felejtenék? Mellesleg, ha ennyire tartod magad, én mit tartsak rólad? – dohogott Ressa.

Kael kelletlenül elhúzta a száját, mert valóban akadhatnak önértékelési problémái, főleg ittas állapotban, nem felelt többet. És a lány kétes problémamegoldását se akarta többé felhánytorgatni.

Az ösvény kanyargott, néha szinten maradt, és szépen lassan a hegyek közé értek. Az út a hegy oldalán vezetett, könnyen tudtak vágtázni. A csuklójukon lévő bélyeg mindkettejüknek égett, figyelmeztetően meleg volt, a nyíl egyre gyorsabban pulzált. A szurdok, ami felé haladtak, igazi halálcsapda volt Kael szemének. Meredek hegyoldalak minden oldalon, szűk, kanyargó ösvény, és már az elején olyan akadály emelkedett, amin nem tudta átvinni a lovát. Kidőlt, öles fák egymás hegyén-hátán, háznyi magasságig. Valószínűleg egy vihar mosta őket így egybe az évek alatt, és a szűk szurdok kijáratánál megakadtak. Moha, zuzmóláncok, száraz levelek csüngtek róla kusza összevisszaságban. Lefékeztek az akadály előtt.

Kael leemelte a lányt a nyeregből, a kidőlt fákhoz vitte, aki tudta, hogy másznia kellene. Ám csak fél lába és fél karja volt. Bal kézzel kapaszkodott meg egy gyökérben, fellépett a bal lábával egy kiálló, vastag ágra, majd nyöszörögve megtorpant.

Kael a fenekénél megtolta, a lány el tudott kapni egy másik ágat, de nem volt ereje tovább húzni magát, visszaborult Kaelre. Ressa szenvedőn sípolt a földön, Kael összevont szemöldökkel figyelte, és a kidőlt fa törzsének támasztotta őt. Mi a francot kezdjen vele?

Ressa tekintete ugyanezt kérdezte, majd elkalandozott. Az arcán megjelenő rémület és iszonyodás sokat elárult arról, hogy mit látott. Hevesebben kapott levegőért, majd visszabámult Kaelre.

– Menj már! – sziszegte. – Mire vársz még?

A férfi végül felállt.

– Jól van – mordult mérgesen.

Magához füttyentette a lovát, leemelte a nyeregből a nyílpuskáját, felhúzta, Ressa pedig tátott szájjal meredt rá. Lelövi, hogy ne beszélhessen, ha esetleg meg akarnák kínozni? Vagy meg akarja kímélni a szenvedéstől? Egészen lovagias döntés, ismerte el beletörődve. Ám Kael az érkező lovasok felé fordult, célba vette őket a puskájával.

– Ki is ölte meg a barátodat?

Ressa levegőért kapott.

– D'Vire.

Kael már lőtt is, és a nyíl egyenesen a pej csatamén homlokába fúródott. Ressa tátott szájjal bámulta a felbukó állatot, a kiáltva levetődő D'Virét. Tristana is megtorpant, leugrott a lováról, a nyeregről lekapott pajzzsal ugrott oda D'Viréhez, és maguk elé emelte – ami kétszeresére nőtt aztán. Kael fintorogva figyelte a varázslatot, nem is pazarolta nyilait.

– Na, mi van, meghalt a lovag? Utálnám, ha csak veled kéne megküzdenem, banyus! Adjatok valami kihívást! – indult el Kael feléjük, előhúzta a kardját és a tőrét is, kiroppantotta a nyakát.

– Nem vagy túl nagyra magaddal?

– Bemelegítésnek jók vagytok így tízóraikor. Megmondtam – sereget küldjenek. Vagy inkább a herceget! Ti a lécet se ütitek meg. Khraanban mindenki teljesen idióta?

Tristana és D'Vire felemelkedett, a nő a kardján támaszkodott, és megvetően fintorgott a látványukon.

– Akárcsak Damar. Vagy te. Tudsz róla, hogy egy hullát cipelgetsz magaddal?

– Amíg jár a szája, nem temetem. Inkább rád terítem a földet. Gyere, szépségem!

– Unlak – fordult el tőle Tristana. Kael elvigyorodott.

– Nem is hozzád beszéltem. Hé, D'Vire, Ressa után nem akarsz engem is felpróbálni? Ígérem, hogy gyengédebb leszek, mint ő! Vagy a ringyód.

Tristana dühödt sikkantással pördült felé, D'Vire rántotta vissza, amitől Tristana még idegesebb lett.

– Eressz el! Nem beszélhet így rólam!

– Jegeld magad kicsit – lökte hátrébb Tristanát D'Vire, és előrébb lépett. – A maradékával játszhatsz!

A két férfi összecsapott a kardjával, és olyan vehemensen csapkodtak és forgolódtak, hogy Tristanának nem volt esélye közbe avatkozni. Amikor Kael a földre rúgta D'Virét, már a helyébe is pattant egy győzedelmes kacajjal.

D'Vire bosszankodva állt fel, meredten figyelte őket, ahogy a fák között küzdenek. Kaelt nem hatotta meg, hogy nővel van dolga, kész volt Tristanát megölni, de tudta, hogy nincs miért aggódnia. Egy dühödt sárkányt is előbb végezne ki, mint őt.

A szeme sarkában mozgolódást látott, és szélesen elvigyorodott.

Ressa feltápászkodott, mégiscsak jó lenne meglógni valahogy, átmászni ezen a rönkfalon, vagy bármi. Nekiveselkedett a mászásnak, sziszegett és a fogát csikorgatta, ahogy mászni igyekezett. Amikor a rossz lábára nehezedett, csillagokat látott a fájdalomtól, megszédült.

Durván a hajába téptek, alig fogta fel, mi történik. D'Vire megfordította, és a rönköknek szorította. Különösebben nem is kellett erőlködnie, hogy ott tartsa, Ressa képtelen volt küzdeni. A férfi végigmérte.

– Az istenekre, igazán kár ezért a combért – duruzsolta a férfi, és megszorította Ressa sérülését.

Ressa sikítva rándult össze, D'Vire szorítása durvább lett. A varratok felszakadtak, friss, élénkvörös vér áztatta el a kötést és folyt végig a lábán. Ressának hányingere lett, előre billent a feje. Amikor már nem volt ereje üvölteni, D'Vire durván visszalökte a fához. Utolsó erejével a férfi gyomrába talpalt a jó lábával, amiért kapott egy óriási pofont.

– Viselkedj – sziszegte a férfi dühösen, ahogy tőrt húzott elő. – Egy kis méltóságot erőltess magadra. Perceken belül meghalsz.

– Tévedés!

Az erőteljes, vidám kiáltás felülről érkezett. Mindketten felnéztek. Csuklyás alakok ugráltak le a farakás tetejéről, egyik pont D'Vire nyakába. Kael loholva érkezett, amikor meghallotta Ressa sikolyát, magához ráncigálta D'Virét az érkezett csuklyás alól, és a tőrét vehemensen a combjába vágta.

– Ez volt az utolsó, hogy hozzáértél! – sziszegte Kael vadul, miközben D'Vire üvöltve küzdött ellene és a csuklyások rohama ellen. Tristana útjában is egy csapat állt, a nő egy dühös kiáltással lila szikrákat szórt szét maga körül, ami hátrataszította a támadóit, és volt ideje a lovához szaladni.

D'Vire ezt látva szintén meghátrálásba kezdett, a fehér nardhuri fajzat felé bicegett. Tristana felhúzta maga mögé a nyeregbe, elvágtattak.

A csuklyások egyike, aki D'Vire és Ressa közé ugrott, megszólalt.

– Utánuk! – adta ki az utasítást, aztán a földre csúszott, szenvedő lány mellé guggolt.

Ressa hunyorogva, remegve bámult a csuklya alá, ahonnan egy szép női arc figyelte őt. Rövid, sötét haja volt, óarany színű homlokpántot viselt, amiben sötét kövek csillogtak. Nagy, búzavirág színű szeme volt, fitos, apró orra, és telt, formás ajkai. Az arca szinte tündéres volt. Ressa a fogát összeszorítva próbált a tudatánál maradni. Sose látott tündért, de mindig ehhez az archoz hasonlót képzelt el.

– Ismerlek – préselte ki magából.

– Én is téged – mosolyodott el a nő. Kael erre megfordult, amúgy se értette a helyzetet. A titokzatos nő felállt, hátralökte a csuklyát. A többiek szétszéledtek, és csak hárman maradtak. – Nincs mitől tartanotok, az ellenállás területén vagytok. Biztonságba juttatunk titeket. A sebeidet is ellátjuk. Szia – fordult Kael felé végül.

Kael halkan zihált, úgy nézett ki, mint aki szellemet lát.

– Riona?

– Szia – ismételte a nő kicsit szomorúan.

– Hogyan?

Ressa egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét a fájdalomtól – a férfi hangjából feltörő kín rátett a sajátjára. Látta Rionát a hintán, folyton azon üldögélt. Látta Kaellel. Látta harcolni ugyanúgy, mint bármelyik férfit. Látta könyvek fölé görnyedni. Adott neki brióst egyszer. Párszor a hercegnő font neki olyan hajkoszorút, mint az övé – persze sose lehetett igazán olyan, mert Riona haja egyenes, hosszú, mélybarna volt. Még ő is sírt, amikor megtudta, hogy az egész királyi családdal együtt nyilvánosan kivégezték Aldomo bukásakor.

– Egy hasonmás volt – mondta Riona. – Sajnálom, de nem fedhettem fel magam, itt is Lénaként ismernek. Nem ismernek fel. – Kicsit beletúrt rövid hajába. – Sajnálom – ismételte szomorúan, amikor meglátta Kael arcát, majd szipogósan felnevetett. – Az égiekre, milyen jó látni téged!

Kael káromkodva lendült előre, magához rántotta a hercegnőt, és szorosan átölelte, akiből kitört a halk sírás. Ressa csak szeretett volna elájulni végre.