Kael és Ressa a parancsnoki sátor árnyékaiban surrant, Ressa ment elől. Odabent sárgás, halovány fények voltak, valaki fel-alá járkált, kiérthetetlen szavakat magyarázott, egyre türelmetlenebbül és mérgesebben. Ressa épp a sátor falához simult, amikor megütötte a fülüket a riadó kürtszava, és meglátták a lila fényeket a tábor nyugati felén.

Kael Ressa mellé lépett, összesimultak, de egy pisszenés se hagyta el a szájukat.

A Hóhér abbahagyta a járkálást, épp amikor egy üvöltő őrszem vágtatott be hozzá.

– Uram, uram! Hercegem! Ránk támadtak!

– Hallom. Kik a támadók, mennyien vannak?

– Uram, hisz a parancsnok az, D'Vire parancsnok és Tristana!

– Na, végre – mordult a Hóhér, és hallatszott, hogy kivonja a kardját a hüvelyéből. Kicsörtetett a sátorból, nyomában az őrszemmel, parancsokat üvöltözött. – A fejüket akarom a lábam elé, érthető?! A fejüket! – üvöltötte a viharba, aztán eltűnt.

Kael és Ressa vártak egy pillanatot, aztán Kael mutogatott a lánynak. Lehajoltak, felgyűrték a sátor alját, és becsusszantak. Tompa fények voltak a tágas térben, szőnyegek, kanapék, asztalok, amiken gyümölcsöstálak és üres boroskancsók hevertek. A fény pár olajlámpásból érkezett.

Senki nem volt ott rajtuk kívül.

– Te keresd az iránytűt, én elintézem a kinti őröket – mondta Kael. Ressa csendesen bólintott, azonnal fürkészni kezdte a sátrat, Kael pedig az előtérbe lopódzott.

Ressa az ujjaira hagyatkozott, mindent áttapogatott, ahol elhaladt, aztán kiszúrt egy tábori asztalt, körbetúrta. Semmi. Belesett egy paraván mögé is, ahol volt egy terebélyes ágy.

Szóval a Hóhér mégis alszik – dohogott Ressa magában. Vagy legalább megosztja azt valakivel, és halálra rémült, amikor az ágyban a takaró megmoccant. Várt egy kicsit, majd észrevett a sötét sarokban egy újabb asztalkát. Odasettenkedett, végigmotozta az asztal tetejét.

Halk, kattanó hangot hallott. Egyszer, többször nem, de felismerte, hogy mitől származik. Az ágyra bámult, az ágynemű között ott volt az iránytű, ékkőfedele pedig nagyon halványan világított csupán. Pulzált egyet, majd elsötétedett.

Ressa alig mert levegőt venni. Halkan, lassan előhúzott egy tőrt, készen arra, hogy az alvó ágyasba döfje, ha az esetleg felébredne. Behajolt érte az ágy széléről, villámgyorsan kinyúlt az iránytűért.

Az „alvó" pedig az ő csuklójára csapott le. Ressa azonnal odavágott bal kézzel, nem engedte el az iránytűt, de szabadulni se tudott, satuban tartották. Kihemperedtek az ágyból a kemény padlóra, Ressa kíméletlenül a férfi hónaljába döfte a kést, aki erre kiröhögte.

Undok, kaján nevetés volt.

– Ennél sokkal többre lesz szükséged, Agressa. Darton mindent elmondott rólad, mindent. Őt hol hagytad? Elküldtem érted nemrég!

– Kael! – kiáltott Ressa iszonyodva, ahogy lerugdosta magáról Fiert, de a férfi továbbra se eresztette, vasmarokkal szorította a csuklóját.

Ressa újra belerúgott, ezúttal lágyékra, ami ezek szerint még a feltámasztott férfinek is a gyengéje, Fier kiáltva görnyedt össze. Kael futva érkezett, felrántotta Ressát, majd a szintén talpra vergődő Fierre fogta a kardját. Zihált, tágra meredt a szeme.

– Neked halottnak kéne lenned. Miért nem vagy képes halott maradni, hm? Hogy én is végezhessek veled? Elkényeztetsz minket!

Fier széthúzta az ingét, mutatva a mellkasa közepén éktelenkedő, kör alakú heget. Ressa remegve hátrált Kaellel együtt, a Fier szemében izzó gonoszság teljesen megrémítette. És az, hogy életre keltették. A torkát szorongatta az iszonyat ettől az embertől, már ha lehet őt embernek hívni.

– Mindig bizonyosodj meg arról, hogy rendesen megölöd az ellenfeled, különben visszajön kísérteni – vigyorodott el Fier ádázul, és az ágy lábánál heverő kardjáért kapott.

Ekkor a sátor bejárata felől két fekete páncélos katona rontott be, Ressa feléjük pördült, hátát Kaelének vetve, kardot rántott a tőrje mellé, és halkan felnyikkant, amikor a két őr után Darton érkezett. Leizzadt, és remegni kezdett, a fejvadász meg lemondóan csóválta a fejét.

– Az istenekre... Lelombozóan nem tanultál semmit.

Kael epésen felkaccantott.

– Ez most tényleg megtörténik?

– Nevetségesen könnyű volt titeket lépre csalni – pörgette a kardját Fier elégedetten, majd minden további nélkül Kaelre rontott, Ressára pedig a két másik katona, aki kiáltva védekezett.

– Eddig süllyedtél?! Zombivá?! Ennyire mélyre?! – kiabált keservesen. – És én majdnem megsirattalak! – kiáltott mérgesen, ahogy leszelte az egyik katona fejét, majd undorodva belerúgott a továbbra is pislogó fejbe.

Kael és Fier bútorokat borogattak harc közben, Fier épp közel került Ressához, felé is kivágott, Ressa sikoltva arrébb hempergett, Darton rángatta fel a földről.

– Ne sértegess, te kis szaros – mordult. – Amennyit forgolódsz mágusokkal, igazán illendő lenne megtanulnod, hogy mi a különbség illúzió és valóság között. Hogy egy teleport lekövethető! – horkant. Ressa mérgesen odacsapott a tőrjével, Darton elugrott tőle, kipörgette a lányt az egyensúlyából. Ressa nyögve borult fel, majd odébb vergődött, mert a másik fekete páncélos katona nem tett le arról, hogy felkoncolja őt. Kael szétvágott egy lámpást, égő olaj fröccsent köré, a tárgyak hamar, iszonyatos füsttel lángra kaptak.

Ressa négykézláb emelkedett, a nevét kiáltotta a füstön át, az arca elé borult az égő paraván. A lábánál valaki megragadta, húzni kezdte, hátrapillantva látta, hogy Darton az. Kiverekedte magát a markából, talpra ugrott, és dühében azonnal rátámadt. Darton kivédte a csapásait, türelmetlenül és feldühödve, majd felborította őt, épp akkor, amikor a fekete katona a háta mögé settenkedett, hogy lecsapjon rá. Ressa értetlenül zihált, a földön hátrált, miközben hallotta, hogy Kael és Fier még mindig küzd az égő paraván másik oldalán.

Darton hagyta, hogy Ressa talpra ugorjon, és ledöfje a katonát, majd megjegyezte, hogy vágja le a fejét, akkor lassabban támad fel. Ressa úgy tett, majd a véres kardot a fejvadászra szegezte, aki kitárta neki a sátor ajtaját.

– Ha megvan az irányzék, fogd azt a szart, és húzz innen – sziszegte halkan. – Ez az utolsó esélyed.

– Nem hagyom itt Kaelt – rázta a fejét Ressa, és a paraván felé szaladt, nem jutott arra ideje, hogy Darton hirtelen támadt jóindulatán töprengjen. Darton elkapta őt, visszarántotta, fájdalmasan hátracsavarta a karjait, és kicibálta az égő sátorból az esőbe. – Nem! Engedj el!

– Az a fickó rémes családból származik, nem engedem, hogy összeszűrd vele a levet!

Ressa felsikoltott mérgében.

– Hallod magad?!

Darton maga elé rántotta őt, jól megrázta, ömlött rájuk az eső, és hangosan dörögtek a villámok mindenhol.

– Nem tudom, honnan jöttél rá, mit műveltem a szüleiddel, de az bizisten, hogy én neveltelek, szoptatós dajkát kerítettem neked, és árvaházba se én küldtelek, hanem akinél hagytalak. Csak közben beütött a háború, a nevelőidet elsöpörték a harcok, te elvesztél, és évekig kajtattam a nyomaidat! A lehető legtöbb hibát elkövettem a felnevelésed alatt, tény, de hát nem is vártam sokat magamtól, ezért adtalak a mágusoknak. De te javíthatatlan vagy, ez az ostobaság zsigeri benned! – háborgott Darton.

Ressa közben kitépte magát a kezéből, elszaladt, a fejvadász a nyomában maradt, és levágott pár katonafejet, akik rá akarták magukat vetni. Ressa az égő sátor körül rohangált, Kael nevét üvöltötte.

– Ám az is bizisten, hogy vigyáztam rád, saját gyerekemnek tartottalak!

– Lószart, akkor nem löksz idegen férfiak alá! – sikoltott Ressa vadul. – Nem küldesz lopni és gyilkolni!

– Úgy gondolod, hogy a lázadó szüleid mellett felnőve nem kényszerültél volna ugyanúgy lopni és gyilkolni a nyomorban, hm? – kérdezte Darton. – Úgy gondolod, hogy békéd lett volna?! – A férfi megragadta Ressát, visszarántotta, épp akkor, amikor felhasadt a sátor égő oldala, és kizuhant rajta egy asztal, amit követett Kael. Ressa oda akart szaladni, de Darton ismét hátrébb vonta, mert Fier is kiugrott a testvére után, karddal suhintva. – Nyomorban tengődtél volna, korai halálod lett volna, mellettem ahhoz képes fényűző életet éltél, a mágusokkal meg egyenesen kiváltságos helyzetbe kerültél, egy jajszavad se legyen! Láttam khraani árvákat koldulni, és ugyanabban az árokban meghalni! Jajszavad se legyen ellenem!

– Hát a szülői szeretet, amitől megloptál?! Kael! – kiáltott oda keservesen. – Engedj már el!

– Ez a szülői szeretetem, te kis hülye, ez, hogy nem engedlek oda meghalni!

A sárba zuhantak, majd Darton felpattant, és a rájuk rontó katonákkal szállt harcba. Ressa feltápászkodott, és gondolkodás nélkül Fier oldalába vágott a kardjával, aki elé ugrott. A férfi vért köpve kinevette, elkapta a csuklóját.

– Sokkal, de sokkal több, Agressa.

Kael csapott közéjük, ő is mellen döfte a testvérét, bár a látvány alapján nem először. Fier vigyora vérfagyasztó volt. Kael elrúgta maguktól, és Darton egy jól irányzott rúgással visszarepítette a testet a tűzbe. Fier csak kacagott.

Ressa és Kael lóhalálában szaladtak vissza a sziklák közötti teleporthoz.

– Darton most kivel van?! – üvöltötte Kael.

– Nem tudom!

– Megöljük?

– Nem tudom! – kiabált Ressa keserűen. – Fussunk innen, mert Fiertől kikészülök!

– Hát, nekem mondod!

– Borzasztó testvéreid vannak!

Szinte fejest ugrottak a teleportba.

D'Vire, látván, hogy Tristana kezdeti ereje és lelkesedése megcsappant, ráüvöltött Rionára, hogy vigye őt vissza a sziklák mögé, fedezékbe. A sátrak már mindenhol lilán égtek körülöttük, a katonák elhulltak, de ha nem volt tiszta a lefejezés, akkor hiába.

Riona visszaterelte Tristanát, akinek nem volt ereje tiltakozni, vért köpve hanyatlott neki egy sziklának. Riona Mylar tarisznyájába túrt, de Tristana lefogta a kezét.

– Hagyjad, felejtsd el. Nem tudsz segíteni. Talán egy utolsó kirohanásra lesz még erőm, de többre nem, és a löttyeid már nem fognak segíteni.

– Még a serkentőpor se?

Tristana zihálva ránézett, majd a szemét forgatva kinyújtotta a kezét.

– Add csak.

Riona odaadta neki a poros szelencét, kissé rámosolygott.

– Idehívom D'Virét, menjetek innen most azonnal. Nincs semmilyen kirohanás, a lila tüzed elég látványos csel.

Tristana erőtlenül felnevetett.

– Már hallom a Hóhért, kelleni fog még az én erőm ide. Segíts D'Virének, amíg összeszedem magam!

Riona kinézett a sziklák között, meglátta a vörös pallost, ahogy megvillan a tüzek és villámok fényében. Rettegve sápadt el, lerogyott Tristana mellé.

– Nem mehetek vissza. Nem tudok, nem tudok!

– Mit tett veled?

Riona lehunyta a szemét, rémülten rázta a fejét, és akkor megérezte, hogy Tristana megszorítja az ujjait, bátorítón.

– Végignéztem, ahogy megkínozza és lemészárolja a családomat – suttogta a viharban. – És bármekkora is bennem a bosszúvágy, bármennyire is le akarnám győzni, tudom, hogy lehetetlen, mert ölhetetlen, mert halhatatlan, mert egy ocsmány varázslat műve! Teljesen tehetetlen és gyenge vagyok, és a családomnak sose leszek képes jóvá tenni, hogy én életben maradtam.

Csöndben voltak, a vihar tombolt felettük, aztán Tristana újra megszorította Riona ujjait.

– Most elmondok egy titkot, de cserébe meg kell ígérned, hogy nem hagyod magára D'Virét. Hogyha én meghalok, márpedig meg fogok, itt, nemsokára, akkor vidd el őt innen, mentsd meg ebből a halálcsapdából, kérlek, kérlek. Ő a mindenem – nyögte hirtelen, gyengén Tristana, és Riona csodálkozva nyitotta ki a szemét. Tristana lehunyt szemmel, arcát az esőbe tartva zihált. – Valaha én is bosszút akartam, bosszút az egész népemért, a királynőmért, az anyámért, mindenkiért véres, sokszoros bosszút. D'Vire volt a tökéletes eszköz, és úgy örültem, hogy egy engedelmes gyilkológépet neveltek belőle a seregben nekem, csak kicsit irányítanom kellett... és közben... közben a durva felszín alól, a hosszú évek alatt felsejlett ez a csodálatos férfi, ez a rohadt herceg. És beleszerettem, elmúlt a bosszúvágyam, elmúlt a halálvágyam, mellette és vele akartam lenni.

– Idehívom, rendben? Idehívom neked – nyögött Riona, mert megrémült, hogy Tristana ott fog meghalni mellette. Kihajolt a sziklák mögül. – D'Vire! Gyere gyorsan, gyere!

– Ne, várj! A titok! – Tristana összeszedett némi erőt, lerántotta magához Rionát. – Nem kell félned a Hóhértól, megmondom miért... – És suttogott.

Riona erősen figyelt, dúlt körülötte a vihar, de hallotta a fülébe susogó hangot. Tristanára bámult, aki erőtlenül lehanyatlott közben. D'Vire épp akkor ugrott át hozzájuk. Riona, mint aki szellemet látott, megragadta a férfi vállát, odahúzta.

– Tűnj el vele, most azonnal! Haldoklik, és nincs sok neki hátra! Tűnj el! – mondta, és kiugrott a síkra.

– Riona, ígérd meg! – kiáltott hirtelen Tristana. – Riona! – kiáltott utána.

– Hová megy ez?! Riona! – üvöltött utána D'Vire is.

Ekkor kapta a nyakába Ressát és Kaelt a teleportból, amit be is zárt, Kael a földre gyűrte.

– Ne üvöltsd ezt a nevet itt! Fier él! Fier él, és tudja, ki Riona! Ahogy a Hóhér is!

– Miért, ki ő?!

– Tristana – nyikkant Ressa, ahogy feltápászkodott, és letérdelt a nardhur mellé.

– Minden rendben, csak hozzátok vissza azt az idióta nőt onnan – lihegett Tristana. D'Vire közben a sziklára kente Kaelt, nagyon mérges volt.

– Fier?! Fier halott! Fier döghús!

– Nézd meg magad! Eressz el, hogy visszahozzam Rionát onnan! Eressz! – sziszegte Kael, leverekedte magáról D'Vire szorítását, a szőke hirtelen habozni látszott, mintha nem akarná engedni, de Kael kivetette magát a fedezékből.

Elállt az eső, lassan szétszéledtek a felhők, de mindent megvilágított az égő, felbolydult sátortábor. Ressa remegve tartotta Tristanát, majd a nyakában lévő ékszerért nyúlt.

– Tessék, ez talán megmenthet. Idd meg ezt! – D'Vire közben odatérdelt hozzájuk, Tristana gyengén lélegzett, csak rázta a fejét. Ressa idegesen megrázta. – Ez a Forrásból van! Ha más nem, akkor ez csak segít!

– Nekem a saját Forrásom segíthetne csak, de ő már halott, és rajtam ez nem segít, hidd el. Semmi nem segít – lehelte, és D'Virére emelte a tekintetét. – Sajnálom.

– Elmegyünk, azonnal – forgatta meg D'Vire az ujján a gyűrűt, de Tristana lefogta a kezét.

Ressa észrevétlenül odébb csúszott, majd eszébe jutott az iránytű. Felcsapta az ékköves fedelet.

– Nem, még nem mehetünk. És minek – csuklott föl a nő keserű nevetéssel. – Nem akarom, hogy végignézd, ahogy teljesen elsorvadok, összeaszok és porrá omlok. Nem szép látvány.

D'Vire arca kiismerhetetlen volt, Tristana erőt vett magán, feljebb tornázta magát ültében, a hátát nekivetve a sziklának.

– Nem fogom hagyni, hogy feláldozd magad. Kiverheted a fejedből.

– Rajtam már nem tudsz segíteni, D'Vire.

– Nem ez volt a terv, nem erről volt szó, Tris, ezt nem teheted!

– Sajnálom – nyögte Tristana, és megragadta D'Vire arcát. – De ezt teszem, mert nincs semmi más lehetőségem, és mindent, de mindent meg akarok neked adni, hogy sikerrel járj, ha most ez jelenleg az életembe kerül, akkor is. Mert sajnos máshogy nem tudom neked visszaadni azt, amit te adtál nekem, máshogy nem tudom viszonozni, hogy megmentettél a saját, engem pusztító szörnyetegérzéseimtől, és helyette adtad ezt a sok csodálatos, szerelmes, reménykedő érzést.

– Nem, nem, nem, ezt azonnal fejezd be – rázta a fejét D'Vire. – Mire megyek nélküled, mi a franc lesz velem nélküled?

– Bízz bennem, kérlek...

– Csak menjünk innen el, kérlek, csak hadd gondoskodjam rólad.

– Nem lehet, segítenünk kell.

Ressa halkan felsikkantott, odaszaladt hozzájuk.

– Van itt egy kapu, nem messze. Lóra, lóra!

D'Vire visszanyomta Tristanát a sziklához.

– Maradj, kérlek, és várj itt. Várj meg – kérte halkan. Tristana zihált, D'Vire pedig megcsókolta őt. – Kérlek, várj rám itt.

– Menjetek – suttogta Tristana lemondóan.

Ressa addigra a lova nyergében volt, D'Vire kérdés nélkül mögé lendült. Kiugrattak a sziklák takarásából, Ressa idegesen hadart valamit.

A síkon előttük Kael és Riona a nyeregből hadakozott az ellennel, ráadásul Riona folyton a Hóhér felé támadott, aki kivont, vörös karddal várta mindannyiszor. Fier mellette ült egy fekete fruggai lovon. D'Vire ocsmányul káromkodott bele Ressa fülébe, amikor meglátta. Kael nem bírta Rionát elráncigálni, folyamatos túlerő ellen harcolt.

Fier széles vigyorral meredt a feléjük csörtető Rionára.

– Szellemjárás van itt?! Azt hittem, képzelődöm, amikor meghallottam ezt a nevet – Riona! Riona, Riona! Felhőliliom-házi Riona hercegnő! Bearanyoztad a napomat!

– Visszajöttem kísérteni, és magammal viszlek titeket a szellemek közé, Fier! – kiáltotta Riona harciasan.

D'Vire és Ressa nagy vagdalkozás közepette odaért Kaelhez, a szőke férfi azonnal át is dobta az ő nyergébe a lányt. – Keressétek az átjárót!

– Nem hagyom itt Rionát! – bömbölte Kael.

– Majd én kiviszem innen, csak ti is tűnjetek el végre! – kiáltott vissza D'Vire, és a katonák közé ugratta a lovát, egyenesen a Hóhér felé.

Kael káromkodva tépte a szárat a lova nyergén ülve, Ressa az orra alá dugta az iránytűt. Sok-sok aranyszínűen izzó nyíl jelent meg rajta, némely alig pislákolt, kivéve egyet, ami szinte vakítóan izzott, jelezve, hogy valóban közel egy átjáró.

– Muszáj mennünk, Kael, muszáj, különben kifutunk az időből. Nemsokára kel a nap, és akkor elszalasztjuk, itt halunk meg mind – lehelte Ressa keserűen.

Kael egy frusztrált kiáltással Ressa kezébe adta a gyeplőt, a lány pedig azonnal irányba, keletnek fordította a mént, elnyargaltak. A Hóhér ezt látva, azonnal utánuk ugratta a lovát, serege követte őt.

– Ne törődj a hercegnővel, az a kettő nem érhet el Anryába, megölni, megölni mindkettőt! – üvöltött hátra Fiernek.

Riona a Hóhér elé ugratott, rávágott a fekete páncélra, mire a Hóhér meglendítette szabad kezét, vörös nyaláb csapott ki az ökléből. Az átok a lovat érte, nem a hercegnőt. Riona sikoltva bukott meg a lovával, ami azonnal maga is alá temette. Riona a földön vergődött, egyik lába beszorult, és kétségbeesett dühvel rángatta magát a csapdából. Fier, a parancs ellenére, egyenesen felé rongyolt, a nyeregből leugorva rárontott. Riona kiáltva emelte a fegyverét, de tudta, hogy odaszorulva semmi esélye.

Egy harmadik penge is csatlakozott, D'Vire eltérítette Fier csapását. Fier elpördült előle, miközben D'Vire közé és Riona közé lépett a lótetemen át. Riona izzadtan sietett magát kiszabadítani.

– Hát itt már a halálban se lehet bízni, gondolhatja egy kívülálló – jegyezte meg Fier, és kissé elmosolyodott. – De hogy még benned se, az meglep. Bár most már utólag gyanús volt a seggnyalásod. Te is Damar kis bábuja lettél volna? Ennyire futotta tőled?

D'Vire nem fecsérelte beszédre az idejét, higgadtan nekitámadt Fiernek.

Amaz hárított, visszavágott, kíméletlenül csattantak a pengék. Riona küszködve, lassan húzta ki a lábát a ló alól, és azonnal pár hátramaradt katonával kellett szembeszállnia. Levágta őket, amelyiket kellett, azt újra is, miközben zihálva figyelte D'Virét és Fiert. Aggódón felsikoltott, amikor D'Vire a földre került, Fier ledöfte. Odarohant, Fier kirántotta D'Viréből a kardját, fogadta a hercegnő csapását.

– Ki mást is emeltek volna ki Damarék a Felhőliliomok közül, mint téged?! – nevetett Fier. – Ki másnak van elég aljasság a szívében, hogy hagyja bitón végezni a családja többi részét, mint neked, Szégyenek hercegnője?

Riona nem is felelt, harcolt ellene, majd belevágta Fier gyomrába a kardját, de a férfi meg se rezzent, hirtelen elkomolyodott, és a kardnál fogva rántotta magához közelebb Rionát.

– Tegyél le a hosszútávú terveidről, hercegnő. Damar és a tornya pusztulásra van ítélve. Grundaré lesz a Forrás, és téged meg azt a maroknyi idegesítő patkányt a hegyekből ki fogunk írtani. Láthatod, hogy nincs és nem is lesz erőd ellenünk, ahogy sose volt.

– Ez nem igaz, Kaelék megszerzik a gömböt, nem fogsz győzedelmeskedni, még egyszer nem – sziszegte Riona.

– Kaelt és azt a ringyót felzabálja a Hóhér ma reggelire – vicsorgott Fier.

– Riona, félre – kiáltott D'Vire.

A hercegnő elengedte a kardját, lebukott, épp időben, hogy D'Vire lecsaphasson Fierre. A férfi feje a homokba gurult. D'Vire zihált, a bal vállából dőlt a vér, de kihúzta Riona kardját Fier testéből. A nő elvette tőle, Ressa lováért füttyentett.

– Már nem éred utol őket, csak ezzel – dobta a gyűrűt D'Vire, és ő kapaszkodott fel az érkező ló nyergébe. – Én elviszem Trist, te is igyekezz innen, mielőtt ez a féreg újra feltámad – bökött Fier felé.

– Várj, én veled maradok – nyögte Riona, de D'Vire addigra elvágtatott. – A francba!

Felhúzta a gyűrűt a középső ujjára, észrevette, hogy vadul remeg a keze, csupa vér. Fekete páncélos katonák rohantak felé, az ég alja keleten már világosodott, közeledett a napfelkelte. Halkan egy fohászt rebegett, majd döntött, benyomta a gyűrű piros kövét. Apró szúrást érzett az ujjpercén, felvillant a kapu, amibe beleugrott.

D'Vire dühödten fogadta a teleportból kiugró Rionát a sziklák között, a nő gyorsan be is csukta azt maga mögött, hogy a katonák ne követhessék.

– Neked teljesen elment az eszed, te ostoba, kerge, hazug...

– Hol van Tristana? – pördült körbe Riona.

D'Vire elnémult, odasietett, ahol Tristanát hagyta nemrég, hogy várjon rá. Egy fehér, hosszú hajfonat hevert a sárban. D'Vire sápadtan megmarkolta.

Mögöttük, a szürke fényekben lila ragyogás tűnt fel, ami a magasba tört, pulzált, és mindegyre erősebb lett. D'Vire felkapaszkodott a sziklákra, Riona követte őt, alig hitt a szemének. A távolban, a lilán ragyogó varázslat félkörívekben emelkedett ki egy pontból, mind magasabbra, vastagabbra. Pulzálva, ahogy dobban a szív, gátat szabva a vörös és fekete varázslatoknak, amik ostromolták.

– Az istenekre, Tris! – kiáltott D'Vire.

Ressa és Kael akkor ugrott le a nyeregből, amikor az iránytű egésze felizzott, körülöttük a homok egy nagy körben szintén aranyszínben kezdett ragyogni. A Hóhér ártó mágiája körülöttük villámlott, egészen addig, amíg egy lila ragyogású pajzsba nem ütköztek.

Ressa ámultan bámulta egy pillanatig Tristanát, aki egy kis lila átjárón ugrott ki melléjük. Azonnal a nyomukba érő Hóhér felé fordult, karjait kitárva és erőteljes intésekkel íves, magas, egyre erősebb lila hullámokat idézett, ami védte őket a fekete és vörös förmedvényvarázslatoktól. Tristana haja jóval rövidebbnek tűnt, vérzett az orra, de talpon volt, majd amikor úgy ítélte, hogy elég erős a védelme, kicsit hátranézett a válla fölött.

– Ne legyen ez hiába, kérlek – mondta halkan.

Ressa röviden, biztatón bólintott, felidézte magában a nardhur mondását: akkor varázsolj, ha kész vagy meghalni. Közben az iránytű a kezében felforrósodott, a csuklóján perzselőn izzott a bélyeg, hogy koncentráljon végre. Elszakította a tekintetét Tristanáról. Az iránytű ékköves fedelére pillantott, átnézett rajta.

A homokban fura mintát vett ki, a körön belül.

– Nézd – mutatta Kaelnek.

– Ez egy kulcs lesz – vette át tőle az iránytűt a férfi, és azonnal rajzolni kezdte a vonalakat, pont oda, ahol az ékkőfedél mutatta. – Damar nem tudta soha biztosra mondani, hogyan kell bejutni, csak tippeket adott. „Keressetek kulcsot, kántáljatok, áldozzatok, minden gógyidat szedd össze pár percig!" A vén rohadék.

Ressa nagyot nyelve figyelte az ideges, kapkodó férfit, Kael keze remegett, de gyorsan rajzolt, szaladt ide-oda a körön belül. Mögöttük Tristana halkan felkiáltott, mindkét kezét a pajzsának feszítette, hogy erősítse, de pillanatok alatt szilánkosra tört egy újabb rázúduló átokhullám nyomására, ő pedig a homokba omlott.

Lila varázslatdarabok lebegtek a levegőben, előttük vörös ármány emelkedett a magasba a Hóhér rettentő pallosából. A fehér hajú, vörös szemű férfi egyenesen rájuk szegezte a kardját, az átkok feléjük zúdultak.

– Siess! – kiáltott Ressa.

Kael meghúzta az utolsó vonalat, kinyúlt Ressa felé, a homokba rajzolt vonalak felragyogtak, a levegő megtelt nehéz, fullasztó energiákkal. Összekapaszkodtak, de a vörös átkok még gyorsabban száguldottak feléjük.

Tristana közöttük termett, útját állva a sötét, gyilkos varázslatnak, majd kissé nevetve, szenvedőn kiegyenesedett, és kitárta a karját, mintha épp meg akarna ölelni valakit egy utolsó varázs erejéig.

– Ressa. Volt egy másik mondásunk – szólt hátra Tristana, a lányra nézett, a szeme sarkában könnyek gyűltek az erőfeszítéstől. – Ha az istenekkel akarsz találkozni, először meg kell halnod.

A levegőben még ott lebegtek a varázslatának lila szikrái, ezek mind vakítóvá, perzselővé váltak, maró nyalábokká nőttek, amivé végül Tristana is vált. Pulzálva szaladt szét minden irányba az energia, teljesen elhamvasztva, amit ért. A kősivatag nem látott ekkora pusztító varázst a titánok harca óta.

Ressa már csak ennyit látott, rémülten belefúrta az arcát Kael mellkasába, és csak szorították egymást. Érezte a forróságot a csontjai mélyéig hatolni, darabokra cincálta a hőség, az orrát betöltötte az elszenesedő hús kesernyés bűze. Teljesen elnyelte őket a perzselő fény.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

Megjegyzés

Nagyon örülök, hogyha idáig eljutottál, mert azt jelenti, hogy nagyjából túlélted a kalandokat. Innen csak nehezebb lesz, bárkit is követünk. 

Rionának szembe kell néznie Damar tornyát fenyegető sereggel, önmaga szétzilált lelkével és egy világmágussal. Nincs mellette más, csak egy keserű tábornok és gyászdühbe borult D'Vire.

Ressa és Kael sorsa veszedelmes fordulatot vesz Anryában, amikor a tolvaj-fejvadász megsért egy istent, a zsoldos pedig elfogad egy különös áldást a menekülésért. A veszedelmesség elől egy régi ismerősük birodalmába kerülnek, ám a kezdeti örömöket hamar beárnyékolja az igazság, amit megtudnak.

A küldetés egyszeriben megváltozik. Minden megváltozik.

Köszönöm, hogy idáig velem tartottál!

A folytatás érkezik hamarosan, mint következő fejezet, nem szedem szét a kötetet. :) 

Véleményt, kommentet, bármit szívesen fogadok, és köszönöm az eddigi támogatás, szusszanj egyet! <3