Ressa könnyedén észrevétlen tudott maradni, ez a képessége csak fejlődött az évek alatt, főleg mert feltűnő jelenségként dolgoznia kellett azon, hogy láthatatlanná váljon. Kora reggeltől a torony olyan emeletein kóborolt, ahol már egyik mágus se járt. Damar azért, mert képtelen volt, Alhalleo meg azért, mert bármire volt szüksége, azt odavarázsolta magához. A legfontosabb dolgokat az első és második szinten tartották – ezt Ressa nagyon hamar megállapította. A torony többi szobája zárva volt.

Már ameddig Ressa fel nem piszkálta a zárakat és be nem surrant oda, ahol emlékei szerint érdekes kacatok vagy értékes limlomok lehettek. Kényszeres tolvajkodását nem nőtte ki, épp ezért, ami fényesnek, ragyogónak látszott a porréteg alatt, és elég apró volt ahhoz, hogy elrejtse egy-egy zsebében, arra lecsapott.

Ilyen volt egy kristályfiola, amiben meggyőződése szerint folyékony gyémánt volt, épp csak egy nyeletnyi, de biztosan vagyonokat ért. Eltűntetett még egy különösen kecses tőrt, aminek a pengéjén érdekes véset szerepelt, a markolata fehér gyöngyházból készült.

Majd megakadt a szeme azon a régi iránytűn, amivel mindig, akárhányszor kutatott a toronyban, mindig összeakadt, már gyerekként is. Törött volt, nem mutatta az északi irányt, nem is pörgött, bár nagyon szép munka volt. Óarany színben pompázott, a fedelét simára csiszolt ékkövek káprázatos egyvelege díszítette. Belül ez a színkavalkád vetült rá az iránytű táblájára, ha a fény felé tartotta. Nem akarta eltenni, mert használhatatlan és túl nehéz volt, de végül úgy döntött, majd csináltat belőle ékszert.

Aztán felkapaszkodott a torony csipkézett bástyára emlékeztető tetejére. Újabb lakatot kellett kipiszkálnia, hogy kijuthasson a tetőre, de megérte a fáradozás. Viharos szél dúlt odafönt, és az elé táruló látvány – akárcsak régen – elvette a szavát. A szélbe tartotta az arcát, hogy a haját hátra fújja a szél, körbetekintett. Úgy érezte, hogy a világ közepén áll, és hát a legenda is úgy tartja, hogy ez a torony valóban a Világ közepe. Minden innen indul és ide érkezik vissza.

A toronyhoz tartozó tisztás és tölgyes eltörpült a messzeségben húzódó síkság mellett dél felé, melynek végén látni lehetett talán a Világóceánt is tiszta időben. Nyugatra dombok, erdőségek és a távolban hegyek vonulatai sejlettek, melyek ugyanabba a tengerbe értek bele, mint a déli sík homokos partjai. Ezek még szabad, háborútól nem dúlt vidékek voltak, bár inkább azért, mert bőven megvolt a saját gondjuk is.

Keletre is dombos határ terült el, melyeket megszakított néha egy-egy hegyvonulat, azon túl folyók szabdalták és véres, kegyetlen uralmak. Khraan a messzi keleten terült el, de a birodalma határa ma már a kontinens nagyjára kiterjedt, és egyre tágult ez a határ. Nyugaton Aldomo bekebelezését követően megtorpanásra kényszerült, a Léthegység meghódíthatatlan vonulatai állták útját, és a természet ezen képződményével nem vehette fel a harcot még Khraan sem. Észak felé azonban töretlen lendülettel haladt. Csak az őrültek és a pénzéhes zsoldosok indultak északra ezekben az időkben.

Ressa tekintete keleten ragadt, mert így nem látszott, hogy bármilyen sötét féreg rágná a kontinens azon részét.

A zúgó, erős szél végül lekergette a toronyból.

Damar szobája előtt elhaladva meghallotta a mágus szigorú hangját, így kelletlenül befordult hozzá. Valószínűleg rájött a tolvajlásra, és most visszaköveteli azokat a kacatokat, amikre már úgysincs szüksége, hiszen évek óta ott hevertek a lom között.

Nem tudott még hozzászokni a megtört öregemberhez, aki a karosszékben várta. Damar szobáját könyvek és fura szerkezetek sokasága lepte el. Rengeteg ablaka volt, és minden ablak előtt állt egy látcső, és azelőtt meg egy fotel, hogy a mágus leülhessen, és onnan szemlélhesse a világot valamelyik szerkentyűn keresztül.

Egy heverő volt a kandalló előtt, amin aludt, mellette egy asztalka vizeskancsóval. A nagy karosszék is a kandalló közelében volt, körülötte szanaszét hevertek a könyvek, csinos kis oszlopokba rendeződve. A szoba közepén volt egy hatalmas, kör alakú asztal, amin – meglepő módon – sose volt semmi. Régen Damar sokszor járt körbe az asztal körül, aztán a szerkezetein keresztül nézett ki, majd újra az asztalt figyelte, és Ressa biztosra vette, hogy ahol ő a mahagóni erezetét látja, ott a mágus valami egészen mást néz.

– Siralmas, mi? – kérdezte a mágus, mert látta Ressa arcát. – Hidd el, én is ugyanúgy sajnállak téged, mint te engem.

– Ugyan már... – sóhajtott Ressa, ahogy elindult körbe a szobában. Számára a szerkezetek csak távcsövek voltak, közelebb hozták a nagyon távoli dolgokat.

– Bolondnak tűnhetek, de nem feledkeztem meg rólad. Néha rápillantottam a sorodra – intett pár szerkezet felé, de nem nézett Ressára. – Sajnos itt az ideje, hogy őszinte legyek végre, mert kifutunk az időből, a Világ idejéből. Nem vicceltem az álommal, amit küldtem.

– Sose tartottam viccesnek a kibelezett hullatengerben való úszkálást, például – jegyezte meg Ressa mereven.

– Jó, mert ha elbukunk, akkor ez vár ránk.

Ressa megtorpant, nagy szemekkel nézett a karosszékben ülő öregre, aki visszanézett rá. Viharszürke szeme komoly volt, nem ugratta őt.

– Tudom, hogy min mentél keresztül az elmúlt években, tudom, hogy mire vagy képes. Ne aggódj, Alhalleót nem avattam bele a dolgaidba. Az a helyzet, hogy a legjobb esélyem, és a világ legjobb esélye jelenleg te vagy. Nem várhatunk tovább.

– Tegnap még más véleménnyel voltál – vetette ellen Ressa.

– Én, akárcsak Alhalleo, senkit sem szívesen küldünk, senkit sem szívesen áldozunk fel. De én kész vagyok bárkit elindítani a nevemben, ha az hajlandó rá. Nekem minden perc számít, nekem minden olyan mondat, amit tegnap mondtál, az utolsó reményemet jelenti. Alhalleo viszont csak azt látja, hogy a számára létező legkedvesebb élőlény a halálba gyalogolna. Pedig te igenis el fogsz indulni a feladatomat beteljesíteni. Ne legyél olyan kemény vele hát, mert hidd el, amióta idekerült, én az vagyok és leszek is még... Le kell nyelnie azt, hogy téged a halálba küldelek. Azt fogja gondolni, amit te, hogy megbolondultam a bezártságtól, hogy nincs lelkem, pedig...

Damar az egyik kupac könyvre mutatott, Ressa odalépett, és leült rá a karosszék mellett. A férfi a homlokát és a szemét dörzsölte, miközben beszélni kezdett.

– Azért indítottam az akadémiát, hogy olyan küldötteket nevelhessek és képezhessek ki, akik, ha majd eljön az ideje, képesek lesznek teljesíteni a küldetésemet. Befolyásos, már így is neves tanoncaim voltak, hercegek, hercegnők, vitéz lovagok, harcosok, királyok jöttek! Felhőliliom-házi Rionára biztos emlékszel például. A kedvencem volt, a legjobb volt. Az ő makulátlan képességeiknek pallérozására fektettük a hangsúlyt, hiszen ők voltak arra hivatottak, hogy majd a nevemben eljárjanak, mint világmágus. És ez borzasztó nagy teher egy egyszerű halandónak.

– Mi az a feladat, amire ennyi éve készülsz?

Damar karcosan morgott, és a lányra nézett.

– Azonnal rátérek, ki engedte meg, hogy közbeszólj? Nos, ez a feladat számomra egyáltalán nem lenne megterhelő vagy veszélyes. Biztosan hallottál már a világgömbről meséket, hogy mi minden csodát hajtottak végre vele hatalmas mágusok a legendákban.

– Nem. Ki mesélt volna nekem ilyesmit?

Damar elvörösödve meredt rá, szinte vicsorgott.

– Ha nem vagy képes csendben maradni, akkor kidoblak innen! A varázsgömb valóban csodákra képes a világmágus kezében, szinte isteneket eltipró erőre lehet szert tenni általa – épp ezért az istenek tettek róla, hogy ne lehessen akárki világmágus, és még ez a világmágus se vehesse le csak úgy a polcáról a gömböt, ha olyan kedve támad. Maguknál tartják. A világgömb egyfajta kapcsolatban van a Forrással, ami minden dolgot összefog egy nagy hálózatba, a Létezésbe. Ha a Forrás érzékeli, hogy veszélyben van, hogy fenyegetve van a belőle táplálkozó hálózat, tehát maga a Lét, akkor küld egy jelet az illetékes világmágusnak, aki a világgömb segítségével helyreállítja a hálózatban keletkezett problémát. Itt olyan erők mozognak a háttérben, amit ennél egyszerűbben ilyen rövid idő alatt nem tudok elmagyarázni.

– De értem.

– Nagyon jó, eltekintek attól, hogy elpálcázzalak. Akkor gondolom érted azt is, hogy a gömbért nekem kéne elmennem az istenekhez, hogy elkérjem – esetleg ellopjam tőlük, mert előfordulhat, hogy ők nem akarják odaadni. Viszont rajtam olyan átok ül, hogyha kilépnék ebből a toronyból, azonnal holtan esnék össze.

Ressa nagy levegőt vett az orrán, ahogy az öreg mágust figyelte. Az átokról mindenki tudott, nem az rázta meg. Megzúdult a vér a testében, hallotta a szíve rohanását, kiszáradt a szája, és... A szédület csak kis ideig tartott, Ressa normálisan próbált lélegezni, miközben Damar visszadőlt a székébe.

– Mehetne Alhalleo is, igen. Neki se esne nehezére a gömb elhozatala, de az azt jelentené, hogy én védtelen maradok Khraan varázslójával szemben. A világ megmentéséhez nem elég a gömb, én is kellek, épp ezért olyan sürgető az idő most, hogy ennyire gyengülök. Engem egyedül Alhalleo tud még ideig-óráig megvédeni és életben tartani.

Ressa lehunyta a szemét, nagyot nyelt, majd lassan felállt, járkálni kezdett. Főleg a karosszék mögött, hogy Damar ne lássa rajta a zavartságot, a sápadtságát, a remegését. Idegesen tördelte az ujjait, és próbálta feldolgozni azt, amit hallott. Amit tennie kell. Damar szavaiból kivette, hogy olyan súlyos a helyzet, hogy nincs lehetősége kihátrálni ebből, nincs választás.

Amikor halálos küldetésre gondolt, valahogy olyan eshetőség, hogy istenekkel kerül majd szembe, nem fordult meg a fejében, mert az csak legendákban és hősénekekben történik meg a lovagokkal és harcos hősökkel; ő egyik se, csak egy életunt, tolvajkezű fejvadász, abból is a válogatósabb, morális fajta.

– Keress egy pergament, valahol van egy üres kupac – szólt Damar, és Ressa engedelmesen kutatni kezdett. Pennát is ragadott, mert gondolta, hogy talán titkos jelszavakat vagy útirányt kell lekörmölnie, esetleg azt, hogy mit mondjon az isteneknek. – Menj oda az asztalhoz, mindjárt meglátod rajta a Világot, és azon rajta lesz az Anryába vezető út, egy ezüstfonalat kell követned. Tanulmányozd, és rajzold le minél részletesebben az útvonalat.

Ressa örült a feladatnak, és örült a szeme előtt megelevenedő asztalnak is. Hegyek emelkedtek föl belőle, folyók fakadtak. Jól ismert városok és vidékek terültek el egyszeriben előtte, és végül megtalálta azt az ezüstfonalat, ami határozottan észak felé tartott a toronytól. Az út nagy része a volt Aldomo királyságon vezetett át, aztán tovább, be a frissen felkoncolt, lemészárolt birodalmak közé északon, ahol Khraan terjedt. Az útvonalat nézve Ressa tekintete még jobban elkomorult, a halott kősivatag volt a végcél. Épkézláb életösztönnel rendelkező ember nem tette be oda a lábát, a környékére se ment.

– Más úton is lehetne menni a kősivatagba, Damar. Még a Léthegységen keresztülvágni is okosabb lenne, mint ez... Ez egy nyílt hadiút. Kész öngyilkosság.

– A többi út lassabb, és nekünk nincs időnk.

– Teleport?

– Látszik, hogy semmit nem tanultál nálunk. A teleportokat nem lehet akárhol és akárkinek megnyitni, mint a mesékben. Egy teleport más néven szakadás a világunkban, ami óriási heget hagy maga után, megmásítja a teret, az időt. Egy erősebb mágus azonnal megérzi az ilyen sérüléseket a Világ szövetén. Vannak helyek, létátjárók, amivel lerövidítheted az utadat, és ez nem bolygatja meg a dolgokat. Ezeket megtalálhatod majd az elorzott iránytűmmel, ha lesz elég eszed használni, és meglátod a jeleket.

Ressa rosszkedvűen csücsörített, majd látta, hogy a férfi a kezét nyújtja. Odament hozzá, és a kezébe ejtette a súlyos iránytűt. Damar kinyitotta az ékköves fedelet, a nyíl láthatóan azonnal felizzott, megmozdult. Nem északnak mutatott, kicsit inkább észak-keletre.

– Sose fogja az igazi északot mutatni. Ez a szerkezet azt mutatja, hogy merre van a gömb, megmutatja a bejáratot Anryába. Segít fellelni a már létező átjárókat is más világokba, álombirodalmakba, nem emberi létezések síkjára, észrevétlenül tudsz vele átkelni. Ha a prizmán keresztül nézel a világra, minden bűbájt le tud leplezni. Az egyéb elcsent kis csecsebecsék is hasznodra lesznek, megtarthatod őket – legyintett hirtelen Damar, ahogy visszaadta Ressának az iránytűt. – Segítségedre lesz a mágia.

Az iránytű ismét élettelennek tűnt, Ressa megrázta, de nem történt semmi. Kicsit aggódva nézett a mágusra.

– Hiszen én nem tudok varázsolni. Még ez se hajlandó működni a kezemben.

Damar ránézett, majd ismét legyintett.

– Fog az, csak meg kell szoknia téged. Bízz a dolgokban, amiket innen elviszel, akkor azok is bízni fognak benned, és ki tudod használni az erejüket.

Ressa kétkedőn hümmögött, ahogy eltette az iránytűt, majd visszatért az asztalhoz. Khraan határai már nem voltak messze a toronytól sem, ijesztő volt látni, hogy a legközelebbi város már-már khraani fennhatóság alá tartozott. Nyugaton a hegyek vonulatai elzárták a világnak azon felétől, bár ez nem sokat jelentett, ott nem sok minden volt. A nagy, gazdag birodalmak a középrész lankáin és folyói mentén terültek el, és nyúltak el északra.

Délre egyelőre útját állta pár kisebb, de könnyen leigázható birodalom. És a torony.

A térkép közepén dicsőségesen, meginghatatlanul állt a domb tetején. Ressa közelebb hajolt hozzá, szinte már az asztalon hasalt, ugyanis a domb belsejében feltűnt neki egy fényes pont. Damar nem figyelt rá épp, Ressa pedig kinyúlt és megpróbálta megbökni ezt a pontot.

Az egész tornyot finom vibrálás rázta meg, Ressa karján felállt a szőr, alig kapott levegőt. A fényes pont kiszabadult a torony alól, és villámgyorsan végigcikázott a térkép minden szegletén, egy hatalmas, szerteágazó villám vagy inkább óriási lombú fa képét mutatva. Ressának nem volt ideje jobban megfigyelni, mert amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

Ressa görcsösen kapaszkodott az asztal szélébe. Sejtette, hogy mit látott, sejtette, hogy mit mutatott neki a térkép. De ez azt jelentené, hogy a Forrás a lábai alatt, a domb mélyén rejtőzik. Beleszédült ebbe.

– Ha befejezted, akkor menj le szépen – dörrent rá Damar, és Ressa kizökkent a furcsa élményből. – Feküdj ki a napra, egyél Alhalleo ebédjéből, menj fürdeni a patakhoz. Légy a fiú szeme előtt, hogy láthasson, és érezhesse, hogy gondoskodik rólad. Még ha te meg is vagy anélkül. Majd én elmondom neki, hogy mész, az nem a te dolgod.

– Szerintem eltúlzod ezt – dohogott Ressa, és legszívesebben megmondta volna az öregnek, hogy igenis megbolondult, mert Alhalleónak nincsenek ilyen gyengéd érzései irányába. Sose voltak.

Első dolga volt a torony alsó szintjét alaposan körbekutatni, de a kör alakú helységben semmit nem talált, ami lejáratra utalt volna a domb gyomrába. Megtapogatta a hideg sziklákat, megkaparta a körmével a kövek fugáit, még a fülét is a padlóra nyomta, hátha hall odalentről valamit.

Későre járt a délután, amikor evett az első emeleten hagyott ételekből. Felkapott pár gyümölcsöt, lement a rétre. A lova boldogan legelészett a közelben, leült hát a fűbe majszolni. A jelenlétére a lova felkapta a fejét, és lassan odaporoszkált hozzá. Főleg a gyümölcs izgatta őt is, de miután megosztoztak a körtéken, almákon és szőlőszemeken, összedugták a homlokukat. Aztán felkapaszkodott a ló hátára, és elvitette magát az erdőben lévő zuhataghoz, ahol fürdött, és egy napos sziklára kifeküdve száríttatta le magáról a vízcseppeket. Ezután a lóval még alaposan körbejárta a dombot, hátha rábukkan egy titkos barlangra.

Semmi. A domb mélyére nem vezetett út. A kutatás felidézte benne gyerekkori énjét, ahogy tündérek után kajtatott ezekben az erdőkben. Az összes virágot megrázta, megszólította, hátha rábukkan benne gy tündérre. Esetleg a falvaik nyomára a fák göcsörtösen tekervényes ágai között. Vagy egy temetőre. De nyomuk se volt. A tündérek kihaltak, a többi varázslénnyel együtt már rég, és ebbe keserűen, szinte sírva törődött bele. Darton csak össze-vissza beszélt.

Vacsorája után elnyúlt a kanapén a sárkányos kandalló előtt. A toronyban csönd volt, gyanúsan alapos csönd, Ressa biztosra vette, hogy ez varázslat műve. Elővette az iránytűt, felcsapta a tetejét – nem moccant semmi, és az ékköves prizmán átnézve se lett okosabb. Mindenesetre nála lesz, és ha nem látja hasznát, még mindig készíthet belőle ékszert, nem igaz? Persze ha megéri.

A gondolattól hirtelen összeszorult a torka, le kellett hunynia a szemét. Mintha a halál lenne a legrosszabb, ami történhet majd vele Khraan birodalmában, vagy a vadonban, vagy a halálos kősivatagban, vagy az istenek előtt.

Lépteket hallott a lépcső felől, de nem emelkedett föl, alvást színlelt. Hallotta Alhalleo matatását a szobában, aztán érezte, hogy megáll fölötte. Halkan sóhajtott, és egy kötött takarót terített rá, mire Ressa kinyitotta a szemét, felnézett a mágusra.

Alhalleo arca tökéletes nyugalmat tükrözött, bár fáradtnak tűnt. Kicsit elmosolyodott.

– Rám vagy ennyire dühös? – kérdezte.

Ressa azt akarta mondani, hogy ilyen az arca, dühös arcú, de ehelyett inkább mást mondott.

– Nem. Inkább a világra. Beszélt veled Damar? Elmondta?

A két kérdés közben felült. Alhalleo biccentett. Ressa hosszan nézte őt, aztán kicsit előre hajolt.

– És te kire vagy most dühös? Rám?

– A világra – felelte Alhalleo rekedten. – Mindenre. Fogalmad sincs, hogy milyen fontos vagy számomra.

Ressa arca megvonaglott.

– Soha nem tűnt úgy, mintha az lennék.

Alhalleo letérdelt a kanapé mellé, hogy egy vonalban legyen az arcuk.

– Azt hiszed, nem vagy elég jó vagy fontos? Megkaptad Damartól a feladatot, ez nem elég bizonyíték neked végre? Megmentheted a rohadt világot, amire olyan dühös vagy!

– Miért borulsz ki rám? – fakadt ki Ressa. – Egyszer se néztél rám, sose értél hozzám, és az istenekre, még akkor se kellettem neked, amikor kész voltam odavetni neked magam!

– Te viszont egy gyerek voltál, és nem rohanhattalak le, nem tehettem meg veled.

Ressa keményen nézett vissza rá, belül zakatolt a szíve, főleg azért, mert Alhalleo barna szeme most villámszínű volt az izgatottságtól, a visszafogott feszültségtől.

– Hát megtette más helyetted – felelte dühtől és az elfojtott érzéseitől remegő hangon. – Mert neked mindig jónak kell lenned, mert neked kell a helyes döntéseket hozni, mert te vagy valójában a világmágus, aki nem azért van, hogy kislányok rajongásával fáradozzon...

– Elképzelésed sincs arról, hogy mennyire nem vagyok jó, és mennyire nem a helyes döntéseket hoztam meg, Agressa! Bárcsak így lenne minden, ahogy te elképzeled, bárcsak ennyire egyszerű és naiv lenne az én szerepem ebben a káoszban! Bárcsak az lett volna az egyetlen problémám, hogy miként fogadjam a rajongásod! – csattant fel Alhalleo magából kikelve, és a mennyezeten végigtáncolt egy lila, harsogó villám. Ressa ijedten felsikkantott, megugrott, bele a mágus karjába, aki magához szorította – de nem azért, hogy megnyugtassa. Megcsókolta őt, újra és újra, amíg a mennyezet alatt tomboltak a villámok, és a fémesen izzó, harsogó szobában a kandalló előtti szőnyegen szinte szétcincálták egymást a feszültségtől.

Ressa a férfi mellkasán táncolt az ujjaival. Azt a villám marta, szerteágazó sebhelyet követte végig, ami a férfi szívétől indult, felkúszott a vállára, majd végig a bal karjára. Azt mondta, amikor egy villám belecsapott egy márványgömbön kóborló mágiaszikrába, akkor született ő is, ez a becsapódás jele. A márványpálcája is akkor keletkezett.

Alhalleo ujjai több sebhelyet is megtaláltak a lány testén, de arról Ressa egyáltalán nem akart beszélni, és rájött, hogy hiába a viharos összeborulásuk a szőnyegen, Ressa nem fog megnyílni előtte. Még csak a felkarján és a combján lévő a tetoválásairól se akart mesélni.

Egyszeriben a torony jelzett, hogy valaki rátette a kezét az ajtóra, a kilincsre, bebocsátást várt. Felültek, Damar hangja harsant, hogy melyik az.

Ressa ruhát kapkodott magára, Alhalleo egy pálcasuhintással felélesztette a tüzet, a réz gyertyatartókra lángfejeket varázsolt, majd magára bűvölte a ruháit, és elsietett ajtót nyitni. Ressa idegesen dörgölte a tenyerét, leült a kanapéra, majd felállt újra, épp akkor, amikor Alhalleo megjelent a lépcsőn, nyomában egy férfival.

Akit látott már. Látta már harcolni itt, gyakorolni a többiekkel. Látta lovagolni. Látta a hercegnővel a hintán.

– Melyik?! – dörrent Damar hangja.

– Kael az – felelt Alhalleo, ahogy az asztalra ételt és italt bűvölt. A férfi csak biccentett felé, majd átszelte a szobát pár gyors, hosszú lépéssel, levetette magát az egyik székbe, és bort töltött magának. Magas volt, magasabb, mint Alhalleo, és erős, izmos felépítésű, akár egy igazi harcos. Fekete, hosszú haja volt, Ressa emlékezett rá, hogy régen is ilyen volt, most a tarkóján összefogta. Arcpirítóan jóképű volt, remekbeszabott volt a magas arccsontja, a nagy orrának vonala, az álla. A cakkos felsőajka fölött bajusz, állán rövid szakáll sötétlett. És a szeme zöld volt, ebben a fényben méregzöld, amivel az őt vizslató Ressát figyelte, ugyanolyan tüzetesen. Elvette a szájától a kupát, ami mögött úgy vigyorgott, mint egy prédára lelt vad; tökéletes, hófehér fogsora volt.

– A lány nem iszik velünk, Leo?

Damar karosszékestül jelent meg a szobában, Ressa ijedten ugrott meg, egyre feszültebben figyelt.

– Ez aztán a meglepetés.

Kael közben újra töltött, felállt a székről.

– Hiányoztam?

– Nem – rázta Alhalleo a fejét kissé rosszindulatúan nevetve. Mint akit a feltételezés is sért. – Dehogy.

– Pedig híreim vannak. A Hóhérherceg rájött a kis tervedre – intett Damar felé. – És kíméletlenül levadászott minden tanítványt. Jorladon, Ulmusék, Emnik...! Mind oda, port se lelsz utánuk! Senki nem maradt, úgyhogy az a nagy jelküldés lényegében a semmiben landolt. Vagy egy tömegsírban. Ki tudja.

A férfi hangja olyan keserű és epés volt, hogy Ressa összerándult, épp ezért lepődött meg, amikor a férfi két lépéssel ott termett előtte és a kezébe adta a poharát.

– Idd meg, kiscsibe, részegen jobb a világvégére készülni, nekem elhiheted, évek óta gyakorlom. Az égre, mit keresel itt ezekkel a vén fószerokkal?

– Kael! – dörrent Damar hangja. – Az emeletre, de azonnal! – És a mágus székestül eltűnt, de a férfi nem mozdult. Ressát nézte, egyenesen bűvölte, mintha mérges kígyó készülne lecsapni a zsákmányára.

– Itassalak?

– Kael, menj! – szólt közbe Alhalleo keményen.

Kael a pohárért nyúlt volna, de Ressa hátrébb lépett, nem adta, amiért a férfi szélesen elvigyorodott. Visszament hát a kancsóért, azt ragadta nyakon, úgy sétált fel az emeletre. Ressa sietve ledöntötte a bort, majd zavartan lehuppant a kanapéra, merőn a tűzbe bámult. Egyáltalán nem volt boldog a fejleményektől, bár nem igazán tudta, hogy most mi fog történni.

Abban biztos volt, nem fogja hagyni, hogy lerázzák.

Alhalleo leült mellé, majd a térdére támaszkodva a lányra nézett.

– Talán így nem kell menned és megússzuk ezt a tortúrát.

Ressa nagyot pislogott, ahogy a férfi felé fordult.

– Damar rám bízta a feladatot, ezen mi nem világos neked?

A férfi arca elkomorult.

– Nem vagy köteles vállalni, mert megjött az, akire Damar valójában várt.

– Neked ebbe semmi beleszólásod.

– Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, de arra azért csak megkérhetlek, hogy maradj itt velem, és ne vállalj öngyilkos küldetéseket?!

Ressa elkapta a tekintetét Alhalleóról, a férfi szeme villámosan felragyogott.

– Kael erre készült, tudja mi vár rá, te csak ma délután óta tudod, talán fel se fogtad igazából, hogy mit vár tőled Damar. A Hóhérherceg tud a tanítványokról, Damar nevében eljárni a legveszélyesebb dologgá vált a világon – rázta a fejét Alhalleo kifehéredve. – Felperzselt, nyomorgó, véráztatta birodalmakon kell keresztülvágnod. Khraan seregében nem csak a sárkánykatonák zabálnak emberhúst, remélem ezzel is tisztában vagy. Légy racionálisabb, Ressa. Damar őt fogja küldeni, nem téged, és ennek örülnöd kéne.

A gondolattól Ressa felugrott a kanapéról, megállíthatatlanul robogott a lépcső felé. Alhalleo méltatlankodva szólt rá, de ő addigra kettesével szedte a lépcsőfokokat, és már az öreg mágus szobájában volt.

A szíve óriásit dobbant, amikor megpillantotta Kaelt a térképasztalon támaszkodni, miközben figyelmesen az ezüstösen kanyargó útvonalat nézte. Csak a szemét emelte Ressára, majd érdeklődőn felvonta a szemöldökét, Damar pedig rosszindulatúan felnevetett.

– Na, mi van?

– Már mindent rám bíztál.

– És? – kérdezte Damar.

– Hát nem őt küldöd mégis?! – szisszent Ressa, és a férfira mutatott az asztalnál.

– Az élet nem kívánságműsor – válaszolt erre a kifogásolt személy, és érdeklődése ingerültségbe fordult át. – Ki is vagy te?

– Valaki, aki nálad gyorsabb – sziszegte a lány vehemensen, és odalépett Damar elé. – Damar, megyek! Ebből nem engedek.

– Tudod, hogy mit csinálhatnál? Vacsorát. Meg zokni foltozást, ami igencsak rám férne. Hajnalig be kéne őket fejezni, úgyhogy jobb, ha minél hamarabb nekilátsz. Nem tűnsz egy varrótündérnek.

Ressa felkapott egy poros könyvet, és elhajította a szájaló felé, aki nevetve kitért az arcát célba vett kötet elől, de a lány újra Damart bűvölte.

– Most indulok, Damar. Nem is várok hajnalig.

– Legalább egy zoknit megcsinálhatnál, hogy gyakorolj! Hogy lesz így férjed?!

– Ki mondta neked, hogy nem mehetsz? – kérdezte Damar hirtelen, és Ressa arcán átfutott valami. Kael pedig abbahagyta a nevetést.

– Na várjunk... Te elküldted volna ezt a gyereket, ha én nem jövök meg? Teljesen megzakkantál idebent?

– Alhalleo azt mond, amiről azt akarja, hogy igaz legyen. Soha nem szántam ezt a feladatot egyetlen ember nyakába varrni. Nem egyemberes felelősség, és többen könnyebben osztoznak a terhen – mondta Damar Ressának, akinek az arcán hirtelen egy ellenkező fintor jelent meg, amint rájött, hogy mire céloz a mágus. Kael is megértette.

– Én egyedül dolgozom! – jelentették ki egyszerre.

Damar a lányra hunyorgott, akinek az arca dühös volt, látszott, hogy elárultnak érzi magát.

– Hát most nem. Menj, pihenj csak le, a hajnali indulást nem kell sürgetni. Menj csak. Kaellel még bőven van mit átbeszélnem.

Ressa bólintott, és felemás érzésekkel kifelé indult a szobából. Nagyon örült, hogy a feladatot nem vették tőle el, de az, hogy társaságot kapott, árnyat vetett az egészre. A lépcsőn járt, amikor meghallotta Kael háborgását.

– Ki ez mégis?! Hogy képzelted te, hogy mellém adod őt?! Mit kezdjek vele?!

– Kael, ő is itt élt a toronyban, csak még kicsi volt a szemednek.

– Csak nem?! Várj! Ő volt az a haszontalan kölyökszarka, akit Ulmusék folyamatosan eltángáltak?! Miért csinálsz belőlem dadust az állítólagos pusztulatosan veszélyes küldetéseden?!

– Egy szóval se mondtam, hogy vigyáznod kell rá. Meg tudja oldani.

– Ajánlom is, mert nem fogok! És gondolkozás nélkül hagyom hátra, ha elfogják vagy úgy lesérül, hogy nem képes utazni, esetleg engem hátráltat, vagy sodor veszélybe az ostobaságával! A haláláért sem vállalok felelősséget! Két napot adok neki, két nap múlva sírva szalad vissza a köpenyed alá!

Damar rosszindulatúan felnevetett, és Ressa utálkozó fintorral folytatta az útját lefelé. Majd eldől, nagyszájú – gondolta magában dühösen –, hogy ki fog sírni két nap múlva. Az első emeleten Alhalleo ugyanott ült, mint amikor ő elviharzott. Féloldalasan, a támlán könyöklő kezével támasztotta a fejét, és kifejezéstelen arccal nézett a lányra.

– Ezt akarod hát? – kérdezte halkan, rekedten.

Ressa határozottan biccentett, Alhalleo már a fejét csóválta, dühösen és csalódottan, mint egy tehetetlen kisgyerek, aki nem juttathatja érvényre az akaratát.

– Remélem, hogy Kaelnek igaza lesz a két napot illetően.

– Még ha úgy is lesz, miből gondolod, hogy ide visszajönnék?

Alhalleo kiegyenesedett, látszott az arcán, hogy ez eszébe se jutott eddig, és Ressa még dühösebb lett.

– Nem ugyanazt érezzük a másik iránt, nem akarunk együtt lenni?

Ressa nyitotta a száját, de nem tudott válaszolni.

Alhalleo felállt, és odasétált elé, a kezébe fogta Ressa arcát, a hüvelykjével végigsimított a bőrén. Ressa dühösen felnyögött, le akarta magáról söpörni a mágus kezét, de ő magához szorította, megcsókolta. A csók közben a hajába túrt, és nem titkolta, hogy mit akar valójában tenni vele. Ressa elkapta a fejét, zaklatottan vett levegőt.

– Holnap hajnalban akkor is elmegyek, ha félholtra csókolsz!

– Nem csak csókolni foglak.