Kicsivel később Ressa a saját szagától riadt fel, annyira rosszul volt. A tűz alig parázslott, így tökéletesen látszottak az égen a csillagok színes kavalkádjai. Mind a két hold fennvolt, az egyik sarló alakú volt, a másik félig elfogyott, és Ressa ráébredt, hogy már három hete úton vannak, pedig úgy érezte, hogy alig egy napja lépett ki a toronyból.

Fogta magát, és emlékezetből nekivágott a meredeknek, hogy lemenjen a forráshoz. Reggelig ázik benne, ha az kell. Az éjszakai fények elég világítást adtak, hogy ne törje ki a bokáját. Odalent a forrásnál odatartotta az arcát, mohón kortyolta a vizet.

Meghallotta az elfojtott öklendezést. A gyöngyházmarkolatú varázstőr volt csak nála, előkapta, megpördült. Darton alig egy ugrásnyira állt tőle, és hacsak Ressa nem bűzlik, minden nehézség nélkül ragadhatta volna magával.

– Beleestél valami trágyagödörbe?! Undorítóan bűzlesz!

Ressa nem felelt, de érezte, hogy meglódul a vére, a szíve vadul kalapált. Darton egy sziklán állt, majd félredöntött fejjel nézte őt.

– Tudod, ha megjönne az eszed, még ki tudlak ám húzni ebből a szarból. Talán, de csak nagyon talán. Láthatod, hogy nem akarok neked rosszat.

– De én neked nagyon is! – mordult Ressa. Darton ingerülten sóhajtott.

– Hát nem ezt érdemlem, de majd meghagyom neked, hogy a saját lelkiismereteddel elszámolj.

– Miután majd a Hóhér kezére adsz? Persze! Nem viszel sehová – sziszegett Ressa. Darton mozdulatlanul állt, figyelte őt, majd leugrott a szikláról. Épp akkor fúródott egy nyíl a homokba a lába előtt.

Ressa a saját tollas nyílvesszőjét ismerte fel, de nem vette le a szemét Dartonról, hogy megkeresse, ki lőtt. Darton viszont felnézett a meredély tetejére.

– Parancsnok? – nyögte zavartan.

– Egy lépést se tovább, vagy a következő a szemed közé megy – dörögte D'Vire odafentről fenyegetően.

Ressának ennyi elég volt, azonnal előre lendült. Darton döbbenten kitért előle, kard után kapott, Ressa kihúzta a földből a nyilat, az oldalt ugró Darton lábába döfött vele, aki kiáltva rogyott meg, Ressa pedig egy ügyes mozdulattal kibillentette az egyensúlyából. Darton egyenesen felé dőlt. Ressa maga elé emelte tőrt, Darton előre üvöltött az elkerülhetetlentől. A pengére nyársalta magát a nyakánál, Ressa karját meleg vér borította el.

Darton feje élettelenül bukott előre. Ressa kissé nyögve fordult ki alóla, kirántotta a tőrt is belőle, majd akkor jött rá, hogy milyen hangosan zihál. Hisztérikusan nagy levegőért kapott.

– Ressa! Ressa!

– Kael! – kiáltott vissza Ressa keserűen.

A férfi sziklákon ugrándozva közeledett, kivont karddal, nyilván bűzölögve, de ez Ressát egy pillanatra se érdekelte. Beleszaladt a karjába.

– Vége? – kérdezte Kael, ahogy a haját lapogatta.

Ressa halkan nyögött válaszul.

D'Vire is leereszkedett hozzájuk. Ressa addigra kibontakozott Kael karjából, a véres kezeit indult megmosni, a két férfi megállt Darton fölött. D'Vire hajolt le, és gördítette a hátára. A nyaksebéből még mindig vér szivárgott, de a fejvadász halott volt. D'Vire végül felegyenesedett, az arcán frusztrált mérgesség ült.

– Azt hiszem, Ressa nem bánta volna, ha te ölöd meg – mondta Kael.

– És? Engem nem vitt volna előrébb. Alig emlékszem az apámra – mordult D'Vire.

Ressa a vízforrásnál volt, nekik háttal, a sziklán támasztotta a kezét, kicsit hisztérikusan nevetett fel.

– Olyan volt, mint te. Benned nagy bizodalma volt, tele volt reménnyel, hogy sikerrel jár. Az apám rajongott érte. Tőled féltett engem, már akkor – nevetett föl újra a lány. – Darton néha meg tényleg apám helyett volt apám. Az istenekre, miért ilyen nehéz ez! – sóhajtott.

D'Vire elhúzta őt a sziklafaltól, keményen megfogta az állát, hogy az arcába nézzen. Ressa ki volt vörösödve, azzal küzdött, hogy a sírást visszafogja.

– Azonnal véss valamit most a fejedbe – én nem az apám vagyok, nem is leszek olyan. Én lekaszaboltalak volna téged gondolkozás nélkül, ha nincs Tristana. Te sem vagy az apád, nem tartozol nekem semmiféle hűséggel, nincsenek ilyen elvárásaim veled szemben. Világos voltam? Nem szeretnék ilyesfajta érzelgősködést tőled, csak azért, mert beleláttál a múltba. Az, amit láttál, nem a mi kötelékünk volt, nem a mi bizalmunk, nem a mi szövetségünk, nekünk ilyen jelenleg egyáltalán nincs, és buta, naiv hiba lenne tőled, ha rávetítenéd az apáinkét a miénkre. Kérdezem még egyszer – világos voltam?

Ressa némán bólintott. D'Vire eleresztette őt, majd biccentve visszaadta neki az íját.

– És azért ilyen nehéz, mert tényleg érzőszívű vagy. Vissza a táborba, fel kell keltenünk a többieket, mert borzalmas híreim vannak.

Ressa az íjára nézett.

– Ezt a lovam nyergén hagytam, amit Darton ellopott. Hogy került hozzád?

– A lovad nyergéről – mordult D'Vire szűkszavúan. – És hozzátok Darton gyűrűjét – vetette oda, aztán elviharzott a sötétben.

Ressa és Kael összenéztek, mindketten ugyanarra gondolva fintorogtak – mit parancsolgat nekik ez az alig-király. Végül Ressa lehajolt a gyűrűért, egy vörösköves, arany, súlyos ékszer volt. Bizseregni kezdett a csuklója, ahogy a kezében fogta. Térdeltében tovább fogta a halott fejvadász kezét, és kicsit megszeppenten felkapta a fejét, amikor Kael letérdelt mellé.

– Nem baj, ha sírsz érte egy kicsit. Az tényleg csak azt jelentené, hogy van szíved, ami a közhiedelemmel ellentétben, nem hátrány manapság.

Ressa panaszosan felnyögött.

– Azt hittem, jobb lesz utána, de semmi nem lett jobb, ugyanolyan dühös vagyok még mindig.

– Ressa, Darton hullája még ki se hűlt. Mi lenne, ha adnál némi időt magadnak, hogy ez az egész leülepedjen? Tekintve a táncrendünket, ez lehet, hogy csak a jövő hónapban lesz, de majd kerítünk időt. Becsszó.

A lány nevetve szipogott egyet, némán biccentett, és elengedte a fejvadász kezét. Az íját szorongatta inkább. Kael nem akarta sürgetni, de bizsergett a tarkója, hogy valami készül, feszültség lógott a levegőben, izzott a gerince.

– Nem akarod tudni, hogy D'Vire hogyan szerezte vissza a lovadat?

– De, menjünk – pattant fel Ressa gyorsan, mint aki erre várt. – Dartont hagyjuk itt? – kérdezte azért.

– Igen – mondta a férfi kedvesen. – Itt jó helye lesz. Vagy épp rossz, amit szeretnél. Jó helye van, mert pár napon belül a szél befújja őt homokkal. Rossz, mert ha nem keselyűk és gyíkok martaléka lesz, akkor földférgek falják föl. Gyere, te fájós szívű árva. Ez majd egyszer mind régi fájdalom lesz, hidd el.

Ressa könnyezve kapaszkodott meg Kael felajánlott karjában. – Köszönöm – lehelte.

D'Vire, amikor felállt a tábortűz mellől, hogy kigyalogolja a frusztrált gondolatait, nagyon messzire bolyongott. Aztán megállt merengeni egy szikla tövében, és a közelében vörösen felvillant egy teleport, amin Darton lovagolt át – D'Vire felismerte Ressa lovát, a felszerelését is. A fejvadász kikötötte a lovat, a teleportot nyitva hagyta, majd elsurrant a táboruk felé. D'Vire nem követte, hanem a teleporthoz ment, és rövid töprengést követően áthaladt rajta.

– A Hóhér seregének táborába értem. Nem sokat időztem, nem nézelődtem, visszajöttem – mondta a férfi a tűznél. – Fogtam a lovat, követtem ide vissza Dartont, a többi már történelem.

Közben Ressa és Riona a málhát túrták, Ressa mindent szívtelenül szétdobált, egyre idegesebb lett, könyékig túrt a nyeregtáskákban.

– Hol van, hol van, hová tetted?!

– Mit kerestek úgy? Tiszta bugyit? – kérdezte Tristana. – Itt a ló. Így is kényelmetlen lesz az utunk...

– Ne dumálj bele, nem tudsz semmit! – csattant Ressa, majd keservesen meredt Kaelre és Rionára. – Nincs itt, az iránytű nincs itt. Lehet, hogy kiesett a balangokban? Lehet, hogy vissza kéne mennünk oda?

Riona és Kael összenézett, a nő végül fanyarul elhúzta a száját.

– Szerintem tudjuk jól, hogy nem a barlangokban van.

Ressa dühösen túrt a hajába, káromkodva szidta az isteneket, és ami az eszébe jutott.

– Miféle iránytű ez, ami ennyire kell nektek? – kérdezte D'Vire.

– Damar iránytűje. A gömbhöz vezet minket, de egyéb hasznos dolgokat is megmutat – felelte Kael. – Nélküle nem találjuk meg Anrya bejáratát.

– Lehet, hogy muszáj lesz, mert ha Darton beszolgáltatta a Hóhérnak, akkor arról bölcsebb lemondani.

– Nagy szart – mordult Ressa vadul. Vörös volt az arca, feszülten rágta a száját. – Visszalopom az iránytűmet. – Felmutatta Darton mágikus gyűrűjét D'Virének. – Te tudod, hogy hol van a Hóhér tábora, megnyitod nekem az átjárót, én besurranok még az éj leple alatt, és visszaszerzem.

Tristana gúnyosan felkacagott.

– Neked aztán van pofád.

Ressa mérgesen grimaszolt rá, de nem felelt a gúnyolódásra, a szőke férfinak dobta a gyűrűt, aki megrázta a fejét.

– Azonnal elfognak és meghalsz, ugyanott vagy, mintha Darton ragadott volna el. Te meg most önként mennél ugyanoda. Fel se fogod, hogy kit akarsz megrabolni, nem igaz?

– Neked nem kell vele menned, ha félsz, Alig-király – vetette oda Kael foghegyről.

Riona idegesen kapta ide-oda a fejét, elsápadt.

– Te támogatod ezt az őrültséget?

Kael értetlenül vonta fel a szemöldökét, Ressára mutatott.

– Eme leányzó tolvajkodva nőtt fel, nekünk meg kell egy tolvaj épp.

– Ha lenne eszed, nem hergelnéd bele – hüledezett Riona. – A Hóhér kezébe lököd.

– Van jobb terved? – firtatta Kael. Riona összeszorított szájjal meredt rá, Kael biccentett. – Gondoltam.

Ressa arcán furcsa mosolyt láttak, a lány Kaelt nézte, valósággal ragyogott. A nyergéhez fordult, vígan fütyülgetni kezdett, és néhány új fegyvertartó szíjat tekert a combjára és a derekára. Számára eldőlt, hogy megy, de leginkább az vidámította meg ennyire, amit Kaeltől hallott.

Riona a körmét rágta, majd a mellette elhaladó Kael karjába ütött.

– Ezt nem teheted!

– Ne aggódj, vele megyek.

Riona felszűkölt, majd Tristana és D'Vire felé fordult.

– Segítsetek már! Ezek megőrültek!

Tristana oldalra biccentette a fejét, látszott, hogy erősen töpreng, majd bólintott.

– Rendben, segítünk. Titeket hajnalban bejuttatunk Anryába, mi pedig utána a gyűrűvel eltűnünk innen – mutatott magára és D'Virére.

A férfi arca megfeszült, mint aki dühödten, csendben tudomásul vesz valamit, és Riona egyszeriben meglátta, hogy mennyire erős Tristana akarata, és mennyire erős köztük a bizalom – D'Vire nem ért egyet, de nem ágál egy szóval se ellene, teljes mértékben megbízik a nő döntéseiben.

– Az lesz a legegyszerűbb, ha mind átmegyünk a teleporton, a tábor nyugati felére – mondta D'Vire, és Riona újra elámult, hogy milyen hamar tette magáévá Tristana szándékait. Teljesen egy hullámhosszon voltak. – Ott keltünk némi zűrt, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Amíg összekészültök, találd ki, hogyan működik – dobta oda a gyűrűt Tristanának, aki a szemét forgatva kezdte tanulmányozni a pirosköves ékszert.

– Én arra gondoltam, hogy segítetek lebeszélni őket ekkora hülyeségről – méltatlankodott Riona Tristana előtt megállva.

– Tündérke, rohadtul nincs időm. Inkább legyél hasznomra, mondd el, hogyan juttok be az istenekhez.

Riona sóhajtott, a ragadós tincseibe túrt.

– Anrya határai itt a kősivatag mélyén, vagy északabbra elvékonyodnak, főleg hajnalban, amikor még bizonytalanok a fények, amikor nincs se este, se nappal. Azt hiszem, hogy az iránytű megmutatná ezeket az elvékonyodott helyeket, ahol bejuthatunk. Ha szerencsénk van, akkor van a közelben, de lehet, hogy több napos út az is.

Tristana a gyűrűt tanulmányozta, felhúzta a középső ujjára, nem történt semmi. Rionára nézett.

– Az a tolvajlás nem marad észrevétlen, a Hóhér a nyomunkban lesz végig. Ez az egyetlen esélyünk, hogy megszökjünk előle – mutatta fel a gyűrűt. – Én nem használhatom, belőlem túl sok erőt venne el. A követ benyomva a másik oldal kiold egy tűt, ami vért fakaszt a használó ujjacskájából, az kell a gyűrűben lévő mágiának, hogy beinduljon – mutatta a nardhur Rionának a gyűrű mechanikáját. – Véráldozat. A legegyszerűbb és legrégibb mágia, még varázshasználónak se kell lenned hozzá. Jó tudni, hogy ezek a régi bevált dolgok még ma is divatosak.

– Mi van a szakadással a Világ szövetén, amit egy teleport okoz? – kérdezte Riona. – Ha használjuk, nem elkiabáljuk, hogy hol vagyunk?

Tristana érdeklődve felvonta a szemöldökét.

– Meglep, hogy ilyesmiről tudomásod van. A végén kiderül, hogy Damarnál tanultatok is valamit. Én még nem vagyok teljesen érzéketlen a mágiára, és nem éreztem meg, amikor Darton használta. Mivel kicsi és vér kell a működéséhez, nem tartom olyan végzetesnek, mintha egy mágus szaggatna fel egy teleportot.

Riona ráhagyta a nőre a dolgot, majd inkább Ressához sietett, mert eszébe jutott valami, amit a nyeregtáska áttúrása közben talált. A vajszínű ló másik oldalán nagyot ugrott, amikor belegyalogolt Kael és Ressa heves ölelkezésébe és csókjaikba.

– Hát ezt már jó későn kezditek – horkant mérgesen, hogy magára vonja a figyelmüket. Kael ingerülten hörgött.

– Mit akarsz, tovább kárálni arról, hogy milyen rossz ötlet?

– Nem. Ezt – mutatta fel a nyakláncot, amin egy csinos fiola fityegett, benne olvadt, csillogó gyémánttal. Ressa méltatlankodva kapott érte, hogy hát azt ő csórta, Riona odaadta neki. – Tudod egyáltalán, hogy mi az?

– Valami értékes. Mellékesnek jó lesz, a küldetés után is ennem kell – dohogott a lány.

– Ez pár csepp magából a Forrásból, a Létből – mondta Riona halkan. Ressa és Kael szeme tágra meredt. – Ne kótyavetyéld el, tartsd magadnál, életet menthet, a halál széléről is képes visszarángatni, ha időben jut hozzá valaki.

– Honnan tudod, hogy ez az?

Riona a nyakláncot nézte, majd kissé elmosolyodott.

– Nekem kellett viselnem, amikor kiszöktettek a várból. Később Damar visszakérte.

Ressa megszeppenten nézett a láncra és a kis fiolára. A benne gyöngyöző folyadék csodálatosan szép volt, nehezen hitte el, hogy a Létezést tápláló elem van benne. Egyszeriben a kis ékszer túl hatalmasra nőtt. Riona felé nyújtotta, aki fogta a láncot és Ressa nyakába akasztotta. – Viseld és ne legyél rest használni, azért van. A tiéd. Ha komolyan be akarsz lopódzni a Hóhérherceg táborába, szükséged lesz rá.

A szőke lány tépelődve, kelletlenül dugta a felsője alá a fiolát, hogy a csillámlás ne vonja oda a kéretlen tekinteteket. Riona továbbra is megindult és aggódó volt, a haját dörgölte.

– Olyan rossz ómen ez a nyaklánc – motyogta, ahogy elfordult tőlük, és a saját lovához sietett.

D'Vire türelmetlenül füttyentett nekik, hogy megsürgesse őket, időközben az égen tömérdek felhő kezdett gyülekezni. Pillanatok alatt eltakarta a csillagporos égboltot, a fogyó holdakat, sötétség zuhant a kősivatagra. Viharos szél is támadt, a levegő megtelt szikrázó energiákkal. Tristana a szélbe tartotta az arcát, majd gyanakodva nézte a felhőkön keresztülcikázó, kékes-lila villámot.

– Damar mégis pártolna minket?

– Ezek Alhalleo villámjai – ért oda Ressa, a hangja mogorva volt.

– Igazi szakértő vagy, nem? – kérdezte D'Vire.

Ressa nem válaszolt, de látta, ahogy Tristana belekönyököl a férfi oldalába, és kissé elmosolyodott ettől. D'Vire köhögve dörgölte a bordáit, összeszorított foggal sziszegett valamit Tristanának, aztán Ressához lépett, aki idegenkedve a kardjára szorított, már nem mosolygott.

– Nem tartozol nekem semmivel – mondta a férfi halkan, a hangja szinte beleveszett a villámok csattanásaiba. – Ellenben én az életemmel jövök neked. Ne aggódj, ezt nem felejtettem el, és nem leszek hálátlan, amikor törlesztenem kell.

Ressa bólintott egyet, és lassan eleresztette a kardmarkolatot is.

Teljesen sötét volt, egymást is alig tudták kivenni, a fel-felvillanó villámok fényénél tájékozódtak. A lovakat száron vezették. D'Vire ujján megcsillant a pirosköves gyűrű. Szemerkélni kezdett az eső, kitartóan erősödve. Riona halkan hálálkodott a sötétben, titokban Ressa és Kael is örült az esőnek, a szélviharnak és az orkánnak, ami elrejti majd őket a táborban. D'Vire megforgatta a gyűrűt az ujján.

– Tudod, ha csapdába csalsz minket – szólalt meg Kael –, az sokat el fog árulni rólad, király.

– Ha ilyesmit feltételezel rólam, akkor te is sokat elárulsz magadról. De úgy hozta a sors, hogy nincs más választásunk. Bíznod kell bennem. Nekem meg Tristanában. Ilyen ez. Induljunk – morrant D'Vire megkeményedő hangon.

Piros villanással nyílt meg egy remegő felületű kapu, mindannyian átsurrantak rajta. Az orrukig se láttak, de nagyjából ki tudták venni a sziklataréjokat, amik előttük magasodtak. D'Vire nyomában belevesztek a sziklák közé, és egy ponton a férfi megálljt parancsolt. Kikukkantva két szikla között ráláttak az elterülő síkságra, aminek a közepén újabb magas sziklahalmokat vettek ki a villámlások fényében. Az eső sűrűn, nagy cseppekben ömlött, mind pillanatok alatt bőrig áztak.

Ressa nagyot gondolva a sárba hempergett, majd ujjongva újságolta, hogy nem büdös, ezért Kael azonnal követte a példáját. Riona dermedten szorongatta a lova kantárát, ő a villanások fényében kirajzolódó sátortábort figyelte. A tábor körül fáklyás őrszemek voltak a hajnali óra és a vihar ellenére is.

D'Vire ráförmedt a dagonyázókra, hogy figyeljenek rá, a következő villámfénynél a tábor közepén álló, jókora sátorra mutatott.

– Az a parancsnoki sátor, általában állandóan őrzik a bejáratot. A Hóhért én aludni még nem láttam, azzal ne is számoljatok. Amögött a szikla mögött nyitok nektek teleportot, mert ezt a rohadt piros villanást még a holtak is látják – csóvált a fejét D'Vire a köves gyűrűt forgatva az ujján. Vér folyt rajta végig. – Be fogom zárni utánatok, mert ha kicsaljuk a katonákat, nem akarhattok majd ide visszaérni. Magatoknak kell kiutat találni, ahogy meglesz az iránytűtök, felőlem azonnal szaladhattok az istenekhez is. Ha már itt tartunk, te – nézett Rionára, aki megilletődötten egyenesedett ki –, neked velük kellene menned. Nem lesz időnk és lehetőségünk egymást keresgélni ebben a káoszban.

Riona tágra nyílt szemmel, kicsit megrázta a fejét.

– Nem mehetek, kizárt.

– Velünk se maradhatsz – mordult D'Vire. – Miért ne mehetnél?

– Nem mehetek a Hóhér közelébe – rázta a fejét Riona, a hangja nagyon elvékonyodott. – Férfiasan bevallom, hogy rettegek tőle.

– Végre, valakinek itt van esze – dörmögte a szőke férfi, és Ressára majd Kaelre nézett. – Lefogadom, hogy ti ketten még sose kerültetek túl közel a Hóhérhoz vagy katonáihoz, igaz? Mert akkor ugyanúgy magatok alá csinálnátok a félelemtől, mint a tündérke, és eszetekbe se jutott volna, hogy őt hívjátok üldözőnek.

Kael megropogtatta a nyakát.

– Egyszer mindent ki kell próbálni.

Ressa megrázkódott a roppanás hangjától, de nem mondott semmit, D'Vire pedig valami olyasmit dörmögött, hogy nyilván, aztán valamiben meg is kell dögleni, de azért a Hóhért még ő se választaná halálnemnek.

Tristana kissé lihegve érkezett, Ressa figyelmét nem kerülte el, hogy vért töröl az arcáról. Ebben segítségére volt az eső és a sötét is. D'Vire rámordult, hogy hol volt.

– Körbementem, biztosítottam a terepet – fújt vissza a nő. – Továbbá együtt maradunk, bevárjuk őket itt, nyitva hagyod a kaput nekik.

– Itt fognak lerohanni minket, ha kicsaljuk őket a táborból, nem – rázta a fejét D'Vire.

– Annyi a dolgunk, hogy nem engedjük őket a sziklák közé, amíg Ressáék vissza nem érnek az iránytűvel – zihált Tristana. – Nincs semmi haszna, ha most szétválunk.

Riona hirtelen megértette, hogy mit akar Tristana elérni, minél tovább együtt tartani őket, D'Virét pedig – akár a férfi akarata vagy szándékai ellenére is –, rájuk bízni.

– Mennünk kéne, a hajnal már közeledik – mondta Ressa. – A vihar ideig-óráig segít, de ha felkel a nap, akkor nem találjuk meg Anryát.

D'Vire káromkodva ciccentett, nyitott egy kaput, pont abban a pillanatban, amikor vakító villám csapott le a közelben, elnyomva bármilyen más fényforrást.

– Szóval ilyen egy világmágus kegyét élvezni – jegyezte meg fanyarul.

– Nekik sincs sok választásuk – jegyezte meg Kael. – Hogy fogjátok kicsalni őket?

– Majd meglátod – mondta D'Vire, és Kael lovára vetette a szemét. A férfi azonnal féltőn megpaskolta az állat nyakát. – Ne nyafkázz, vigyázok rá.

– Hát rohadtul ajánlom is – sziszegte Kael dühösen. – Ez az állat nem közönséges hátasló, hanem egy fruggai.

– Nem vagyok vak, látom magam is, és már akartam kérdezni, hogy egy magadfajta honnan szerzett ilyen lovat – prüszkölt D'Vire megvetően.

Kael nehezen vett levegőt, megpaskolta az állat vizes nyakát, pofáját, majd a szárat D'Vire markába ejtette. Bár a tekintete nagyon arról árulkodott, hogy nem szívesen teszi.

– Az egyetlen örökségem. Menjünk – fordult el sziszegve, ahogy megragadta Ressa kezét. D'Vire hunyorogva szemlélte őt. Riona közben odaugrott hozzájuk, először Kaelt ölelte át szorosan.

– Kérlek, kérlek, legyetek óvatosak, kérlek! – suttogta. Kael visszaölelte őt, homlokon csókolta.

– Azok leszünk.

– Vigyázz magadra, vigyázz Ressára!

Ressa szusszant egy türelmetlent, ezért Riona elengedte Kaelt, majd rövid gondolkodás után Ressát ölelte magához. Ressa halkan felnyögött a döbbenettől, először nem is tudta, hogy mit csináljon.

– Riona, miért csinálod ezt?

– Mert féltelek – nyögte Riona. – Nagyon-nagyon féltelek, nem tudnám újra elviselni, ha a családom után a barátaim is a Hóhér kezére jutnának – suttogta bele halkan Ressa nedves hajába. Ressa ennek hallattán visszaölelte őt. – Kérlek, nagyon vigyázz. Ha szorul a hurok, inkább hagyd a fenébe az egészet, rendben? Ígérd meg, hogy magadat mented inkább, és nem áldozod föl magad egy hülye varázskacat miatt! Ígérd meg nekem!

Ressa megszorította Rionát.

– Ígérem! – suttogta megrendülten.

D'Vire megpaskolta a fekete mén nyakát, amíg a két lány érzelgősködött, Kaelre nézett, aki karba font kézzel, morózusan várt.

– A fruggai ménes Russenor tulajdon. Szóval te Fier öccse vagy. A legkisebb.

Kael megvonta a vállát. D'Vire tovább borzolta a fekete ló sörényét.

– Hát, én se büszkélkednék a származásoddal ezekben az időkben. Kész halálos ítélet, bárkinek az oldalán is állsz – mondta.

– Az. Idefigyelj – fordult felé Kael váratlanul. – Rionára úgy vigyázz, mint a szemed fényére. Ha haja szála görbül, amíg nem vagyok itt, megkeserülöd. Felejtsd el Tristana utasításait, ha beszorítanak titeket, csak tűnjetek el a gyűrűvel.

– Nekem se volt szándékomban itt, miattatok megdögleni, elhiheted, kis Russenor.

– Ne nevezz így – fintorgott Kael. – Rohadtul ne nevezz így. Nem közösködöm ezzel a névvel!

– Te se nevezz többé Alig-királynak vagy királynak hát – szisszent vissza D'Vire. – Mivel nem vagyok az.

– Óhajod számomra parancs, hercegem – bökte oda Kael gúnyosan. D'Vire meg fogcsikorgatva szorította ökölbe a kezét, de a férfi rávigyorgott hirtelen, a kezét nyújtotta. – Kael. Maradjunk ennyiben.

D'Vire a felé nyújtott jobbra nézett, aztán némi habozás után elfogadta, megszorította.

– Maradjunk. D'Vire.

– Mindjárt sírok – forgatta a szemét Tristana. – Borzalmas ez a sok nyáladzás. Dologra végre!

A lányok kibontakoztak az ölelésből, Kael pedig Ressa mellé lépett, és együtt átsurrantak a teleporton. D'Vire megdörgölte a tarkóját, leguggolt kicsit

– Várunk pár percet, mielőtt nekik rontunk.

– Konkrétan az a terved, hogy az őrségnek támadsz? – kérdezte Riona.

– Látványos. Látványos csel kell, nem pedig okos – mordult D'Vire. – Hárman vagyunk, van három lovunk, kergetőzünk velük egy ideig, és reménykedjünk, hogy a barátaid gyorsak lesznek, különben mind megnézhetjük magunkat – rázta a fejét a férfi, és esőt söpört az arcából.

Tristana kissé felkaccantott.

– Már a mi barátaink is. Épp most nyújtottál békejobbot.

Riona, aki a körmét ette idegességében, szintén elmosolyodott, mondani akart valamit, de Tristana köhögni kezdett. Elfordult tőlük, és távolabb ment, egy sziklának támasztotta a kezét, amíg a rohammal küzdött. Végül kiköpött párszor. A légzése nehéz, sípoló volt utána.

Riona a férfit figyelte, aki le se vette a szemét Tristanáról, az arca kifejezéstelen maradt. A hercegnő végül Mylar tarisznyájába nyúlt, a villámok fényénél kikeresett pár üvegcsét, annak tartalmait összekeverte. Tristana a száját törölve fordult felé, gyanakodva méregette.

– Fájdalom ellen. Van benne némi serkentő szer is, egy ideig segít.

– Remek – mondta a nő, elvette a fiolát, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Kiegyenesedett, megdörgölte az arcát, a szeme alatti tetoválást, majd Ressa lova felé indult, de D'Vire elkapta előle a szárat. – Ne is kezdd el, jól vagyok – vicsorgott Tristana.

– Itt kell maradnod. Semmi hasznod nincs így – rázta a fejét D'Vire.

– Gyere, és állíts meg akkor – sziszegte a nő vadul, a nyeregbe lendült, és kiugratott a sziklák közül.

D'Vire a nevét kiáltotta, majd rohanvást tartott Kael lova felé, Rionát is megsürgette.

Tristana elemében volt, nyilakkal lőtt bele az őrszemek tüzeibe, hogy felhívja magára a figyelmet, majd saját két kardjával csapott ezekbe a tüzekbe, amikor átlovagolt köztük. A tűz felszaladt a pengére, lilává változott, és Tristana nevetve hajította tovább ezeket a tüzeket a pengéjéről a sátrak nedves ponyvájára.

Riona elhűlten meredt az eső ellenére azonnal magasra kapó, lilán izzó lángokra a sátrak tetején. Mindenhonnan katonák áradtak köréjük, D'Vire ugyan bosszúsan káromkodott, de vigyorgott, ahogy harcba bocsátkozott. Riona se akart lemaradni tőlük, de rá kellett döbbennie, hogy ez a két alak teljesen őrült, és nem érhet fel hozzájuk.