D'Vire egy utolsót simított Tristana hasán. A hasi sebe szépen gyógyult, nyilván varázslat miatt, épp kötést cserélt rajta. A kősivatag körülötte narancssárgán izzott, ahogy ment le a nap. Egy völgyesebb szakaszán ütöttek tábort, magas sziklák nyújtóztak ki a homokból, egymásra hányt lapos kövek, amik között meg lehetett bújni, a meredek völgy alján szerencsés esetben vizet is lehetett találni.

Tristana a hátán feküdt, alkarjával takarta el a szemét, egy szót se szólt már órák óta, csak feküdt némán. D'Vire idegei a végét járták. Már volt vízért a völgyben a búvóhelyük mögött, már gyűjtött tüzelőnek valót, már felderítette a környéket. Nem volt ott semmi, senki, madarat se lehetett látni.

D'Vire hunyorogva meredt nyugat felé, ahol lebukott a nap a végtelen kő- és homoktengerben. Néha iszonyú villámcsapást is odaképzelt. Az a lány egyszerűen karddal ment neki egy mágus villámának, hogy őket mentse.

– Miért mondtad el neki? – szólalt meg nagysokára, rekedten.

Tristana csak elmosolyodott, nem felelt, nem is nézett fel a szendergéséből. D'Vire a szakállába túrt mérgében.

– Miért nem mondtad el nekem? Miért nem állítottál le, amikor mérget keneszöltem a pengémre?!

– Egy pillanatra se gondolsz bele abba, hogy a világmágus nem hagyná őket ilyen egyszerűen meghalni, igaz? Kutya bajuk.

– Ha velünk vannak, miért kellett elrabolnunk Lénát?!

Tristana hallgatott, majd végül felkönyökölt.

– Ő nem Léna, hanem Riona. Ismerős ez a név, de nem tudom, hogy honnan. Továbbá azért raboltuk el, hogy ne a Hóhér kezére kerüljön véletlenül. Velünk sokkal nagyobb biztonságban volt. Használd az agyad végre.

– Én? Te járattad a szád rólam annak a csitri boszorkánynak, te szervezkedtél a hátam mögött! Mi a francot tervezel mégis? Mit?!

– Egy új tervet a számodra – felelte Tristana kimérten, csendesen.

D'Vire rámeresztette a szemét, dühében egy ér is lüktetni kezdett a homlokán.

– De hiszen már van tervünk, Tris – sziszegte.

Tristana komoran hallgatott, és D'Vire közel hajolt hozzá.

– Mit nem mondasz még el?

– Hagyj pihenni, amíg teljesen be nem sötétedik, aztán indulhatunk.

– Hová, kihez, mivel? Gyalogolni akarsz?

Tristana visszafeküdt a csupasz földre, újra eltakarta az arcát. Csupa por volt mindene, a haja kócos, kissé megfakult a fehérsége, nem csillogott. Sápadt volt, beesett a szeme, de rengeteg vért vesztett, még a gyors regenerálódás ellenére is kivett belőle a sérülés.

– Dühöngés helyett inkább pihenj velem te is, rád fér.

– Megőrülök tőled – mordult a férfi rosszkedvűen, és nem moccant.

Tristana felhúzta a térdét, azzal lökte meg finoman a férfi hátát, hogy noszogassa. D'Vire lenézett a nőre, aki kikukucskált a karja alól, a szeme lilája egészen másmilyen volt ezekben a naplementés fényekben, a tekintete pedig már-már esdeklő. D'Vire egy nagy sóhajjal megszabadult a haragja nagyjától, és mellé könyökölt a földre. Tristana fel se nézve egy kézzel a nyakába karolt, ujjait a szőke tincsekbe túrta.

– Le kéne vágnom megint – dörmögte.

D'Vire csak az oldalához simult, Tristana is oldalra gördült, hogy belesimulhasson a háta D'Vire karjába, aki felajánlotta a másik karját párnának. Csak később jöttek rá, hogy így mindketten bámulhatják a naplemente utolsó sugarait. Tristana halkan felnevetett, bele is csuklott, megszorította D'Vire karját.

– Ezt gyakrabban csinálhattuk volna.

– Ha szólsz, hogy kedvedre van, akkor az összes naplementét így néztük volna.

Tristana hunyorgott a narancsosan izzó égre, ami lassan bíborba és lilába fordult.

– Ha van időm ezt észrevenni, akkor biztosan szóltam volna.

– Nem tetszik, ahogy beszélsz – dörmögte D'Vire. – Egyáltalán nem. Mi a franc van, Tris, mi történt?

– Elfáradok – sóhajtott Tristana. – Ennyi, csak ennyi. Pihennem kell, sajnálom.

– Nem tudsz átejteni – dühödött meg D'Vire. Tristana szeme megvillant, belefordult D'Vire karjába, a nyakába harapott. – Tris – hördült D'Vire felháborodva.

– Csak fogd már be! – suttogta a nardhur halkan, ahogy fölébe kerekedett, és egy rántással szétnyitotta a férfin az ingjét, a gombok mindenfelé röpködtek. Ráhajolt D'Vire ajkára. – Csak szeress, csak legyen elég ennyi most! Bízz bennem, kérlek.

D'Vire végigszántott Tristana fakó, fehér tincsein, nem felelt semmit, de hagyta, hogy leteperjék, szerette, elég volt. De tudta, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére utána ő is elszendergett, és füstszagra, pattogó, égő ágak zajára kelt. Megdörzsölte az arcát, nem volt kedve még összeszedni magát, csak figyelte, ahogy Tristana tüzet éleszt, fákat pakol gúlába a kis láng fölött, ami egyre nagyobbra lobbant.

Aztán megremegett alatta a föld. Azonnal felült, de Tristana meg se rezzent.

– Csak földférgek, tele van velük a kősivatag. Éjszaka aktívak, de a felszínre nem jönnek még ilyenkor se.

D'Vire az álmot dörgölte a szeméből, ivott, egy vizes kendővel megdörzsölte a nyakát. Tristana a hátára simította az ingét, az összes gombja a helyén volt, mindet a nő gombolta be neki. D'Vire kissé nevetett, aztán az ölébe húzta a nardhurt, aki bosszankodott egy kicsit, de nem küzdött ellene, elmerült az ölelésében.

– Nem kéne indulnunk?

– Még várunk egy kicsit, sötétebb kell.

– Ennél is? Te a sötétre vársz, vagy Hartra és Kaelre? – ragadta meg D'Vire a nő karját keményen, és hátrébb tolta, hogy az arcába nézhessen. – Miféle tervet szövögetsz a fejedben, és miért nem avatsz be végre?!

Tristana összeszorított szájjal, makacsul nézett rá.

– Bízz bennem, és...

– Hát a francokat – hördült D'Vire. Lesöpörte magáról a nőt, a föld időközben újra rengeni kezdett, és abba se hagyta. – Miben bízzak? Mindkettőt már majdnem megöltük párszor, és bízzak abban, hogy a származásom ezt elfeledteti velük?! Vonjuk be őket a terveinkbe, kérjem a szövetségüket?!

– Agressa Hart megmentett, emlékezz.

– Bizonyára megbolondult – horkant D'Vire.

Tristana csendesen ült a földön, a tűzbe bámult egy rövid ideig.

– Tündérvirágos tetoválása van. Világot akar menteni, és elhiszi egy nardhur szavait egy elveszett királyról. Szerintem nem bolond egyáltalán. Csupa jószándék és érző szív az a lány.

– Szóval ti is jó barátok lettetek végül, hogy ilyeneket mondasz? Legalább olyan jók, mint én és ő? Mi történt pontosan a kőház medencéjében?

– Álmaidban – forgatta a szemét Tristana. – Ha neked csak annyi jön le, hogy egy lányt az őrületen kívül más nem vihet rá arra, hogy villám ellen menjen, hogy védjen valakit, akkor szégyelld magad! Nagyon szégyelld magad most!

D'Vire felállt, járkálni kezdett a tűz körül, a föld rengett. A férfi a talajt szemrevételezte a talpa alatt, a homok hullámokat vert, és végül meglódult alatta. Kiáltva tántorgott meg.

– Ezek biztos odalent maradnak?!

Tristana is felugrott, bár ugyanúgy nehezére esett megtalálni az egyensúlyát.

Valamivel előttük homok, föld és sziklák robbantak a magasba, egy sziklapárkány alá ugrottak a kőzápor elől, az arcukat takarták a felkavart homokszemcsék ellen. A sötétben látták az óriási, csupasztestű földférget a levegőben tekeregni, a teste nagyobb része a földben maradt. Vergődött, vonaglott, nyüszített, majd a földre vágta a fejét, többször is, és végül kitátotta a pofáját, hogy kiöklendezzen valamiket.

Két emberi alakot. Nyálat, sarat, vért hányt utánuk.

A két alak szédelgett, tántorgott, karddal hadonásztak, az egyik kiabált is.

– Kaelt! Add vissza Kaelt is!

D'Vire a tűz mellett fekvő íjáért kapott, felajzotta, lőtt, eltalálta az állat fejét. Újra lőtt, miközben a féreg tovább fetrengett, még több nyálat és vért fecskendezve mindenhová, végül aztán holtan a homokba puffant.

Ressa odatámolygott a tetemhez, Riona követte, a testet kezdték nyiszatolni.

D'Vire és Tristana futva ért oda hozzájuk, majd undorodó horkantassál megtorpantak, a féreg nyála rothasztóan büdös szagot árasztott, a lányok mindenét beborította, sárral, vérrel keveredve. Hajuk lelapult, a ruhájukon csomókban ült a cuppogó, nyikorgó, büdös nyák.

– Kael! – kiáltották a lányok, ahogy keservesen, de láthatóan szédelegve kaszabolták a testet.

Míg végül egy ponton valami belülről átdöfte a lényt. Egy kard hegye.

– Mindjárt hányok – fordult el Tristana. – Ezt végig se nézem.

Riona és Ressa odasiettek, a kard addigra nagyobb helyet vágott magának, vér és nyák ömlött ki rajta. Riona végigmetszette a férget, Ressa pedig kiráncigálta Kaelt, aki hörögve, öklendezve omlott a homokba, kezében a kardjával. Ressa másra se vágyott, hogy átölelje, de borzalmasan büdös és undorító volt.

Minden ízében reszketett. Ressa nagyjából letörölte az arcáról a genyát, majd öklendezve hátrébb lépett. Kael kiköpött, a térdén támaszkodva remegett.

– Valakit... megölök... ezért – zihálta reszelős hangon. – Aztán megetetem egy ilyen féreggel. Esküszöm, ezért... valaki... fizet! Hol a lovam?! – hördült vadul. – Hol a lovam?! Te minek örülsz?! – bődült el Ressa kis mosolygása láttán.

– Hát, hogy élsz.

– ÉLET EZ?! – kiáltott Kael, és belerúgott a tetembe, amiből kimászott, durván káromkodni kezdett. Megszédült az élménytől, Ressa mégis odaugrott, elkapta. – Az égre, undorító vagy.

– Még hogy én?! – kiáltott Ressa felháborodva, és a homokba lökte őt. – Segíts magadon, te hálátlan, büdös disznó!

Riona közben nyálkásan, sárosan odasétált D'Viréékhez.

– Üdv – intett kissé eszelős mosollyal, minden tagja remegett. – Remélem, hogy ezúttal eltekinthetünk a kötelektől, és nyílt lapokkal játszhatunk, mert baromira nincs hangulatom hozzá!

D'Vire és Tristana csak hátrébb lépett válaszul, Ressa is elviharzott a tűz felé, mindent teljesen egyértelműnek véve. Kael a kardjára támaszkodva került újra függőlegesbe, a lova után bömbölt. Füttyögni próbált, de csupa nyálka volt, köpködött és káromkodott, aztán észrevette a bámész „ellenségeit". Fogást váltott a kardja markolatán, D'Vire a sajátjára fogott.

– Ez most komoly? – kérdezte Tristana. – Lábon alig állsz, félig megemésztettek.

D'Vire végül elengedte a kardját, hátat fordított.

– Képtelen lennék ilyen bűzben harcolni.

– Hát ez a királyi kegyelem! – kiáltott Kael magánkívül, D'Vire izzó haragos szemmel meredt vissza rá, a másik férfi tántorogva rongyolt a tűz felé, bár már nem akart vívni, ez látszott rajta. – Micsoda kivételezett helyzetben lehetek, ha lenne kalapom a földig hajbókolnék vele! Riona tud pukedlizni neked, ha akarod, és jó kedve lesz. Ressa... pf, Ressa meg...

– Már ismerem, hogyan tud hódolni egy királynak, és igazán ügyes.

Kael üvöltve pördült meg, de Tristana felháborodott kiáltása megelőzte, ő térdelte gyomron a hencegő D'Virét. A férfi fulladozva rogyott térdre, Kael koordinálatlan ökle így elsuhant a feje fölött, és átbucskázott rajta, vissza a homokba.

D'Vire nagy nehezen összeszedte magát, Kael szintén, továbbá a lova is megjelent a semmiből. Kael szinte sírva fakadt örömében, a ló nyakán lógva vonszolta magát a tűzhöz, ahol tudatosult benne, hogy mindannyian megbolondultak.

Riona hanyatt feküdt a homokban, dörgölte magát, Ressa mellette ült, ő a karját radírozta, fennhangon sziszegett az undoráról, és hogy vizet kell találnia. Kael végül példát vett róluk, a homokba hasalt, hogy azzal ledörzsölje magáról a féreg gyomortartalmát és egyéb nyalánkságokat.

Tristana térdepelve merengett rajtuk, majd vágott egy megvető fintort D'Vire megérkezésén, aki sóhajtva lerogyott mellé.

– Tedd már túl rajta magad. Neked nem áll jól a féltékenykedés.

Tristana Ressára mutatott, aki úgy vakarta magát, mint egy bolhás eb, káromkodva szentségelt, és semmiféle megnyerőt nem lehetett benne találni.

– És ki lesz a következő? – mutatott Rionára. D'Vire ingerülten ciccegett, nem is felelt.

Ressa megvadult attól, ahogy viszketett, cuppogott, bűzlött. Kael nyergéről leszaggatta a mágikus kulacsot, magára öntött belőle, a maradékot Kael hátára locsolta. Hamarosan szembesült vele, hogy csak tetézte kínjait. Sírva omlott össze, Riona már halkan pityergett egy ideje, és Kael is elgyötörten hallgatott.

– Azt hiszem, remek hangulatban vagytok egy kis beszélgetésre – szólalt meg Tristana.

– Vizet adj! Hol van itt víz?!

Tristana várakozva nézett D'Virére, aki rosszkedvűen kiragadott egy ágat a tűzből, hogy fáklyának használja.

– Gyertek utánam, mutatom.

A három összeomlott azonnal talpra ugrott. D'Vire egy meredek ösvényen vezette le őket magas bokrok, kórók és éles sziklák között egy kis szurdokba. Ugyan nála volt a fáklya, de a látási viszonyok borzalmasak voltak, bukdácsoltak a sötétben mögötte és hangosan szitkozódtak. Odalent D'Vire egy hasadékra mutatott a sziklafalban, ahol egy vékony erecske bugyogott. Panaszosan nyögtek, majd egyszerre vetették a vízhez magukat. A lányok sírdogáltak, Kael férfimód szenvedett, megpróbáltak annyi undorítóságot lemosni magukról, amennyit lehetett.

Elsőnek Riona szabadult meg a felsőjétől átkozódva, kicsivel később Kael és Ressa követte a példáját.

– Énekeljek nektek? – füttyentett D'Vire, aki egy sziklára telepedett. – Vagy menjek a dolgomra?

Nem törődtek vele, semmivel se törődtek, csak hogy minél több nyálkától szabaduljanak, és D'Vire megértette, hogy mennyire súlyos az idegeik cérnavékonysága. Arcukat, nyakukat, karjukat vakarták, sikálták a gyengécske kis vízforrásnál. Ressa mohón neki is dőlt az érnek és a nedves sziklának, hogy még több víz érje, Riona mérgesen cibálta el onnan.

Így ment egy ideig, míg rájöttek, hogy ennél jobb nem lesz. Visszaöltötték felsőruházatukat. Bűzlöttek ugyan, de kevésbé voltak nyákosak, véresek. D'Vire fintorgott.

– Ez lenne Damar kompániája, ezeket küldte el a gömbért?

– Ezek bármikor készek elásni téged – hördült Kael mérgesen –, ha még egy szót szólsz az állapotunkról. Sajnos nem fért a málhába a legjobb felöltőm és a fehérnép báliruhája. Díszesebb társaság is akadt volna, ha a Hóhér nem mészároltatja le Damar tanítványait. De mit tudom én, igaz?!

D'Vire a szemét forgatva fordult el tőlük, mutatta az utat vissza.

Kael a tűznél lerángatta magáról féregbeles ruháit, a nyeregre akasztotta száradni, szellőzni. Ressa és Riona málhátlanul nem tehettek így, még akkor se, amikor a szürke ló is visszatalált hozzájuk. Csak a nyereg volt rajta, zsák vagy ellátmány nem. Kael egy lópokrócot csavart a dereka köré, leült a tűzhöz, ruhátlanul ugyan kevésbé volt dögszagú, de ezt kárpótolta Riona és Ressa, szenvedtek.

Egymás mellett ültek, D'Vire és Tristana velük szemben, a nő térdelt, a férfi unatkozva, könyökölve, félig feküdt.

– Ki kezdi? – kérdezte végül. – Magyarázatokat akarok hallani. Tris?

Tristana megvetően fintorgott.

– Ezen már túlvagyunk, elmondtam neki, és a jelek szerint jól tettem, ugyanis megmentett. Mit számít a többi?

– Nekem ez nem elég.

– Az a te dolgod, nekem nincs több mondanivalóm.

Ressa tüzetesen nézte a nardhurt, aki sokkal megviseltebb volt, mint legutóbb, beesett az arca, a haja megfakult, talán meg is ritkult. A szemében izzó figyelmeztetésből tudta, hogy D'Vire még mindig nem tudja a titkát, és ennek így is kellett maradni.

– Nekünk se volt elég, de az elfek adtak nekünk valami mágikus emlékvizet, amitől volt pár lidérces álmunk – szólalt meg Kael, Ressa meg is döbbent, hogy ő vette át a beszédet. – Azonnal megbizonyosodhattunk róla, hogy Tristana nem kajáltatott velünk hülyeségeket.

D'Vire felvont szemöldökkel nézett rá, majd dohogva biccentett.

– Na, tessék, már te is rólam álmodozol?

Kael vicsorgott.

– Ó, édes, ne tudd meg.

– Na, gyere! – mordult D'Vire, de Tristana az ingébe markolva visszatartotta. Ressa pedig megfogta Kael csuklóját.

– Nem rólad álmodtunk, hanem az apádról.

Most mindenki őt nézte, Tristana még erősebben szorította D'Vire ingét, a férfi kifejezéstelen arccal figyelt, de a szeme élénk volt. Tristana kicsivel nehezebben kontrollálta magát.

– Haladramról? Te álmodtál Haladramról? – lehelte nagyra nyílt szemmel. – Mit?

Ressa az ajkába harapva nézett a nőre, gondolkozott, aztán D'Virére nézett.

– A szüleim benne voltak Haladram felkelésében, harcolni akartak vele. Az apám khraani volt, az anyám vízlény, őt a bosszú fűtötte a megmérgezett Tóvidékért, befogadták a királyt egy este. Egy fejvadász pedig mindhármukkal végzett. Én még nagyon kicsi voltam, azért úszhattam meg.

D'Vire kissé előrébb hajolt, hunyorgott.

– Ki volt ez a fejvadász? Felismernéd?

– Hogyne. Ő nevelt fel, tanított lopni, ölni, azt hazudva, hogy apám bajtársa volt. Pontosan tudom, hogy ki az.

Feszült csönd állt be. Tristana is előre hajolt.

– Mondd csak el nyugodtan, valószínűleg úgyis ismerjük. D'Vire nem fogja lecsapni a bosszút a kezedről, ha ettől tartasz.

D'Vire felvonta a szemöldökét, érdeklődve nézett a nőre, aki kihívóan meredt rá.

– Na, mi van? Nem veszed el tőle, esetleg csak megkönnyíted neki majd, érthető?

D'Vire horkantva rázta a fejét, nevetett, de dühös volt. A másik három értetlenül figyelte őket, mire Tristana ingerülten ciccentett.

– Minden khraani szolgálatban álló fejvadászt ismerünk. D'Vire a birodalmi fejvadászhálózat vezetője, ti ostoba szamarak.

Riona sikkantva kapott a szájához, Kael szeme résnyire szűkült, D'Vire azon morgott, hogy Tristanának nem kéne mindent szétfecsegnie. Ressa meg előre hajolt.

– Dartont is ismered hát.

D'Vire és Tristana egymásra nézett, majd Ressára, Tristana kissé nevetett.

– Darton a legjobb, őt mindenki ismeri. Tisztázzunk gyorsan valamit. Bardal tetves kis városában Darton azzal a mesével állt elő, hogy Damar tíz legjobb mágusa indult útnak, esélye se volt, mentette magát és az infót, aztán eltűnt, mint a kámfor. Ti ott voltatok Bardal városában – villant a szeme D'Virére haragosan. – Veletek találkozott Darton, nem tíz mágussal, mi?

Ressa megrántotta a vállát.

– Látod, esélye se volt ellenünk.

– Nem – rázta a fejét D'Vire. – Ellened. Téged nem volt hajlandó megölni. Még annak a patkánynak is lenne lelkiismerete? Érdekes.

– Szóval újra a te parancsodra liheg a nyakamban? – kérdezte Ressa mérgesen. D'Vire értetlenkedve biccentette oldalra a fejét. – Ne játszd itt a hülyét. Darton ma megpróbált elhurcolni magával, ezek szerint a te parancsodra!

– Gőzöm sincs, miről beszélsz – horkant D'Vire dühösen. – Azt a férget nem láttam Bardal óta. Utánatok loholok a fél világon keresztül.

Kael meglegyezte magát.

– Elpirulok, fogd vissza magad.

D'Vire egy metsző, haragos tekintetet küldött felé. Riona pedig végül a combjára csapott.

– Elegem van, ez sehogy se áll nekem össze! Végtére is, miként akartad te visszaszerezni a trónodat?! Mert itt nem látok mást, csak rengeteg tőrt hátakban, ármánykodást, politikát, fejvadászkodást!

D'Vire unottan nézett a hercegnőre, nem válaszolt neki. Tristana gúnyosan mosolygott.

– Vannak olyan háborúk, amit nem koszos lázadóhordák fognak megnyerni, hanem az aljas ármánykodás. Vagyis – röhintett haragosan, és Ressára nézett –, ez így lett volna, ha te nem köpsz bele azzal a nyílvesszővel Fier mellkasában.

Ressa tágra nyílt szemmel nézett körbe.

– Megőrülök, hogy ezt az embert ennyire hiányoljátok!

– Fier volt a Russenor vagyon ura, te ostoba tyúk – sziszegte D'Vire haragosan. – Aldomo helytartója. Éveket szenvedtem el a parancsnoksága alatt, hogy elég magasra tapossam ott magamat, csupán azért, hogy a kellő időben és kellő háttérrel megpuccsoljam, és levágjam azt az öntelt fejét.

Kael hirtelen felnevetett, de nem mondott semmit. Riona hitetlenkedve kacarászott, az arca vörös volt.

– Szóval te ültél volna Fier helyére, és? Kizsákmányoltad volna Aldomo megmaradt nyomorultjait, velük vonultál volna Khraan ellen? És mi lett volna a lázadókkal, akik mondjuk... rohadtul nem egy idegent akarnak a trónon látni, hanem a jogos örököst? Vagy legalább nemzetbelit!

– Kit, Eriont? – horkant D'Vire. – Ő hamarabb robbantana ki polgárháborút, minthogy érdemben tegyen az országért. Vagy valamelyik vezető lázadót ott a hegyekben? Biztosan. Aldomót nem lehet kizsákmányolni, ugyanis már megtörtént, ugyanis az ország kimerült, nincs hadereje, nincsenek készletei, francot akarok én kezdeni egy ilyen országgal. Semmit. Marakodhatnak rajta a lázadóvezérek kedvükre, amint én kivonulok a khraani seregekkel, és csókolom, tündérek.

Riona arca vörös volt a felháborodástól, szinte vicsorgott, és Ressa meg volt győződve róla, hogy azonnal a férfi képébe vágja, hogy kicsoda ő. De Riona tartotta magát, még Kael is elismerően hümmögött.

– Ugyanis Khraan seregében se olyan nagy már az egyetértés, nem olyan vak az a buzgalom a sárkánykatonák megjelenése óta. Grundar és a Hóhér gonosz mutációi és bizarr varázslatai, az élőholt sereg a Hóhérnál, ez már túl sok egy egyszerű katonának. Valaha én is egy egyszerű katona voltam – folytatta D'Vire megkeményedő arccal. – És az emberek nem mágusokat és élőholtakat vagy gyíkokat akarnak szolgálni. A többség pedig csak túl akarja élni.

– Miért gondolod, hogy ha szabadulnak a fekete mágustól és a Hóhértól, akkor örömükben veled tartanak egy újabb hadjáratba?

– Nem gondolom úgy, hogy a két szép szememért tennék – hunyorgott D'Vire a kérdező Kaelre. – Viszont Fier pofátlanul felhizlalta a családi kincstárt Aldomo vérét szívogatva, és az arany még mindig szebben csillog, mint az én szemem. Továbbá a megfigyeléseim azt mutatják, hogy az emberek merőben lelkesebben harcolnak, ha végül pénz kerül belőle. Az apám ott rontotta el, hogy semmi mást nem tudott nyújtani a lázadóknak, csak a szabadság reményét, ami a khraaniaknak már szart se jelent. Az arany még szarosan is fénylik.

– Az a vagyon Aldomo népét illeti, nem a sereget, ami leigázta őket! – kiáltott Riona dühösen. – Felejtsd el, hogy ráteszed a kezed Aldomóra, szenvedett az az ország eleget egy pióca alatt, nem kér a következőből! Nem győzök hálálkodni a sorsnak, hogy Ressa megölte azt a férget, legalább a te ambiciózus terveidnek is keresztbe tett vele! Aldomo nem egy bőségszaru, nem egy ide-oda ráncigálható szajha, akit a végkimerülésig használhatnak, hanem a hazám, és ismétlem, felejtsd el! – sziszegte Riona fenyegetően, ujjal mutatva D'Virére.

D'Vire felemelte a kezét, bár a tekintete sötét volt.

– Nekünk egyáltalán nem kell barátkoznunk, drágáim. Nekem nincs szándékomban lemondani a terveimről, és jegyezz meg valamit tündérkém – mindig mindent megszerzek magamnak, legyen ez egy ország vagy a koronám, és rohadtul nem vagyok szívbajos, nem érdekel, hogy min kell érte átgázolnom.

Ressa kissé hátra hőkölt, pislogott.

– Damar ezért nem akarja, hogy te sikerrel járj, mert leigáznád és teljesen kisemmiznéd Aldomót azért, hogy megszerezzed Khraan trónját.

– Most már nem nagyon ugrálnál villámok elé miattam, igaz-e?

Csönd szállt közéjük, majd Tristana halkan megköszörülte a torkát.

– Azt mind eléggé elfelejtettétek, hogy az előbb egy fiktív jövőn marakodtatok. Nem lesz puccs, D'Vire, nem tudod úgy átvenni a hatalmat, ahogy terveztük. Illetve valaki, bizonyára a herceg átvette az irányítást a fejvadászok fölött, ugyanis ki más küldené vissza Dartont – és ő meg ki másnak engedelmeskedne ilyen bárgyún, mint neki? Van itt egy hiányzó darab, amit nem vettünk számításba.

– Mégpedig?

– A Hóhér szemében mi is elbuktunk rég. Túl hosszúra nyúlik a hajsza. Ezért indult el ő is, ezért parancsol a legjobb fejvadászodnak, ezért van óriási csönd körülöttünk. Se levél, se kémmadár, se parancs, se valami mágikus üzenet. Buktuk az egészet, D'Vire, Fier halálával csak az bizonyosodott be Khraanak, hogy alkalmatlanok vagyunk, teljesen levette rólunk a kezét. Ha lennénk olyan ostobák, hogy visszamenjünk, lecsapják a fejünket.

– Ez csak egy teória.

– De elég valószínű, azóta ezen jár az agyam, hogy Ressa elmondta, Darton felbukkant parancsra. Ki kerülne meg téged? Az, aki már nem számol veled. Khraan addig tart a kebelén, amíg neki hasznos, emlékezz.

D'Vire Tristanára bámult, majd dühösen káromkodva felállt és elsétált a tűztől. A nő megpróbált utána szólni, de ő visszamordult, hogy gondolkoznia kell. Nekivágott az éjszakai kősivatagnak. Tristana nézte egy ideig sötét körvonalait, amíg bele nem olvadt az éjszakába, aztán visszafordult a tűz felé. A másik három szúrós szemekkel nézett rá a tűz lángjai felett.

Tristana dühösen rájuk sziszegett.

– Rohadtul nem vagytok a hasznomra!

– Ti se a miénkre – hördült Kael. – Végezhetnénk is egymással, nagyon viszket a tenyerem, és Aldomo is biztonságban lenne tőle.

– Rohadtul haldoklom még mindig, pár napom maradt hátra, holnap estére a kardomat nem bírom majd felemelni, szóval sürgősen vergődjünk itt zöldágra! – sziszegte Tristana.

– Haldokolsz? Úgy tudtam, hogy a nardhurok halhatatlanok.

Tristana Rionára nézett, megvetően, haragosan, aztán Ressára.

– Nem vagy egy pletykás nőszemély, igaz? Végre. Még jóban is lehetnénk.

– Talán ahelyett, hogy támogatást keresel D'Virének, inkább azt mondd el neki, hogy meg fogsz halni. Lehet, hogy azzal többre jutsz.

– Akkor vegyem semmisnek, amit beszéltünk? Az, hogy megvédted a mágustól, semmit nem jelent, csak mert kijelentette igényét egy gazdátlan országra? D'Vire nem trónbitorló, nem gonosz a lelke – háborgott Tristana. – Nem egy egyszerű eset, de hát épp ez benne a jó, nem igaz, hölgyeim?! – fújt Tristana tovább dühösen.

– Engem miért hagysz ki – panaszkodott Kael. – Nem látni, hogy én is mennyire odáig vagyok érte?

Riona Ressára sandított, aki elvörösödve rázta a fejét.

– Én egyáltalán nem vagyok oda érte!

Tristana fintorogva nézte őket, majd nyögve a fenekére huppant, és köhögni kezdett. A roham közepén vért köpött a tenyerébe. Remegve köhögött tovább, majd izzó szemmel meredt Ressára.

– Gyászolni fog, dühös lesz, elképesztően dühös, mert cserben hagyom, egyedül lesz. Az is lehet, hogy Khraan majd üldözni fogja. Nagyon messziről és mélyről hoztam fel őt, és gyűlölném a tudatot, ha elvesztené önmagát vagy valami ostobaságot csinálna. Ő egy királyi vér, uralkodásra termett, és olyan korban élünk, amikor nem békés, jóindulatú királyok kellenek, hanem határozott, hidegfejű vezetők, akik mernek megkérdőjelezhető döntéseket hozni a sikerért vagy egy nyugodalmasabb jövőért. D'Vire útja hosszú a trónig, de oda fog érni, ezt biztosra veszem. Halálosan biztosra – sziszegte.

– Aldomo nem gazdátlan – szólalt meg Riona keményen. – Aldomo a népé, a lázadóké a hegyekben, Aldomo nem volt, és soha nem is lesz gazdátlan. Kérjen D'Vire szövetséget tőlük, ígérjen békét, ígérje a kiharácsolt vagyont vissza a népnek, és akkor az aldomóiak is támogatni fogják.

– És te leszel a szószólója talán Erion és a lázadók előtt?

– Tristana itt szokott behúzni a csapdájába – mordult Ressa figyelmeztetően.

– Nem leszek szószólja senkinek – mondta Riona. – Én arra fogok figyelni, hogy D'Vire távol maradjon Aldomo trónjától és vagyonától.

Tristana prüszkölt megvetésében, majd újra vért krahácsolt, ezúttal azonban nem szedte össze magát. Fáradtan, megtörten támaszkodott a térdén, vért rázott a tenyeréből. Ressa egyszeriben megsajnálta őt. Nyújtott neki vizet, amit Tristana elfogadott, lemosta a kezét, kiöblítette a száját.

– Nem ígérhetjük meg, amit szeretnél, és csak a magam nevében beszélhetek arról, hogy majd támogatom őt.

A nardhur ciccentett, végignézett rajtuk, hátrébb húzódott.

– Úgy látszik, ennyivel kell beérnem.

– Nyilván, azok után, hogy a fél világon át kergettek, meg akartok ölni, aztán a hazámat is ki akartátok fosztani – hörrent Riona.

Ressának időközben megfájdult a sebe, Darton orv leütése miatt az egész feje újra kongani kezdett, mintha egy üllő lenne, amin folyamatosan csattan egy kalapács. Riona sietett segítségére, először levette az elmocskolódott kötést. Kael felnyögött, hogy a nyergén hol lelik a kötszeres és patikus készletét, de nem bírt megmoccanni, hogy maga hozza el nekik.

Tristana a szerencsétlenkedéseiket nézte. Ressa csak hunyt szemmel, a fogát csikorgatva tűrte a koponyáját szaggató fájdalmat. A nardhur végül odament hozzá, letérdelt elé, Riona és Kael is pislogva, várakozva nézte őt. Ressa is ráhunyorgott a nőre, aki maga elé emelte az ujjait, ráfújt épp, lila csillámpor szikrázott fel a körmei hegyén. A lila szeme is felragyogott a varázslata fényében.

Ressa dermedten nézte, és kicsit hátrahőkölt, amikor Tristana a homloka felé nyúlt.

– Nem bántalak. Agyrázkódással nem segíted D'Virét. Tekintsd békejobbnak vagy bárminek.

Ressa feszülten figyelte a nőt, majd a fejébe hasító, hányingerkeltő fájdalomtól lehunyta a szemét. Kissé előre dőlt, megérezte a homloksebén Tristana hűvös, de vibráló ujjait. Lehunyt szeme mögött is észlelte a lila, puha fényeket, és ez a fény belemászott a fejébe, a csontja alá, elsimítva az összes kínt, elhallgattatva az üllőt és kalapácsot.

Tristana addig simogatta a sebét, míg a hatalmas pukli vissza nem húzódott, és be nem zárult a seb, majd néhány utolsó lila csillámmal a heget is eltüntette. Ressa megkönnyebbülten sóhajtott. Mire kinyitotta a szemét, Tristana visszahúzódott a tábortűz másik oldalára, háttal nekik, meggörnyedt vállal, de láthatóan az orrát dörgölte, ami vérzett.

– Köszönöm – mondta Ressa halkan. Nem kapott választ.

Kael nemsokára hanyatt feküdt, halkan nyögött és sóhajtozott, amíg Ressa oda nem ment hozzá. Már épp a mellére hajtotta volna a fejét, amikor mindketten öklendezve fordultak odébb a másik szagától.

– Nincsenek szavak a dühömre! – csikorogta Kael összeszorított fogsorral.

– Kard se kell közénk. Megmarad a becsületed – sóhajtott Ressa. Kael nyögve vetette hátra a fejét.

– Hányok tőletek – mordult Tristana rosszindulatúan.