– Gyerünk innen, mielőtt visszatér – szólalt meg Kael. – Téged is el kell látni.

– Jól vagyok! Mit keresel itt?! – ugrott talpra Ressa vad haraggal. Kael eltátotta a száját.

– Megmentettelek?!

– Volt tervem, egy nagyon is jó szabadulóterv! – dohogott Ressa zaklatottan.

Mindene remegett, falfehér volt, a bal halántékán ocsmány színű seb éktelenkedett, amiből még mindig szivárgott a vér. Riona szaladt hozzá, átkarolta.

– Gyerünk, kicsit tovább lovaglunk. Gyerünk – noszogatta meg a lányt, és a szürke lova felé húzta.

Ressán végül kezdett úrrá lenni a fájdalom, segítséggel kapaszkodott csak fel a nyeregbe. Riona megsürgette Kaelt is, aki dühösen lendült a fekete mén nyergébe.

– Szívesen, szívesen! – háborgott.

Riona vezetésével tovább haladtak a csarnokból, szerencsére több út is vezetett ki onnan. Miután Riona úgy ítélte, hogy a következő, tágasabb barlangteremben elég jó helyük lesz, megálltak. Leszedték Ressát a nyeregből, Kael vizes tömlőt adott neki, hogy ihasson, közben egy nagyobb, kerek sziklára ültették.

– Hogy kapott el?

– Hm... fent, még a felszínen, és nem emlékszem. Láttam ezt a vörös villanást, aztán csak a fájdalom volt – mondta halkan, és a fejéhez ért, de mielőtt a sebhez nyúlt volna, Kael elkapta a kezét.

– Várj, majd lekezeljük neked.

Ressa bólintott, ivott még, aztán a férfira és Rionára nézett.

– Aztán legközelebb abban a csarnokban riadtam, ahol találkoztunk, a nyergen átvetve, mint valami málha, összekötözve. Egek, a nyeregben volt minden, amit Damar és Mylar adott, az iránytű! – nyögött keserűen. – Sose találjuk meg Anryát, innen se találunk ki soha többé!

Kael a lovához ment, átkutatta a saját málháját. Kezdetleges, alig felszerelt elsősegélyes tarisznyája neki is volt, Rionának nyújtotta.

– Nem olyan csodás, mint a másik, de jobb a semminél. Amíg befoltozod, én visszamegyek, és eltüntetem a nyomainkat...

Riona a tarisznyára nézett, egy határozott mozdulattal visszalökte Kael hasához.

– Én megyek nyomokat eltűntetni. Te ápold le – mondta keményen, majd az ujját felemelve fenyegette meg a férfit, némán, szikrázó szemmel, és a lovához sietett.

Kael szitkozódva nézett utána, aztán a sziklán gubbasztó, megviselt külsejű lányra pillantott. Ressa megint ivott, kicsivel pirosabb volt az ábrázata. Egy kendőt tekert le a nyakából, bevizezte, és vakon elkezdte az arcát dörzsölni. Kael odaugrott hozzá, először gyengéden akarta elvenni tőle, de Ressa makacsul ellenállt, végül Kaelnek ki kellett vennie a remegő ujjai közül a kendőt.

– Ressa, elég. Elég – suttogta. – Majd csinálom.

Ressa zaklatottan kapott levegőért, remegve dörgölte meg a szemét, nem mondott semmit, de nem ellenkezett többé. Kael egy tiszta tépést vizezett be, azzal mosta le Ressa arcáról a vért. A seb a szemöldöke fölött volt, óriási puklival egyetemben. Ressa meg se rezzent, amíg kitisztította a sebből a koszt és homokot.

– Nem is volt semmiféle tervem – mondta végül halkan. Kael kicsit megdöbbent, hogy a lány megszólalt egyáltalán. – De annak nagyon megörültem, amikor megláttalak titeket.

Kael ekkor fertőtlenítő, büdös tinktúrát cseppentett a sebre, Ressa szisszenve megugrott, elkapta a fejét. Kael dörmögött neki valami bocsánatfélét, visszahúzta magához a fejét, cseppentett még párat, erősen tartva Ressa fejét, aki nyöszörögve sziszegett. Végül fújkálni kezdte a művét. Két-három fújás után Ressa vergődése elcsitult.

– Megörültél? Azt hittem... hagyjuk is – fújt egy utolsót a sebre Kael, majd pár gyors mozzanattal lekötözte.

Ressa óvatosan megtapogatta, Kael elhúzta onnan a kezét, hogy ne piszkálja. Kézenfogva maradtak.

– Igen, mert, mert amikor magamhoz tértem, és rájöttem, hogy Darton valahová visz... Hát kihez vinne, ha nem a Hóhérhoz? Hát ki más akarna engem élve? – horkant Ressa halkan. – És eszembe jutott Riona kísértő álma. Szinte láttam a jövőmet, és pokoli mérges lettem – lehelte Ressa. – Mert olyan hülye voltam – pillantott rá Ressa Kaelre, aki csak pislogott kukán. Ressa szenvedve felnyögött. – Dühös voltam rád, miközben teljesen igazad volt mindenben, dühös voltam magamra, amiért képtelen voltam otthagyni Alhalleót, meg amiért képtelen voltam beismerni, hogy cserben hagytalak, és hogy te is így elfordultál tőlem, azt igazából meg is érdemeltem.

– Nem, Ressa, ez nincs így.

– Várj már.

De csak hallgattak, mindketten maguk előtt bámulták a sziklákat, Ressa tekintete végül az egybefonódott kezeikre nézett.

– Dühös voltam, mert tudtam, hogy a Hóhér megöl majd, és én soha többé nem látlak téged. És annyit se mondhatok, hogy sajnálom. Talán azt se tudod meg, mi lett velem. Talán nem is érdekelt volna már, hiszen én még arra se tudtalak rávenni, hogy folytasd a küldetést. Biztos Riona vett rá, nem igaz?

Kael a szájához húzta Ressa ujjait, megcsókolta.

– Tévedsz. Riona is faképnél hagyott, utánad ment, én... Én... – nyögte halkan, és újra megcsókolta Ressa ujjait. – Én is sajnálom. Sose voltam még ennyire idióta. Egy érzéketlen, önző sügér.

– Egy hülye majom röviden, és akkor kiegyezünk.

A férfi megrázkódott, Ressára nézett, de a lány kicsit mosolygott.

– Jóhhh, egy hülye majom voltam veled – mondta halkan, fogcsikorgatva Kael, erősebben szorítva Ressa kezét, amitől a lány feljajdult, Kael egy bocsánatot morgott a bajsza alatt, végigsimított Ressa alkarján, Damar tetoválásán. – Sajnálom, amiket mondtam. A dühöm nem hagyott gondolkozni. Egyáltalán nem vetem meg a céljaidat, egyszerűen csak meglepett, váratlanul ért. Azt hiszem, akkor illendőan azt kellett volna mondanom, hogy ez benne volt a levegőben. Az álmaid és a céljaid valódiak, fontosak, éppúgy, ahogy te is valódi és fontos vagy. Nagyon fontos, és nem engedhetlek el egyedül. Hiszen félsz a sárkánykatonáktól, és nem jeleskedsz a harcban sem. Mire mész nélkülem – mosolyodott el Kael önelégülten, amikor meghallotta Ressa gúnyos horkantását. Felnézett végül, Ressa őt nézte végig, a szeme lázasan csillogott. – Jól vagy?

– Persze. De egy valamit árulj még el. Én szerelmes vagyok Alhalleóba?

Kael röhintve fordult el, megdörzsölte az arcát, az ajka fölötti bajuszt.

– Miért én mondjam meg?

– Hogy talán felfogd.

– Nem. Nem vagy szerelmes – mondta Kael kissé emelt hangon.

Ressa halkan sóhajtott, elhúzta végül a kezét, hogy igyon még, majd nyögve a fejét tapogatta.

– Van valamid, ami csillapítja a fájdalmat a fejemben? És nem a májkárosító szeszedre gondolok.

– Az érzéstelenítő, nem fájdalom ellen van – javította ki Kael.

– Talán patikus is vagy?!

Kael egy kis fiolát keresett elő, majd Ressának nyújtotta.

– Tessék. Ez szokott segíteni a macskajajaimon. De vigyázz! – Ressa meghúzta a fiolát, eltorzult az arca. – Pokolian keserű.

Ressa berzenkedve nyelte le azt a kortyot, majd visszaadta a fiolát, és vizet nyakalt. A kínjai fokozódtak, kigúvadt szemmel meredt Kaelre, aki nevetett, majd Ressa krákogni és öklendezni kezdett. Erősen fintorgott, még könnyezett is.

– Várj, van egy ötletem – nevetett Kael, a lovához sietett, és a nyeregtáskába nyúlt.

Ressa kész lett volna a nyelvét kaparni, amikor Kael a tenyerébe ejtett egy körömnyi kis kristályt. Enyhén zöldes színe volt, Ressa nem mert volna megesküdni rá a barlang félhomályában.

– Mi ez?

– A titkom, amit annyira meg akartál már kóstolni. Mentakristály. Olyan, mint a só, északon találni a hegyekben.

– Háh – szaladt ki Ressa száján győzedelmesen, azonnal bekapta a kis kristályt.

Huhogott párat, nagyra nyílt a szeme, ahogy a kristály azonnal szétolvadt a szájában és frissítő, szinte jeges, mentolos ízzel öntötte el a száját, orrát, arcát, a fejének minden kis zugát. Tátogott az élménytől, még a fejfájása is kicsit jobb lett, Kael leplezetlenül mulatott rajta.

– Hű, hát ez mindenképp intenzívebb így, mint általad – lehelte még mindig pislogva.

Kael zavartan vigyorgott.

– Mi? – kérdezte értetlenül.

Ressa abbahagyta a lihegést, Kaelre nézett és azonnal elvörösödött. Majd lemondón nyögött egyet.

– Én azért is teljesen el voltam keseredve... Mert... – Ressa megdörzsölte az arcát, ami még vörösebb lett. Kael elképedve, de érdeklődve hajolt előre. Ressa nyögve sóhajtozott, nem bírta magát rávenni, hogy kinyögje, majd Kaelre nézett, és elhatározta magát: – Mert én valójában nagyon is emlékeztem arra a csókra, ott Mylar barlangjában.

Kael arca változatlan maradt, a szeme nyílt egy kicsit nagyobbra. Várt. Ressa egész nyaka és dekoltázsa is kipirult már.

– Nem is értettem, hogy miért tagadtad le nemrég – mondta Ressa nehezen.

– Arra várt a fúriaszíved, hogy mikor vágom a képedbe öntelten? Tudomásom szerint nem emlékeztél rá, nem mutattad jelét, hogy szívesen vennél ilyen apró kis titkot anélkül, hogy hazudozással és valami disznómajomkutyával vádolnál meg. Ehhez nem volt kedvem – mondta Kael önérzetesen, továbbra is érdeklődő arckifejezéssel. – Te miért tagadtad le?

– Mert nyilván nem akartam rá emlékezni – forgatta a szemét Ressa zaklatottan, de ingerülten. Kael végre elröhintette magát.

– Miért? Csak egy csók volt.

Ressa arca megvonaglott, a tekintete megtelt haraggal, és Kael veszélyre figyelmeztető érzékei csiklandozni kezdték őt.

– Úgy értem, hogy nem történt semmi egyéb, semmi olyan, véleményem szerint, amire ne lehetne emlékezni. Rossz biztos nem lehetett – horkant Kael is önérzetesen.

– Nem, persze, hogy nem volt az, fergeteges volt – bukott ki Ressából. Kael mély levegőt vett, a szeme nagyra nyílt, várakozva figyelte a lányt, aki kínjában ingerülten sóhajtott, és a combjára ütött. – Az istenit neki, hát épp ezért nem akartam rá emlékezni, mert olyan elolvasztó és fergeteges volt, amit... El kellett felejtenem, különben megbolondulok – nyögött Ressa vádlón. – Dehát nem lehetett elfelejteni azt a csókot, és összekötözve, a nyergemen lógva eszembe jutott, hogy miért nem csókoltalak, miért védtem magam tőled, mikor jó ideje tudom, hogy te nem bántanál, és talán nem is játszanál velem.

– Ressa... Ressa... Eszembe se volt, veled soha.

Kael előre hajolt, ujjai belefutottak Ressa hajába a füle mögött, az arcuk félúton találkozott. Ressa belekarolt Kael nyakába, pillanatnyi ideig bámultak egymásra, majd megcsókolták egymást. Heves, mély csókot váltottak, Ressa teljesen belesimult Kael karjába. Kael szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, a barlangban is visszhangzik. Remeg a föld is tőle, meg attól, ahogy Ressával a földre hemperedtek, a lány valósággal magára rántotta. Tolvajfürge ujjai már szét is gombolták az ingét.

– Itt? – hüledezett Kael, amikor levegőért szétváltak.

Ressa pihegve, csillogó szemmel nézett körbe, majd csak bólintott. Kael ziháló nevetéssel túrta hátra pár tincsét, belebújt a nyakába, és a fogai közé vette a fülét, a nyaka puha bőrét. A lány sóhajtozott az örömtől, a hangja elszédítette Kaelt, a vágya egyre perzselőbben kapaszkodott fel a gerincén, hogy eluralkodjon rajta. Még egyszer hátrahajolt a fullasztó, harapós, kéjes csókokból.

– Ressa, biztosan itt?

– Mit számít, hogy hol vagyunk – zihált Ressa. – Nekem te számítasz, hogy te legyél, csak te, és sajnos nagyon hamari halálra számítok, és nem akarok úgy, hogy azon bánkódom, hogy finnyáskodás miatt nem ismerhettem meg az ízed, az erőd, az ölelésedet, a vágyadat és mindent, amit ilyen kicsi időben meg lehet ismerni.

Kael lusta, kéjes vigyorral simított végig Ressa arcán.

– Nocsak, megmételyezett végre a halálfélelem?

– Inkább annak a félelme, hogy mindent elveszíthetek úgy. Nekem nincs sok mindenem. Talán csak te – suttogta Ressa összeszorult torokkal.

Kael elkomolyodva hajolt fölé, egyszeriben megértve Ressa szavait. Tovább simogatta az arcát, majd nehezen, fájón csókolta őt, Ressa bele is nyögött a csókba, a vállába karmolt hevességében.

– Nem tudom, mennyire futja az erőmből, de mindent megteszek majd azért, hogy mi együtt maradhassunk, Ressa. Megígérem – csókolta meg őt Kael. – Szeretném megígérni azt is, hogy túléljük.

– Csss – nyögött Ressa. – Elszomorítod a hangulatot!

Kael rekedt, halk nevetéssel bújt bele Ressa nyakába, aztán tovább haladt a vállára, kulcscsontjára, mellei közé. Ressa türelmetlenül simult hozzá, valósággal remegett, és Kael hűdötten és ugyanolyan tüzesen ölelte őt magához a csókok, harapdálások közben. Szinte rengett a föld, vad vágtában kalapált a szíve.

Megdermedtek, egymásra néztek, a világ valóban rengett körülöttük. Kael fekete ménje zaklatott nyihogással ágaskodott, és a valaha higgadt állat tébolyodottan elnyargalt a folyosók egyikén.

Valaki sikoltott.

Riona, a vágtában érkező lova nyakán.

– Futás, ti gyagyák, most akartok mókázni?! Futás, futás!

Felugrottak, Ressa kardra kapott, aztán látta, hogy mindhiába. Kael üvöltve rángatta, hogy szaladjanak a lova után.

A folyosón, Riona nyomában egy óriási, barlangszáj méretű féreg közeledett feléjük. Tátott pofájában, több körben óriási fogak meredeztek, izmos nyelvével mindent belapátolt és megőrölt, mielőtt lenyelte volna. Amint kiért a barlangcsarnokba, körbecikázott, hogy elvágja az útjukat. Rionát ledobta a lova, Ressa felrángatta őt, kardra kaptak, és a túl közel merészkedő, izmos nyelvvel hadakoztak.

Bűzlött az egész féreg, a lehelete pállott, gyomormeleg volt, a hangja morajló és hörgő. Kael oldalról a szörny nyakára lendült, hogy a koponyájába metsszen, de a lény apró gonosz szemei meglátták őt. Felegyenesedett, Kaelt a barlang plafonjához verte. A férfi felkiáltott a kíntól, ahogy a földféreg odapréselte, majd hirtelen eltűnt alóla, ő pedig zuhanni kezdett.

Egyenesen a féreg tátott pofájába.

Ressa kiáltva lendült előre, de csak sápadt elképedéssel és hitetlenkedéssel nézhette végig, ahogy a lény összezárja a borzalmas álkapcsát Kael körül... és lenyeli. Riona Kael nevét kiáltotta, majd a két lány egymásra nézett, borzalmas csatakiáltással, karddal és tőrrel rontott rá a szörnyre.

Annak izmos teste folyamatosan elsodorta, a barlang falához csapdosta őket, nem engedte futni őket, játszadozott velük. Ressa végigszántott a pengéjével az oldalán, borzalmas sivítást csalt ki a lényből, ami aztán felbőszült a fájdalomtól, megelégelte a játékot.

Sarokba szorította őket, és egy falással kettejüket is elnyelte.

Ressa döfött a kardjával, vagdalkozott a tőrjével, és sikerült is valamiben megakasztania a pengét a feje fölött, a lény szájpadlásán. Két kézzel kapaszkodott bele, a lába alatt izmos, puha, nyálkás ínyek voltak, fogakat kellett elrugdosnia. A lény üvöltött a fájdalomtól, ezért látott is valamennyit. Riona épp szintén lecövekelte magát a késeivel – a féreg izmos nyelvét lovagolta, és két tőrét belemélyesztve nyert kapaszkodót rajta.

– Torkodon akadtunk, te ocsmányság! – kiáltott Riona. – Hallod?! A torkodon akadtunk!

A lény próbálta összezárni a száját, de Ressa kardja így még mélyebbre fúródott, a lány remegő inakkal kapaszkodott, vér, bűzös nyák folyt rajta mindenhol, ájuldozott, a lábai csúszkáltak. De minden erejével kapaszkodott. Ha túlélik, akkor még felvághatják, és Kaelt...

A szörny vergődött, rázta a fejét, igazi bikarodeót rendezett a szájában, de kifáradt, nem bírta a kínt. Nekilendült az alagutaknak, sebesen, mint aki tudja, hogy merre kell tartania, hogy minél előbb szabaduljon.

Ressa ájuldozott, Riona hangosan, öklendezve szentségelt, a nagy igyekvés közben sár és szikladarabok is jutottak a szörny szájába, amiket nem bírt lenyelni, fulladoztak. Mindannyian.