A felkelés borzalmas volt, már fektében érezte, hogy a sebhelye nem javult, sőt. Maga elé emelte a karját, a sebhely lilult-kékült, a bőre körülötte vörös volt, mint súlyos égések után. Alig bírta kinyitni a szemét, és mintha láza is lett volna.

Riona vette észre elsőnek a baját, gyógynövényes vízzel mosogatta az arcát, a szemét, itatta, és végül sikerült annyi erőt belefacsarni, hogy felülhessen. Dühösen, halkan káromkodott az orra alatt, és amikor észrevette Kaelt és Alhalleót lóháton, minden keze ügyében lévő dolgot ledobott a földre. – Alhalleo! – csattant élesen. – Ma is könyörögni kell neked?

A mágus szeme izzott a villámjaitól.

– Megjegyzem, Ressát rendbe hoztam volna már rég, de a büszkesége valahogy nem kért belőle – gúnyolódott Alhalleo.

Ressa közben talpra kecmergett, bár továbbra is gyenge volt.

– Nem kell, jól leszek! – sziszegte motyogva, felduzzadt arccal.

Alhalleo a lányra mutatott, mintegy demonstrálva Rionának az előbbieket.

– Úgyis kedveli a sebhelyeket.

– Te művelted ezt vele – sziszegte Riona. – Láttam, láttuk mind! Bőven lett volna esélyed megszakítani a varázst, de nem tetted! Tényleg szeretnéd? Ez a szeretet nálad?

– Téged gyermektelenné tett, őt elcsúfítja, nem elég romantikus? – szólt közbe Kael.

– Fogd be a szád, nem veled beszélek – remegett meg Riona, és egyszeriben elöntötte a vörös szín az arcát. Alhalleóra szegezte a kardját. – Hozd rendbe Ressát.

– Csak víz kell – mormogta Ressa szédülten, halkan a láztól, összeszorított szemmel. Alhalleo farkasszemet nézett a hercegnővel, majd dühösen Ressához lépett.

– Ezen nem segít a víz.

– Hagyj békén! – lökte el magától Ressa, továbbra is a duzzanattól vakon. Alhalleo visszalépett hozzá.

– Sajnálom. Én is elveszítettem az eszemet... – mondta a mágus, és hozzáért Ressa jobb arcfeléhez.

A lány felháborodottan ütötte el a kezét, aminek eredményeként felszikrázott a levegő az arca és Alhalleo ujja között. Alhalleo gyorsan meg is markolta ezeket a szikrákat, elhátrált, egy egész villámnyalábot rántva magával a lány arcából. Ressa kiáltva kapott oda, és szédülten omlott volna térdre, ha Riona nem kapja el őt.

Alhalleo elmorzsolta a villámát, és mintha ezzel egyidejűleg a dühét is végleg elengedte volna, szomorúan állt előtte. Ressa hamar összeszedte magát, a sebhelynek, égésnek és duzzadásnak már nyoma se volt, a láz és a gyengeség is vele ment, Ressa el is hessegette magáról Rionát. Ám ő most talált rá a haragjára, Alhalleo felé lépett.

– Nem csak az eszedet, de mindent elvesztettél – mondta neki. – Én, veled ellentétben, nem vesztettem el az eszem, egyikőtök se merje azt hinni, hogy pusztán meggondolatlan őrületből álltam a rohadt villámod és D'Vire közé!

Alhalleo tekintete megkeményedett.

– Mi más vitt rá? Azt hiszed, hogy ő bármiféle megoldást nyújthat Khraan ellen? Annak az embernek esélye sincs.

– Mert nem adtok neki, eszetekbe se jutott – sziszegte Ressa dühösen. – Pedig biztosan lefogadom, hogy Damar tudott róla a kezdetektől, és a kisujját se mozdította felé! Sőt, a halálát akarja?! Meg akarná öletni, általad? Egyáltalán nem bánom, hogy közétek álltam, nem bántam a sebhelyet sem, és ha kell, legközelebb is védeni fogom!

– Hogy mondjam, hogy megértsd? D'Virének semmi esélye, a céljai talán nemesek, viszont az eszközei és szándékai egyáltalán nem, ráadásul szál egyedül van, és a te öngyilkos manővered csak a halálát odázta el. Talán nem általam, de annak az embernek halál a sorsa. Miféle veszettség kapta el az agyad, hogy hirtelen az életed adnád érte, miféle őrület lobbant az agyadra, hogy akár a küldetésedet is kockára teszed?!

Ressa keze ökölbe szorult, a tekintete megtelt acélos haraggal.

– Valóban nem volt tiszta a fejem, egész nap csak kóvályogtak a gondolatok a fejemben, egész nap szédült voltam az álmok miatt, de hála neked, végre kitisztult a kép. Végre ráébredtem, hogy mit akart Lar mondani azzal, hogy téves okaink és ürügyeink vannak a feladatunkhoz. Végig azzal meneteltem volna Anryába, hogy megmentem a világot, valaki leszek, de még jobb, ha belehalok, mert úgyis mindegy, mert nem tartozom sehová, se a rohadt, pokoli tornyodba, se Aldomóba, se sehová. De akartam valami célt az életemnek, és mi nem nagyobb a világ megmentésénél? Mi nem bizonyítja jobban, hogy éltem, és nem érdemtelenül, ha nem ez?! Na, ez volt az agylob, a veszett hülyeség – talán ebben igazad is volt, érdemtelen ürügyek sora, csakhogy bizonygassam, nem vagyok egy senkiházi bérgyilkos.

Alhalleo türelmét vesztve csattant fel.

– És most mi lesz, bosszút állsz tehát? Nem mész a gömbért?!

– Elmegyek érte! – kiáltott Ressa vörös arccal. – Elmegyek, de nem miattatok, nem a varázslatért, hanem hogy utána legyen még világ, ahol küzdhetek azért, amit Darton, te meg Damar elvettetek, amit elvett tőlem Khraan – egy otthonért, egy helyért, ahonnan származom, egy királyért, akiért az én szüleim is feladták az életüket!

Alhalleo szeme résnyire szűkült.

– D'Vire ügye veszett, fogd végre fel.

– Nem, amíg kiállok majd mellette, még ha én vagyok az egyetlen is.

– Te vagy, ezt elmondhatom.

Riona megragadta Ressa karját.

– Miket beszélsz? – kérdezte rekedten, halkan, teljesen kipirultan. – D'Vire egy elveszett király? Khraan trónja illetné? Jól értem? Te onnan származol? – Bólintás volt a válasz, Riona egyszeriben elsápadt, még Ressát is eleresztette, és hátrébb tántorgott kicsit, majd döbbenten meredt Alhalleóra. – Ha volt már egy trónörökös egyenesen Khraanból, miért engem választottatok arra, hogy szembeszálljak vele?! Neki sokkal több joga van egy világmágus támogatására, mint nekem!

Alhalleo hidegen ránézett, majd Ressára. Próbált közömbös arcot vágni, azonban haragvó érzelmei elárulták, a tekintete villámlott.

– Hozd azt a gömböt végre – és ezzel egy sebtiben varázsolt átjárón keresztül eltűnt a szemük elől.

Amint Ressa is nyeregbe kapaszkodott, Kael az ölébe dobta az iránytűt.

– Sok sikert.

Ressa, még zaklatottan az előző kifakadásától, nem nagyon értette, hogy mit akar ezzel Kael. Riona viszont azonnal megértette, ő még ló nélkül volt – bár Alhalleo otthagyta a szürke hátasát, Kael felé lépett.

– Ezt nem teheted! Nem hagyhatsz itt minket!

– Neked talán még ezek után is szándékod van... pf, mit szándékod, gerinced van, hogy segítsd Damart?!

– Nem Damart segítem, hanem a népemet!

– Ne hazudj végre – csattant fel Kael mély hangon. – Magadat és azt a bolond mágust segíted, Agressa szintén, köszönhetően Alhalleo mágikus ágytornáinak. Micsoda szerencse, hogy férfiakra nem gerjedek, különben megnézhetném magam én is.

Ressa a nyeregtáskába vágta az iránytűt. Neki északnak kell tartania, ennyi biztos, az üres kezével szorosan fogta a gyeplőt.

– Te teljesen süket vagy? Nem hallottad, mit mondtam Alhalleónak?

– Ó, persze, mert valamiért neked kell egy nemes ürügy, hogy kimenthesd magad. Majd' elfelejtettem, hogy az új ideád D'Vire királlyá koronázása lett. Sok sikert ahhoz is, a szüleidnek remekül bevált a terv, hasonlót jósolok neked is. Ismerve ezt, és hogy még a világmágus is magasról ejtett egy trónörökösre, én veled ellentétben nem világosodtam meg, hogy hát jó, ez a szegény Alhalleo ugyan egy ordas hazug volt velem, de kedvére teszek neki még egyszer, mert képtelen vagyok nem szerelmes lenni, kockára teszem az életem egy vacak varázslatért, hogy aztán megölethessem magam egy alig-hercegért. Értem, hogy mivel eteted magad, de megvetem, és nem megyek veled.

Ressa majdnem lenyelte a saját nyelvét, úgy megdöbbent a fájdalomtól, amit Kael szavai okoztak. Görcsösen szorította a gyeplőt, a ló oldalát, ami ettől kissé zaklatottan toporogni kezdett. Tény, hogy Damar és Alhalleo már nem is várta el Kaeltől, hogy elmenjen a gömbért, de ahogy lassan megértette, hogy Kael se akar menni, az mindent összezavart benne. Ressa lenne az egyedüli – meg Riona –, aki számolt továbbra is Kaellel?

– Hihetetlen vagy, Kael! Mi ez a kicsinyes, gyerekes féltékenykedés?! – háborgott Riona. – Ez nem ilyen egyszerű, ez nem csak ennyiről szól, amit te most haragodban látsz!

– Hagyjad – emelte fel a hangját Ressa, és utálta, hogy remeg, a ló alatta türelmetlenül járkált. – Jobb is így, menj csak, idd el a maradék májad. Mi végeztünk itt egymással.

Kael tekintetén átsuhant valami végre, ami nem düh volt.

– Még meggondolhatod magad te is, hátha kitisztul a fejed a villámcsapásból, és velem jöhetnél.

Ressát elképesztette a férfi aljas, lekezelő megszólalása, mindazok után.... mindazok után, amin ők együtt... Atyáskódon kicsinyítené mindezt, amire most ő újonnan rátalált, korholón, mintha ő jobban tudná. Kael egyszerűen semmibe akarja venni őt és az érzéseit, de azért vele tarthat. Dühösen zihált, és gyűlölte, hogy könnyek szúrják a szemét.

– Minek? – sziszegte. – Miután közölted, hogy mennyire megvetsz mindent, ami nekem fontos lett? Dísznek? Ágybavalónak? Hánynom kell tőled, és egy pillanattal se akarok tovább a közeledben maradni, nemhogy még veled szökni gyáván!

– Akkor menj végre! – mordult Kael újra dühödten.

Ressa arcán haragos vicsor tűnt fel, belerúgott a lova oldalába, mely kissé megugrott ettől, de ő kapaszkodott, és úgy tűnt, mondana valamit, de végül csak dühösen elfordult.

Újra megnógatta a lovát, és céltudatosan, senkire se várva északnak lovagolt, a közelben fehérlő kősivatag felé, alakját pedig hamar elnyelte az erdő és a fehérség. Riona többször is utána kiáltott, majd tehetetlen dühében Kaelhez vágta azt, amit talált. Tobozt, ágat, köveket, mohát, de Kael ezt megunva csak visszafordította a lovát dél felé, ráérős ügetésben haladt.

Riona őt szidva, káromkodva ugrott a szürke ló nyergébe, utána vágtatott, és amint mellé ért, elkapta a karját és a gyeplőt, hogy megállítsa.

– Mi a franc ütött beléd?! Mi a franc van veled?! Nem mehet egyedül, nem hagyhatjuk, mert tuti belehal!

– Az a célja, nem hallottad?! – förmedt rá Kael, és elrántotta a kezét, de olyan hevesen, hogy majdnem Riona is leesett a nyeregből.

– Más nyelven beszélünk talán?! – kiabált Riona. – Semmi mást nem akar, csak egy otthont, ahová hazamehet békében! Szegény lánynak nem volt semmije, amije volt, arról is hazudtak neki, és te meg konkrétan ráhugyoztál! Minek vagy nagyra az érzékenységeddel, ha fel se tűnik egy ennyire egyszerű dolog?! Mindannyian elvesztettünk mindent! Nem csak te vagy itt az áldozat, fejezd be végre a magad alá nyalást, és ne merészelj minket azért megvetni, mert mi nem ugyanezt tesszük, hanem megpróbálunk túllépni rajta!

– Elképesztő, hogy nem veszed észre magad – mordult Kael. – Neked Damarék még annyit se hagynak, hogy túllépj ezen, be vagy hálózva, és teszed, amit akarnak.

– Nem csak Damar akarja visszaszerezni a trónt! Én is akarom! – felelt Riona élesen. – Küzdeni és tenni akarok az országomért, és ez így volt négy éve is, amikor beleegyeztem a terveikbe! Beleegyeztem, hogy elvetéljek! Beleegyeztem, hogy nem szülök, hogy nem leszek anya, hogy nem keresek igazi szerelmet, mert az országomat mindennél jobban meg akartam menteni! Tisztában vagyok minden egyes döntésemmel, és neked ehhez sose volt még közöd se! Talán ez bánt, hogy ki vagy hagyva?! A mostani viselkedésed alapján még jó, hogy nem avattunk be! Talán tényleg csak annyira futotta volna tőled, hogy Erionnal hadba vonulsz Fier ellen, és esetleg idő előtt megöleted magad a fruggai ostromban! De mindez kit érdekel már?! Itt vagy a világ végén, és hagyod, hogy egy gyereklány csináljon mindent egyedül, mert te... te... kis féltékeny kutyaként vonyítasz Alhalleóról, meg hogy csak miatta csinálja, meg D'Vire miatt csinálja. Az a bajod, hogy te nem vagy ezen a listán?! Mit tettél, hogy rákerülj? Majommá változtál?! Belegázoltál a lelkébe? Azzal hergeled, hogy szerelmes Alhalleóba? Gratulálok.

Kael arcára egy dühödt fintor merevedett.

– Hisz azt még te állítottad!

– Talán az volt, és azt hitte, hogy az, de hát... hát az iméntiek alapján... – értetlenkedett Riona. – Azt hittem, hogy ez neked is egyértelmű! Legalább ennyi! Ressa kimondhatatlan módon gyűlöli Alhalleót.

– A te meglátásaidra se érdemes támaszkodni.

– Elég nehéz a lány lelkébe férkőzni, azt hittem, hogy ezt tudod már te is! – háborgott Riona. – Annyi biztos, hogy ő se tud eligazodni magán, és vannak olyanok, akik annyit se tudnak kimondani, hogy valakit szívből gyűlölnek. Gondolj bele, hogy egyéb érzéseivel milyen háborúban lehet, ha még csak ennyi se megy neki.

– Remek, én ezt miért toleráljam?

Riona szeme kicsit résnyire húzódott.

– Mert egy rendes embernek ismertelek, mert úgy tűnt, törődsz vele. Mert az hittem, olyan vagy, aki nem hátrál ki küldetésekből, amikor a Világ sorsa a tét, csak mert valaki hazudott neki régen. Aki nem kezd el kifogásokat keresni, hogy miért ne tegyen valamit. Aki ugyan érzelgős, de észszerű határokon belül, ami nem megy a józan gondolkodásának rovására. Jelenleg csak hagyod, hogy a dühöd elrendezzen helyetted mindent. Súgok, te vadszamár – ha Ressa mindenfélét mond rád, könnyedén és dühből, akkor igazán mélyen egyáltalán nem gyűlöl téged. Bár ki tudja egy ilyen szakítás után! Meg is érdemled a magányodat.

Riona északnak fordította a lovát, Kael kelletlenül sóhajtott.

– Most hová mész?

– Utána. Helyetted is férfi leszek – mordult Riona dühösen, és elvágtatott.

Kael egy ideig nézett utána, majd tovább léptette a lovát délnek, és utálkozva gúnyolta Riona hozzávágott szavait. A butykosa után keresett, örült, hogy talált benne szeszt, és a torkára is lódított belőle.

Gyereklány a világ végén... Persze, játssza csak a hőst és megmentőt, etesse magát a gyerekes ábrándjaival. Eddig is túlélte egyedül. Kael újra meghúzta a butykost, és eszébe villant Ressa gyűlölködő tekintete az első időszakukról együtt, amiről ő és a környezete is csak azt a kihívást érezte, hogy ez a lány egy vadállat, akit meg kell szelídíteni, főleg vízszintesen és szalmán – miközben nem volt benne semmi kihívás, a lány a világot és a létezést utálta ilyen vehemensen, és leginkább az hozta ki a sodrából, hogy ezt mindenki félreértette.

És ennek a sok utálatnak a másik oldalán meg odaadón, gyermekien ártatlan, ha állatokról van szó, akikkel a patakban játszhat önfeledten, a legjobb barátjának egy lovat tartott, szerelmi zálogot kínáló lovagról ábrándozik, konkrét gyerekmeséből vett tündérházas képet varrat a testére, meggyőződése, hogy ő – Kael –, hasonlókat mond, mint ami egy leányregényben lenne.

Újra ivott egy nagy kortyot. Lar birodalmában pedig egészen csak ezt az oldalát mutatta, bevonva őt is végre a játékba, az örömébe, gyötrelmébe, érzéseibe – óvatosan ugyan, de nem elzárkózva. Újra minden idegszála és lélekbaja görcsökbe állt, és rájött, hogy azóta Ressa nem mosolygott, nem ért hozzá, be volt zárkózva.

Eszébe jutott, hogy a lány milyen kétségbeesetten akart menni vele sétálni az estébe, és végül megértőn ott maradt az ágyon. „Jó, várok", lehelte, és Kaelnek rá kellett néznie, hogy elhiggye ezt a csendes megértést és együttérzést. Ressa ruhátlanul ült ott előtte, könnyezett is, de még csak takargatni se próbálta magát, se a testét, se az érzéseit, és Kael akkor meggondolta magát, hogy mégse megy sétálni, mégse viszi el a gyászát a sötétbe egyedül, hanem megosztja vele. Nem kisebb dolog, mint az összetartozás érzése érintette meg a lelke legmélyén.

Amint Alhalleo berontott, mindez a törékenység eltűnt, Ressa elfedte magát, visszahozhatatlanul eltűnt az a meghittség, mindkettejük sérülékenysége újra rejtőzni kényszerült, elmúlt annak a lehetősége, hogy ő is megnyíljon a lánynak, és ez dühítette fel igazán, amiért végül ököllel csapott a mágus arcába, nem is az átka.

Kicsit gondolkozott az újabb korty előtt, hogy mit hozhat fel a mentségére, vagy mit mondhat majd Ressa előtt, aztán eltette a butykost, és északnak fordította a lovát. Ráérősen ügetett Riona és Ressa nyomai után, nem sietett őket beérni. Nem tudta, mit mondjon. A fák hirtelen értek véget, és egy meredek ösvény vezetett le a kősivatag széléhez.

Kael fintorogva nézett a sárgásbarna, végtelen tájba, ami teljesen lapos volt, közel s távol nyoma se volt árnyéknak vagy oázisnak. A kősivatag egy halott, régi vidéke volt a Világnak, a legendák szerint óriási titánok és démonok küzdöttek ezen a tájon még az idők előtt, és a föld sose heverte ki a harcokat, nem hajlandó életnek esélyt adni. Itt ugyanolyan erdőnek és fenyvesnek kellene lennie, mint amiből most kiért, de a titáni háború sebhelye nem akart elhalványulni. Még a Világ szövete is elvékonyodott errefelé.

A tenyerével próbálta leárnyékolni a napot, hogy messzebbre lásson, de a levegő már forró volt, minden remegni látszott tőle.

Leóvatoskodott a meredélyen. A darabosra szikkadt talajon apró köveket kellett kerülgetnie, a lova néha botladozott is emiatt, és nem értette, hogy ilyen körülmények között, hogy juthatott Riona és Ressa olyan messzire, hogy ne is lássa őket.

Lehet, hogy bajban vannak.

– Ressa! Riona! – üvöltött bele a rekkenő hőségbe.

Valaki ijedten kiabálni kezdte az ő nevét válaszul. Kael megnógatta a lovat, kisvártatva elérte a kiabálót. Riona volt az, ló nélkül, derékig elmerülve a futóhomokban. Riona feltartott kézzel, mozdulatlanul állt, a szeme tágra nyílt az ijedtségtől.

– Tudtam, hogy utánam jössz! – jegyezte meg lihegve. Kael nem felelt, nézte a lányt a homokban, aki a beszéd hatására mellig süllyedt immár, és ijedten felsikkantott. – A lábam szabad lett!

– Ne beszélj! – figyelmeztette Kael, miközben Riona tovább süllyedt, és ijedten felnyögött.

– Segíts már.

Kael ellenben tovább nézelődött.

– A lovad már gondolom odalent.

– És én is nagyon hamar követem, mi a nyavalya van veled?! – hápogott Riona felháborodottan. – Még könyörögjek, kérjek bocsánatot, és akkor leszel olyan kegyes, hogy kihúzol?!

Kael küldött felé egy lesújtó, hideg tekintetet.

– Biztos Alhalleóról ábrándoztál akkor, amikor Damar a kősivatagról tanított.

Riona elvörösödött, izegni-mozogni kezdett felháborodásában.

– Fejezd ezt be, mi már akkor rég nem közösködtünk, amikor Alhalleo... Az égiekre! – sikkantott közbe a lány, nyakig merülve. – KAEL! – És Riona pillanatokon belül elmerült a homokban.

Kael hűvös nyugalommal léptette utána a lovát, a mén is nyugodt maradt, ahogy minden lépésnél egyre mélyebbre süllyedt, végül Kael leszállt a nyeregből, kötött egy kendőt a lova pofájára, a kantárt szorítva, és a ló fejét felfelé tartva gyalogoltak és süllyedtek egyszerre, gyorsabban, mint Riona. Mindenesetre azt szerette volna, hogy a ló feje maradjon tovább a levegőn, ne az övé, még ha gyors is lesz az átmenet.

A homok mindenhova beférkőzött, tele lett az orra-szája, szeme, de a futóhomok gyorsan leszippantotta őket, és egy kisebb huppanással egy sötét, félvilágos barlangrendszerben találták magukat. A mén rázkódott, prüszkölt, Kael félvakon a homoktól, köhögve szedte le róla a kendőt, majd ugyanazzal a saját arcát kezdte törölni. Riona öklei a vállán és hátán csattantak közben, átkozódásokkal kísérve.

Damar azt mondta a sivatagról, hogy a tikkasztóan meleg kőrengeteg, a száraz felszín alatt szövevényes és feltérképezetlen barlangrendszer található. A lejutás nem veszélytelen, néhány homokcsapda valódi mételybe rántja az átutazókat.

Kael, amint végre újra látott, gyorsan körbenézett. Sima falú, kör alakú barlangfolyosón voltak, ami elég magas volt, hogy lovon is közlekedhessenek benne. Mindenfelé járatok nyíltak, kisebbek-nagyobbak, de az volt a legtágasabb, ahol ők voltak épp. Lefogta Riona karjait, kicsit megrázta őt.

– Elég! Ressa hol van?

– Ó, már újra Ressa? Mit érdekel? – dühöngött Riona. – Biztos teljesen boldogan elvan nélküled és a féltékenykedésed nélkül!

– Szóval te se tudod. Lóra, induljunk! – eresztette el őt Kael türelmetlenül, és a ménje nyergébe kapaszkodott.

Riona zaklatottan megigazította a ruháit, lesöpört rövid hajából némi homokot, talán mondani is akart volna valamit, de végül csak ingerülten fújt egyet, és ő is a lova nyergébe mászott.

Kael egy közönséges iránytűt szedett elő, hogy legalább az északi irányt tudják odalent tartani. Ügetésben indultak tovább, többnyire állandó félhomályban. A fényforrás apró lyukakon vagy oldalfolyosókon érkezett a felszínről. Néha homok pergett a nyakukba. A levegő hűs volt, kissé huzatos, és a lovak patadobogása minden más hangot elnyomott, visszhangot vertek.

Amikor egy alacsonyabb mennyezetű szakaszhoz értek, leszálltak a nyeregből, a kantárnál fogva vezették a lovaikat tovább, és Kael kedvtelenül, mogorván megszólalt.

– Bocsánat.

– Nocsak – mordult Riona. Kael szeme élesen rávillant, egymás mellett lépdeltek.

– A legjobb barátomnak tartottalak, úgy gondoltam, hogy ez kölcsönös, de rá kellett jönnöm, hogy valójában semmibe se avattál be. Semmibe.

Riona hallgatott, a lépteire figyelt maga előtt.

– És ezek szerint igen, ennyire túlérzékeny leszek, miután hátba szúrnak halott barátok, de még mindig jobb ez, mintha egy megbolondult mágus katatón bábja lennék.

– Én még mindig barátnak tartalak, ahogy az évek alatt is mindig úgy gondoltam rád... Igazán nem tudom, hogy miért nem avattalak bele. Részben Damar megtiltotta, de igazad van. Már nem tudom, hogy akkor miért hallgattam el előled. Azzal mentegettem magam mostanában, hogy meg akartalak kímélni az egésztől, de nem tudom, hogy ez mennyire valós ok. Lehet, hogy nem vagyok túl elsöprő barát. Sajnálom.

– Nem, nem vagy az.

– Szerencsére te kiegyenlíted a mérleget – vidult meg Riona hangja. – Szerinted miért küldtek el a kastélyból? Borzalmas hercegnő voltam, és a nővéreim vagy húgaim sokkal érdemesebbek voltak a hercegi neveltetésre, mint egy kéjmámoros, iszákos apja-szégyene. Továbbá a ma reggeli viselkedésed téged se tesz egy morálos baráttá.

– Épp ezért mondtam, hogy bocsánat.

– Egyszerűen fátylat is boríthatunk rá. – Mivel Kael nem felelt, Riona szabad kezével belekarolt. – Vagy kibékülős mókázást is tarthatunk, mint régen – évődött nevetős hangon. Kael a szemét forgatta, ami tovább hergelte Rionát. – Miért kell így esedezni neked? Ressa folytonos elutasításai miatt biztosan éhkoppon vagy, én csak jót akarok.

– Magadnak. Amúgy se érünk rá.

Riona tettetett felháborodással hördült, de továbbra is nevetett az arca.

– Csak nem neki tartogatod a békülős hempergőzést? Beszállhatok azért?

– Nekem úgy hangzik, mintha te lennél kiéhezve.

– Ah, ne is mondd! D'Vire csak mímelte az egészet, hogy elfoghassanak!

– Várj, mi?

– Képzeld el, csak hülyített a szép szavaival, és mielőtt még megcsókolt volna, puff, már fogoly lettem. Így visszaélni egy fiatal lány naiv rajongásával!

– Kiről beszélsz? De tudod mit, megérdemled! Minek kell hetyegni az ellenséggel?

Riona a fejét csóválta.

– Egyrészt, nem ellenség. Ő az új szövetségesem Khraan ellen.

– Szóltunk neki róla? Mert legutóbb kardot döfött a májamba – mordult közbe Kael, de Riona csak ciccentett.

– Másrészt, nagyon belebolondultam. Így még sose akartam senkit. Nem bírom őt kiverni a fejemből. Ez lenne a szerelem? – töprengett szenvedőn. – Ráadásul a viszonzatlan?

– Ne engem faggass ilyesmiről – mormogott Kael. Riona tüzetesen szemrevételezte Kael rezignált arcát a barlang homályában.

– Biztos? Nekem úgy tűnik, elég rendesen érintett vagy szerelem kérdésben. Ressa féle szerelemkérdésben.

– Úgy tudom, hogy nem sokat tudsz a szerelemről, miből gondolod, hogy én érintett lennék – dohogott Kael.

– Hát mert mi másért vagy féltékeny, sértődős pólyás, mintha megint tizenöt éves lennél? Ráadásul nem hajlasz kufircolásra mással, csak őérte epedezel, nem igaz? – faggatta őt Riona álnok somolygással. Kael arca egyre morózusabb lett. – Meg ne sértődj már. Örülök neked! Nem mondom, hogy nektek, mert sajnos nem tudom, hogy jelenleg a barátnőd milyen érzéseket táplál irántad az utálaton kívül.

– Akkor fogd be talán – szisszent rá Kael.

Riona halkan kinevette, mire Kael válaszul elhúzódott, a nyeregbe pattant, mert végre újra elég magas volt a folyosó a lovagláshoz. Riona is nyeregbe kapaszkodott.

– Jó, hát akkor hallgasd a hangos ábrándozásaimat a jövőmről D'Virével. Hiszen mégiscsak herceg és hercegnő vagyunk, a mese szerint is egymáshoz tartozunk.

– Egyikőtök se a mesebeli herceg vagy hercegnő – tiltakozott Kael. – Nem vagyok kíváncsi az ábrándjaidra!

– Segíts már – nyögött Riona. – Megbolondulok az érzéseimtől. Veled mi történik, ha szerelmes vagy? Mi történik, ha Ressával vagy?

Kael kivörösödött arccal fújtatott, majd lemondóan, fáradtan sóhajtott.

– Utána békét hagysz nekem?

– Igyekszem, ha adsz valami kielégítő választ végre, hogy mi folyik bennem!

– Nem tudom, mi folyik benned, talán megbolondultál a kiéhezettségtől és a kielégítetlen kéjvágyadtól, véglegesen – mordult Kael. – Talán tetézi az, hogy végre szembejött valaki, aki nem téged akar. Talán öregszel. – Riona idegesen megrázkódott, és Kael végre elvigyorodott, de egészen hamar elkomorodott. – Nincsenek nagy, költői fogalmaim a szerelemről. Amit annak hittem, az ifjonti, vággyal teli agylobbanás volt, amikor minden melles, csípős, faros női lénybe beleszerettem, átlagosan kétnaponta.

Ezzel elhallgatott. Riona várakozva hajolt előre a nyergében, Kael értetlenkedve mordult rá, hogy mit akar.

– És ami Ressával van?

Kael megrázta a fejét. Riona idegesen felnyögött.

– Kael, dehát visszajöttél, és biztosan nem miattam vagy Damar miatt! Miért jöttél Ressa után mégis, ha nem azért, mert fontos neked? És hidd el, nem én leszek az egyetlen majd, aki ezt tudni akarja. Ressának mit fogsz mondani mégis?

– Azt, hogy agygörcsöt kaptam, azt mondom neki – mordult Kael, és szikrázó szemmel meredt Rionára. – Tégy meg némi szívességet, és magadban töprengj a szerelmi nyavalyáidon, mert már fáj tőled a fejem!

Riona mérgesen szidni kezdte őt és az érzéketlenségét, Kael mindent elengedett a füle mellett, és tudta, hogy a hercegnő egyszer úgyis beleun. Remélte. Végül csak csend lett, és Kael megdörgölte a homlokát. A csendben mindketten meghallották a sziszegő, sikamlós mozgás távoli visszhangjait. Nem tudták beazonosítani, hogy pontosan merről jött, egyszerre hallották messziről és közelről, a kisebb és nagyobb járatokból is a falakon.

Rionát a hideg rázta, de Kael figyelmeztetőn csendre intette, így haladtak tovább.

Elfojtott, dühödt üvöltést hozott feléjük a barlang visszhangja. Kael még így is felismerte Ressát, és a kiáltása semmi jót nem ígért.

Talán találkozott valami földszörnnyel? Ügetésre biztatták a lovaikat, kisvártatva egy nagyobb csarnokba értek, amely közepén valóban Ressa dulakodott. De nem valami földszörnnyel, hanem egy köpenyes férfival, aki minduntalan visszarángatta magához egy kötélen, amit a csuklója köré tekert.

Ressa botladozott, elszaladt, verekedett, rugdalt. A szája szorosan be volt kötve, vérzett valahol az arca.

– Ez Darton – döbbent le Kael, a nyílpuskájáért kapott. – Engedd el! – dörrent rá a fejvadászra.

A küzdő felek ledermedtek, de Darton nem sokat hezitált, magával ragadta Ressát, aki vad vergődésbe kezdett a karjában, hogy akadályozza. Kael kilőtte a nyilait, amik nem találtak, kardot rántva vágtatott feléjük. Dartonnak nem volt választása, vagy elhajítja Ressát és védekezik, vagy lerepül a feje. A fejét választotta. A homokba taszított a lányt, és kivédte Kael rárontó rohamát.

Riona Ressához sietett, egy tőrrel elmetélte a köteleit, és Ressa, amint szabad volt, letépte a szájába kötött anyagot is, aztán kissé ingatagon felugrott, a saját lova nyergéhez ugrott a kardjáért, és belevetette magát Kael és Darton küzdelmébe.

Kael már megtette neki azt a szívességet, hogy a földre taszította, Ressa odaugrott elé és kiáltva sújtott le a pengével, Darton káromkodva hemperedett odébb.

– Vigyázz, még megvágsz, te ostoba! – hörrent Darton. Ressa űzte őt a pengéjével, a csapásai összevisszák, zabolátlanok, de erősek és nagyon dühösek voltak, az arca könnyben és vérben úszott. – Ressa! – üvöltött.

– Megölted a szüleimet, te hazug, mocskos disznó! – kiáltott Ressa vissza, vadul lihegve. – Hazudtál! Hazudtál nekem mindenről, te...! Tartozol nekem! – üvöltötte.

Darton szürke szeme elkerekedett, odébb hempergett, sikerült felállnia, de Ressa elvágta az útját, majd a nyaka felé csapott. A fejvadász hátrahőkölt, kitért továbbra is, amit Kael nagyon furcsának talált – bár aztán eszébe jutott, hogy Darton fogolyként cipelte magával a lányt, nem akarta megölni.

– Megmentettem az életedet, te hálátlan csirke. Behajíthattalak volna a tóba vagy az első bokorba, és megtettem? Hát nem. Nem tartozom neked semmi többel. Kiegyenlítettem a tartozásomat! – mondta közben a férfi kissé kimerült lihegéssel. Ressa lecsapott rá, megvágta őt az oldalán, Darton felhemperedett és üvöltött, az oldalából vér fröccsent szét a homokba, ami azonnal beitta azt, és nyoma se maradt. – Vigyázz már! Hát nem etettelek, neveltelek?!

– Nem a te feladatod lett volna, te aljas, hazudozó féreg!

– Babusgattalak, ha rémálmaid voltak...

– Tőled, tőled voltak rémálmaim!

– Ápoltalak, ha lázad volt, taknyoskodtál!

– Kidobtál egy árvaházba éhezni tetvek és férgek közé! Egy egész élettel tartozol nekem! – kiáltotta Ressa rekedten.

– Hol lennél nélkülem?! – kiáltott vissza Darton, ahogy estében belekapaszkodott Ressa lovának nyergébe. Kael szorosan követte őket, a férfi valamit felhúzott az ujjára.

– Ressa! – kiáltott Kael figyelmeztetően.

Vörös villanás vakította el őket egy pillanatra, a lovak megugrottak, Ressa megbotlott valamiben, és hunyorogva csak annyit látott, hogy Darton a vajszínű lova nyergében átugrat egy piros szélű, hullámzó teleportkapun. Amint átjutott, a kapu egy villanással eltűnt a semmiben.

Némaság szakadt rájuk. Ressa vadul lihegett, még mindig káprázott a szeme.

– Az iránytű! – nyögött föl panaszosan. – Az iránytű a nyeregtáskában volt! Az istenekre...!