I. 13. fejezet



Az odaáti világban a zuhatagon túl egy ideig sekély, a lovak bokájáig érő vízben léptettek. A fák továbbra is göcsörtösek és tekergőző törzsűek voltak, azonban óriásira nőttek, mintha a kinti erdő csak egy kis csemeteerdő lenne. Az őserdő gyökerei, miután nem leltek több helyet a fölben, a föld felett kerestek utat, óriási hidakat és alagutakat alkotva. Minden zugban óriási őspáfrányok, bokrok, mohák ültek, hatalmas, ezerszínű virágokkal, melyek a törzsekre és ágakra kúsztak a magasba, hogy némi fényt kapjanak. A levegőnek sűrű, buja illata volt, a mágia jelenléte pedig nem volt többé terhes, épp olyan könnyen hozzászoktak, mint Damar tornyában.

Az útjuk világosan ki volt jelölve, egy kis ösvény tekergett előttük, mutatva a biztos átkelést a szövevényes őserdőn át.

Ressa mélyeket sóhajtott, nagy kortyokban nyelte a levegőt, meleg volt és borzongató is egyszerre. Mikor megálltak falatozni a varázskendőből, Ressának feltűnt végre a mély csönd. Sehol nem hallatszott madárdal vagy egyéb erdei állat neszezése. A szél is alig zizegett a növények között. Minden olyan volt, mintha az idő egyszerűen megállt volna, vagy nem is létezett volna itt, és bár elvarázsolta az őserdő időtlensége, szeretett volna újra a saját világában lenni.

A majom halkan füttyögött és makogott, hol a fekete mén nyergében, hol Ressán, hol pedig a gyökerek között cikázva. Néha patakokon keltek át, amik csupán térdig értek, de Ressa így is belehasalt, ruhástul, sóhajtva, mert a víz minden esetben mennyei érzés volt. Vízebb volt a víznél, tele mágiával.

Időről-időre ősi gyümölcsösökön haladtak át, de a fák túl magasra nőttek ahhoz, hogy Ressa elérhesse a duzzadt, érett, sose látott formájú gyümölcsöket. Épp ezért volt bosszantó, amikor a majomka a saját nyergében ezeket a gyümölcsöket falatozta kétpofára.

Azt, hogy milyen magasan járhatott a nap, nem tudta megállapítani, a saját fáradtságából tudott csak találgatni, hogy dél már jócskán elmúlhatott. A majomka is kókadtan hevert a nyeregben, üveges, vizenyős szemmel, egy jó ideje nem hagyta el szó a torkát. Dülöngélni is elkezdett néha, és lankadtan emelgette a kezét, mintha valamit próbálna ellegyinteni. Ressa mindegyre gyanakodva figyelte őt, már épp említette volna, hogy minek kellett annyi gyümölcsöt egyedül magába tömnie, mikor átfutott az agyán, hogy talán a gyümölcsök mérgezőek voltak.

Ebben a pillanatban a majomka felakadt szemmel fordult le a nyeregből, tompa puffanással végezte az ösvényen. Ressa ijedten ugrott le érte, óvatosan a karjába emelte, és rémülten tapasztalta, hogy az állat remeg, csont vékony, mintha napok óta nem evett volna, a bundája csatakos és kócos.

– Jaj, ne, ne!

Fellendült a lova nyergébe, kutatni kezdett a nyeregtáskában gyógyszer után, de a majom egyik üvegcsében lévő miazmára sem reagált. Ressa kétségbeesése nőtt, rémülten forgolódott, hátha talál valami segítséget, végül az iránytűt is elővette, ami mozdulatlanul, bármiféle segédnyíl nélkül ült a tenyerén. Káromkodva vágtába sürgette a lovát. Ki kell innen jutnia, mielőtt valami nagy baj lesz, talán odakint...

A majom remegni kezdett, a bundája teljesen síkos volt, a szemét és a száját szorosan összezárta, mintha fájdalmai lennének, és Ressa fél kézzel dajkálva ölelte magához.

– Jaj, tarts ki egy kicsit, kérlek, találok gyógyszert!

Mikor ezt kimondta, a távolban, a fák görbületei között különös, magas épületeket látott, melyek nagy része a fákra épült. Gondolkodás nélkül űzte arra a lovát, és örömtelien újságolta, hogy nemsokára!

Nem volt érkezése bámészkodni, amikor bevágtatott a településre, csak élő embert keresett, aki megmondhatta volna, hogy hol talál valami vajákost vagy akár lódoktort, aki segít a majmon. De senki nem volt az utcán, talán a házak és a fákra felkúszó épületek is üresek voltak. Tovább ügetett az úton, és nagy meglepetésére az ösvény később egyenesen egy hatalmas, ősöreg fa felé vezette, mely akkora lehetett, mint egy kisebb palota. Díszes, a fával teljesen harmonizáló tornyokkal, hidakkal, ablakokkal, egyéb épületszárnyakkal, boltozatos kupolákkal. Fény derengett a fapalota körül, mágikus, borzongató erő, amit Ressa egész eddig érzett, és tudta a zsigereiben, hogy ez a forrása.

Egyenesen belovagolt az épületbe. Egy óriási csarnokba jutott, ahol magas oszlopok tartották a mennyezetet. Arcok fordultak felé kíváncsian, ő pedig leugrott a nyeregből a majommal a karjában.

– Segítségre van szükségünk, a... majom... a társam, szóval ő ember, de elvarázsolták, és most nagyon beteg!

A majom vadul zihált és tekergett kínjában, Ressa alig bírta őt kézben tartani, és ő maga is zihált a vágtától. Alakok gyűltek köré, halkan susogtak, ő meg csak kiabált, hogy segítség kell, gyógyszer, különben...

Nem halhat meg, hát ennyitől... A felismeréstől a földre rogyott, ő is remegni kezdett. A majom hangosan sivalgott a fájdalomtól, Ressa a hűvös földre tette csatakos, sovány, forrón remegő testét, a majom picire gömbölyödött a kínoktól.

– Jaj, kérlek, ne. Kérlek! Kael! – nyögte rémülten, és legszívesebben tovább ölelte volna őt, de nem akarta fokozni a szenvedéseit.

Letérdelt eléjük egy hosszú ruhás alak, Ressa felkapta a fejét, és belebámult egy éterien szép nő arcába, akinek ezüstös haja volt, égkék szeme, pirospozsgás arca és rózsaszín, fényes ajkai. A füle nagyra nyúlt és hegyes volt, tömérdek ékszervirág díszítette, amik a homlokára is ráfutottak. Ressa gyorsan körbenézett a körülöttük állókon, mind ilyen szépek és éteriek voltak.

– Elfek? – sóhajtott döbbenten.

A rég letűnt, megfogyatkozott nép nem közösködött emberekkel a területeken, mindig kitért az útjából és messzire vándorolt előle. Sokan épp olyan kihaltnak vélték őket, mint bármilyen egyéb varázslényt.

A majom közben görcsbe rándult, és Ressa nagyot kiáltott. Az előtte térdelő elf egy kagylótálkát nyújtott a majom szája felé, itatta, majd a maradék vizet rálocsolta a meggyötört kis testre. Mikor ezzel végzett, felállt, elhátrált. A többi alak is úgy tűnt, hogy dolgát végezte, és tovább sétálgatott.

Ressa nem értett semmit, a majom még élénkebben szenvedett, aminél szívszorítóbbat Ressa sose látott.

– Kael, na, jaj, mi történik?! Esküszöm, nagyon megölöm Alhalleót, ha bármi...

A majom kimerevedett, nem lélegzett. Ressa tágra meredt szemmel, remegve térdelt az állat felett, ő is elfelejtett lélegezni. Valahogy nem is akart. Ez nem lehet igaz.

– Kael! – jajdult fel panaszosan. – Kael...!

A szemét könnyek szúrták, és borzadva gondolt arra a gyűrűző fájdalomra, ami a torkában egyre nagyobb és nagyobb lett. Hozzáért a törékeny kis testhez, ami hideg és teljesen kőmerev volt, de nem akarta elhinni, megszorította, dörzsölte, és halkan zihálta a férfi nevét.

Végül a test megrázkódott, ő meg ijedten engedte el, és közben tágra nyílt, könnyes szemmel bámulta a rázkódó-remegő, átváltozó testet, ami nyúlt, szélesedett, emberivé vált. És a kövön előtte ott feküdt a hasán a férfi, továbbra is mozdulatlanul. Ressa szaporán pislogott, hevesen vette a levegőt, az eddig összegyűlt könny a szeméből az arcára folyt, de nem sírt. Kinyújtotta a kezét, még csak Kael ingjéhez ért volna, amikor a férfi úgy kapott levegőért, mint egy fuldokló. Köhögve lihegett, morgott, nyögött, Ressa örömében nevetett, azonnal felhúzta őt négykézlábra, majd térdelésbe. Kael továbbra is a fájdalomtól nyögött, nehezen lélegzett, de Ressát nem érdekelte a kínja, azonnal átölelte a széles mellkasát, a hátát.

– Aú, megölsz! – hörrent Kael rekedten. – Megölsz, ne! Minek örülsz?!

– Élsz, beszélsz! – lelkendezett Ressa.

– Hát élet ez?! Ne, Ressa, fáj! Fáj!

– Igazi vagy újra!

– Ressa, Ressa! Eressz el – nyöszörgött Keal. – Mindenem fáj!

Ressa végül felfogta Kael szenvedéseit, eleresztette, a férfi kicsit megroggyant, de a légzése kezdett normalizálódni. Leverte a víz, izzadt mindenhol, megbomlott a haja, nyúzottak voltak a vonásai, és még mindig remegett. A sarkára ereszkedett egy hosszú sóhajjal, majd a fenekére huppant, lehunyt szemmel támasztotta a homlokát, és mintha hányingerrel is küzdött volna. Ressa csendesen figyelte.

– Ha valaha... még egyszer – kezdete a férfi halkan, rekedtes hangján –, majomnak hívsz, nagyon megbánod.

Ressa az ajkába harapott örömében.

– Rengeteg más nevem is van számodra.

– Helyes. Soha többé nem akarok erről beszélni, vagy legalább amíg Alhalleót ki nem csontozom érte. Egy szót se erről az egész majomgúnyáról!

– Rendben!

Kael felpillantott rá, kimerültségtől fátyolos tekintete zölden irizált, és Ressa nem tudta elnyomni az arcát feszítő örömteli mosolyt. A férfi először azt hitte, hogy Ressa mulat a kínjain és az előző napok meghurcolásán, majd rájött, hogy ezt a fajta megkönnyebbült, boldog arcát nem kajánkodásai közepette szokta látni. Talán nem is szokta látni soha.

Ressa végül kipirultan elfordult, megköszörülte a torkát, ruganyosan felállt, és a kezét nyújtotta neki is. Kael megsimogatta a hűvös kőpadlót.

– Ez még nagyon jó nekem itt.

– Tovább kell mennünk, Rionát is meg kell találnunk.

Kael fáradtan, lemondóan sóhajtott, elfogadta a kinyújtott kezét, bár mindene ropogott, az összes izom a testében hasogatott a fájdalomtól, mintha maró sav lenne a vére. Még a bőre is olyan érzékeny volt, mintha Ressa érintése csaláncsípés lenne, mikor felhúzta őt. Kicsit szédelgett, a lány megtartotta, ami akkora fájdalmat okozott, hogy elállt a lélegzete, ezért Ressa gyorsan elengedte.

– Talán Riona várhat kicsit... – jegyezte meg tétován a lány, miközben Kael elfordult, és méltatlankodó hörgéssel a kőpadlóra hányt.

Míg Kael könnyített magán, újabb elfek léptek hozzájuk, egész kísérettel. Egy férfi és nő voltak, fejükön koronához hasonlatos ékszert viseltek, földig omló, fátyolszerű ruhákat és kendőket. A férfi intett a kíséretnek, akik odaléptek a jövevényekhez, és a kezükbe egy-egy kagylóból készült kelyhet tettek.

– Üdvözöllek titeket a birodalmunkban. Szeretnénk felajánlani a mai éjre a vendégszeretetünket, fekhelyünk, italunk és ételeink, hogy kipihenhessétek az eddigi megpróbáltatásokat. Tudjuk, hogy milyen céllal és hová indultok – mondta a férfi megnyugtató, mély hangon, andalítóan. Mintha neki már nem számítana az idő. Arca is ugyanilyen szép és időtlen volt. – A rátok váró út még több nehézséggel lesz teli, kérlek, maradjatok éjszakára.

– Részemről én tisztelettel elfogadom, mert kutyául vagyok... – sóhajtott Kael. – Modorra se maradt erőm.

Az elfuralkodó enyhülten mosolygott rá.

– Kontárátok ült rajtad. Sajnáljuk, hogy nem könnyíthettük jobban a visszaváltozást, csak meggyorsíthattuk. Nemsokára jobban fogod magad érezni, erről gondoskodni fogunk.

Ekkor az uralkodónő szólalt meg.

– Igyatok a vízből, kérlek. Igyátok ki fenékig, és máris jobban fogjátok magatokat érezni.

Ressa rámarkolt a kehelyre, Kael már nagy kortyokban nyelte a vizet, és ő is az ajkához emelte. A víz tele volt mágiával. Visszaadták az üres kelyheket, Kael arcába szinte visszatért a szín, elmúlt a remegése, és nem is imbolygott.

Az uralkodónő mosolygott rájuk, majd intett nekik, hogy kövessék őt. A férfi és az ő kísérete búcsút intett nekik azzal, hogy innentől Lar királynő gondjaira bízza őket.

Lar királynő ezüstszínű haja a ruhája aljáig ért, a koronája hosszú, gyémántosan csillogó kövei pedig ékszerként végigfutottak a tincsein. Csöndesen lépdelt előttük, szinte nem lehetett hallani a lépéseit, mintha inkább lebegne a föld fölött. Kivezette őket a csarnokból egy árkádos, boltíves hídon át egy jóval kisebb kerengőbe, ahol nagy asztal állt, tele étellel és itallal. A kerengőn túl egy udvar terült el, harsányzöld színű fűvel, rengeteg apró, mezei virággal meghintve, göcsörtös törzsű, szomorúan hajló füzekkel, és egy tóval, amit egy gömbölyű sziklákról leomló zuhatag táplált nem olyan messze. Napfényszerű, meleg derengés volt a levegőben, az illatok barátságosak, hívogatóak voltak.

– Gyertek, egyetek velem – hívta őket Lar kedvesen, és leült az egyik székbe. Kael gondolkodás nélkül leült, Ressa tétován állt egy kicsit a másik szabad szék mellett. Lar hunyorgott rajta, a kék a szemében egészen túlvilági volt. – Nincs okod ármányra gyanakodni, ez egy védett birodalom már évszázadok óta.

Ressa tudta, hogy így van, különben se a tetoválás, se az iránytű nem nógatta volna, hogy jöjjön erre, ha baj lenne. Mégis, az egész túl... jó volt. Leült végül a helyére, ő is nekiállt falatozni a rengetegféle finomságból, ami eléjük volt halmozva. Figyelte, hogy Lar is csipeget, elegánsan, finoman eszik, tölt nekik bort – melyhez hasonló bársonyosságot még sose ivott.

Kael eltelten pihegett mellette, ő két kupával előrébb járt a borral. Ressa módjával iszogatott, majd megakadt a szeme a gyümölcsöstálon. Ott volt az a fura alakú, telt gyümölcs, amiből Kael halálra ette magát. Lar halkan felnevetett, talán észlelte a megrökönyödést.

– Ez a kedvenc szilvánk, nem mérgező, ne aggódj – mondta Lar kedvesen. – Kael átváltozását akkor indítottuk el, mikor beléptetek a birodalmunkba, és mivel tudtuk, hogy milyen kontárság áldozata lett, próbáltuk kíméletesen végigvezetni rajta. Csak a kontármágia... – Lar lemondóan sóhajtott, megrántotta a vállát. – Az átokszóró nem szerette volna, hogy a visszaváltozás kellemes legyen, és ezzel sajnos nem lehetett már mit kezdeni.

Ressa elvette a kívánt gyümölcsöt. Kael tekintete egészen elborult.

– Kontárság? Még hogy kontárság...

– Ezek szerint tudtátok, hogy jövünk – vágott közbe Ressa.

– Mi szerettük volna, hogy jöjjetek, igen. Mi engedtünk be titeket – bólintott Lar. – Mások, nos, mivel egészen más elképzeléseink vannak a világ dolgairól, szerintük nem tanácsos velünk találkoznotok, és meghallgatnotok minket.

– Damarról beszélsz? Hisz az ő kacatjai hoztak ide minket – mondta Kael.

– Damar lenne az, akiről beszélek, igen. Viszont az ő kacatjai egyáltalán nem akarták, hogy ide gyertek, hogy megtaláljátok az átjárót, és megszálljatok nálunk. Kellett nekik egy kis nógatás tőlem.

Ressa arcára visszatért a szkeptikus mogorvaság.

– Tudtam, hogy csapda.

Lar szabadkozva nevetett, rázta szép fejét.

– Ugyan, te kis csacsi. Már bocsánat – tette hozzá gyorsan, Ressa elboruló arcát látva. – Az utatok a birodalmunkon át egyenesen a kősivataghoz visz majd, időt nyertek és energiát, továbbá olyan tudást, amelyről Damarral ellenkező nézeteink vannak. Jómagam úgy vélem, nálunk tartózkodásotok a küldetésetek sikerének kulcsa.

– Damar meg nem így véli – mondta Kael erre. – Miért? Miféle tudásod van, amit Damar nem adhatott át nekünk az évek alatt, amíg a tanodájában éltünk?

Lar mindkettejüket figyelte egy kis ideig.

– Egyszerűen az igazság. – Egyikük se felelt neki, és Lar végül enyhülten mosolygott. – Ő se ismerhet mindent, hiszen évek óta be van zárva egy toronyba. Viszont a víz, amiből ittatok, tele van emlékkel, és ha álomra hunyjátok majd a szemeteket, akkor álmodni fogtok az igazságaitokról. Ezek akár nélkülözhetők lennének, viszont az istenek birodalmába belépni nem lesz könnyű ezen igazságok nélkül. Van egy célotok és vannak okaitok, ürügyeitek, elhatározásaitok, de lehet, hogy tévesek. Ha nem tisztázódik előttetek ezeknek valódi tartalma, félek, hogy nem jártok sikerrel.

– Ha ez így van – Ressa nem értette, hogy miért remeg a hangja –, miért ne akarná Damar, hogy megvilágosodjunk?

Lar erre viszont csak egy mosollyal válaszolt, és a kupájába ivott.

– Pihenjetek, álmodjatok, és remélem, hogy megértitek az én céljaimat is majd egyszer.

Ezzel a búcsúval felállt az asztaltól, és magukra hagyta őket. Kael és Ressa kukán meredt utána, majd egymásra néztek, miközben Kael egy újabb falat húst tolt lassan a szájába. Kínzott, nyúzott volt, de kétségtelenül ő, teljes pompájában, a vonzó vonásaival.

– Nos...

Ressa kissé remegő szájjal fordult el.

– Van valami, amiről nagyon akarok veled beszélni – mondta a férfi.

Ressa kicsit kimelegedett, de nem fordult felé, bármennyire is merült volna el inkább újra az arcában, a zöld tekintetében. Egyszeriben nem is értette magát, mit izgágáskodik tőle, hiszen pontosan tudja, hogyan néz ki Kael. Mint egy disznómajom.

– Igen?

– Bizony. Miféle őrült hülyeségbe mentünk bele Tristanával? Te beveszed, hogy D'Vire egy herceg?! – csapott az asztalra Kael durván, és Ressa elkerekedett szemmel nézett mégis rá.

– Te se tiltakoztál!

– Egészen hihető mesének hangzik, csak aztán a nyakunkra küldték a Hóhér őrszemeit, ők meg leléptek csendesen.

– Tristana szavában valóban nem kellett volna bíznom – vörösödött el Ressa, és ivott a borból. – De amit D'Viréről mondott az miért ne lehetne igaz? Nekünk is van egy titkos hercegnőnk.

– Attól, hogy van, nem jelenti, hogy minden sarkon elveszett hercegek rohangálnak – morgott Kael. – Kész csoda, hogy a nagy bizalmaskodás közepette ezt nem árultad el neki. Szépen lennénk! – Ressa morogva horkantott csak, nem felelt, Kael pedig sóhajtva dörgölte a homlokát. – Mindegy, már megtörtént, bár én Tristana egyetlen szavát sem vagyok hajlandó elhinni. Szétrobban a fejem – tette hozzá panaszosan. – Belefullasztom magam abba a tóba.

– Helyes – morgott Ressa, és ő is felállt az asztaltól, ahogy Kael, aki kérdőn tekintett rá. – Közelről akarom látni a haláltusád.

Amint kiléptek a kerengőről a fűre, varázslat áldozatai lettek, megviselt ruházatuk eltűnt. Csupán alsónemű maradt rajtuk. Ressa azonnal nekiiramodott, a vízbe vetette magát, hogy mielőbb takarhassa magát, Kael pedig nevetve, kényelmesen a tópartra sétált.

– Ha a hálóba igyekeztünk volna, minden ruhánk eltűnik vajon?

– Sose fogjuk megtudni – hörrent Ressa vörös arccal nyakig a vízben.

Majd nem kevésbé pirulva és hevesedő szívdobogással végignézte, ahogy Kael nyújtózik, hajlong, vigyorog, majd kitárt karral a vízbe zuhan, mint egy darab fa. Sokáig nem adott életjelet, végül bálnamód, prüszkölve a felszínre tört, és a hátán lebegve lihegett hunyt szemmel.

Ressa is úszkálni kezdett, a víz azonnal felfrissítette. A mélyre merült megcsodálni az ékszerszínű, csillogó halakat, kagylókat, megsimogatta a hínárokat. Elúszott Kael alatt, alulról szemlélte meg a bőrén itt-ott látszó fehér, szépen gyógyult és kevésbé szép hegeket, vagy a frissebb rózsaszíneket – továbbra is bámulandónak találta a harcost. Amint ez a gondolat átfutott a fején, felforrt az arca körül a víz, és buborékokat eresztett a száján. A buborékok felszaladtak a férfi derekán, hátán. Kicsivel később Kael a vízbe merült utána, és Ressa ijedten menekülőre fogta.

Kisebb kergetőzés alakult ki köztük, víz alatt és a felszínen is, ha levegőjük fogytán volt. A fogócska értelmetlen volt, de Ressa élvezte, Kael ádáz-játékos vigyora is azt sejtette, hogyha ugyan elkapja, nem bántja. Ressa minduntalan kicsúszott a kezéből, végül a lány nevetve kimászott a vízből, futva menekült fel a gömbölyű sziklákra, közel a zuhataghoz.

– Elfelejtettél szemérmeskedni, látom minden sebhelyed, és ó, mit még!

Ressa épp magasra kapaszkodott a sziklákon, valamiért csak nevetni tudott. Kael azzal fenyegette, hogy ne nevessen – micsoda dolog amúgy, Ressa nevet –, mert azonnal elkapja. Egy másik útvonalon át toppant ugyanarra a sziklára, mint Ressa. A lány sikkantva kaccantott fel, ahogy Kael győzedelmes nevetéssel elkapta az egyik csuklóját, és mielőtt gondolkodni támadt volna ideje, a mélybe vetette magát, magával rántva a már kiabáló férfit is.

Fejjel fúródtak a tó vízébe, egymás kezét fogva. Felhabzott körülöttük a víz, minden csupa buborék és pezsgés volt. A felszínre úsztak, ahol Ressa nevetve kapott levegőért, majd megsimította Kael vigyorgó arcát is, lesöpört róla pár vízcseppet. Hagyta a férfinak, hogy átfogja a derekát, az ő keze a nyaka köré, vállára került át, így taposták a vizet, nevetgélve, lihegve. Kael haja rég kibomlott, a tincsei Ressa karját csikizték.

– Már álmodunk? – kérdezte Kael, ahogy közelebb húzta magához Ressát.

– Mi ezen olyan álomszerű?

Kael kissé felnevetett – a lány nevet rá, hagyja az érintését, a közelében marad, játszik vele.

– Nem mondhatnám, hogy láttalak valaha is ilyen felszabadultnak. Talán csak egyszer, amikor az első este a patakban játszottál a lovainkkal.

Ressa azonnal megfeszült, de nem menekült el, ujjaival belekapott Kael néhány kígyózó tincsébe. Időközben a part felé úszkáltak, ahol Kael lába már leért, és csak arra kellett figyelnie, hogy a lányt tartsa, aki játszott rajta, az oszlopszerű, izmos combjára állt, vagy a sípcsontját a férfi hasának támasztotta.

– Már nem fáj?

– Nem annyira. Nem is fáj szinte.

Ressa a férfi vállára hajtotta az arcát, először elfordulva a nyakától, mert így is remegett, ahogy átölelte.

– Akkor jó.

Megborzongott, ahogy Kael egy kézzel végigsimított a hátán, magához ölelve őt, a lábai a hasáról szétcsúsztak, átfogták a férfi derekát. Teljesen összesimultak, és Ressa végül az arcát is inkább Kael nyakához nyomta.

– Örülök, hogy végre visszaváltoztál. Olyan jó újra látni téged – motyogta. – Nem bírok neki nem örülni.

– Nekem mondod? Imádom az örömöd.

– Ne szokj hozzá – emelte fel hirtelen a fejét Ressa, bár továbbra is szorosan ölelték egymást. – Ahogy ismerlek, bármelyik pillanatban...

Ressa megnémult, ahogy Kael arcát nézte ilyen közelről. A férfi arcán látta az apró ráncokat a fényesen zöld szeme sarkában, a homlokán, növekvő borostáját, a vékony bajszán ülő vízcseppeket, amik a szép szájára gördültek, akár egy csók. Kael elvigyorodott, ő előbb látta Ressa arcát kivörösödni, minthogy Ressa azt felfogta volna.

– Mi lesz bármelyik pillanatban...?

Ressa szaporán pislogott, mint akit kizökkentettek.

– Hogyan lehet... hogyan lehet borsmenta illatú a leheleted?

Kael felnevetett, fordult párat a vízben maga körül, ölelésében Ressával.

– A titok nyitja a ruhám egyik zsebében lapul, de nem az ágyékkötőmben! Vagy hazudok. Szerintem kutass át érte. Amúgy erről volt már egy eszmecserénk.

Ressa arca lángolt.

– Volt? – kérdezte rekedten.

– Nagyon meg akartad kóstolni.

– Meg? – nyikkant Ressa.

– Olyannyira, hogy a csókodat adtad volna cserébe – vigyorgott tovább a férfi, mire Ressa ijedten kiverekedte magát az öleléséből.

– Biztos nem! – hápogta, majd a víz alá vetette magát, és villámsebesen elcikázott a habokban.

Kael egy ideig nevetett, majd érzékelte a lány hiányát, és kissé alább hagyott a jókedve.

Ressa csak akkor jött fel a felszínre, amikor már fájt a tüdeje a levegőhiánytól. Duzzogva gubbasztott a tó alján, kövek és kagylók szurkálták a fenekét, majd kelletlenül a felszínre merészkedett.

Kaelt nem messze találta meg, az egyik öreg fűz alatt heverészett a fűben, gyümölcsöt falatozott, és gondtalanul kupázgatott. Ressa a partra úszott, kimászott a fűre, és elindult felé, valahogy nem törődve többé azzal, hogy mennyire alsóruhás.

– Hé! És mi történt?

– Mi, mikor?

– Az állítólagos eszmecserekor?

Kael gurgulázva, mélyről nevetett, oldalra fordult, a könyökén támaszkodott meg. Napfény és árnyék játszott a pompás teste minden izmos domborulatán.

– Ki voltál ütve, elaludtál. Nem történt semmi.

– Nem?

Kael beleivott a borba, nagy kortyot nyelt, és már rázta a fejét.

– Ugyan. Hát undorodsz tőlem.

Ressa elgondolkodva figyelte a férfit, leült mellé a fűbe, és csak nézte-nézte őt, mintha a fejébe akarna látni. Ruhájuk újabb változáson ment át, Ressa ujjatlan, krémszínű vászonblúzban volt, és egy könnyű, kissé buggyos rövidnadrágban. Kaelen csak egy vékony, de laza szabású lenvászon nadrág volt. Kael fordult el előbb a lánytól, ugyanis a blúzon szemérmetlenül átsejlett a lány melleinek halma.

– Nem undorodom – mondta végül Ressa zordan. – Csak egy hülye vagy.

– Mit rágod ezen magad? Tessék, adok mást, amit kóstolhatsz! – nyújtott Kael ingerült zavartságában egy fürt vörös húsú szőlőt.

Ressa megvető fintorral forgatta a szemét, majd elnyúlt Kael mellett, nyújtózott egyet, mint egy macska.

– Ha azt akarod, hogy befogjam, akkor etess! – követelte egyszeriben.

Kael kénytelen volt újra a lányra nézni. A vadorzó harag ott volt a lány tekintetében, veszélyes és ingoványos lett a hangulat, habár ha tényleg nagy baj lett volna, a lány nem marad mellette, elvonult volna. Ahogy nyújtózott, felcsúszott a hasán a blúz, kivillant lapos, barna bőrű hasa, csinos köldöke, néhány sebhely kezdete vagy vége. A combjait felhúzta, a Tristana által tépett karomnyomok bántóan rusnyák voltak, a másik combján a virágkunyhó ékeskedett. Térdén és lábán lila és zöldes-sárga nyomok emlékeztettek egyéb verekedésekre, fehérré vált, régi hegekkel tarkítva. Karjait a feje fölé emelte, beletúrt a száradó, göndör-hullám szőkeségbe, fitogtatva a bal felkarján lévő másik tetoválást, lila foltjait, horzsolásait, zúzódások, régi vágások nyomait, majd szépen a feje alá hajtogatta őket. Megmozgatta kicsit a széles csípőjét, hogy kényelembe helyezze magát, sóhajtott, nagyot, a blúzon átütött a mellei halma.

Már nem játszik, de kéreti magát, mint egy macska, és Kael hangtalanul káromkodott. Leszakított egy szem szőlőt, és a lány szájába tolta. Ressa jóízűen, hangosan roppantotta szét a fogaival. Megenyhült a tekintete, amíg kapott még szőlőt. Ő is leszakított egy szemet a fürtről, Kael szájába tolta. Kael halkan, rekedten felnevetett, miután lenyelte a falatot.

– Többet látok belőled így, mint az alsóneműdben, te lány, vigyázz. Nem akarod takargatni magad?

– Mi mindent látsz, nagyokos? – Ressa tekintete újra fenyegető lett, Kael ismét végignézett a mellette heverésző lányon.

– Hogy fiatal korod ellenére sok fájdalom ért, és ennek kevesebb nyoma van a testeden, mint odabent.

Ressa arca megszínesedett, zavartan rágta a szőlőjét.

– Na és, ezt tudjuk. Te is csupa heg vagy, akkor ez rád is igaz?

– Teljesen igaz – vigyorodott el könnyedén Kael. – Sok évig voltam zsoldos idegen birodalmaknál, de mindig Khraan ellen. A háborúskodásnak megmaradnak a hegei rajtad mindenhol. Belül is. A májamat, ha látnád!

Ressa kissé elmosolyodott, majd pár szem szőlő után biccentett.

– Mit látsz még?

– Hm – dörmögte a férfi. – Valójában szeretsz nevetgélni, játszani és bohóckodni, ha a játszópajtásaid állatok. Nem is lep meg. Az utóbbi években az én legjobb és leghűségesebb barátom is a lovam volt, bennük nem lehet csalódni.

– Jó, az imént a tóban azért veled is játszottam. Nem csak állatokat tartok érdemesnek a bizalmamra.

– Most már látom ezt is – vigyorodott el a férfi, hiszen Ressa megint mosolygott.

– Van még valami?

– Minél jobban tálcán kínálod az érzelgős oldalad, annál jobban félek, hogy valamibe belegázolok. Ez valami csapda lesz? – nyögte Kael.

Ressa mosolya lehervadt, és némi zavart vállvonogatás után megszólalt.

– Nincs itt csapda. Kíváncsi vagyok, mit látsz belőlem a „mélabús fúrián" kívül, hiszen eddig senki nem vette a fáradságot, hogy mást keressen bennem. Lehetőséget se adtam – tette hozzá beismerve. – Aztán meg a belém látott képzetekkel kellett hadakoznom mindenkivel. Igazából én magam se tudom néha, hogy mi van ezen kívül, és most tőled hallani ezeket jól esik. Ráadásul én kérdezem, nem te nyaggatsz a megfigyeléseiddel. Ha esetleg belegázolnál a lelkembe, azt csak magamnak köszönhetném, amiért erőltettem a dolgot.

Kael elgondolkozva, félredöntött fejjel figyelte, majd ha már úgy volt, kicsit tovább döntötte a fejét, ezáltal a nyaka hangosan roppant egyet. Ressa méltatlankodva vett egy mély levegőt, a fejét rázta, de elvigyorodott.

– Te hergelsz engem.

– Lehet. Próbálgatom ezt az új, játszós oldalad. A végén még kiderül, hogy türelmed van hozzám. Esetleg nem csak bizalmat érzel felém, hanem kedvelsz is, de ezzel lehet, hogy elvetem a sulykot – nevetett fel Kael. – Ezt már meghagyom álmodozásnak.

Ressa csendesen figyelte őt, majd kissé megköszörülte a torkát.

– Hát, mondtam, hogy nem undorodom tőled, és örülök, hogy újra embergúnyában vagy. Megelégszel ezzel?

– Közel sem, de majd dolgozunk rajta – rázta a fejét Kael. – Az iménti lélekboncolgatás borzalmas helyzetbe hoz lassan. Eszembe jutott még valami, de sajnos ezzel elvágom a hangulatot. Nyugtalan álmokat látok rajtad esténként, amikre nem is emlékszel, de mérgeznek. Te unod a nyakropogtatást meg horkolást? Én mit szóljak az örökös nyugtalankodással és nyöszörgéssel?

Ressa vérvörösre változott. Sose aludt senkivel, hát soha nem is hallotta, hogy ő ilyen nyugtalan alvó. Kael a lány hasát figyelte, és azzal játszott, hogy a szőlőszemet bele tudja-e gurítani a lány köldökébe.

– Oda se neki, nekem is vannak nyugtalan álmaim. Néha emlékszem, néha nem. Kíváncsi vagyok, hogy mifélét fogunk látni most? Rajtakapjuk Damart egy újabb füllentésen?

Ressa a lombokat figyelte, majd a hasán játszó férfit.

– Igazából már leragadna a szemem, de pont amiatt nem merek elaludni, hogy mit fogok látni. Szerinted, ha együtt aludnánk, könnyebb lenne?

– Ha szeretnéd...

– Hogy könnyebb legyen, vagy hogy együtt aludjunk?

A szőlőszem megállt a lány köldökében, és Kael elégedett dorombolással hajolt érte és ette meg onnan, majd megcsókolta a lány meleg, puha bőrét, és ráhajtotta az arcát is.

– Ha szeretnéd, jólesne, akkor bármit.

Ressa beletúrt Kael tincseibe, amik csiklandozni kezdték a combját. A férfi meleg szuszogása ingerelte a bőrét, érezte finoman szúrni a borostáját, még égett a bőre a csókjától is.


Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top