Reggel egyedül ébredt a szalmán, lópokróccal a vállán, és nyűgösen könyökölt föl. A levegőnek hűvös, esős illata volt, és hamarosan meg is csapta a fülét a kinti, reggeli eső. Majd megpillantotta a férfit, aki az istálló ajtajában állt, nadrágban, szétgombolt ingben, teljesen leengedett hajjal. Fáradtak voltak még a vonásai, a zöld szeme viszont vibrált a tavaszi esőt figyelve, profilja mesteri szobrászmunkára hasonlított. Beleharapott egy almába.

Ressa visszaejtette a fejét a szalmára, hallgatta az eső hangját, a férfi fogainak harsogását az almán, a lovak halk prüszkölését és szuszogását, beszívta az eső friss illatát, a szénáét, a pokrócból áradó lószagot is. Kael aztán visszafeküdt mellé a szalmára, megérezte az ő illatát is, almát, mentolt, a bőrének különleges páráját, hallgatta a halk levegővételeit, elfojtott krákogását.

Nem akart felkelni, azt kívánta bárcsak így maradhatna örökre, ezekben a halk zajokban, ezekben a finom, friss illatokban. A tavaszi mámor egy nap alatt megszédítette, és szívesen belehullt volna több időre – minden nap friss, tavaszi eső, aztán szikrázó napos, meleg idő, ünnepre készülés, langyos éjszakával, békében, nyugodalomban. Sóhajtott.

– 'Reggelt – dörmögött vissza Kael lágyan. – Átérzem.

Összeszedték magukat, a lovaikat, addigra az eső is pont elállt, és pár szolgáló már sürgött-forgott, hogy a kastélyt átrendezzék, feldekorálják, behordjanak minden ihatót, ehetőt. Riona széles mosollyal érkezett a két mágussal a várból.

– Hol maradtatok este? – köszönt rájuk vigyorogva.

– Tudod, hogy nem szeretek osztozkodni – válaszolt vissza Kael évődve, mire Ressa felcsattant, hogy még csak a gondolatát se sejtesse annak, hogy ők bármit is műveltek egymással! Riona Ressára kacsintott.

– Legközelebb ne félj csatlakozni, én nem vagyok olyan önző, mint Kael.

Ressa vörös arccal fordult el tőlük, és magában morogva kapaszkodott fel a lova nyergébe. Tüntetően nem vett tudomást a két nevetgélő disznópecérről, a mágusokat köszöntötte.

– Ismét szép a reggel, mi?

– Mint mindig – válaszolták a mágusok. – Híreink vannak számotokra, de nem fogtok neki örülni. Damar is jelezte, majd mi is meggyőződtünk róla, hogy üldözőitek várnának rátok minden kijáratnál. Tudjátok, a birodalomba két helyen lehet bejönni, és bizonyára a nardhur használta a mágiáját, esetleg Grundar keze van a dologban, hogy meglelje ezeket a bejáratokat. Kisebb sereg vár mindegyiknél titeket, a kijutás teljességgel lehetetlen lenne ép bőrrel.

Már senkinek nem volt kedve nevetgélni.

– Sereget, mi?! Nagyszájúak! – csattant Riona dühösen mindkettejükre, Kael pedig jobbra és balra döntötte a fejét, a nyaka mindkétszer roppant egyet.

– Elbánunk velük!

Ressa borzadva figyelte őt.

– Egyszer inkább eltöröm neked én, annak is pont ilyen hangja van!

– Kardot elő, lányok, ma csatában halunk meg!

– Részeg? – érdeklődött Riona.

– Semmi szükség nem lesz kardra, Kael – szólalt meg egy hang mögöttük.

Mindannyian a hang irányába fordultak, és pillanatnyi némaság állt be. Ressa halkan felnyögött, de addigra Riona örömtől sikkantva előre rohant, és Alhalleo nyakába ugrott, hogy üdvözölje.

Kael megvetően felnyögött.

– Ennyit a csatánkról, Leo mindent elrontott. Ennek a hírnek tényleg nem örülünk – vetette oda a némán várakozó Poriusoknak, de azok nem feleltek.

Alhalleo Rionába karolva érkezett meg eléjük, a lány az örömteli viszontlátás miatt el se tudta őt ereszteni. Biccentett Kaelnek, aki kelletlenül viszonozta az üdvözlést, majd Alhalleo megeresztett egy mosolyt a teljesen elhűlt Ressának, kicsit lefejtette magáról Riona karját, és kitárta Ressának.

Ressa csak hitetlenkedve, kissé vigyorogva felnyögött, majd megrázta a fejét.

– Hogy kerülsz ide? – És nem szaladt a felajánlott ölelésbe. Alhalleo vette a lapot, mert kissé feszült arccal engedte le a karját.

– Sok dolog lehetséges, ha a világmágus segédje vagy, és reménytelen helyzetben vannak az említett világmágus küldöttei. Tudok birodalomátjárókat nyitni.

Időközben elővezettek még két lovat az istállóból, Alhalleo udvariasan biccentett a szürke csuhás Poriusok felé, majd felkapaszkodott a pej lóra.

– Induljunk, nem maradhatok sokáig. Amint távolabb leszünk a vártól, nyitok nektek egy menekülő útvonalat, ami egyenesen egy álombirodalomba visz majd titeket. Egynapi út lesz átérni rajta, de a kinti világban csak pár óra fog eltelni, időt és távolságot nyertek vele.

– És mondd csak – kezdte Kael, ahogy felkapaszkodott a fekete ménjének a nyergébe. – Abból az álombirodalomból is egyenesen a hadi útra érünk vissza?

Nem kapott választ.

A Poriusok egymás mellett állva nézték indulásukat.

– Járjatok sikerrel! Már jól jönne némi változatosság. Minden nagyon egyforma – mondták egyazon, sóhajtó hanggal.

– Tudtam! – mutatott rájuk Ressa, mint aki csínyen kap gyerekeket. – Unjátok!

Alhalleo vezetésével lovagoltak ki a várból. Átügettek egy szőlős farmon és a patakparton, nagyjából fél órás utazás után végül a mágus megállt, leszállt a lóról és nekik is intett, hogy lépjenek elé.

– Nagy szerencsétek, hogy Damar nem tudja otthagyni a tornyát, mert most mindannyiótokat így-úgy meg kéne büntetnem a nevében – kezdte a fejét csóválva. Kael unottan felnyögött.

– Már most nem akarom hallani a kioktatásod!

– Pedig végig fogod hallgatni – mordult rá Alhalleo. – Damar le se veszi rólatok a szemét, árgus szemmel lesi a rátok leselkedő veszélyeket, amióta hírül küldetted Dartonnal, hogy csapatostul, mágiásan indultatok neki, és mindegyre sereget meg a Hóhérherceget követeled!

– De ha egyszerűen nem jön. A küldetéshez járó fenyegetettséget akarom a hátamba lovaglás közben, különben nem tudok jól teljesíteni. Tudod, teher alatt nő a pálma.

– Hát most elérted a célodat! – csattant fel Alhalleo váratlanul, és villámosan izzó szemmel nézett Ressára, aki érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Alhalleo lépett felé egyet. – Ne vágd a közönyös képet, részben neked köszönhető, hogy Grundar felfigyelt rátok és a küldetésetekre! Mozgósította az erejét, taktikát fog váltani, napokon belül leigázza a szomszédos államokat, a serege a tornyunk felé indult!

– A seregnek is utánunk kéne jönnie, valami nem stimmel – szólt közbe Kael.

Alhalleo még mindig csak Ressát nézte dühösen izzó tekintetével, rá se hederített a férfira.

– Honnan vetted azt a borzalmas ötletet, hogy meggyilkold Fier Russenort?

Ressa dacosan biggyesztette a száját, nem felelt. Riona megköszörülte a torkát.

– Népem és jómagam nevében kijelentem, hogy csodálatos volt végignézni szinte közvetlen közelről annak a szörnynek a halálát. Ő ugyanezt tette, amikor a családomat kínozták és ölték meg a színpadon a Hóhérherceg pajtásával együtt.

– Ez a küldetés nem Fierről vagy a népedről szól! – csattant fel Alhalleo ismét, és a közelben becsapott egy villám is, szikrázott a levegő a feszültségtől, fémes szag terjengett. – Hanem arról, hogy megmeneküljön a világ abban a formában, ahogy ismerjük! Ez nem arról szól, hogy nap mint nap harcba keveredsz – förmedt rá Kaelre. – Vagy az első adandó alkalommal elhencegsz, és még nagyobb figyelmet követelsz magadnak! Ennek nem az a lényege, hogy megölesd magad benne! – fordult Ressa felé ismét. – A cél az lett volna, hogy minél gyorsabban, észrevétlenebbül teljesítitek a feladatot, de ti nekiindultatok a legnagyobb és legostobább csinnadrattával!

– Nem bánok semmit, Fier halott. Ha életben hagyom, Riona lenne halott – vonta meg a vállát Ressa, és tüntetőn karba fonta maga előtt a karját. – Mi kell inkább? Halott hercegnő vagy élő zsarnok?

– Rionának pedig egyáltalán semmi keresnivalója nem lenne itt – fordult Alhalleo a hercegnő felé. – És ezt te is pontosan jól tudod!

– Mi próbáltuk lebeszélni – rángatta a vállát Kael. – De túl jól belenevelték a küldetéstudatot és túl hazafias, azt hiszi személyesen kell megküzdenie Aldomóért. Damar is mondta, hogy nem egyemberes küldetés. Vicces lány, Ressa mélabúja mellé már rám fért.

Az említett mélabús csak ingerülten ciccegett, majd csípőre vágta a kezét.

– Hé. Ez úgy hangzik, mintha te tudtad volna, hogy életben van.

– Persze, hogy tudta – mondta Riona. – Damar figyel titeket végig, gondolom az öreg felismert.

Alhalleo áthatóan meredt Rionára.

– Így van. Felismert, hiába a rövid haj.

– Mindenesetre már itt vagyok, és nem megyek vissza Erionhoz – mondta a hercegnő magabiztosan, és Alhalleo csak lemondó haraggal rázta a fejét.

– Khraan a nyomotokba küldte a Hóhérherceget és a mágikus seregét. Ő is és a katonái is csak időlegesen maradnak halottak, a mágiájával nem érnek fel azok a kacatok, amiket Damar adott. Ha balsorsotok úgy hozza, hogy szembetalálkoztok vele, csak fussatok és meneküljetek. Legfőképp te – nézett újra Ressára, ezúttal a szeme újra a meleg, barna színű volt, és keserű szomorúság áradt belőle. – Úgy hírlik, már félúton volt a fejedért, hogy bosszút álljon Fier miatt, amikor egyáltalán megkapta a hivatalos parancsot.

– Jó tudni, hogy Fier ennyire fontos volt valakinek.

Alhalleo szeme újra felizzott, karon ragadta a lányt.

– Gyerünk, négyszemközt akarok veled beszélni.

– Semmi szükség rá, mondhatod itt is – háborgott Ressa, de a mágus vasmarokkal tartotta, és a sebesen zúgó patakpartra vonta a sziklák közé.

Kael és Riona egymásra néztek, majd azonnal utánuk osontak, és biztonságos távolságban meglapultak egy kő mögött. Alhalleo kiáltását még a patakzúgás se fogta fel.

– Teljesen elment az eszed, meg akarod öletni magad?! Tényleg ennyit ér neked ez az egész, hogy belehalj, és véget vess a nyomorúságos létednek, aztán Kael majd mindent megcsinál helyetted?!

– Nem tartozom magyarázattal neked a tetteimről! – kiáltott vissza Ressa elvörösödve. – Úgy döntöttem, hogy elmegyek az istenekhez, úgy döntöttem, hogy vállalok mindenféle kockázatot, a halált is! Úgy döntöttem, hogy megölöm Fiert, de nem kell ezért neked felelnem!

– A Világot kockáztatod, nem kevesebbet, ezt felfogod?

– Ha ennyire zavar, hogy halott, támaszd fel. De én újra megölöm.

– Nagyon kedvelem – nevetett fel Riona halkan.

– És ez az egész nem rólam szól – folytatta Ressa. – Csak Damar bábui vagyunk, és nem azért megyünk együtt mert jaj, túl nagy teher és felelősség. Nem, ezt egy ember is meg tudja csinálni, de hát az ember halandó. Ez abban a pillanatban lett biztos, amikor Tristana rám talált Farmarisban, és a tetoválás nem engedett vissza Kaelhez! Damar látta, hogy lebuktam, és nem engedett hozzá, nehogy őt is magammal rántsam, mert így neki lett volna esélye egyedül elhozni! – Kisebb szünet állt be, mire Ressa felhördül. – Tagadd már le!

– Teljesen jól látod, ez így történt. Viszont a lápnál igenis hozzá vezetett.

– Mert mindketten szarban voltunk, mert ki kellett juttatnunk onnan egy valakit, aki tovább mehet, ha egyikünk meghal ott – horkant Ressa dühösen. – Ne is próbálj etetni ilyen hülyeségekkel. Pontosan tudom, hogy milyen fontos a küldetés, és hogy itt nem az én vagy Kael élete számít, csak az, hogy valaki elhozza azt a rohadt gömböt Damarnak, bármi áron.

– Tudod jól, hogy nekem számítasz, nekem igenis ez az egész rólad szól, a te életedről.

– Ú, izgi rész – lehelte Riona a szikla mögül, Kael zavarodottan figyelt.

– Akkor te csinálod rosszul – rázta a fejét Ressa. – Nem én.

– Azt szeretném, hogy lásd, mennyire számítasz, mennyire ér valamit az életed – nyögött föl Alhalleo panaszosan. – De nem azon az áron, amit most művelsz – hogy megöleted magad egy mágusért. A világért. Neked nem ez a sorsod. Kael képes lesz elhozni a gömböt, akár Rionával is, ők erre tanultak évekig. Azt szeretném, ha biztonságban lennél.

– Hol?! Melletted, a toronyba zárva, ahová Khraan serege talpal?

– Miért tiltakozol annyira a toronytól, az otthonodtól?! Vagy ellenem, miért inkább a küldetést választottad, ahelyett, hogy velem maradsz?!

Riona halkan felszisszent, Kael meg tátott szájjal bámult. Riona kicsit hápogott.

– Nahát, durva, hogy Alhalleo a kis szívszerelme.

– Mije?! Ressának? – nyikkant Kael.

– Mondta, hogy van valaki, de nem akar rá gondolni, mert nem érzi túl jól magát. Hát ez lenne Leo – motyorászott Riona, Kael pedig a hajába túrt, rövidke bajuszát simítgatta idegességében. Valamiért egyre hevesebben vert a szíve. Eszébe jutott a lány bizonyos felejtő kalandja útjuk elején.

– Ressa nem szerelmes ebbe a pálcás bumburnyákba. Hát nézz már rá!

– Nézem, és azt se hittem volna, hogy két pillanat alatt átlátott Damar hazugságain. Egy nőnél sose tudhatod, hogy mit érez, Kael, jegyezd meg!

– Nem, de azért az tuti biztos, hogy Ressa nem szerelmes!

Riona halkan, kajánul nevetett egy picit.

Ressa közben újra összefonta maga előtt a karját.

– Érts meg valamit – sokáig miattad mentem vissza a toronyhoz, és miattad hagytam ott végül. Ezúttal pedig nem miattad mentem vissza, hanem mert Damar hívott.

– Megértettem. Nehezen, mert másként érzékelem az idő múlását, mint te, de tudom, hogy sok idő eltelt, és nem várhatom el, hogy újra azonnal az én karomba akarj szaladni a világ elől. De nagyon szeretném, és úgy hiszem, hogy te is, mert mindig ez után mentél, mindig kellett neked a biztonság.

Ressa arca kifejezéstelen volt.

– Már egyáltalán nem azt akarom, amit négy éve, soha többé nem akarom azt.

– Akkor mit akarsz? – kérdezett vissza Alhalleo fájdalmasan. – Mit adjak neked?

Ressa tekintete ugyanolyan kemény és dühös maradt, nem felelt.

– Hülye húzás megkérdezni, mivel mi sose tudjuk, hogy mit akarunk – motyorászott Riona. – Az istenekre, Alhalleo még mindig nagy kretén, ha szerelmi ügyekről van szó.

– De hát itt nincs is szerelem! – hörrent Kael fulladozva a hevesen dobogó szívétől.

– Ki ne köpd a tüdőd féltékenykedés közben – fitymálta Riona. – Te se tudhatod! Lehet, hogy Alhalleo tud valamit, ami titkon megmelengeti ennek a lánynak a lelkét – csak épp teljesen analfabéta, ha érzelmekre kerül a sor! Irigyeld csak érte, mert ha esetleg neked lenne bármiféle hasonló tudásod, már rég nősülhetnél, nem igaz, te hőszerelmes, te?!

– Ki házasodik manapság, és ki mondta, hogy ilyesmire vágyom?!

– Te, sok éve – felelt Riona vigyorogva. Kael a fejét rázta.

– Azóta a rengeteg alkohol kimosta ezt a hülyeséget a szívemből.

– Csss, Alhalleo stratégiát váltott!

A mágus közelebb lépett a némán, dühösen forrongó lányhoz, megfogta a karjait. Mondott neki valamit, de ők már nem hallották, Ressa pedig a csizmaorrát tanulmányozta. Alhalleo keze a nyakára, arcára simult, a másik a hajába, és Kael idegesen rugdalózott.

– A szentségit, miért nem tépi-töri-harapja, ahogy ígéri nekem mindannyiszor?! Ha jól értem, Leo összetörte a szívét, aztán most miért engedélyezett a tapogatás?!

Alhalleo közelebb hajolt a lányhoz, homlokon csókolta, majd az orra hegyén, és a szájára is adott egy csókot. Ressa ellökte magától, pofon vágta. Kael gyönyörködve nézte a fúriás haragot a lány arcán, macskás szemében. Alhalleo fintorogva megdörzsölte a pofon helyét, majd visszalépett Ressa elé, erőszakosan a karjába zárta, és határozottan megcsókolta őt.

Kael azonnal a kardja után kapott, de Riona megfogta a csuklóját.

Ressa nem hadakozott. Igaz, nem ölelte vissza a mágust.

– Mi a szar?! – morrant Kael Rionára, magyarázatot várva. Riona megrántotta a vállát.

– Nem tudom, sose voltam még szerelmes, ez biztos azzal magyarázható – nézett a férfira kacér kacsintással, aki felháborodottan meredt vissza rá. – Ennyire fájón érint Alhalleo románca a lányzóval? Aj, Kael. Öregszel? Vagy bánt, hogy neked nem sikerült őt meghódítanod? – Kael továbbra se felelt, és Riona nagy szemekkel nézett vissza rá. – Látod, szerelmes és hűséges, ez manapság már ritka.

– Lótrágyát hűséges – puffogott Kael, és visszarongyolt a lovakhoz.

– Ezt hogy érted? Mégis volt valami? Kaeeel, információkat akarok! – nyögött Riona panaszosan, ahogy a nyomában szaladt.

– Felejtsd el – morrant Kael rosszkedvűen. – Nem vénasszonykodom veled többet.

– Ressából sose szedem ki, na, kérlek!

Ressa dúltan rohant keresztül közöttük, egyenesen a lovához. Megragadta az íját és egy nyílvesszőt, felajzotta.

– Félre! – kiáltott dühösen, mire ők ketten azonnal hátrébb ugrottak. Alhalleo pedig feltett kézzel állt Ressa célkeresztjében.

– Mi a lepke ez? – hőkölt meg Riona, még ő is feltette a kezét. Kael elégedetten vigyorgott.

– A megfelelő reakció kéretlen csókokra.

Ressa remegett dühében. – Nyisd meg azt a rohadt átjárót!

– Mit műveltél mégis? – nyögte Riona, Alhalleót kérdezve. Alhalleo komolyan nézett Ressára, egy kézzel maga mellett elkezdett körözni a levegőben. A levegő először megremegett a keze nyomán, majd fokozatosan hullámzott és nőtt.

– Gondold át újra.

Ressa egy dühös nyögéssel a lába elé eresztette a vesszőt, aztán a lova nyergébe pattant, és nem túl kedves rugdalással és csípőlökéssel beugratta az állatot a remegő kapun az ismeretlenbe. Riona hápogva, kérdés nélkül követte.

Kael komótosan vezette oda a lovát a bejárathoz, kihúzta Ressa nyilát a földből, és érdeklődve nézett Alhalleóra.

– Mi a frászt kértél tőle? Hogy legyen a feleséged?

Alhalleo csöndes komorsággal figyelte, az átjáró felé biccentett, de a szeme viharosan izzott.

– Menj.

Kael kajánul megemelte a szemöldökét, a lova nyergébe pattant.

– Amikor én csókoltam meg, engem alig akart elengedni a karjából. Azt hiszem, van némi baj a módszereddel, Leo – mondta vidoran, ahogy elléptetett a mágus mellett. A villámcsapást hallotta már csak.

Ressa berzenkedve nézelődött, mintha a hangulatához tökéletesen passzoló birodalomba értek volna – viszolyogtató rémálmokéba. Az égnek barnásszürke színe volt, baljósan kavarogtak az alacsonyan szálló fekete felhők is. A föld kiégettnek tűnt, fehér és szürke hamu borította. A fák mindegyikét mintha villám égette volna, vagy a szárazság végzett velük. Fű nem nőtt sehol.

Csuhás alakok bolyongtak a tájban, póni méretű keselyük lakmároztak belőlük néha. Szellemek és csontvázak kerengtek az úton, némelyik láncot csörgetett, de leginkább sóhajtoztak, sivalogtak, sikoltoztak, és túlvilági hangon üvöltöztek.

Riona láthatóan sebesebben vette a levegőt, sápadt volt.

– Ez valami bosszú Alhalleótól? Azt hittem, hogy ő ennél rendesebb. Mit mondott neked?

Ressa megrándult.

– Azt.

Riona mellé léptette a lovát, Ressa arcán még nagyobb ijedelem látszott. A dühe már elpárolgott.

– Mit?

– Amire nem lehet mit mondani csak úgy, vagyis nem ebben a helyzetben – hebegte Ressa újra háborgóan, vörös arccal. – Nem lehet csak úgy odavetni, hogy „szeretlek". Meg „leveszem rólad Damar pecsétjét, és hazaviszlek".

Riona sűrűn pislogott, nem is akart egyelőre bármit elhamarkodottan mondani.

– Az a torony nem az otthonom – rázta a fejét Ressa. – Nincs otthonom. De ez nem jelenti azt, hogy elveszett lennék vagy gyenge, akinek segítségre van szüksége tőle, és ő ezt képtelen annyiban hagyni. Akartam ezt a küldetést – dacoskodott tovább. – Ő meg nem hajlandó ezt elfogadni.

– Hát szeret – felelte Riona óvatosan. – Csak vigyázni szeretne rád. Meg mintha jóvá akarná tenni, hogy megbántott régen. Nem akartam beleszólni, csak tudod majdnem mindent hallottunk.

Ressa a szemét forgatta.

– Hallgatóztatok? Tényleg, hol van már Kael?

Körbefordultak, de Riona nem akarta még annyiban hagyni.

– Tehát azért akartad lelőni, mert szeret, és jót akar neked?

– Többnyire.

– Mi a frász? Neked nem hasonlók az érzéseid?

– Nem figyeltél hallgatózás közben? Régen az volt! – mérgelődött Ressa, és idegesen leste Kaelt. – Hol ez a majom? Régen bolond és naiv voltam, bármire hajlandó lettem volna, hogy ilyeneket mondjon nekem. Most meg már semmit se tudok, még azt se, hogy mit érzek – dohogott Ressa zaklatottan.

Kael fekete ménje épp átbaktatott az átjárón, lovas nélkül. A két lány figyelmesen várakozott, majd nagyot ugrottak, mert egy kis állatka is átszökött az átjárón. Ami aztán bezárult. Kael meg sehol, ellenben a kisállat iszonyatos ricsajt és vergődést rendezett a hamuban.

– Mi a... Több ámulás nem fér már a fejembe! – haragosodott meg Riona.

Ressa leugrott a nyeregből, leguggolt, hogy egy szinten legyen a hisztériázó állattal. Az ölelésnyi méretű állatnak félhosszú, kusza, fekete szőre volt, nagy, hosszú karjai és emberszerű mancsai, fekete karmocskákkal. Hosszú, bojtos végű farka, nagy, legyezőszerű füle a feje tetején, piszés orra. Üvöltés közben nagyra nyitott szájában látszottak hegyes kis szemfogai is. Forgolódott, ugrált, a fekete mén nyergébe próbált kapaszkodni, onnan újra a hamuba vetette magát tombolni.

– Biztos nem tudta tartani a száját, muszáj volt, hogy övé legyen az utolsó szó – mondta Riona. – És az amúgy is hektikusan ideges, épp nagyon csúnyán visszautasított Alhalleo bepöccent. Ahhoz képest, ez elég édes eredmény.

– Hát ez egy konkrét majom – mosolyodott el Ressa, és kinyújtotta a kezét a porba vetődött állatnak, aki visongva elütötte azt, és tovább ugrált, majd kifáradva, zihálva a hátára fordult. Úgy tetszett, nagyon szenved.

Ressa a nyeregtáskából elővett pár puha, érett fügét. Magához csalta vele a majomszerzetet, aki az ételtől megnyugodva leült, hosszú farkát kétszer maga köré csavarva. Kapkodva vette el Ressa ujjai közül a gyümölcsöket, Ressa bűvölten etette, majd cirógatta a kis fejét, fülét.

– Ez nagyon aranyos.

– Szerinted örökre így marad?

– Nem bánnám.

Felkapaszkodott a lova nyergébe, a majmóca ügyesen felmászott az ölébe a combján keresztül. Az evéstől fáradtan bóbiskolt, és mire elindultak, már teljes kényelembe helyezte magát Ressa előtt. Hosszú farkával átérte Ressa derekát is, hozzá kötötte magát, átölelte, fejét a mellén helyezte kényelembe. Percekkel később egyenletesen szuszogott, elaludt.

– Pedig igazán nem bánnám egy férfi megnyugtató jelenlétét egy ilyen helyen! – nyögte Riona idegenkedve, a szellemek és csontvázak között léptetve.

Később szekerek mellett haladtak el, ott kaszás alakok hajigálták véres hulláikat a szekérről a földre és ijesztő, szakadozott köpenyes sírásók addig bökdösték a tetemeket, míg azok életre nem keltek. Aztán elkezdték hajkurászni felpiszkált áldozataikat, agyonverték őket a lapátjaikkal, ástak nekik egy gödröt, és beletaszigálták a friss hullákat.

Mindegyik fán döghús foszlányok lógtak, akasztottak frissebb vagy már érettebb tetemei lengedeztek a sikolyszerű, recsegő szélben.

Apró kis koboldok labdáztak levágott fejekkel, melyek még mindig beszéltek, és kérlelték őket, hogy hagyják abba, mert szédülnek. Riona ölében landolt egy férfifej, a lány sikoltva szabadult meg tőle.

A sikításra a majomka is felriadt, majd azonnal feljebb kúszott Ressa vállára, a farkát lazán, finoman Ressa nyaka és karja köré fonta. Két lábra állt, támaszkodott Ressa fején, izgatottan nézelődött, és Ressa nevetve élvezte a majmóca izgága nézelődését. A majom aztán átugrott Riona ölébe is.

Felfedezősdit játszott rajta, a lován, beletúrt a sörénybe, a nyeregtáskákba, aztán Rionát motozta végig. Túlontúl izgága tapogatása miatt Riona grabancon ragadta, a fekete mén nyergébe hajította, mely ott klappogott mögöttük.

– Disznó! Vigyázz vele, attól, hogy cuki, ez még Kael!

A majmóca vicsorította fogait, a lábait fogva, akrobatikusan hintázott a nyeregben, vihogott. Megjött a bátorsága, további felfedezésekre indult a fákra, szekerekre, romos épületekre, csontvázak vállára.

Egy rozzant kötélhídon kellett átkelniük, mélységesen mélyen pedig iszap színű, bugyborgó folyó vánszorgott. Uszadékait tekintve volt benne minden, ami egy ilyen helyen előfordulhat – tetemek, frissebbek és már felfúvódottak, állatok csontvázai, hajótörött romok, szemét, ürítmények és megmondhatatlan förtelmek. A híd egyáltalán nem úgy tűnt, mint ami elbírja majd őket, de az út erre vezetett.

A majom az egyik kötélszáron villámgyorsan átcikázott a túlpartra, majd a végtagjaiba kapaszkodva, visongva hintázott, és gúnyolta a lemaradókat.

A lányok iszonyodva és a félelemtől izzadva vezették rá a hídra a lovakat. Megingott a súlyuktól, Riona ijedten sikkantott, és Ressa is hangosan szentségelt. Szinte megőszültek, mire átértek. A majom felrohant mindkettőjükhöz, először Rionát tekeregte körbe, majd Ressát, akinek összetúrkászta a haját, és a nyakába telepedett. Hosszú farkincáját ismét a lány köré tekerve horgonyozta le magát, onnan nézelődött, és hosszú, ügyes ujjaival a lány göndör fürtjei között kotorászott.

Riona és Ressa összenéztek, majd Ressa megpróbálta leszedni magáról a kurkászó állatot, ám az marasztalta magát a tekergő farkával, hosszú végtagjaival és szenvedő vinnyogásával.

– Legalább nem olyan rémesen lehangoló ez a hely titeket elnézve – nyögött Riona.

Ressa végül alkut kötött az állattal – az ölében maradhat, a vállára mászhat, de a haját hagyja békén. Különben sincs ott neki semmi ehető. A gondolattól azonnal viszketni is kezdett a fejbőre, és úgy kirázta a hideg, hogy összekoccant tőle a foga.

További rémlények között és rémhelyeken vezetett át az útjuk. Néha még a majom is meghúzta magát, ha valami olyasmit látott. Ressát hosszasan kellett győzködni, hogy bemenjen egy sötéten ásító alagútba, ahol tömérdek pókhálóba ütköztek, és a sötétben az orrukig se láttak. Némán, összeszorított szájjal vágtázott át a rémségeken, nehogy bármi is a szájába másszon, érezte a bőrén szaladgáló bogarak, rovarok és pókok lábacskáit. Fantom-férgek serege mászkált rajta mindenhol, a ruháján és ruha alatt is.

Mikor kiért, megpillantott egy zavaros, szürke patakot, a nyeregből ugrott a vízbe, hogy megszabaduljon a borzalmaktól. A vízben szellemek úszkáltak körülötte, de még ez is kevésbé zavarta, mint a féregraj. Ami sehol se volt.

Riona a parton csapdosta magát, ő nem volt hajlandó a szellempatakba vetődni. Ám sehol se volt nyoma a söpört, lemosott állatkáknak vagy a pókhálónak. Illúzió volt, mint egy rémálom. Riona kisegítette Ressát a patakból, a majom pedig a szellemfoszlányokat kurkászta a későbbiekben a lányon ide-oda cikázva.

– Kezd elegem lenni – mondta Ressa dermedt hangon.

– Még csak most?! Eddig talán élvezted?!

Láttak egy csapat éhenkórász csontvázat embereket falni, ettől elment az étvágyuk is. Nem sokkal később egyszerűen megnyílt alattuk a talaj, és zuhanni kezdtek. Mire sikoltozni kezdtek volna, már újra talajon jártak, a lovak is csak megzökkentek. A majom élesen visítozott, ők pedig berzenkedve összerázkódtak. Az álomzuhanásokat mind jól ismerték.

Az embereket üldöző, alaktalan rémeket is. A zsákos embert, aki a kisgyerekek után kajtatott.

– Elegem van! – üvöltött Riona magából kikelve. – Csak annyit kellett volna mondanod Alhalleónak, hogy szereted. Esetleg nem fenyegeted azzal, hogy keresztül engedsz rajta egy nyílvesszőt, miféle módszer ez amúgy visszautasításra?! Akkor biztos nem ilyen helyre küld! Hanem valami szépbe, mézes-mázosba!

Ressa felháborodottan nézett a hercegnőre.

– Na, mik nem vannak. Nem bírod a rémálmokat?

– Elég szomorú, hogy te igen!

Ressa továbbra is háborgós arcot vágott.

– Ezek csak álmok.

Riona megrázta magát és nem válaszolt, előre léptette a lovát. Kicsivel később mégis Ressát engedte maga elé, mert nem bírta elviselni az útjukba kerülő lények és jelenések látványát.

Nemsokára egy nagy tömegbe értek, ahol emberek sokasága várakozott, izgatottan és rémülten álltak, mindannyian egy pódiumot bámultak. A lovak se tudtak haladni a tömegben, megálltak, körülöttük emberekkel. Feltűntek a várfalak, fehér mészkő. A pódiumra láncra vert, díszes öltözetű alakokat rángattak fel a katonák.

Ressa Rionára nézett, akinek az arcán bénult iszonyat ült, majd Ressára nézett.

– Fel tudom magam ébreszteni rémálmokból, de van egy, amelyik kitartóan üldöz, és sose ébredek fel belőle. Ébren is követ. Ébren is látom.

A pódiumhoz közelebb álltak valami bűvölet révén. Ressa ilyen közel látta a díszes öltözeteken, hogy gyűröttek, koszosak, megszaggattak. Vér és ki tudja miféle mocsok borítja mindet. A király összeverten, királynője bomlott hajjal és a sokszoros kínzástól és erőszaktól bomlott elmével, némán, üres tekintettel. Három lányuk hasonlóan, tőlük a gyerekeiket már elszakították, felkoncolták őket. A legkisebb fiút megkorbácsolták, már járni se tudott. A negyedik lányt, aki ugyanúgy nézett ki, mint Riona – Fier és a Hóhérherceg elé állították. Lemeztelenítették, miközben a pódium másik oldalán a családtagjait korbácsolták vagy végtagjaikat vágták le, ha Riona hasonmása nem azt tette, amit Fier és a Hóhérherceg parancsolt neki.

Fier ádáz, már-már kéjelgő örömmel utasítgatta a lányt, hogy meztelenül táncoljon, énekeljen, verseljen. A legidősebb Russenor fivér arcában Ressa már semmiféle jóképűséget vagy hasonlóságot nem látott Kaeléhez, és bár nem szokott ilyesmit érezni – mámorító érzéssel gondolt vissza rá, ahogy a férfi lefordult a nyeregből az ő nyilával a mellében. Bárcsak még száz nyilat beleeresztett volna.

Ám egy másik alakot is megszemlélhetett végre. A Hóhérherceg fekete páncélban állt, óriási, vörös pengéjű pallosának markolatára támaszkodva. Hosszúkás, fehér arcát tejfelszőke haj keretezte, a szeme olyan vörös volt, mint a pengéje. Metsző megvetés és undor áradt az arcából, végül megelégelte Fier kicsinyes szórakozását. Tudta, hogy Riona hercegnő jó harcos, és megparancsolta neki, hogy verekedjen meg az életéért. A lány kardot is ragadott, de nem harcolt, magát szúrta le vele. A Hóhérherceg mágiával begyógyította a sebeit – a lány ellen küldött katonák leteperték őt mindenki előtt, miközben a pódium másik oldalán sorra akasztották fel a család többi tagját, és végül Riona hasonmását is fellógatták.

Ressa a halálos csöndre riadt, és hogy a puszta közepén állnak. Riona már tovább léptette a lovát.

– Ez ilyen. Nem tudsz nem odanézni.

Ressa beérte Rionát, egymás mellett léptettek.

– Ki volt az a lány helyetted?

A hercegnő nem nézett Ressára, az ölében összegömbölyödött állatka nagy füleit és fejét simogatta. A majmóca csendesen kapaszkodott belé.

– Nem tudom.

Ressa szeme nagyra nyílt.

– Mi az, hogy nem tudod? A nevét se?

– Semmit. Nem tudom – mondta Riona üres hangon. – Nem mondtak semmit.

– Kik? Akik kiszöktettek? De hagyták, hogy végignézd?!

Riona csendesen megrántotta a vállát.

– Látni akartam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyalázatos vége lesz. Mert tudod, a nemességnek lefejezés járt volna, de őket föllógatták, mint a bűnözőket. A testüket meg egy jeltelen tömegsírba dobálták. Egyszer, majd ha mindennek vége, és elűzzük Khraant, akkor megkapják majd a végtisztességet.

– Szerinted még a mi életünkben?

Riona megeresztett egy mosolyt a lány felé.

– Szerinted életben maradtam volna, ha nem így lenne?

– Mi van, ha csupán annyi a szerepünk, hogy elindítjuk a kereket, de a győzelmet már nem élhetjük meg? Mi van, ha csupán azért maradtál életben, hogy a következő trónörököst felneveld, hogy adj egy herceget vagy hercegnőt?

– Azt nagyon kétlem – hörrent Riona gúnyolódva. – Ugyanis nem lehet gyerekem.

– Hát ebben meg honnan vagy annyira biztos?

– Itt nyíljon meg alattam a föld, ha nem így van. Gondolod, hogy ha nem lennék ebben ennyire halálian biztos, akkor csak úgy összebújnék mindenkivel, akivel megtetszünk egymásnak? Az egyetlen dajkálni való, ami nekem jut majd, az egy felkelés lesz Khraan ellen Aldomo trónjáért, és az országomnak kell majd életet adnom.

Ressa megint kinyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, Riona meginghatatlannak és nagyon távolinak tűnt.

– Hát a magad oldaláról nézve, hogy vélekedsz a gyermekről?

Ressa fészkelődött a nyeregben.

– Nos, néha elmerengtem gyerekként egy békés időről, egy nagy házról, egy szerető férjről, gondtalanságról és jólétről, ahol boldogan lehet gyermeket nevelni. De ez mese, sose valósulhat meg, szerintem én nem érek meg békeidőket vagy öregkort. Egyikünk se.

– Épp azért vagyunk úton, hogy ez ne így legyen. Békét teremtek majd. Kapsz tőlem egy óriási birtokot és nagy házat egy tó partján – élénkült fel Riona játékosan. – Férjet is seperc találunk neked, egy jelentkezőt biztosan tudok Alhalleo személyében!

Míg Ressa a szemét forgatta, addig a majom háborodott visításba kezdett Riona ölében, aki kis kacagással fülön csípte a randalírozót.

– A féltékeny háborgásodért változtattak majomkává, Kael – magyarázta a majomnak, aki dühösen kapálózott. – Mit szájalsz? Talán meggondoltad magad a házasodás terén, és szeretnél családapa lenni?

Még hangosabb sivalgás következett, a majom megtépte Rionát, és elugrált a közelükből. Ressa méltatlankodva fintorgott, Riona a fejét dörzsölte, ahol a majom megcibálta a haját.

– Szerintem nem akar, bocs, Ressa. Pedig régen nagyon hangoztatta, hogy ilyen jövőről álmodik. Ház, gyerekek, lovak, szerető feleség, békés öregkor. Csak aztán elitta az idilli álmait.

– Követnem kéne a példáját.

– Javíthatatlanul borúlátó vagy – csóválta a fejét Riona.

Lidércekkel teli mocsáron vágtak át, majd teljesen kihalt városokon, és bár nagyon fáradtak voltak, nem bírták rávenni magukat, hogy megálljanak, és valahol lehajtsák a fejüket. Ha elbóbiskoltak a nyeregben, eszement, kerge lények dongtak a fejük körül, és próbáltak az orrukon, fülükön, szájukon beférkőzni a testükbe.

Alig várták, hogy véget érjen ez a rémálom, így mikor az út egyre több olyan táblával és jellel lett tele, ami a „világ végének" közeledtére figyelmeztetett, és a visszafordulásra sarkallt, ők mindannyira gyorsabb ügetésbe parancsolták a lovakat.

A világ vége valóban mindennek a vége volt, egy fekete, üresen tátongó szakadék, és az út is egyenesen a szakadékba vitt. Riona meghőkölt, de Ressa és a fekete mén tovább vágtatott.

– Biztos?!

– Hát nagyon nem! – kiabált vissza Ressa.

Közben látta, hogy a majomka a mén nyergébe kapaszkodva, vidám füttyögéssel biztatja. Az le is hagyta Ressát, és mindenki előtt a mélybe vetette magát. Azonnal eltűnt.

– Kael! – hűlt ki Ressa szíve, a lova is megpróbált lassítani, de már nem volt megállás, a ló patái tovább csúsztak, és Ressa holtra váltan bukott bele a feketeségbe, Riona sikolyától csengett a füle.

Olyan volt az ébredés, mint amikor zuhan az ember álmában. Ressa lehuppant a nyeregből a hajnali harmattól nedves fűbe, és kis híján felzokogott. A mellette lévő Riona magát ringatta csendesen, míg Kael... nos, Kael továbbra is majomként visongott a lombok között.