- Két óra múlva legyél itt! – azzal becsapom az autó ajtaját és „vidáman" a bejárat felé veszem az irányt. Félre ne értsetek, szeretem a munkám, de ez az új projekt dühít. A fintort letörölve arcomról lépek be az épületbe. Vissza kell fognom magam, mert itt nem maffiavezérként vagyok jelen, csak egy cégtulajdonos vagyok, aki nevetségesen sokat keres.

Mivel 2:12 el kell kezdenem a szokásos ellenőrzést. Bár előbb el kellene jutnom az irodámba, ami néhány emelettel feljebb van.

Az épület a város úgynevezett „doki negyedében" van. Kórházak vannak, de inkább magán orvosoknak adnak otthont. Ezért kellett olyan messzire menni a gyerekek kikérdezéséhez. Néhány egyetem is helyet foglal a környéken. Szoktak gyakorlatra küldeni diákokat, akiket szinte vadásszuk a többi fejlesztési céggel. Hogy miért? Pénz. Sokat kapunk értük és ha valaki tehetségeset fogunk ki, akkor még az alapkeresethez is hozzátesz. Mindent összevetve tökéletes helyen van. Rejtőzködni úgy lehet a legjobban, ha nem teszed...és kiépítesz egy plusz alagsort mindenki tudta nélkül, ahol azt csinálsz, amit csak akarsz, amikor akarod.

Rendszeretőnek mondhatom magam, ezért szeretem annyira ezt a negyedet. Semmi szemét az utcán. Tiszta, többnyire jól kereső emberek és egyetemisták sétálgatnak fel-alá. Modern üvegfalú, nagy magasságokig nyúló épületek, melyeknek földszintén mindig találni egy-egy kávézót, cukrászdát. Azt se lehet mondani, hogy betondzsungel, mert az utakat és épületeket igazi, zöld fű szegélyezi cseresznyefákkal és azokkal a fura alakúra vágott bokrokkal. Mindezt a Mezőgazdasági és Környezetvédelmi Egyetem önkénteseinek köszönhetjük.

Az én épületem sem tűnik ki a maga 22 emeletével, és 44 kisebb-nagyobb laboratóriumával. Plusz az alagsoriak. Nehéz volt megépíttetni az biztos, még jó, hogy nem mi húztuk fel, hanem borsos áron megvettük és kb. kétszer annyiból átalakítottuk. Nem volt olcsó, de megérte. Már réges-régen visszatermelte a beleölt pénzt, mondjuk, a fegyverek többet tejelnek..

Szerencsére üres a lift és társaság nélkül mehetek a 22.-re. Valami őrülten sok idő eljutni oda, pedig ez a lift az egyik leggyorsabb. Ezért építtettem be egy érintőképernyős falat, amin bármit csinálhatok. Minden alkalmazott használhatja, ha megérintik automatikusan az ő adatai, iratai jelennek meg.

Ki is keresem a kamerafelvételeket. Nem volt gubanc elvileg, de csak az nyugtat, ha végig nézem őket.

Az ember nem bízhat senkiben. Nem hihet a szemének sem. Nem lehet őszinte. Mi az őszinteség egyáltalán? Az igazság? Mi az igazság? Az igazság relatív. Miről is beszélünk akkor?

A liftből kiszállva örömmel vizslatom a kihalt folyosót. Végre nem beszél hozzám senki. Ma túl sokat idegesítettek az embernek csúfolt majmok. Ez a szint az enyém. CSAK az enyém. Mindig enyém a felső szint. Nem azért, hogy szó szerint is a munkavégzőim felett legyek. Ez valami mánia. Megnyugtat és a kilátás is egész szép. Főleg, hogy egy picit magasabban van, mint a környező épületek. Némileg veszélyes is, mert nyílt célpont vagyok, de ez zavar a legkevésbé.

Leülök üvegíróasztalomhoz, amely az iroda éke. Sok a fekete, de nyitott és tágas a tér. Vannak növények, persze olyanok, amik nem hoznak virágot. Egy teljes üvegfal, amin csak kilátni lehet, be nem. Karcsú, fekete, bőrfotelek egy üvegből készült, kerek dohányzóasztallal. Mondanám, hogy tipikus „maffiatulajdonos" iroda, de... Nem egyszer voltam már más irodájában és hogy egyesek mennyire ízlésficamosak azt nem részletezném. Talán egy példát hoznék fel, ami majdnem rémálmot okozott és kicsit hánytam is miatta. Képzeljetek el egy fele olyan magas épületet, mint az enyém. Nagy része koszos fehér zömök fal, ezért azt sem értem miért áll még. Belül pedig...csicsás aranydíszítés, ami tiszta por. Piros gyűrött szőnyeg. Kék, fakó fali szőnyeg. Mindez megspékelve penész és dohszaggal. Na, ODA soha nem megyek vissza. SOHA.

Gépemen elindítom a mai felvételeket és bújni kezdem őket. Sok a kamera, de szerencsére ma nem volt sok ember. Egy teljes diákcsoport helyett is csak 13 fő jött felmérni az épületet, akar-e itt lenni év végéig gyakorlaton.

...és volt egy kedves, nem rég kezdett emberke, aki elég ügyetlen, de igazi tudós elme. Mint tudjuk, minden tudósnak van valami kattanása. Szóval már tudom, hogy neki mi az. Összeveszett egy kávéautomatával az ötödiken, mert benyelte a pénzét. Egy aprólékos élettörténetet hallgatott végig az az automata. A sok kín miatt, amit elszenvedett ma, előléptethetném, mármint az automatát.

Még egy értekezletet is össze kell hívnom ma, hogy az új pénzszerzési lehetőséget felvázoljam az itt dolgozóknak. Itt is van olyan kütyü, mint a másik hodályomban, ezért használom is. Csak azokat hívom, akik kellenek. Felesleges lenne mindenkit zavarni a munkában.

- Sziasztok! Van egy új feladatunk! Kérem az F-csoport tagjait, menjenek a „reklámterembe"! Köszönöm! –Mellesleg azért hívjuk „reklámteremnek" az említett helyiséget, mert mindig ott mutatom be az új fejlesztéseket, terveket és egyebeket. Mehetek le 4 szintet, szuper!

- Remélem, nem zavartam meg senkit. Csak néhány perc az egész. Itt van mindenki? – kérdezem.

- Már majdnem – válaszolja Miho.

Ekkor be is toppan az a két személy, akire vártunk és elkezdhetem felvázolni a helyzetet.

- Szóval, kaptunk egy halláskárosultakkal foglalkozó, igencsak komoly problémáról szóló feladatot. Azt kell kiderítenünk, hogy mitől volt képes a páciensek dobhártyája ilyen szinten elvékonyodni, beszakadni és orvosolnunk is kell ezt. A pontos okot nem tudjuk, mert a papír, amit kézhez kaptam még kiegészítésre vár. A későbbiekben megkapják. Kérdés? – kérdezem, mire többen kissé feltartják kezüket, vagy tollukat. Nem szeretem a hangzavart és ők is hajlottak arra, ahogy a suliban is tanulták, kéztartással jelezzék, hogy akarnak valamit. Eddig tökéletesen bevált.

- Igen? – mutatok a legközelebb ülőre, esetünkben ő Seung.

- Van olyan eset, amit meg tudnánk vizsgálni személyesen? Sokkal több eséllyel indulnánk.

- Igazad van. Utána is fogok nézni – jelentem ki és az egyik doktornőre mutatok, Mi-Ok-ra.

- Milyen komoly ez a probléma? Mármint hány embert érintett eddig? – olyan jó kérdéseik vannak, még jó, hogy a kapott dokumentumon lószart se írnak az esetekről. Csak a gyerekektől tudok néhányukról.

- Még nincs rendszerezve, mivel nem gondolják, hogy egy potenciális betegség okozza mindezt – hazudok szokásosan. Nem tudom a teljes hátterét ennek a dolognak és a tudatlanság feszültté tesz. – Eddig hét esetről tudok.

- Áh, értem – válaszol, én meg rögtön mutatok az utolsó jelentkezőre, Youra-ra.

- Azt lehet tudni, hogy korhoz kötött-e a károsodás, vagy esetleg gyógyszeres kezeléshez? – hát igen, mindig keressük az összefüggéseket. Csakhogy mint említettem, lószart se tudunk.

- Még nem. Viszont, amint engedélyt kapunk kijelölöm azokat, akik kiderítenek mindent. Egyelőre csak tudatni akartam veletek az ügyet. Ha nincs több kérdés mehettek, nem akarok feltartani senkit! – körbe nézek, de senki többet harmadszor - További jó munkát! – mondom egy mosolyt eleresztve, majd intek is a pakolóknak és kisietek a helyiségből. Már hozzászoktak a villámértekezletekhez, nem meglepő, hogy ilyen könnyen veszik őket.

Úgy tűnhet, mintha valami bűnüldözős szakiroda lennénk, ami a halál okát keresi. Ez részben igaz is. Tudnunk kell mi, mikor, hol, kikkel történt. Mekkora a károsodás, kapnak-e hasonló kezeléseket vagy gyógyszereket, hová valósiak, vagy esetleg, ami ritkább: van-e valaki, aki előidézte náluk ezt a féle sérülést.

Már az irodámban rendezem a papírokat, mikor csörögni kezd a telefonom: Hyeonu. Mély levegőt véve húzom el a kis ikont..

- Hugicám, olyan jó lesz a holnap délután! Már várod ugye? – mondja olyan undorítóan mézes-mázos hangon.

- Tudtommal egy egyszerű vacsora lesz, mit vagy úgy oda? – kérdezem flegmán.

- Tisztában vagyok vele, de ha már úgy is ott leszünk, beváltom, amit ígértem – mondja még mindig vidám hangon. Már amikor megláttam a nevét felment bennem a pumpa. Nem érti a tényt, hogy már nem vagyok gyenge? Tudom, hogy ostoba, de hogy ennyire...

- Nem tudom, mire gondolsz – jelentem ki. Ha már ő ilyen én is tettethetem a szenillist, nem?

- Majd megtudod, amikor könyörögsz, hogy engedjelek el. De megsúgom, nem foglak! – még mindig nyugodt a hangja, ez megőrjít, de nem fogja elérni, hogy kiakadjak. Nem adom meg neki ezt a sikerélményt!

- Én is megsúgok valamit...- itt tartok egy kis szünetet és magabiztos önelégült hangon folytatom – ez nem fog megtörténni, mert már nem az vagyok, aki fél egy magadfajtától. – Kinyomom, meg sem várom, mit reagál. Tudom, hogy most ideges, ez örömmel tölt el. Nem tudom, hogy lehet egy ilyen önelégült, szadista patkány a fogadott bátyám. Ha holnap bepróbálkozik a minimum, hogy levágom az ujjperceit, egyenként, egy kanállal, hogy meg se forduljon a fejében még egyszer, hogy megfenyeget.

14.10 van, szóval, ha kedves barátom tud pontos lenni, akkor két perc múlva itt lesz. Összepakolom, ami kell és megyek a lifthez. Ahogy beszállok, megnyitom az elektronikus falon az elkészített jegyzeteket a projekttel kapcsolatban. A gyerekek sok mindent elmondtak, de a szakmai dolgokat nem érthetik ilyen fiatalon. Vannak összeférhetetlen dolgok, amiket ki kell bogoznom. Az viszont biztos, hogy meg kell látogatnom a „bevérzett fülűeket". Az részletkérdés, hogy legálisan vagy sem. Plusz a gyógyszeremnek van egy-két apróbb mellékhatása, amin javítani szeretnék.

A lift kinyílik és mivel a fotocellás ajtó irányába néz, látom, hogy Ju-won lefékez. Szeretem, ha valaki pontos, de nem fogom megdicsérni.

- Asszonyom! – nyitja az anyósülés ajtaját, mikor odaérek. Szeretem ezt az érzést...

Egy szó nélkül ülök be és várom, hogy a sofőr helyet foglaljon a kormány mögött. Amint ez megtörténik, beindítja a motort és felém fordul egy kérdő pillantással. Gondolom arra kíváncsi hova akarok menni.

- Vigyél az edzőtermembe kedvesem, le kell vezetnem a feszültséget – adom ki parancsom.

- Igenis – válaszol, és már indulunk is. – Hogy-hogy most nem kinyírni akar valakit? – kérdezi az első kanyar után. - Mármint azt hittem, hogy önnek az a legmegnyugtatóbb...

- Jól hitted, csak a bátyámmal holnap találkozom. Ma kell egy kis edzés, mert ha máson töltöm ki a dühöm, az nem éli meg a holnapot. Egyébként is mindet neki tartogatom – nem félek őszinte lenni vele, mert ha keresztbe tesz nekem ő sem éli meg, hogy reggel kávét hozzon.

- Engem is fenyeget ez a veszély? – még kérdezi?

- Igen – válaszolom határozottan.

- Akkor, ne mondjam el a híreket a ribanccal kapcsolatban? – na, szuper.

- Hallgatlak - mondom nyűgösen.

- Halott.

- Ez egy kifejezetten jó hír. – Meglepett, de legalább ennyi jó legyen a napomban.

- Az őt küldőtől kaptam egy furcsa SMS-t, amiben egy részlet gazdag kép volt róla. Az ügynökségen átadom, ha önnek megfelel – ez az üzlet egyre ígéretesebben hangzik...

- Meg.

Az út hamar eltelik. Pontban fél háromkor nyitja ki nekem az autó ajtaját Ju-won.

- Nem kell értem jönnöd, de este még beugrom, hogy meglessem azt az SMS-t.

- Igenis – azzal otthagyom és saját edzőtermem bejáratához megyek. Ennek az épületnek minden egyes négyzetmétere engem illet. Kőkeményen megdolgoztam azért, hogy ez az épület megépüljön. Kizárólag legális munkából befolyt pénzt használtam, az alaprajzoktól egészen az utolsó bokszkesztyű megvásárlásáig. Ez pedig nem kis szó. Már majdhogynem 7 teljes éve, hogy egy illegális üzletlánc feje vagyok. Belegondolni is rossz milyen gyenge voltam mikor visszakerültem Koreába.

...

Tisztán emlékszem:...ősz volt...a levelek bordón és pirosan hullottak a száraz, elhaló földre, mintha...vérzett volna a világ. Soha nem látott olyan őszi tájat Korea, mint abban az egy évben. Akkor minden vörös volt, mint az oxigénben gazdag vér. Három nap volt születésem napjáig. A húszat készültem tölteni akkoriban. Milyen szép is volt. Azt rebesgették, hogy valami hatalmas ajándékot fogok kapni. Istenem, milyen izgatott voltam! Nagy nehezen eltelt az a három nap. Úgy éreztem mindenre felkészültem, de van, amire sohasem lehet... Bevezettek egy félhomályos szobába. Mindössze egy kis asztal volt odabent, amin egy colt pihent, egy kézi lőfegyver, mint a későbbiekben kiderült... töltve. Emellett volt egy lekötözött, kék és lila foltokkal tarkított férfi. Az arcán frissen vágott kis szakaszok. A bal szeme vérben úszott, de nem tudom, hogy külsőleg okozták a bevérzést vagy a sok kín váltotta ki. Olyan 35-40 évesnek saccoltam, de annyi gyötrelem látszott rajta, hogy nehéz lett volna biztosan megmondani a korát. Egy vörös masni volt a nyakában igényesen megkötve, ami be kell valljam, elég nagy kontrasztban volt a kinézetével. Kim úr, azaz apa mellettem állt, furcsa mód: szótlanul. Vérfagyasztóan higgadt volt. Négyen voltunk bent. Apa, a megkötözött, én és egy öltönyös. A megkínzott férfi előttem térdelt...megalázott volt. Észrevettem, hogy a masni mellé egy cédula volt kötve, amilyet a karácsonyi ajándékokra szokás rakni. Lassan érte nyúltam és olvasni kezdtem. Szerepelt rajta a nevem és gyöngybetűkkel egy egyszerű parancs: „Lőj!" Hirtelen lefagytam, majd félve apára pillantottam. Ekkor nyomta kezembe a coltot az az öltönyös. Apa akkor először megszólalt:

- Nem kell, most megölnöd. Ha időre van szükséged, lehet róla szó.

Megdöbbentem, de aztán...

- Mégis, miért lenne? – kérdeztem furán és lőttem. Apa és az öltönyös is ledöbbent. Én meg csak álltam a halott mellett. Évek óta először éreztem magam igazán nyugodtnak, a vérem mégis pezsgett, ahogy láttam, hogy végleg elhagyja az élet. Ott abban a pillanatban találtam rá a saját mondhatni hobbimra, a gyilkolásra.

Apa azt is mesélte, hogy én vagyok az első a családban, aki játszi könnyedséggel végezte el a „felavatást". A nővérem sokat habozott és vagy milliószor bocsánatért esedezett. A bátyám viszonylag könnyen megtette, de eleresztett egy könnycseppet, talán mert látásból ismerte a csajt. Azóta mindketten megkeményedtek. Mindenkinek azt kellett és kell is mondanom, hogy haboztam, annak érdekében, hogy alábecsüljenek. Ez egyfajta könnyítés, hogy kevesebb ellenfelem legyen. Apa találta ki...