2022. 04. 19. , Szöul

- Lődd le!

- De, asszonyom! Ő a fiam!

- Azt mondtam: lőj.

- Kérem, még csak 13 éves és nem tett se-

Itt untam meg... – jegyzem meg gondolatban. Ráfogom fegyverem a könnyes szemű bajkeverőre, aki nem rég zavarta meg a megbeszélésem. Vetek egy utolsó pillantást az anyjára, aki, nem mellesleg, az egyik kedvenc alkalmazottam - vagyis csak volt. Mosolyom azért megpróbálom elnyomni, mégsem kellene bazsalyogva fejbe lőni a szinte ártatlan fiút. Nem várok semmire, meghúzom a ravaszt, aztán boldogan konstantálom magamban, hogy a hangtompítós kicsikével tökéletesen két szemöldöke közé lőttem. Most igen-igen megveregetném a vállam, nem sokszor sikerül ennyire tökéletesen és halálosan egy lövés. Főleg, ha fejre lövünk. Az agyunk jelentős részét elveszíthetjük anélkül, hogy életünk is vesztenénk. A nagyagyban az érzet alakul ki, lényegében a gondolataink fogannak itt. A létfontosságú területek mélyebben vannak, például az agytörzs mely az alap életjelenségeket szabályozza, mint a légzés, nyelés.

- Ne! – kiált fel, mintha a szemét vájnám. - Miért kellett megölnie?! – fakad ki a halott mellé zuhanó szülő és csak zokog és zokog.

- Ismerhetnél már, nem bírom, ha félbe szakítanak – mutogatok rá fegyveremmel hanyagul, miközben nyugodt hangon kérdőre vonom.

- Hogy tehetted?!! – áll fel velem szembe fordulva. Még mindig könnyes a szeme, de mérhetetlenül dühös. Pehhére én sem érzek másként.

- Ne akarj feldühíteni, nem szeretem, ha tegeznek.

- Ő a fiam volt te kegyetlen, embertelen,BÜDÖS FÉREG!! – még egy tompa lövés hallatszik.

- Nem az én hibám, hogy mindenki bagózik a munkahelyén, miattuk van ez a szag, én sem szeretem – mondom a halott alkalmazottamnak és kifújok egy nagy adag levegőt. Tényleg bagó szagom van.. – Jó munkaerő voltál, a szerződést felbontom – azzal elmosolyodom. Komolyan melegséget érzek. A dühöm elszállt és csak egy-két lövés kellett hozzá.

Még nézem egy pillanatig, ahogy szeméből tovatűnik az a bizonyos fény. Valahogy mindig megbabonáz az ilyesmi.

- Min-seo, drágám! Hallasz?

- Igen, főnök - szól vissza. A fülemben lévő eszközből hallom a választ. Hallom, hogy fél. Máris jobb.

- Van itt egy kis piszok, takaríttasd el! Ne legyen nagy felhajtás! Ha kérdezik odabent, hol vagyok, mondd azt, hogy 20 perc múlva tőlem kérdezzék!

- Igenis asszonyom! Küldjek önért autót?

- Nem szükséges. Motorral megyek.

Kiérve a volt alkalmazottam házából, felülök a fekete szépségemre. Imádom, ahogy felbőg a motor. Bármit is gondoltok most rólam, nem vagyok érzéketlen, inkább....munkamániás. Igen, ez a megfelelő szó.

Nincs bűntudatom vagy hasonló. Igaz kicsit sajnálhatnám Ji-yu-t, akit negyedórája lőttem fejbe, mert négy éve alkalmaztam. Viszont parancsot tagadott és letegezett! Nem bírom, ha valaki tiszteletlen. Az, hogy lehordott mindennek elég vicces, sokkal csúnyább jelzőkkel szoktak illetni. Mindig felírom, ha valami újat hallok. Szórakoztató elolvasgatni egy kávé mellett.

...

Itt is vagyok a külön-bejáratú munkahelyemen. Nincs jó hangulatom. Nem sok minden dühít fel, de az érzelgősség és a tiszteletlenség talán mindennél jobban. Végül is vannak érzéseim, de azok nem érik el a szeretet fogalmát. Legalább is, ha személyről van szó.

Amint a sisakom az én szépségem ülésére teszem, azonnal letámad egy idióta, talán jelenleg ő a legnagyobb problémám: Jiu. Ő az, a tipikus esetlen gyakornok, akit nem ölhet meg az ember, mert a mostohabátyja bizalmát élvezi. Istenem, miért büntetsz vele?! Így is hétfő van... Az árulkodási kényszere miatt kényszerítem én is magam, a kevésbé undorodó mosolygásra.

- Elnézést, hogy zavarom, cs-csak tu-tudja – félbe is szakítom.

- Még egy szó dadogva és áthelyezem – masszírozom orrnyergem.

- Értettem, asszonyom! Azt szerettem volna tudatni önnel, hogy Min-seo üzeni, szabadnapot szeretne.

- Hol van most?

- Az irodájában beszéltem vele utoljára.

- Értem – lépek el tőle, de visszafordulok egy pillanat erejéig. – Mond meg Ji-ho-nak, hogy a motornak az alagsorban a helye..

- Igen is!

Továbbmegyek, végre itt hagyva azt a kis talpnyalit. Jobban preferálom a férfi munkaerőt, de nincs mit tenni, ha a mostohaapám nem engedi. Talán nem akarja, hogy az én felügyeletem alatt álló osztály megerősödjön. Van persze férfi alkalmazottam, mint például Ji-ho, de kevés, pedig mindig is jobb munkát végeztek. Nem többek a női alkalmazottaknál, viszont szeretem, hogy nem kérdeznek vissza, csak csinálják, amit mondok...lehet némileg félelemből cselekszenek, nem egy férfit tettem el láb alól és szívesebben kínzom a férfiakat, kitartóbbak, szórakoztatóbbak. Emlékszem néhányukra, kénytelen vagyok elmosolyodni.

Már Min-seo ajtaja előtt állok. Eszemben sincs kopogni. Benyitok és látom, ahogy az asztalánál ülő összerezzen látványomra, imádom ezt.

- Miért kérsz szabad napot? – ha eddig nem esett volna le, nem szeretek köntörfalazni.

- Én-én csak..a kamerán láttam az egészet.

- Nem meg mondtam, hogy kapcsold ki ilyenkor? – kérdezem unottan, Min-seo nem rég van nálunk, de azt gondoltam ennél erősebb mentálisan.

- Nem hittem, hogy megteszi.. – motyogja halkan maga elé. Elmosolyodom, olyan naiv.

- Drága Seo, ne feltételezz rólam ilyen emberséges dolgokat, a végén tényleg megsértődöm – nevetem el magam a végére.

- Elnézést, főnök! – hajtja le a fejét.

- Menj haza, kapsz egy szabadnapot, de még egy ilyen és repülsz! – mondjuk, ha kirúgok valakit véglegesen az nem éli meg a holnapot, de erről nem kell tudnia, ahogy másnak sem.

- Köszönöm! – mondja őszintén és talán először pillant fel rám.

Hátat fordítok neki és kimegyek az ajtón. Már csak az irodám üvegablakán kinézve akarok üldögélni és intézni a papírokat, mivel át kell olvasnom néhány szerződést. Valamint megöltem két személyt. Ennyi papírmunka, két ember miatt...meghaltak nagy kunszt..- mérgelődöm, mint mindig. Nem érek el a liftig és megállít valaki, huh, de jó nekem.

- Mi az már megint? – kérdezem unottan Ju-won-t.

- Váltani szeretnék, önnel néhány szót. Lenne szíves? – mondja feszülten. Csak megindulok, amerre mutat. Bemegyünk az irodájába és pofátlanul levágom magam az ő székébe. Nem zavarja, már megszokhatta. Itt minden az enyém, az életeket is beleértve.

- Miről van szó? Feszült vagy és ez nem tetszik – mondom meg az őszintét.

- Asszonyom, akadt némi probléma.

- Ez a nap egyre jobb! – ironizálok mosolyogva és összecsapom a kezem.

- Északról érkezett egy üzenet. Valaki azt állítja, üzletelne önnel.

- Mikor óhajt tárgyalni?

- Ma. 2 óra múlva.

- Milyen pozícióban van? – teszem fel a talán legfontosabb kérdést.

- Nem lenne jó ötlet megölni, de úgy viselkedik vele, ahogy csak akar, nem személyesen az üzletkötő jelenik meg.

- Köszönöm, kedves barátom! Van még valami?

- Megkérdeztem Min-seo-t, hol van és nem válaszolhatott. Mit csinált főnök?

- Semmi különöset, de megtennéd, hogy kiveszed Ji-yu-t a nyilvántartásunkból? Tragikus módon már nincs köztünk – felelem nyugodtan. Kicsit mintha megdermedt volna. Oldalra billentem a fejem és furcsán nézek rá, talán nem értette a célzást?

- És a kisfia? – kérdezi hirtelen.

- Ő halt meg előbb – közlöm. Szerencsésnek mondanám. Nem kínok közt halt meg, sőt még az édesanyjának a halálát sem kellett végignéznie.

- Köszönöm az idejét, még értesítem, ha megérkezett a vendégünk.

Biccentek és felállok. Örülök, hogy nem mindenki olyan naiv és értetlen. Végre letelepedhetek a saját irodámban, a saját székembe. Olyan jó hátradőlni, de nincs időm; irodai munkám, az van. Annyiszor öltem már, hogy a papírokat gépiesen töltöm ki.