1 𝒄𝒉𝒂𝒑𝒕𝒆𝒓

-Nem.-mondtam higgadtan, mégis kimérten, szememet le nem véve az üvegasztal tetején összekulcsolt ujjaimról.

-Kérlek.-könyörgött Charles.

-Nem.-emeltem fel a fejem és végre belenéztem a zöldes barnás éppen engem fürkésző szempárba. Mindig ezt csináljuk, te könyörögsz, én meg ezredjére is elmondom, hogy nem, vitázunk, aztán elviharzol. Ez most is így lesz, figyeld meg.-jelentettem ki, és karba fontam a kezeimet.

-Segítségre van szükséged.-adta tudtomra határozottan, füle mellett elengedve azt amit mondtam neki.

-Oh és a már jól ismert szöveg kezdődik ismét!-forgattam meg a szemeimet.

-Nem vagy rajta túl! Fogd már fel, hogy segítség nélkül soha nem is leszel! -tenyerelt az asztalra és mint egy felbőszült bika úgy nézett rám.

-Majd az idő segít!-ugrottam fel a székről és belemarkoltam az asztal szélébe. -Ha viszont mégsem, ne aggódj ott van több polcnyi önismereti és önsegítő könyv, mind a Leclerc család jóvoltából! - húzódott keserű mosolyra a szám.

-Egyet soha ne felejts el! Te is kibaszottul, de az vagy! És nem fogom végignézni, ahogy megint tönkre mész, úgyhogy itt a nő névjegykártyája, ő a legjobb a szakmában. Vagy elmész hozzá, vagy magadra maradsz, és ezt most kurvára, de komolyan mondom.-dobott le elém egy névjegykártyát majd kiviharzott a konyhából, aztán pedig a bejárati ajtó hangos csattanása jelezte, hogy a házból is.

Én pedig ismét egyedül maradtam, milliónyi, apró darabra tört szívvel.

Könnyes szemmel álltam fel és indultam el a nappaliba. Szürkére festett falai tele voltak képekkel, egészen a születésemtől kezdve.

Megálltam egynél, talán ez volt a kedvencem.

Apa a világ legbüszkébb mosolyát öltötte magára, míg anya arca fáradságtól, de mégis leírhatatlan boldogságtól sugárzott, az 5 éves énem a kórházi ágyon ült és óriási csodálattal megbabonázva nézte családunk új jövevényét, a kisöcsémet.

Zokogva, rogytam térdre, a tüdőm majd kiszakadt a mellkhasomból, a könnyeim pedig patakokban folytak. A tudat, hogy ez már mind a múlté, megbénított.

Ennek a családi idillnek már 3 éve nyoma sincs, és én egyre lejjebb és lejjebb zuhanok.

Vártam, éveken keresztül, hogy jobb legyen, a seb amit begyógyítani nem lehet, gyógyírre találjon, hogy egy reggel úgy keljek fel, minden rendben van.
Nem látok kiutat és úgy tűnik ebből nincs is.

Percekig megbénulva feküdtem a földön majd erőt véve magamon keltem fel és indultam a konyhába egy pohár vízért, nos, és akkor, abban a pillanatban megakadt a szemem a fehér, letisztult névjegykártyán.

Forgattam egy darabig az ujjaim között, mérlegeltem a lehetőségeimet, majd elő húztam nadrágo  zsebéből a telefonomat és tárcsáztam a névjegyen szereplő telefonszámot.

-Mrs. Brikhelby. Miben segíthetek? -hangzott a kedves kérdés a vonal túlsó feléről.

-Estelle Leclerc vagyok. Szeretnék időpontot kérni...

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top