Két nappal az esti kimozdításom után ismét Mrs. Brikhelby irodájában kötöttem ki.

-Milyen gyakran jelentkeznek ezek az álmok?-nézett rám fürkészően.

Szőkésbarna tincseimmel játszva osztottam és sztoroztam fejben azon, hogy beavassam-e életem azon sötét részébe amiről senki sem tud.

-Mindig amikor álomra hajtom a fejem.-néztem rá a velem szemben ülő nőre.

Megígértem, hogy változni fogok, és ehhez az kell, hogy beszéljek erről valaki olyannak aki tud ezzel mit kezdeni, nem ítélkezik és nem néz hülyének, még ha az is vagyok.

-Miket látsz ezekben az álmokban?-kulcsolta össze ujjait notesze felett.

Mélyen beszívtam a levegőt és lehunytam a szemem.
Semmi szükség nem volt erre, esetleg csak, hogy lenyugtassam a hihetetlenül dübörgő szívemet, ugyanis ezek az emlékképek a nap minden percében bevillanak és kísértenek, nem hagynak szabadulni, és fogságban tartják az elmémet.

-Az elmúlt három évem legtragikusabb eseményeit. -nyitottam ki a szemem.

-Beszéljünk róla, vagy hagyjuk ezt a következő alkalomra?-tolta fel szemüvegét a hajrá.

-A következőre, ha lehet.-álltam fel a fotelből. -Illetve lenne még egy kérdésem. Létezik, hogy emiatt pánikrohamok gyötörnek?-tűrtem egy tincset a fülem mögé.

-Az álmok miatt nem feltétlenül, a veled történt dolgok miatt annál inkább. Rengeteg terápiás módszer van ma már, gyógyszert is írhatnék fel, de nem tartom jó ötletnek, hogy már ilyen fiatalon nyugtatókkal tömd magad. Ezért az első és legfontosabb lehetőséget ajánlanám. Nézz szembe a félelmeiddel. Neked most ezek elsősorban az autók. Irtózol, ha vezetned kell vagy kocsiba ülnöd, a családod nagyrésze ha mondhatom így ebben veszett oda. De Charles és Arthur is remek pilóták külön-külön. Menj el valamelyikőjük futamjára, ott száguldanak, látod te is és próbáld meg legyőzni azt amitől évek óta szabadulni sem tudsz.-érvelt Mrs. Brikhelby, hogy miért kéne éves kihagyások sorozata után ismét elmennem egy forma 1-es futamra.

-Megvolt a kötelező házi feladat és családfa kutatás?-mosolyogtam rá.

-Charlest alapból ismertem, mivel ő keresett meg, de a családod múltjának is utána néztem, hogy legyen legalább minimális sejtésem arról, hogy milyen dolgok állhatnak háttérben, és hogy miért van szükséged a segítségemre.-mosolyodott el halványan.

-Idővel úgyis minden apró, piszkos kis titkomat tudni fogja.-néztem rá széttárt kezekkel. -És remélem ennek fényében számíthatok a diszkréciójára.-magabiztos kijelenetés, de a média, mint olyan előszeretettel csámcsog az ilyeneken, így az ember sosem lehet eléggé óvatos.

-Természetesen. -nyitotta ki irodája ajtaját.

-Viszontlátásra.-léptem ki az ajtón.

-Viszlát.-köszönt el.

Bristol utcáin trappolva próbáltam feldolgozni a hallottakat.
Kezdtem úgy érezni, hogy az elmúlt öt napban eléggé átléptem a komfortzónám azon bizonyos határait amiket a lelkem óvása érdekében hoztam meg illetve állítottam fel.

"De végülis mit veszíthetek?"
Ezzel a gondolattal nyúltam bele Hermès táskám aljába és próbáltam meg előhalászni a telefonomat, lehetetlen küldetésre vállalkoztam mit ne mondjak.

-Hugi.-szólt bele a telefonba életem egyik legkedvesebb személye. És bár soha nem mutattam ki, de imádtam, hogy így hívott, imádtam, mert azt éreztem tartozom valahova vagy valakihez. És Charles azon személyek egyike volt aki tűzbe ment volna értem, és én is ő érte.

-Esélyeimet lattolgatva gyanítom 0 százalék az, hogy a holnapi silverstonei szabadedzésre kapjak egy darab sima jegyet.-kezdtem köszönés nélkül.

-Szar a vonal és emiatt rosszul értettem valamit, jézusom, de tré ez a szálloda, ilyen térerővel, hát eszem megáll esküszöm.-akadt ki Charles.

-Charles a térerő biztos vagyok benne, hogy tökéletes, öt csillagos hotelbe vagy cseszd meg.-forgattam meg a szemeimet.

-Pont ezért vagyok ki! Hát vágod ilyet hallok, hogy három év után jegyet kérsz tőlem. Panaszt fogok tenni a recepción.-akadt ki teljesen.

-Jó ég!-csaptam a homlokomra, bár ezt ő biztosan nem látta.-De hát pont ezt mondtam!-visítottam, a mellettem elhaladók legnagyobb örömére.

-Jézusom. Biztos vagy benne? A vér kihűlne bennem ha a száguldó kocsik hatására pánikrohamod lenne vagy csak rosszul lennél én meg a pályán suhanva semmit sem tehetnék.-mondta aggódva.

-Pont ez a lényeg. Túl kell lennem rajta. Le kell győznöm a legyőzhetetlen.-fejtegettem.

-A VIP részlegnél egy csaj fog várni VIP kártyával a kezében, holnap 11.20-kor legyél ott. Bár a koronavírus miatt ez baromi necces, de nyugi hugi meg lesz, illetve had jegyezzem meg, hogy öt nap alatt nagyobb változás ment végbe nálad, mint az eddig elmúlt fél évben. Büszke vagyok rád.-jelentette ki azt amin én is kattogtam és örlődtem.

-Szeretlek, és hálás köszönet, hogy vagy nekem.-Charles nem mondott semmit csak bontotta a hívást.

Nem is volt szükség szavakra.
Az, hogy kicsi korunk óta mindig ott van mellettem, mindentől óv, a tulajdon húgaként kezel, hogy mindig elsőként keres meg ha bármi nyomja a száguldozásra teremtett szívét, lelkét azt hiszem ez számomra többet jelent minden egyes kimondott szónál.

Egyszer Anya azt mondta, "A kimondott szavak gyönyörűek és hangzatosak, de visszataszító és undorító ha nincsenek mögöttük tettek. Azért akit szeretsz mindig tegyél meg mindent, hogy kimondott szeretlek nélkül is tudja, hogy szereted."

Ennél szebb útravalót nem is kaphattam volna tőle. Igaz ő már fentről néz le rám, és onnan egyengeti az útjaimat, de ez az ő tanítása amit tovább fogok és tovább is kell vinnem.