A vakító nap szinte átvilágít a bevörösödött faleveleken, és néhány levél korán feladta a fával kötött kötelékét. Ez a látvány már rég nem vált ki belőlem semmit. Sok osztálytársam ámult a levél esőt bámulva. De nekem csak az életem vészcsengőjét kongatja.

A buszon újra láttam az unott arcokat. A kopott táskákat, és a szokásos menősködő csajokat akik az új ruháikkal dicsekedtek. Nincs jobb téma a világon? Hiába hogy a busz leghátulján foglaltam helyet, tisztán és érthetően hallom őket. Ha egy másik buszon üldögéltek volna, még akkor is hallanám őket.

Éles látás, hallás és szaglás. Ezek voltak az első késeggégeim. Nehéz volt megszokni. Hasogatott a fejem az összefolyó hangok miatt, és a szemet alig tudtam irányítani. Ha csak az anyámra akartam nézni, azonnal a három utcával arrébb mókust vettem észre. A szaglásomnál meg kellett különböztetnem az illatokat, ami nehezebb volt mint hittem.
És ez csak a kezdet volt.

- Érzed? – zavart meg a mesterem mikor leszálltam a buszról.

- Persze hogy érzem....

- A játék hivatalosan is elkezdődött.
- Ez egy verseny. Nem pedig egy játék!

- Jó felfogtam.

A mester mindenhova követ, de nem azért mert idegesíteni akar (amit persze tényleg megtesz). De bármi megtörténhet.

- Felrajtad a csapdákat Susan?

- Igen. A suli környékére, és elszórva a belvárosban. Ha a lakásom köré tennék fel csapdákat akkor könnyen rálehetne jönni, hogy hol lakom.

- Ez jogos. Milyen óráid lesznek?

- Ofő, tesi óra, és 2 angol óra.

- Ilyen rövid lesz a napod?

- Ez az első napom. Mit vártál? De most ne beszéljünk. Mindjárt beérünk.

Mázli hogy senki se látja a mestert. Legalább is addig amíg ő akarja.
Az ofő óra unalmasan telt. Az osztályfőnök szokásosan indította az évet, hiába hogy egy a második évünk a gimiben, mindig készüljünk az éretségire. Ugyan már, 2 évünk van még.

- Susan! Jössz tesi elött a büféhez velünk? – szólt hozzám a barátnőm Em.

Ő a legjobb barátnőm.
A többi lánnyal nem igazán barátkozom több okból is.

- Bocs, de inkább megyek átöltözni. Majd órán talizunk.

- Hát...oke...

Siettem le az öltözőbe a tornacuccommal. A megszokott fullastóz izzadságszaggal keveredett dezodor szag, elengedhetetlen kelléke az öltözőnek, és a csajok is csatlakoztak.

- Gyerünk lányok! Remek az idő egy jó futásra. Mindenki jöjjön ki a pályához!- ordított be az öltözőnkbe a tanárnő.

- Remek...gyűlölök futni.

- Én is.

- Dettó.

Minden lány csak nyafogott. Nekem nem volt probléma. Erős vagyok, és nagyon gyors. De vissza kell fognom magam.

- Ugyan lányok! Jó móka lesz. Ja tényleg! Susan! Leszünk egy párba? Csak te tudod tartani velem a lépést. – szólt hozzám Molly. Ő a nagy sportoló az osztályba.

- Ööö...persze.- válaszoltam visszafogottan, és elindúltunk a pálya felé.

- Kezdjünk egy kis bemelegítéssel! Ezután álljatok párba. Jegyre lemérem a futásotokat. 10 kör!
Elkezdtük a bemelegítéseket, de a mester ráncolt szemöldökkel csak méregetet.

- Mi értelme van ennek az egésznek? Neked nincs szükséged ilyesmie.

- Igen, viszont kötelező. – suttogva válaszoltam.

A csevegést félbeszakította a tanárnő, aki a párokat felkérve, felállított minket kettes sorokba a köralakú pályára. Mollyval kivártunk a sorunkat, beálltunk a startra, és vártuk a sípszót.

- Mi legyen a győztes jutalma? – kérdezte viccelődve Molly.

Elmosolyodtam egy kicsit.

- Mondjuk egy autentikus autómatás forrócsoki.

- Benne vagyok!

A síp hangja lezárta a beszélgetésünket, már csak a lápunk mozgott nem a szánk. Mester is velünk együtt futott. Direkt lemaradtam Molly után pár lépéssel.

- Eléggé feltűnő, hogy csak kocogsz. Színészkedd a fáradságot!

- Tudom. Nem vagyok hülye.

Az ötödik kör futottuk le, amikor egy neszt hallottam meg.

- Susan! Támadnak! - kiáltott a mester.

Későn kapcsoltam. Egy ragadozó ráakar támadni Mollyra. Minden gyorsaságommal felkaptam Mollyt, de késő volt. Megkarmolta  a felkarját, majd fájdalmasan felordított.

A fenébe! Mégis ki ez? És hogy jutott át a csapdákon?