- Szakítottunk, Paul... Vagyis én mondtam ki, hogy ezt szeretném. - sütöm le a szemeimet, ahogy azokat ellepik a könnyek.

Írtam egy levelet a fiúnak, hogy most nagyon szükségem lenne rá, ő pedig azonnal mellettem termett, amikor a kezébe került az üzenetem. Kiültünk az éjszaka közepén a Fekete-tó partjára egy pléddel és egy petróleum lámpával. Itt senki nem találna ránk, úgyhogy ez a legalkalmasabb hely, hogy ketten lehessünk - minden fültől és szemtől távol.

- Most pedig lelkis vagy miatta, igaz? - karolta át a vállamat az unokatesóm, majd közelebb húzott magához, mire én a vállára hajtottam a fejem. - Úgy gondoltad, így jobb lesz mindkettőtöknek.

- Úgyis csak veszekedtünk, annak pedig nincs értelme. Főleg nem most. - ráztam a fejemet. - Egyikünknek sem hiányzik, ezzel pedig elkerülhetjük.

- De hiszen szereted még, nem? - simít végig a karomon, mire megvonom a vállam.

- Nem tudom, mit érzek. Üresnek érzem a lelkem. Olyan üresnek, mint amilyen még soha nem volt. - nyeltem egy nagyot. - A boldogságom egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, Paul. Hamuvá lett.

- Miért hiszed azt, hogy ez a legeslegvége? Időre van szükséged, hogy újra megtaláld önmagad. Most lehet jót tesz nektek egy kicsit, hogy távol lesztek egymástól, de a jövőben még lehettek együtt, ha tényleg nagyon szeret téged és te is őt. - szorította meg biztatóan a kezemet, mire könnyes szemekkel néztem rá.

- Most miért álltál hirtelen Regulus pártjára? - kérdezem, és nagyot szipogok. - Eddig az volt a bajod, hogy együtt voltam vele.

- Nem álltam én senkinek a pártjára, csak vigasztalom a lelkedet. Valamint engem nem zavart, hogy vele voltál együtt. Vagyis... sosem volt szimpatikus nekem a Black gyerek, de akkor sincs beleszólásom, hogy kivel akarsz boldog lenni. 

Nagyon későn kezdtem visszamenni a kastélyba, de nem bántam, mert nagyon jó volt Paullal lenni. Csakhogy a vigasztaló szavai nem sokat hatottak, a lelkem ugyanúgy fájt és mardosott a bűntudat, ahogy megvillant magam előtt a Black fiú meglepett és egyben szomorú arca. De lehet, hogy mégis egy kis időre van szükségünk, amit egymás nélkül töltünk. Nem mintha eddig együtt lettünk volna a nyáron és utána, de akkor még nem mondtuk ki ezt szóval - vagyis én.

Belopódzkodok titokban a konyhába, mielőtt visszamegyek a klubhelységbe. Felkutatom a szekrényeket, de eddig nem találtam semmi olyat, ami tartalmazott volna alkoholt. Végül találtam egy olyan szekrényt, amiben egy csomó volt. Csakhogy az zárva volt nagy szerencsétlenségemnek. De egy ilyen zár biztosan nem fog visszatartani engem, mert nekem most igenis szükségem van erre a borra és még sok másra is.

Feltöröm a zárat, amit egy kisebb zaj követ, majd gyorsan kinyitom a szekrényajtót és kiveszem belőle azt, ami kell és már itt sem vagyok. Kivettem két üveget, majd sürgősen elhagytam a konyhát. Egy ideig szaladok, nehogy rajtakapjanak, de aztán lassítok a lépteimen és kibontom az egyik borosüveget, azt pedig meghúzom. Kicsit fintorgok a hirtelen lenyelt sok mennyiségtől, majd megborzongok. Nem szoktam inni, talán életemben, ha egyszer-kétszer ittam egy pohárral. Nem voltam soha részeg, de egyszer mindent ki kell próbálni.

Amikor már csak pár kortynyi maradt az első üveg alján, kezdtem érezni a hatását. Lehet mégsem kellett volna az a második üveg - vagy lehet, hogy pont ellenkezőleg. Egyre nehezebben botorkáltam el a klubhelységig, de végül eltaláltam odáig. Egy pillanatra elfelejtettem a jelszót, amitől megijedtem, hogy kint ragadok, de aztán hirtelen eszembe jutott - szerencsére. Majdnem leesek a lépcsőn, de sikerül megkapaszkodnom, így sikerül megúsznom a balesetet. Levetem magamat a kanapéra és újonnan nagyot kortyolok a borból, így az első üveg kiürül. Azt el is dobom, amit nagy puffanás követ, de nem törik össze. Kihúzom a második borosüveg dugóját, de mikor a számhoz emelném, egy hang szólal meg a hátam mögött.

- Ashley, te vagy az? - ismerősen cseng a fülemben a hang, de nem tudom kihez párosítani, így hátra fordítom a fejemet. Meglátom Regulus meglepett arcát, mire a szemem egy pillanatra elkerekedik. - Te pufogtál?

- Csak szólok, hogy nem osztozom veled a boromon. Ez az enyém, mert én szereztem, ezért nem adok neked, mert én találtam. - mondtam neki nehezen, mert úgy éreztem, hogy a nyelvem nem forog a számban. Abban sem vagyok biztos, hogy értelmesen hangozott-e mondat, amit az előbb elmondtam.

- Mennyit ittál? - lépett hozzám közelebb, mire felálltam a kanapéról, hogy hátrálni tudjak.

- Pont annyit, hogy neked ne legyen közöd hozzá. - vontam meg a vállamat, majd beleittam a kezemben szorongatott üvegbe. - Csak szólok, hogy ha kérnél sem adnék ebből, mert én találtam.

- Tudom, ezt már elmondtad az előbb. - bólintott. - Ashley, most már tedd le azt az üveget. Add ide. - nyúlt érte, de én elrántottam tőle.

- Miért akarod megfosztani tőlem a boldogságot? Mindig mindent tönkre teszel, legalább most az egyszer ne fossz meg ettől! - rázom a fejemet, mire a fiú arcára kiül a megbánás, a szívem pedig ismét összeszorul.

- Nagyon sajnálok mindent, Ash! Szörnyen sajnálom, hogy sötétséget hoztam az életedbe. Ha még egyszer újra csinálhatnám, máshogy tennék mindent. - túrt bele a hajába, miközben nagyot sóhajtott.

- Én is sajnálom... De ami volt, elmúlt, a hegek pedig megmaradnak. - vontam meg a vállamat. - Az életünk túl különböző, felesleges volna ugyanazokat a köröket futnunk. Jobb lesz ez így mindkettőnknek. Most menj és hagyj békén, én is békén hagylak téged.

- Én nem akarom, hogy békén hagyj. Szeretném, hogy szeress!

- Tönkre tettél mindent, Reg. Elcserélted valami másra a boldogságunkat, ami úgy látszik, fontosabb volt. Hogy várhatod el tőlem, hogy szeresselek? Most szeretlek, de remélem, hogy nemsokára ez az érzés is szertefoszlik egyik pillanatról a másikra, mint a boldogságom... - az ajkaim megremegnek a kitörni készülő sírástól, de visszaszorítom.

- Ne mondj olyat, amit később megbánsz! Most részeg vagy, azért mondod ezeket, de nem gondolod őket komolyan. - lépett hozzám közelebb, mire az én hátam a hideg falnak ütközött. Ő egyre közelebb kerül hozzám és én nem tudok mit csinálni, csapdába estem. - Ismerlek, Ashley Luckwood...

Regulus lassú tempóval, de végül ideért hozzám. A fejem mellett megtámaszkodott a kezével, és lejjebb hajolt az arcomhoz. Zöld szemeit mélyen az enyémbe fúrta, a tekintetem pedig levándorolt az ajkaira, majd vissza a szemeire. A lélegzetvételem nehezedni kezdett, mintha több kilós téglákat pakoltak volna a mellkasomra, megfulladok. Túl közel van hozzám, én pedig részeg vagyok. Nem akarok olyat megtenni, amit később megbánok. Mindennek vége közöttünk, ez így nem helyes. De akkor miért nem lököm el magamtól? Miért vágyok arra, hogy megcsókoljon? Még mindig szeretem, bizonyára ezért. Akkor sem lehet, nem hallgathatok többet a szívemre és a vágyaimra. Az agyam a főnök, de valamiért mégsem küld parancsot. Nem parancsolja, hogy lökjem el magamtól, nem parancsolja, hogy meneküljek, semmit. Csak állok tétlenül és szemezek a velem szemben álló fiúval.